Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2016.09.11.

A Dózsa György út, Andrássy sarkán álldigálnak a hittérítők. Általában hárman. Miről beszélgethetnek egymás között? 

Vezetnek statisztikát, hogy hány emberrel kommunikálnak, s ebből hányat nyernek meg választott ügyüknek?

Én számolom útjaimat.

Számon tartom az útburkolat repedéseit, csapdáit.

A Podmaniczky elején a rossz szagú kukáknál tanyázó hajléktalanokat. Emlékszem a kutyafuttatóban tavaly tábort vert menekültekre. Nem vagyok szívtelen. Sőt. De nyugtalanul figyeltem ezt az átmeneti szállást. 

A Hősök terén tombol valami dinamikus, de torz esztrád-rock. Reklám, üvöltő szpíker, sportverseny hangulat. 

Én, aki Led Zeppelinre és Deep Purple-re nőttem fel, nem szeretem ezt. 

És ezt az ócska vurstli stílust nem engedném az Ismeretlen Katona sírjához telepedni. 

Tényleg.

Milyen jó lenne nézegetni a szobrokat, domborműveket. (A körülöttük lévő díszburkolat egyébként botrányosan töredezett. Amennyire szeretem az Andrássyn a sima aszfaltot, mert jobb rajta kerekezni, annyira bántó itt ez az elhanyagoltság.)

Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm.

Kicsit idealizáltan megformáltak.

De hatásosan.

Gyerekként imádtam, hogy hátrafelé nyilazunk, s közben lovon vágtatunk.

Magamat is odaképzeltem.

Holott csak a józsefvárosi bérház gangján nyargaltam - gyalog galopp - kezemben játékkarddal, fejemen leffegő kuruc sityak. (Anyukám segített leutánozni a Rákóczi hadnagya című film kellékét.)

Picit böngészek.

László király legyőzi a leányrabló kun vitézt.

Kálmán király eltiltja a boszorkányégetést.

Csupa helyeselendő.

Persze minden teátrális.

De én szeretem a nemes pátoszt.

Most elmenekülök innen, kibírhatatlan az ostoba zaj.

Vissza se nyilazok.

Hacsak nem ezzel a beszámolómmal.

2016.09.01.

            A nő egyre csak tuszkolt ki a teremből. Eltorzult arccal üvöltött, de semmi hangja nem volt. Próbáltam visszalépni, de már gerendák potyogtak lefelé, éreztem a derekam nem bírja a nyomást. Akartam szólni, talán kimagyarázkodni, hogy ez őrületes tévedés, de éreztem elfogy a levegő, mindjárt megfulladok.

            Megrándultam, egyet rúgtam is a bal lábammal.

            Kinyitottam a szemem.

            Jó. Élek. 

            Mit is akartam.

            Kint, a ház előtt elcsendesedett már az esti rendezvény. A sötétben az ablakhoz támolyogtam. Résnyire nyitottam a spalettát. Már senki nincs itt. Nagyszerű. Merenghetek akár ostobán is.

           Vissza kéne aludni, de tudtam, hogy nem megy.

          Mit tegyek.

         Van az a kis üveg a konyhaasztalon. Idegcsillapító. Fehérlett a címkéje.

           Várjunk még. Háromnegyed három lesz két perc múlva.

           Eszembe jutott a pap, aki beszélt este a kis kápolnánál. Az étterem teraszán üldögélők iszogattak, figyelték. A téren sűrűn, de lazán álltak az emberek.

A szentbeszéd után megszólalt az egyenruhás zenekar, dobok, fúvósok. Fiatal férfiak, nők, karcsúk, magasak. Aztán néhány civil leemelte a villannyal kivilágított Szűz Mária szobrot és megindultak vele a vállukra emelve, az egyenruhások zenéjére.

        A parton letették óvatosan. Vártak türelmesen. Az étterem tetejéről reflektorok világítottak. A kispapok is felsorakoztak. Reverendájuk alól kilátszott, hogy vegyesen öltözöttek. Volt hosszú sötétnadrágos, de volt zoknis-szandálos sortban. Arra gondoltam, ez így jó. Mindenki önmaga és mégis közösek odaadásukban.

        A pap előbbre sétált, derűsen, nyugalmat árasztva, köszönt az előtte lévőkhöz. Magam is kezet fogtam vele. „Bona sera, eccelenza” – mondtam, eltanulva a titulust Fernandótól, az egyik tengerésztől, aki így szólította. Közben a kis hajó is kikötött. A fiúk - köztük „capitano” Luigi, aki motorcsónakjával többször szállított a málhákkal együtt, - óvatosan, és láthatóan gyakorlottan beemelték a kivilágított Szűz Mária szobrot a hajóra. Luigi igaziból nem volt kapitány, „marinaio” inkább, tengerész, vagy egyszerűen egy csónakos. De a kinevezést szívesen adtam. Kifigyeltem, hogy ijedt gyerek utasoknál finoman befékezte járművét, ha erős hullám érkezett. Miközben elmélyülten nyomkodta telefonját. Kellemes keveréke kicsit narcisztikus latin amorózónak, dolgos vízi embernek és egyszerű vidéki fiúnak.

        A kis hajó elment a szoborral és kíséretével. A parton nem csitult az esti élet. Egy koszorút is a vízbe dobtak, ezt később láttam egy szikla mellett fonnyadni pár nap múlva. Sült hal illata szállt. A pakisztáni gyerekjátékárus ezen az estén is beindította elemes játékait, nem fukarkodott a buborékfújó működtetésével. Olaszul és angolul kínálgatta portékáit, de nem erőszakosan, csak amennyire érdeklődtek. (És érdeklődtek, a nagyszámban megjelenő gyerekek.)

       Egy hónapig tart a gyógyszeres kúrám. Ha már a műtétet az utolsó pillanatban megúsztam tavasszal, legyen esélye ennek. Figyelek az evésre, ivásra. Mindennap minimum félórányi aktív mozgás. Úszás, hegymászás. Otthon talán veszek egy pár súlyzót is. Meg a roller.

       Beugrottam a vízbe. Minden alkalmat megragadni. Lusta úszó vagyok. De mint pajkos vidrakölyök merülök újra meg újra.

        Hoppá. Visszajött a hajó. Visszahozták Szűz Mária szobrát. Gyorsan kievickéltem a partra. A carabinierik és tengerészek közös zenekara megint zenélt. Eszembe jutott, honnan az ismerős érzés. A Keresztapa trilógia harmadik részében van a New York-i Little Italy-ben a jelenet, ahol hasonlóan zajlik egy szent szobor hordozása, utcai ünneppel, zenével. (Ott drámai jelenetsor, lelövik az ármányos Joey Zassát a forgatagban.) Itt megható helyi nevezetesség. Jólesik belefeledkezni. Mégha csak bámész utazóként is.

       Megszámoltam gyógyszereim. Minden jó lesz. Biztattam magam. És visszafeküdtem. Remélve, hogy másik álom kezdődik, a félbemaradt nem érdekel, a hiányzó részt álmodja más, akinek kedve van hozzá.

        

        

            

     

2016.06.23.

 

Későn indultam.

Tizenegy után.

De akkor nagyon.

Harmincnégy fokot ígértek.

Jó.

Irány a Lukács.

Persze rollerrel.

Végig a Bajcsyn.

Az Alkotmány utcánál már vizes volt a hátam.

Bőrcipőmben hajtottam.

Szandál szellősebb, de ez jobban tart.

Könyököm betekerve.

De ez inkább csak optikai védelem.

A Szent István körúton úgy éreztem hős vagyok.

Diadalmas, saját gyengeségem felett.

Vízkészletem – ami szénsavas - háromnegyedét megittam.

Nevetséges semmiség.

E táv.

A Margit hídra csak tolom.

A feléig.

Aztán lódulok.

Uszoda pénztár.

Megint rájövök.

Mennyire fáraszt.

Mindenki más.

Jegyet kérek.

Látom kedvetlen.

A kasszás.

Mi bántja.

Nem érdekel.

De udvarias vagyok.

Ez is fogyaszt.

Ne feledjük.

Rezeda kabin.

Number five.

Az angol nyelv használata is súlycsökkentő hatású.

A szekrényhez képest terem.

Egy boudoir méretéhez képest cella.

A francia szavak leírása szintén fogyaszt.

Teljesen meztelen vagyok.

Magamra zárt magányomban.

Hű scooter-em (újabb ánglius szó) parkol.

Fékezhetetlen mohósággal vágyom a hideg vizes medencét.

Vőlegény a nászéjszakájára nem áhítja úgy aráját, mint én itt és most a csobbanást.

Előtte tébolyodott szomjúsággal iszom, de úgy, mint egy tomboló vadállat.

Nyeldeklem szenvedélyesen.

Lesem a palaczkocskát, azzal a lappangó kalmárszellemmel, ami arra intene, hogy osszam be a vedelmény tárgyát. (Tudom, van itt innivaló víz, de ez más, ez szénsavas.)

Mintha egy szalonspiccből a delírium felé szálló alkoholistát próbálnék feddő szókkal mérsékelni.

Ne igyam annyit, mert béka nő a hasamban.

Tudom, mit beszélek.

A legszebb úszónadrágomban vagyok.

Úszósapkával – sárga-kék – megkoronázva.

Jövel talpam alatt kínai papucs (szándékosan ronda, leharcolt, nehogy lába keljen), hadd rugaszkodjam belőled vizes megváltásomba.

Kínai papucs tegezése szintén fogyaszt.

Ha maga Keresztelő Szent János lenne itt az úszómester, akkor sem vetődhetnék elszántabban az üdvösség medencéjébe.

Bibliai konnotáció: mondanom se kell, szintén fogyaszt.

Merülök.

Gyönyörű.

Persze, lusta úszó vagyok.

Fejem bemerítem, kiemelem.

Nem kell úszószemüveg.

Legföljebb piros szemű leszek.

Szent Lukács.

Kell persze a szauna.

Ezt sokan nem értik.

Minek melegedni, ha tomboló hőség van.

Nem kampányolok.

Hő-légkamra. Nedves gőz.

Megint medence.

Vissza az izzasztóba.

Mennyit bírok?

Rá-rápillantok a homokórára.

Tizenöt perc kéne.

Próbálkozom magamban versmondással.

Hogy jobban bírjam.

De nem bírom jobban.

„Spirituszból csinálják a kocsmában a pálinkát.”

Fejben ezt dalolom.

A Parasztoperából.

„Ezért nem lát senki rajtam évek óta jó ruhát.”

Bejön egy gyanakvó arcú idős férfi.

Olyan mindenre és mindenkire haragvó típus.

Aki a szaunát is utálja.

De bejön utálkozni.

„Csak csinálnák édes tejből, dióbélből, ecetből”

Némán énekelek magamban.

„Nem élne már évek óta a kocsmáros a zsebemből.”

A múltkor a szomszédos Velibej törökfürdőben egyszer csak megjelent a színész.

Mondtam is neki – Thuróczy Szabolcsnak – hogy szoktam énekelni az ő dalait is e darabból.

„A zene mindenkié” – mondta megengedően.

Napozást nem engedélyeztem magamnak.

Elég annyi, amennyi a medencében ér.

Nem úsztam meg a mai napot idegentől való rám szólás nélkül.

A kisebb, hidegebb vízben viszonylag sokan voltak.

Szembejövő miatt kissé oldalt manővereztem magam.

Erre egy elszánt úszó vagyok típus rátempózott hátulról a lábamra.

Semmiség.

Anno szegény Garas Dezső egy fiút ütni kezdett, „nem tudsz vigyázni?!” felkiáltással, rémülten ismerve fel az amúgy kitűnő színész, akit véletlenül megrúgott a medencében.

Én kioktatást kaptam, hogy ússzak – az amúgy nem létező – sávomban.

Mondtam, hogy én épp kikerültem egy szemből jövőt.

Ő nem így intézi a torlódást, közölte, hanem határozottan halad.

Vagyis kerüljék őt.

Na, ez az a típus, akivel végképp nem érdemes.

Még vízi közlekedési vitába sem bonyolódni.

Egy vadul úszót már kiutáltak beszólásaikkal a nénik, a törzsközönség tagjai tavaly.

„Menjen ilyen tempózással a Sportba!”

Üzenték az amúgy kigyúrt férfinak.

Negyed háromkor elhagytam a létesítményt.

Vallomás: egy műzliszelet, erősen gyümölcsös.

Ráadásul osztrák.

A fogyáshoz enni is kell.

A napon szárított mezem rám simult finom illattal.

Gyerünk, verítékezni tovább.

Híd, körút, aluljáró.

Váltott lábbal.

A Dózsa Györgynél döntöttem.

Ha bemegyek a Ligetbe az Olof Palme sétányon, ezúttal fölfelé nem teszek kitérőt.

Az Asztana útra.

(Végre megtanultam a nevét. Újabb zsírégetés.)

De az Ocskay Lászlón lemegyek.

Hadd vessek pillantást Dani fiam egykori iskolájára.

Szent István Gimnázium.

Ez az aszfaltozott út itt olyan.

Hogy középen van egy simább sáv.

Ott szeretek menni.

Kicsi kerekeimmel.

A szűk útcsíkon rendre megosztozunk.

Bringásokkal, babakocsikkal, ballagókkal.

(Alliteráció: fogyaszt.)

Általában.

A leghevesebben tekerő biciklisták is letérnek előlem.

Talán látják.

Hogy jön egy ősz ember.

Ráadásul rollerrel.

De készenlétben vagyok.

Készségesen lehúzódom.

Ha úgy érzem.

Úgy helyesebb.

Akár meg is állok.

Suttyomban pihenek.

Egy pillanatot.

Túlbeszéltem.

Nem olyan érdekes.

Mint példabeszéd.

Hogy azért.

Könyörgöm.

Figyeljünk egymásra.

Az Andrássyn bementem.

Kedvenc patikámba.

Tartoztak tegnaptól.

Néhány gyógyszerrel.

Mit tagadjam.

Szedek ezt-azt.

Kicsi pohár volt.

A gyógyszertárban.

Mellette kancsó víz.

A gyors ügyintézés mellett.

Tizennyolc pohárral ittam.

Életmentés.

Aztán a szokásos útvonalat folytattam.

Egy kisboltban még vettem.

Innivalót persze.

Valami oxigénnel dúsított.

Német terméket.

Rajongva szeretem.

Reklámarca lennék.

Aztán hazaértem.

Megmértem magam.

Egy kilót fogytam.

Hét óra alatt.

Megérte.

De ismerem magam.

Gyarló természetem.

Késő éjjel nézem.

A Family Guyt.

És ki-kiszököm a konyhába.

Én, veszendő lélek.

Ne tudja meg senki,

hogy miért.

De odavész,

mai sportom

eredménye.   

2016.06.21.

Kisiskolások kézen fogva kettesével lépkednek át a forgalomtól lezárt Szabadság híd járdáján. Kerékpárosok tépnek a villamossínen, az úttesten és a járdán. Két biciklis is türelmetlenül rácsönget a gyereksorra, hogy húzódjanak félre útjukból. A kísérő pedagógusnő kétségbeesve méltatlankodik, "miért nem mennek a kerékpárosok a híd széles közepén?! Miért a gyalogos gyerekeket zaklatják?" Lehet nem szeretni Tarlós főpolgármestert, de ha most egy karikás ostorral rendet tenne az elkanászodott bringások között nem tiltakoznék.

2016.06.16.
Mesélem a Lukács uszodában, hogy valamikor, hajdan egy délelőtt az Andrássy úton megszólítottam az 1-es buszról lelépő és a Művész kávéház felé tartó Mándy Ivánt. Épp aznap reggel olvastam egy novelláját, amiben a főhős, egy fiatal fiú elkeseredik, hogy megölik Unkaszt, az utolsó mohikánt. És a történet befejezéséhez érve elkezdi feszegetni a könyv kemény fedelű borítóját. Mert az nem lehet, hogy így haljon meg az indián legenda. Kell lennie egy jó végnek. Lelkesedtem az elegáns kabátos, kalapos, ősz írónak, hogy milyen nagyszerű a novellája, megrendített, meghatott, megmosta a szívemet, nem találok szavakat. Könnybe lábadt szemmel mondta, "folytassa kérem, folytassa." Ezt meséltem negyven évvel később a Lukácsban a kevésbé hideg medencében tempózva, amikor az egyik törzsúszó, Pannika odaszólt: "én menyasszonya voltam a Mándynak!" És a meghökkent csendben még hozzáfűzte: "de a Román vett el végül."
2016.06.11.

A kuka tetejére tette valaki a kopott borítójú kis naplót, hogy kapjon még egy utolsó esélyt. Szinte kínálkozott, hát felkaptam. (Talán G. néni hagyatékából, a másodikról, onnan került a szemétbe.)

          Negyvenes évekbeli dátumokat láttam, ahogy belelapoztam, ez az én „ügyosztályom”, akkor pedig „hivatali kötelességem” megvizsgálni.

          „Szemben lakik egy Ávósnak a kisfia, nagyon helyes, tetszik. Nem tudom, hogy milyen érzés a szerelem, de nekem nagyon rokonszenves az a fiú. Már megvacsoráztunk, de nagyon félünk, hogy államosítanak! Őszintén megmondva, szeretnék legalább álmomban egy igazi klassz bálban és a Duna valcerre táncolni.”

          Ezt írta naplójába a tizenegy éves Lőrinc Éva, 1949. december 28-án. (A nevet diszkrecionális okokból megváltoztattam.)

          Ennek a hajdani kislánynak a szokványos gyerekkori témái – drukkolás jobb iskolai jegyekért, rajongás szülőkért, mi volt ma az ebéd – keverednek a történelmi múlt kifejezéseivel, mint például Ávó, államosítás.

          Meghatóan fohászkodik, hogy szeretne jobb lenni és ehhez a Teremtő segítségét kéri. És közben hálálkodik is: „Én nagyon, de nagyon szeretem a Cincit, úgyszólván neki köszönhetem a lelki üdvösségemet!”

          Túláradó érzelmei negatív irányba is kicsapnak, egy testnevelő tanár felé: „C. Novák Ilona egy aljas, pimasz disznó, nem akarja megadni az ötöst tornából!” Más a helyzet a matematikával, ott jó jegyet várhatott, „de csak azért, mert apa ismeri a Lakost, és picsi-pacsi, szóval hagyjuk, fő, hogy hetesem lesz.”

          1950. április huszonnegyedikén ezt írja: „Ma még, hála Neked Istenem, nem követtem el halálos bűnt. Néha azonban sajnos a kísértés erőt vesz rajtam. Ma egy nagy vágyam van, egy rózsafüzér.”

          Abban a korban a hitéletet nem volt egyszerű összeegyeztetni az uralkodó ideológiai követelményekkel. „Ma leváltottak az őrsvezetőségből” – közli lakonikusan, majd kifakad: - „Utálom az egészet, csak a vörös nyakkendőért csináltam!”

          Ennek a tizenéves lánynak akkoriban a szerelem izgalmasabb volt a napi politikánál. Nyiladozik benne a nagy érzelem. Titokban figyeli a többieket, hol tartanak ők. „A Babszinak van egy szerelme, a Feri, de lehet, hogy még több is. Csutinak valami Marci a szeretője.” Nem kell persze mindent szó szerint venni, ezt a hajdani naplóíró is sejtette: „De lehet, hogy csak bemesélik nekem.”

          Egy karácsonyi ajándékozás leltárpontosságú részletezése kordokumentum is a család jellemzése mellett.

          „Kaptam egy gyapjú sálat, flanel hálóinget, egy doboz csokoládét, tizenkettes Koh-i-Noor-t (ez egy ceruza-készlet), egy százforintos manikűrkészletet, gyönyörű karácsonyfát, hat darab könyvet és egy töltőtollat, mellyel írni fogok.” Ez volt 1949-ben. Egy évvel később pedig ezeket hozta a „Jézuska”: - „Egy sötétkék kardigánt, egy rózsaszín pulóvert, hét könyvet, Schubert H-moll szimfóniáját hanglemezen, egy doboz macskanyelvet (csoki), egy sötétkék szoknyát, 12 db zsebkendőt, 3 db ebből monogramos, és egy üveg 4711-es kölnit. Szeretem Petit és Jóskát.” Záródik ekképpen az ajándékok sora, beletorkollva egy szerelmi dilemmába.

          A későbbiek ismeretében egy baljós bejegyzés 1950. augusztus 11-én: „Óh, Uram, annyi olyan vallásellenes dolgot hallottam, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj.” A napló tulajdonosa számolt azzal a lehetőséggel, hogy idegen kezekbe juthat a kis füzet, így szigorú írásbeli megrovásban részesíti feltételezett olvasóját. (Így áttételesen jelen sorok böngészőjét is.)

          Aztán hirtelen megszakad a naplóbejegyzések sora, noha a füzetben még maradt hely. Néhány rajz, számolások, táncdalok lemásolt szövege. Semmit nem sikerül kideríteni mi volt később, mi lett a kislány sorsa. Mit szeretett volna, mit ért el életében.

          Ennyi év, évtized távlatából minden hétköznapi mozzanat meghatóvá válik, a legbanálisabb dolog is különössé. Babszi, Csuti, Évike, Peti, Jóska, Feri, Marci, mint egy kisiskolás csapat dereng az idő távolában. A talált napló egy pillanatra még felvillantja őket.

          Ki tudja, hogy fél évszázad múlva lel-e mulatságot, tűnődő sejtelmet most oly fontosnak mutatkozó életünkből, jegyzeteinkből a magát mindig fölényben érző utókor…

                                                                    

2016.06.07.

                                                        

 

 

            „Anyád hogy van?”, kérdezte Erzsike néni mosolytalanul, zordan, olyan szemekkel, mint egy kopár tollú madár. Úgy kérdezte, mint egy száműzött kérdezné, aki beletörődött, hogy nemcsak nem mehet soha már haza, de nincs, nem létezik a haza. A térben még csak-csak lenne valami halvány visszfénye, de időben elszállt végleg. Tóni az ő gyereke is lehetett volna. Ha Tóni apja, a Jászi Ede nem olyan bolond, hogy lemond őróla, s nem más nők után kujtorog.

            „Jól van”, felelte Jászi Tóni, „csókoltatja Erzsike nénit”, hazudta szemrebbenés nélkül. Úgy képzelte, hogy fél órát marad. Ez olyan muszáj látogatás. „Puncs tortát hoztál? Tudod, hogy nem ehetek édességet, meg akarsz mérgezni?”

            Csak morogni fog, panaszkodni, gondolta magába süppedten, s ernyedten belegörbült a szakadt, foszlott bőrfotelbe. Sehol egy nyugvópont a szobában, mindenütt holmi hegyek, völgyek, dobozkákból kanyonok, tükrök, gombok, tollak, poharak, színes szalagok, műanyagspárga gombolyagok.

            A magányos özvegyasszony cekkereket font egy szövetkezetnek, ebből egészítette ki nyugdíját. A hármas társbérlet valaha egy lakásként az ő és férje tulajdona volt. Tóth Nándor úgy időzítette szívroham általi halálát, hogy épp megkezdődött a népi demokrácia, s a gyerek nélküli özvegynek bele kellett törődni, hogy a törvények által nem volt joga egyedül birtokolni ekkora lakóterületet.

            „Ne hanyagold el öreg Erzsi nénédet”, intette Tónit korábban, „meglátod, nem lesz gondod ágyneműre, mindent megörökölsz tőlem, csak néha látogass meg!”

            Pont ezért képtelen volt erőt venni magán. („Hogy néz az ki, hogy örökségért megyek látogatni?”) Pedig utálta a lakótelepet, az alacsony belmagasságot, hogy minden tér olyan szűkre szabott, hogy áthallatszanak a szomszédok. Hogy a lakótelepiek zöme ellenséges, gyanakvó. Legalábbis így érezte.

            „Megmutatja Erzsike néni, hogy kell szatyrot fonni?” Próbálkozott hasznossá tenni látogatását. „Nem fiúknak való az”, hárította az öregasszony, még odébb is tolta a kisasztalt, aminek egyik szélére kiképeztek egy hálókötözésre való dupla kiszögellést. Egész gyerekkorában kifigyelhette volna a mesterség fortélyait, amíg ebben a társbérletben lakott, de valahogy sosem szánta rá magát. Aztán meg késő lett.

            A kész darabok – madzagból készített régi és színes műanyag szálból font, modernnek szánt termékek - ott sorakoztak, gondosan összegumizva egy nagy hullámpapír dobozban. Pár forintot kapott értük, ha legnagyobb sebességre kapcsolt volna a fonásban, akkor se tudott volna meggazdagodni belőle.

            „Tónikám, megkérnélek, hogy segíts öreg Erzsi nénéden, s hozzál nekem a sarki kis közértből két vizes zsemlyét, három szem kicsi paradicsomot, öt deka parizert, meg egy poharas tejfölt, ne, itt van rá a pénz”, csoszogott a kredenchez, hogy kivegye rejtekhelyéről férjétől maradt, nagyméretű bugyellárisát. „És vegyél magadnak valami csokoládét, ne túl nagyot.”  

            Mintha még mindig kisgyerek lennék, gondolta magában berzenkedve. Aztán azon is tűnődött, míg kibotorkált a konyhán át, hogy Erzsike néninek ő voltaképp nem lehet jó sosem. Hiszen puszta léte arra emlékezteti, hogy apja, Jászi Ede nem vette őt el feleségül. Hiába vette ide a háború után egyedül maradt másod-unokatestvérét albérlőnek. (A rokonsági fok megengedte volna, hogy egybekeljenek.)

            És egy nap már nemcsak alkalmi nőismerőseit csempészte fel, de hirtelen meg is házasodott, gyereke is született. Az összezsúfoltság – lám – fokozható. A nyolcadik kerületben ez nem volt feltűnő.

            Mit tehetett volna?

            Gyönyörű, kacskaringós betűkkel leveleket írt. Mártogatós tollal egyetlen rokonának, Jancsinak, Kisvárdára. „Kedves Jancsikám! Levelem remélem a legjobb egészségben talál. Én csak éldegélek csendesen, sokat fáj a hátam. A kisszövetkezetnek hetente szállítom a cekkereket, elfárad a kezem már hamar, de ezzel csak keresek egy kis pénzt. Mi újság nálatok? A közelgő ünnepek alkalmából sok boldogságot kívánok. Zárom soraim, csókol Erzsi nénéd.”

            Valami „hogyan levelezzünk?” szakkönyvből tanulhatta meg ezeket a fordulatokat. Néhány verzióval egy egész életet végig tudott levelezni.

            A konyha mellett nyílt az egykori cselédszoba, pár éve még ott élt az egyik társbérlő, a szintén magányos Iduka. Egy kicsi, testes, Ceglédről Pestre jött, mosogatóként dolgozó néni. Olyan, mint aki eleve néninek született. Saját élete helyett szinte abban élt, hogy Néprádióján a Szabó család folytatásos történeteit hallgatta. (A készülék drapp szövettel bevont hangszórójához mindig betűzött egy képeslapot, ami a hangtól egy kicsit rezgett. „Boldog névnapot! Kellemes karácsonyi ünnepeket! Kellemes húsvéti ünnepeket!” Ilyen üdvözleteket kapott.) És a „jó ebédhez szólt a nóta.”

            Egyszer hozott két zsömlét. „A Kati nem ette már meg a kórházban, hazahoztam”, mondta. Kati egy rokona volt Idukának, és meghalt. Jászi Antal akkor megdelejezetten bámulta a két zsömlét. Egy halott hagyta őket hátra az élőknek. Zsömlék hagyatékban. Emlékezett az olcsó péksütemények tompa, fakó színére. Mintha mások lettek volna, mint a többi, milliónyi közönséges zsömle. Mintha átjárta volna őket a halál misztériuma. (Beléjük nem harapott volna semmi pénzért.)

            Erzsike néni csak ült mozdulatlan szobájában. Körötte élete hordalékai. Kredencén egymás hegyén, hátán tégelyek, szelencék, bonbonierek, tokok, masnival átkötött fényképalbumok. (Férjének rég odaveszett boltjából zűrzavaros katyvasszá zsúfolódott, jobbára használhatatlan, értéktelen maradványai.) Semmihez nem nyúlhatott Tóni, míg gyerek volt, pedig szeretett volna kutatni. (De a néni megtiltotta, még kicsi gyerekujjaira rá is csukta a fiókot, hogy elvegye kedvét.)

            És majd egyszercsak megörökli az egészet?

            Lepakolta a bevásárolt dolgokat. Egy egészen kicsi csokoládét vett magának. És visszaadta a visszajárót. „Ne tessék haragudni, mennem kell.” Erzsike néni csak nézett ki az ablakon, mint akinek nincs már mit nézni a nyolcadik kerületben, csak fönn, csak a felhők fölötti égben számít érdemlegesre.

 

                                                                                             

2016.06.02.

Hétfőn, koradélután hazajött.

          Olyan egyszerűen, simán, mintha alaposan kidolgoztuk volna a részleteket. Pedig csak rögtönöztünk.

          Azzal kezdődött, hogy jött a Darvas Feri a metrón. Kusza, szétálló fehér hajjal (vékonyszálúan, ahogy az angol tapintatosan a ritkuló frizurát nevezi), fehér ingben, a legolcsóbb fehér tornacipőben, csak a nadrágja volt fekete. Egy frissen vásárolt könnyű széket vitt haza éppen.

          Nem vett észre, ezért tréfásan mélyített hangon (utánozva egyik közös ismerősünk, rajongott barátunkat) szóltam rá: „Darvas, megparancsolom, hogy röhögj!” Bíztam benne, hogy emlékszik a mondatra, s nem ejti el ijedtében a széket. Sok-sok évvel ezelőtt – ahogy mondani szoktam: az ezerhatszázas években – jártunk egy bizonyos „titkos szemináriumra”, ami a kádári időkben talán nem is volt titkos, de mindenesetre a hivatalosan tűrt kategóriába tartozott. Magánlakásokban zajlottak az összejövetelek, ahol felolvastak, előadásokat tartottak briliáns elmék misztikus tanokról.

          Sajátos szellemi légkör volt, elmélyülten tűnődtünk, hogy mi lesz az ember szellemével a halál után, s reméltük, hogy még előtte bepillantunk olyan tudásba, megismerésbe, ami segít élni még, amíg itt vagyunk a földi világban. Hová s mivé lesz az asztráltest, az étertest, milyen gyakorlatokat kell végeznünk, hogy az érzékfeletti megismeréshez jussunk?

          Darvas meg én voltunk a két vihogó a szamárpadban. Izegtünk-mozogtunk, ficeregtünk, folyton dumáltunk, s próbáltuk visszafojtani fel-feltörő nevetésünk. Bár érdekelt az előadás, mániákusan jegyzeteltem is, de Darvas beszólásai hatottak, miszerint milyen ájtatosan ül mindenki Rudolf Steiner stencilezett szövegeivel a kezében, mint a templomban az álszentek.

          V. T. az egyik zseniális előadó nem sértődött meg renitens viselkedésünkön, Sőt, mintha tetszett volna neki, hogy nem borulunk le áhítatosan a tan hirdetése előtt (a többiek, főleg az átszellemült lányok pedig rendszeresen megrovóan, méltatlankodóan pillantottak felénk). Egy ilyen visszatartani próbált, nyökkenő vihogás-torzó után hangzott el az ominózus felszabadító mondat: „Darvas, megparancsolom, hogy röhögj!” (Ha jól emlékszem a kiváltó ok az a csekélység volt, hogy éppen rájött kifinomult hallásával, hogy az egyik résztvevő hangja úgy szól, mint amikor a néprádió hangszórója elé tett képeslap berezeg a Szabó család adása közben.)

          Darvas akkoriban épp nem foglalkozott fő hivatásával, a zeneszerzéssel, hanem helyette végeláthatatlan matematikai elemzéseket végzett. (Később, a színházrajongók megelégedésére mégis visszatért a muzsikához, s bőségesen ellátta zenével a budapesti színpadokat, sőt még egyik gyermeke is teátrumi zenész lett.)

          Nem ijedt meg a metrón. Ugyanolyan révetegen nézett, mint legutóbb (több száz éve). Minek vesződjünk fölösleges dolgokkal?

          Csak egy pillanatig haboztam. Rákérdeztem, mi van a babával, tudod, a vöröshajúval, megvan egyáltalán? „Persze” – felelte, mintha másként nem is lehetne. Igaz, nincs könnyű sorsa, a gyerekek nem szeretik, haját kitépték, az egyik bot letört a kezéről (magamban felszisszentem), leesett a fogantyúja. Már a villanyórához is kitették, hadd ijedjen meg a leolvasó.

          Hm. Ez a bábu voltaképp tévedésből került hozzájuk. Hirtelen felindulásból én ajándékoztam a Ferinek, mert édesapja, Darvas Szilárd, a komikus annak idején rendszeresen fellépett egy bábuval, s azt hittem ez az a figura, hát gondoltam inkább őt illeti, mint engem. (A bábut egyébként a híres-neves Mazsolát megszólaltató bábművész, Havas Gertrúd ajándékozta az én anyukámnak barátságból, így örököltem én.) Tévedésem csak a továbbajándékozás után derült ki.

          „Egészen nyugodtan elviheted, ha akarod, gyere fel érte most.”

          Mennyei szavak. (Lám, két hajdani vihogó a szamárpadból, milyen komolyan is tud fontos ügyet intézni.)

          Arra is gondoltam, hogy milyen nagyszerű jármű a metró, a sok vadidegen között olykor régi kedves ismerőssel is találkozni lehet. Abban is bizonyos voltam, hogy azonnal és halogatás nélkül el kell mennem a bábuért, s hazavinnem.

          Annyi mindent elvesztettem már életemben. Egyszer már hadd kapjak is vissza.

 

2016.05.24.

Második gyerekkor.

Rikkantotta vidáman.

Az öreg.

Rám csodálkozva.

Három kutyájával.

Jött szembe.

Nem feleltem.

Csak magamban.

Némán, befelé.

Nem második.

Még első.

Első gyerekkorom.

Sincs bevégezve.

Ment előttem.

Biciklin ülve.

Női alak.

Formás, feszes.

Fekete leggingsben.

Sportosan tekert.

Követtem felvezetőmet.

Negyedakkora kerekeimmel.

Tapostam az utat.

Röpüljön a scooter.

Piros lámpánál.

Utolértem éppen.

Mit tesz Isten.

Szóba elegyedett.

Kérdezett útvonalat.

Pont tőlem.

Pici tájszólást.

Véltem kihallani.

Ráadásul tudtam.

Hol van a Podmaniczky utca.

Aztán vallottam.

Hogy doppingszernek néztem.

Előttem suhanó.

Alakját.

Nem volt.

Tolakodás.

Részemről.

Önironikus hencegés.

Rollerem becsületéért.

Ami mindig.

Lemarad. 

Nem mentem.

Túl gyorsan.

Tette helyre.

Sportos elégedettségem.

Hogy lám.

Csak utolértem.

Aztán persze.

Én meg.

El is kanyarodtam.

Láttam messziről.

Még visszanéz.

De már.

Eltűntem.

Áradóan ontja.

Zöldjeit, rügyeit.

A tomboló természet.

 

 

 

 

2016.05.20.

Tíz óra.

Tizenkét perc.

Rohanni kell.

Pénzt felvenni.

Délre temetésre.

Pénz ráér.

Akár hétfőn.

Nem késhetek.

Kaján mester.

Tőle búcsúzunk.

Professzorunk, tanárunk.

Édes barátunk.

Mit mondhatnék.

Emlékeim róla.

Ahogy bemutatott.

Új Tükörben.

De régen.

Nagyvonalúan, kedvesen.

Egy ismeretlent.

Kezdő ifjút.

És aztán.

Megismertem jobban.

Pazar életművét.

Sziporkázó szellemét.

Kevés vonallal.

A legtöbbet.

Könnyedén közlő.

Lucidus filozófiáját.

Sosem bántót.

Illékony sajtórajzból.

Nem évülőt.

Érvényes üzenetet.

Virtuóz rajzban.

Ilyeneket adott.

Könyvekhez képet.

Királyhegyihez, Kellérhez.

Kettőt említsek.

Tündéri finoman.

Tű pontosan.

Lényeget láttatón.

Sőt, többet.

S mindezt.

Mintegy mellesleg.

Ez eleganciája.

Édes öregem.

Hallom hangját.

Nem balhézok.

Ha rossz.

Kávét kapok.

Nyilatkozta egyszer.

S ez.

Így érvényes.

Egész életére.

Bármit mért.

Sorsa reá.

Kedves csöndességgel.

Csak nézett.

S rajzolt.

Hogy belemosolyodott.

Egész lelkünk.

Édes Tibor.

Egy dologban.

Nagyot tévedsz.

Mikor mondtad.

A karikatúra.

Elillan hamar.

Cáfolnom kell.

Rajzaid visszük.

Kötetben, fejben.

Emlékezve.

Magunkat védjük.

Általad, szellemeddel.

Antidepresszáns vagy.

Gyötrött szívünk.

Gyámolítója, erősítője.

Mellékhatás van.

A derű.

Amiért külön.

Emlegetünk téged.

Tényleg csak.

Velünk múló.

Szívbéli szeretettel.

Ezeket a cikkeket olvastad már?