Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2017.01.01.

 

 

       Két eb.

       Fehér, fekete,

       Rájuk emlékeztem.

       Scottie, Westie.

        Ártatlan szemekkel.

       Brit papírkutyák.

       Bedőltem nekik.

       Ártatlannak tűntek.

       Körbekínált palackon.

        Ott díszelegtek.

       Whiskyt reklámozva.

       Tapasztalatlan voltam.

       Tizenhét, talán.

       Buli, Pistiéknél.

       Közel hozzánk.

       Csupa ismerős.

       Fiúk, lányok.

       Köztük Vali.

       A gyönyörű.

       Zene szólt.

       Táncoltunk. Rockandrollt.

       Meg lassút.

       Procol Harum!

       Felnőtt nincs.

       Csak fiatalkorúak.

       Fél sötétben.

       Nevetgélve, elfúlva.

       A kezed!

       Hadd fogjam.

       Fehérnél sápadtabb.

       Ez szól.

       E dal.

       De szép.

       Vagy Vali.

       Becsukja szemét.

       Szájon csókolom.

       Procol Harum.

       Micsoda szám!

       A melle.

      Te, úristen.

      Népszínház utca!

      Londonná változott.

      1970-ben.

       Szilveszter éjjelre.

      Szeretlek, Vali!

      Ne hagyj.

      Magamra, kérlek.

      Fehérnél sápadtabb.

      Vagy mindegy.

      Egy kortyot.

      Iszom még.

     Ha leléptél.

      Táncolok Zsuzsival.

    Akkor úgy!

    Nem érdekelsz.

     Ha így.

    Hát jó.

    Vannak lányok.

    Mások is.

    Például Emese.

    A tizenhétből.

   Táncolni szeret.

   Van zene.

   Elég jó.

   Meg whisky.

   Itt van!

   Helló, kutyák.

   Jóízű, simogató.

   Vali helyett.

   Nőt akarok.

   Mi van.

   Most meg.

   Adod szájadat?

  Zsuzsi lelépett.

  Emese sehol.

   Piát, még.

   Repülök, szállok.

   Ó, igen.

   Ez mámorító.

   Hülye mindenki.

   Nem számít.

   Tizenhét évesen.

   Most már.

   Enni kéne.

   Valamit. Gyorsan.

   Helló, édes.

   Kicsi zserbó.

   Hamm, bekaplak.

  Meg még.

 Nyolcat, sebesen.

  Valami elromlott.

  Zuhanni kezdek.

  Robotpilótát kérek!

  Ez most.

  Baromi rossz.

  Vali, Vali.

 Te elhagytál.

 Engem. Váratlanul.

 Szilveszter ez?

 Így, megzuhanva.

 Az előbb.

  Még fenn.

 A plafonon.

  Ott lebegtem.

 Láttalak titeket.

 Mind boldogan.

  Szívetekben szerelemmel.

 Ó, egek.

Most akkor.

 Nekem végem.

 Helló, fajansz.

 Te, jóbarát.

 Itt térdelek.

 Öklendezve, görnyedve.

 Kínok közt.

 Segíts, kérlek.

 Istenem, te.

  Ha nincs.

 Más senki.

 Csak most.

  Múljék el.

 A pohár.

 Az üveg.

 Ígérem szentül.

 Soha többet.

 Nem lesz.

 Ilyen butaság.

 Csak irgalmazz.

 Könyörögve kérlek.

 Átkozott whisky.

 Ez gyilkos.

 Én eszement.

 Hogy tehettem.

 És Vali.

 Végleg elvesztettem.

 Szégyen, megbánás.

 És kínok.

 Viszlát, világ.

 Megyek meghalni.

 Az ágyra.

 A kisszobába.

 Egyedül lenni.

 Itt szabad?

 Anyukád jön?

 Enyém is?

 Már reggel?

  Hideg hányásban?

 Az ágyatokon?

  Nincs erőm.

 Már szégyenkezni.

 Hiába is.

 Támogatnak haza.

 Mindenki néz.

 Fehérnél sápadtabb.

 Ez lettem.

 Tejet neki!

 Kiáltja valaki.

 Azt semmiképp.

 Sört se.

 Csak elbújni.

 Kiheverni valahogy.

 Szent fogadalmakkal.

 Ilyen soha.

 Ígérem, soha.

Többet nem.

 Nem lesz.

 Ötven éve.

 Ennek már.

 És jelentem.

 Ígéretem sajnos.

 Többször megszegtem.

 A rókát.

 Nem bánom.

 Meg Valit.

 Se nagyon.

  Csak ifjúságom…

 

 

 

 

     

      

 

 

        

 

 

2016.11.18.

        Nürnbergben persze, a közeledő karácsonytól függetlenül, leginkább a játékboltokat jártam. Hosszú listám van, hogy miket nem vettem meg. Erősen küzdöttem a kísértéssel, ami újabb és újabb tápot kapott.

        Újra felfedeztem a fémépítő játékokat. Egyszerű elemek, kerekek, csavarok, lapocskák, mértani pontossággal szerkesztve. Lehet belőlük égi, földi, vízi járműveket összerakni. Jár hozzájuk tervrajz. De lehet persze improvizálni. Például emeletes darut.

         Kisebb alapkészletekkel is kezdhetünk, aztán jöhetnek a nagyobb volumenű építéshez terjedelmes dobozok.

         Eszembe jutott, hogy pár éve mennyire kapóra jött néhány elárvult darab. Felkértek, hogy Moliére A tudós nők Karinthy Színházbéli bemutatójához készítsek egy díszletelemet.

          Egy vers-generátort. Amivel az egyik művészettel szélhámoskodó szereplő a nőket kábítja. Na, ehhez beleadtam apait-anyait. Feri bátyám műhelyében közösen találtuk ki, szerkesztettük meg a villogó-berregő csodamasinát. Császár Tamás is beszállt, Makina leánya gyerekkori játékai eldobozolt gyűjteményéből beáldozott fémépítő elemeket, amikkel mozgatni lehetett egy hangszórót, meg egy dudát, ami fényjeleket is adott. (Tükrök is forogtak, mint egy kótyagos vidámparkban.)

         Elég jól nézett ki a mű és még működött is. (A fölöslegesség felmagasztalása.) 

         Ez is eszembe jutott a nürnbergi játékboltokban. Miközben lebeszéltem magam a kicsi bélyegzők megvásárlásáról. Háromféle is izgatott. Az egyiken indián sátor, a másikon két vadnyugati colt, a harmadikon bölény rajzolata.

        Drágállottam. Holott már többször vettem elvarázsolt távoli tájakon nem olcsó stempliket. (Önbiztatásként azzal érveltem magamnak, hogy ezekkel rajzaimba applikálok motívumokat. Tehát hasznos kiadás. Ami persze nem igaz.)

        A mackók polca is erős impulzus. Belőlük sosem elég. (Londonban pár éve egy gyönyörű játékmedve lett fogadott rokonom.)

       A giccset is szeretem. A karácsonyi díszek boltjaiban hosszan időzöm. A zenélő dobozokat felhúzom, hallgatom mit muzsikálnak. Merengek a kicsi festett alakokat nézegetve. Az idilli jeleneteket, ahogy angyalok szánkóznak, gyerekek játszanak. 

       Lám, jó az ember. (Lovalom magam az édes önámításba.) Hajlama van a kedves, szelíd csöndességre, az ünnep meghittségére. Szeret - szeretne - szeretni.

       A gyilkos megvadulások? Az betegség. Gyógyítani kell.

       Nürnberg persze a per színhelye is.

       A második világháborús bűnösök bírósági tárgyalásáé. Ezzel nem akartam sokat foglalkozni, eleget olvastam erről, néztem felvételeket.

       És a németek szembenéztek démonjaikkal, tisztességesen megküzdöttek velük.

       Egy archív fotónál kicsit megálltam az egyik kiállításon. Göringet, a birodalmi marsalt néztem, mennyire elvesztette a fonalat. Mire gondolhatott? Hogy rekordidő alatt micsoda hatalomra és  vagyonra tett szert, és ez a félelmetes, impozáns birodalom a semmibe hullik vele együtt? Csak néz azon a fotón, a vádlottak padján, mintha a túlvilágra figyelne zavart félmosollyal, s csak a megváltó ciánkapszulában bízik már. 

       Visszamegyek az élet kedves vásári kunyhóihoz. Mint ódon ónémet mesék díszleteibe, hogy Kosztolányi játékáhítatát is magammal vigyem. 

       Semmiképpen nem akarok vásárolni olyan díszesen kidolgozott, cizellált fémkupát, amilyenből vagy száz különböző változatot árulnak egy kis boltban. Aztán megszólal a kétszáz éves, kalapos manó bácsi - magyarul. 

      De olyan akcentus nélkül, hogy csak ámulok. Pedig csak egyik nagymamája volt magyar. Tudom, hogy semmiképpen nem vásárolhatok olyan nagy, nehéz és drága kupát, nem is tudnék mit kezdeni vele, de nehezemre esik hárítani ajánlatát. (Én amúgy szívem szerint mindenkitől vennék valamit.)

     

      

      

          

2016.11.01.

             

 

          „Nehéz a boldogságtól búcsút venni!” A férfi kétlépésnyire énekelt bele a fiú hátába az esti körúton.

          Nem tévedett, ezt neki címezték.

          Na de most mi van?

          Nem gyorsított, nem lassított.

          Oldalt sandított a kirakat tükrébe. Ott megy ő, kockás nadrágban, piros cipőben, csapzottan, mögötte egy kis termetű idősebb férfi lohol.

          Aha. Ez afféle bácsi.

          A piros cipő tetszhetett meg neki, villant be a felismerés.

          „Ha majd a másik, kevésbé jó lesz” – dudorászta kitartóan tovább, mögötte az ismeretlen.

           Nem reagált.

           Végülis mi történhet?

           Valahogy épp senki se volt köröttük az amúgy forgalmas helyen.

           De mindjárt hazaér.

           És már a házuk kapujánál állt, hogy nyissa a kulcsával.

            A férfi ekkor hozzálépett.

            „Tudja, én külföldön élek, ott nincs probléma, ha akár az utcán barátkoznak, és szívesen meghívnám egy italra, csak beszélgetnénk, ennyi az egész, higgye el, mindkettőnknek jólesne” – mondta egy szuszra puhán, kedveskedő hangon a férfi.

            Most már ránézett.

             Nála alacsonyabb, erősen beillatosított, világos zakós ember nézett rá, kissé oldalt biccentett fejjel, félmosollyal.

             („Ez nem fog erőszakoskodni” – futott át a fiúban a megnyugtató gondolat, de azért próbált arra is felkészülni, ha esetleg tévedne.)

            „Inkább nem” – felelte udvariasan, kissé száraz szájjal.

            Tekintetét egy kicsit rajta felejtette a férfi nyakkendőtűjén, egy ezüstfényű, recés pici madarat stilizáló díszen.  Talán e félpillanatnyi bámulásért a férfi még nem adta fel. Halkan, szinte befelé fütyörészte tovább az elkezdett sláger dallamát, míg ő bajlódott a kapukulccsal.

              A fiú érezte magában a feszültséget és kicsit ügyetlenkedett a zárral, mire a másik még próbálkozott: „Biztosan?”

              Döngve zárult a kapu.

            Anyja még a konyhában tett-vett, ő is tudta, hogy leginkább csak azért, hogy legyen ürügye a késői órán ébre várni rá.

             A fiú persze nem mondta el az alkalmi kísérő ajánlkozását.

             Minek izgassa.

             Arról is hallgatott, hogy aznap kilépett munkahelyéről.

             És arról se számolt be, hogy az ügyintéző hidegen közölte, ne számítson rá, hogy az esetleges új munkahelyén is felveheti a temetési segélyt.

              „Nem akarsz enni valamit? Van resztelt máj krumplival, kovászos uborkával, meg vettem neked sört is, barnát, amelyiket úgy szereted” – kínálgatta anyja.

              Sokkal ingerültebben utasította el, mint a kapualjban felajánlkozó idegen férfit.

              Erre az igazságtalanságra nyomban ráeszmélt, és ettől még idegesebb lett.

              Felkapta az előszobában a nagy barna papírzacskót, és a szobájába vonult vele.

              Miközben ágyára rakosgatta a csomag tartalmát, hallotta, hogy odaát a másik szobában anyja még csöndesen rádiózik.

              Egy kis fehér sapka.

              Fehér ing, bőszárú, szintén fehér alsónadrág.

              És egy pár – szintén fehér – zokni.

              Tehát ezekbe fogják átöltöztetni.

              Fülelt saját szívverésére.

             „Legfeljebb rád emlékezem” – kúszott zilált gondolatai közé töredékesen a neki szólt szerenád folytatása.

             Ő most ott fekszik, néhány kerülettel odébb, egy hideg, sötét helyiségben. Próbálta felidézni magában a temető keleties díszítésű ravatalozó épületét. Aztán apja oszlásnak indult tetemére gondolt. Iszonyodott, de mégis megnézte.

             Megsötétedett és kisebb lett. Mint egy bábu.  Akit fellépésre készítenek elő. Két törött cserépdarab szemeire, kezébe kis faágacska. Egy temetői alkalmazott azt mondta, hogy ez majd az úthoz kell, amikor elindul a többiekkel.

             És cipő nincs is!

             A fiú felrezzent.

            Zokniban fog a mennyei Jeruzsálembe lépni. (Vagy hová.)

           Így is olyan, mintha alsóruhában indulna a túlvilágra.

         Persze, mindennek egyszerűnek kell lenni. Gazdag sem viheti magával kincseit. „Nincs batyus halott” – mondta anyja.

          A fiú keveset tudott a temetkezési szokásokról, de úgy gondolta, nincs tiltva, hogy nézegesse, fogdossa a ruhadarabokat.

          Akárha egy bábszínházi előadás jelmezeit érintené, amelyekkel beléphet egy félelmetes mesevilágba.  Mégha nincs is onnan visszatérés.

           Mintha a közömbös textíliák valamit elárulhatnának a titokzatos tartományról, ahová készítették őket. (Berger és társa kft.)

          Kicsit borzongva, de felpróbálta a sapkát.

          Megnézte magát a tükörben.

          Résnyire összehúzta szemét, eltátotta száját.

          Azt játszotta, hogy nem él.

          Odament az ablakhoz is.

          Hátha ott lent, a kapunál, még mindig vár rá az a csábító idegen férfi.

          Elkínzott, torz mosollyal megmutatta fehér, temetői sapkás fejét az utcának, mint a halál, de odakinn már senki sem volt.

      

 

      

      

    

2016.10.31.

Receptet másolni.

30-as évekbeli, régi füzetből, rokoni hagyaték.

Lesz valami tévéműsor, odahívtak.

Micsoda szerencse, hogy itt a polcon a füzetke.

Nehezen olvasható, Júlia néni pici betűivel.

Majdnem mind úgy kezdődik, hogy végy harminckét evőkanál kristályczukrot, meg hetven deka disznózsírt.

A receptek alapján a kettes diabétesz és az érfalak szűkülése garantáltnak látszik.

Persze ha szántóvető lennék, kétkezi földmíves, napszámos kubikos, pitymallattól alkonyatig erdőt-mezőt járó agrármunkás, akkor bakfitty lenne a sok plusz kalória, úgy elégetné őket acélos szervezetem és a kemény munkám.

Ahogy azt elképzelem pesti íróasztalom mellől.

A Júlia néni amúgy emlékezetre méltó jelenség volt családunkban, Isten nyugosztalja.

Szegény miskolci varrónő volt – mesélte megbízható hírforrásom, özvegy Szabó Nándorné, Erzsike néni (amúgy apámnak szintén unokatestvére), - aztán „behálózta” a gazdag órás Dani bácsit. Gyerekük nem született, így a legnagyobb csapás a második világháború után érte őket, amikor boltjukat államosították, háromszobás lakásuk nagyobb részét leválasztották. (A család soha nem is kapott vissza semmit ezekből.)

Mi marad az ember után?

Jelen esetben rokonok, mint például én, aki itt írok most a megmaradt töredék lakásban. Néhány fotó. Pár érdekes (de sajnos értéktelen) óraroncs, számolócédula.

Meg a kézzel írt receptek füzete.

„10 tojás sárgáját 10 kanál cukorral 16 kanál víz 16 dkg kakaó.” (Nem javítom stilisztikailag, csak másolom!)

„A tojás sárgáját a cukorral, a kakaóval (+ kis szódabikarbóna) kikeverni, utána a habot felverni, a 16 kanál vízzel és a 32 deka liszttel összeállítani.”

Ez az Ilus féle torta.

A 16 kanál víz, mint mértékegység kicsit viccesen hangzik, de hát ragaszkodjunk az eredeti forráshoz.

Van dinnye befőzési javaslat is!

„Fele cukor a mennyiséghez   1 nap áztatni gyenge ecetes vízben   annyi vizet, hogy elfödje   aztán a felét a víznek felfőzni a cukorral jó sűrűre, aztán visszarakni a dinnyét, 1 nap újra állni hagyni, aztán együtt egy kicsit felfőzni vanilliát citromot köré nyersen.”

Látom én már, hogy nem fogok se Ilus féle tortát sütni, se dinnyét befőzni.

(Bár az élet leleményes. Fogadkozom, hogy így lesz, meg úgy lesz. Aztán majd ott állok ország-világ előtt a konyhában és kotyvasztok, mint egy kisangyal.)

A családban járta egy mondás. Vacsoravendégek távoztak. „Örülök, hogy itt voltatok. Mikor jöttök legközelebb?” Mire a válasz: „Akár azonnal is.” (Merthogy szűken mérték a vendégnek vacsorát. Szegény jó Júlia néni, nem tudta levetkőzni eredeti szegénységét, fukarul beosztotta javait…)

Ez a párbeszéd búcsúzáskor az ajtóban olyan Molnár Ferenc-i poénnak tűnik, lehet, hogy tőle van eredetileg. Voltaképp Júlia néni szintén Molnárné volt, ha másiké is. )

 

 

2016.10.25.

A szemem sarkából megláttam.

        Ő az.

        A színésznő.

       Magasan, karcsún, bukósisakkal a kezében.

        Megáll a rendelő ajtajánál, feliratokat olvas, bekopog.

        Kis szünet, kijön az asszisztens, leküldi a recepcióra.

        Pár perc, jön vissza.

        Kicsit vár, kopog.

        Asszisztens kijön. „Tessék várni, a doktor úr még átöltözik!”

        És bevágja az ajtót.

        A színésznő halkan felnevet. „Hát ez nem változik!” Mondja magának.

        Leül.

        Mit tegyek?

        Odamenjek?

        Pár hónapja odaléptem hozzá a Károlyi utcában, borostásan, csapzottan, meggratuláltam egyik szerepéért. Kedvesen fogadta, mosolygósan, kisfiával kézen fogva. (Igaz, az én nyakamban meg egy óvodás kislány volt.)

        De most mit mondhatnék?

        Hogy vele vagyok, mint anno a magyar kommunista ifjúsági szövetség Vietnámmal az imperialista agresszor ellenében?

         Ennél ravaszabb terv kell.

         Inkább protezsálom.

         A főigazgató úrral vagyok olyan nexusban, kérlek alássan, hogy csak egy szavamba kerül és ez a goromba asszisztens holnap hajnalban a keleti fronton találja magát az első vonalban.

         Korrigálódjék a baki.

         Ez a méltatlan bánásmód.

         Persze diszkréten, finoman intézkedem.

         Fejben modellezem a dialógusunkat.

         „Méltóságos uram, szeretnék kérni tőled egy kis protekciót. Itt van X.Y. kitűnő művésznő, érzékeny, finom teremtés, becses figyelmedbe és védelmedbe ajánlom. Azt hiszem, ki kellene menteni őt a méltatlan és kissé ideges asszisztencia karmaiból. – Csinos a kicsike? – Ó, rendkívül tehetséges és izgalmas művésznő! -  Rendben van, szerkesztő úr, Borbála kérem, szóljon át Nyírfaligeti professzor úrnak, hogy fáradjon át hozzám egy percre!

                Szelíd, kedves, jóindulatú, sőt, jóságos embernek látszik Nyírfaligeti professzor úr, elnézést kér tőlem, hogy a főigazgató úr asztalához lép, ami mellett épp üldögélek.

             -Ó, én minden beteggel figyelmesen, türelemmel bánok és a legjobb képességeim szerint látom el – szabadkozik szelíd mosollyal.

              Mikor kilépek a rendelőből, csak egy kabátot látok összecsavarodva a folyosói várópadon. A bukósisakot nem.

              Arra gondolok, hogy messzire elér a kezem.

              Az urológiától egészen a nőgyógyászatig.

                

 

2016.10.22.
 
Nagy Villő:
Szivárvány az olajfoltban (Szerényi Gáborról a Lugasban, okt. 15.)
A karikatúra hazárd. Sokszor egyetlen ütőkártyára tesz fel mindent - Szántó György 1927-ben írt sorait ma is nehéz lenne vitatni. Bár egyetemes művészettörténeti szempontból a rajzolt karikatúra kezdeteit legalább id. Pieter Brueghelig lehet visszavezetni, a magyarországi középnemzedék számára bizonyára a Ludas Matyi című lap az első, amely a műfajjal kapcsolatban eszébe jut. A hatalommal lojális viszonyt fokozatosan váltotta fel a rendszerváltásnak köszönhetően egyre bátrabb és élesebb hangnem más sajtótermékekben is, s a műfaj iránti érdeklődés napjainkig is folyamatosnak nevezhető. A karikatúra művelői által használt technika, a stílus, a kritikai hajlam kifinomultsága és irányultsága legalább annyira széles skálán mozog, mint a politikai hovatartozás vagy a világnézet.
Szerényi Gábort nem szükséges részletesen bemutatnunk a Magyar Idők közönségének, hiszen a Lugasban hétről hétre megjelenő karikatúráinak vagy még pontosabb műfaji megjelölés szerint: szatirikus rajzainak „kénytelen” követője minden rendszeres olvasónk. Szerényi stílusát tekintve a „konzervatív” jelző első látásra akár igaznak tűnhet. Képeit - számos kollégájával ellentétben - nem számítógéppel, hanem rendszerint tussal vagy más „özönvíz előtti” technikával állítja elő, de paradox módon épp ezzel éri el, hogy az elkészült munka nem válik idejétmúlttá. A történelmi idők iránt érzett nosztalgiát visszatérő motívumai is elárulják, de a pátosz, ha jelen van is, mindig csak kísérő szólamként szolgál.
Talán ez is oka annak, hogy a Szerényi által rendszeresen felkínált kaleidoszkópot szinte lehetetlen visszautasítani. Ebben a torzított, eresztékeiben c sikorgó, forgó-gördülő világban a művésznek köszönhetően mindennapjaink szinte minden, sokszor visszás vagy egyenesen visszataszító jelensége fényt és színt kap, anélkül, hogy idealizálásról beszélhetnénk. Akárcsak az olajfolt, amelyben felsejlik a szivárvány. Az egyik minőség nem semlegesíti a másikat, jelenlétük egyszerűen csak egyidejű, mellérendelő viszonyban áll egymással.
A közvetlen kritikus szemléletmód nem zárja ki a talányosságot sem. Ilyenkor derül ki, hogy az olyan szakmai minimumok mellett, mint az erős társadalmi-közéleti irányultság és a kézügyesség, technikai felkészültség, kell még valami, ami kiemeli a képet az egyszer használatos fogyasztási cikk kategóriájából.
Bár Szerényi a nyomtatott sajtóban való megjelenést tekinti elsődlegesnek, képei több ízben szerepeltek egyéni vagy csoportos kiállításon. Jelen cikk aktualitását épp egy svédországi bemutatkozás adja.
Egy héttel ezelőtt Lundban bizonyára elhangzott az is» hogy a grafikus Szerényi Gábor autodidakta művészként szabadiskolákban végezte tanulmányait, és Erdély Miklós különböző csoportjaiban működött. Munkái kezdetben az Élet és Irodalomban jelentek meg rendszeresen, a Magyar Idők megjelenése előtt dolgozott a Magyar Televíziónál szerkesztő-riporterként, majd a Magyar Nemzetnél újságíróként és képszerkesztőként. Alapító tagja a Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Kortárs Karikatúra és Grafika Szakosztályának, azaz a KOKSZ Műhelynek.
Kivételesen széles azon szerzők spektruma, akiknek esszékötetét illusztrálta. A szekértáborok vagy még inkább mindennapi betonbunkereink korában szinte legendának tűnhet, hogy kritikus látásmódja - amelyhez ugyanakkor megbocsátó mosoly is szervesen hozzátartozik - közös nevező lehetett valamikor Orbán Viktor, Csurka István és Tamás Gáspár Miklós számára is.

 

2016.10.15.

Pörgős napok.

A svédországi Lundban egy hete kiállításom nyílt.

Ugyanaznap Pesten, a Kossuth téren elégettek nyilvánosan aznapi Magyar Időket.

Benne az én rajzommal is.

Nana.

Nincs kedvem moralizálni.

Eszembe jut az Emil és a detektívek írója, Erich Kastner, akinek a nácik égették könyveit. (A szerző származásával nem volt bajuk, de szellemiségét utálták, hát tűzre vetették A két Lottit is.) Jó, írt ő kritikus felnőtt könyveket, az volt az ok.  Egyébként a könyvégetés népünnepélyére kiment ő is, kíváncsi volt, vérbeli riporter. Arra azonban nem számított, hogy felismerik a tömegben, így futva elmenekült. Barátai segítették.

A héten mentem Torma Tamás barátom kérésére a nyolcadik kerületi Horváth Mihály térre, ahol pódium-beszélgetésen vettem részt, mi a szocreál, milyen volt az ötvenes években. Otthoni készletemből beöltöztem korhű ruhába, úgy rollereztem oda. Még rajzoltam is, ami az alkalmi kiállítás része lett.

Behívtak az MTV-be délelőtt, hogy meséljek erről a többhetes rendezvénytől. 

Taxi vitt, taxi hozott. 

Este a Bálnában Gulyás Judit textiltervező tárlatán álltam ki a közönség elé, s stand up-pal kezdve talk show-ba átnőve próbáltam mulattatni őket.

A fotók alapján nem maradtak közömbösek.

Ja, még délután hat rajzot állítottam nyomdakész állapotba, s küldtem el a következő Alibi antológia kötetbe. (Pillanat, ez most a hívószó.) Írásom is lesz benne a féltucat rajzom mellett.

A héten volt még Lapozó - beszélgetős műsor - a City tévében, rollerszerelés.

Ma a jó Halász Géza kolléga telefonján elküldte az újabb Magyar Idők-béli Lugas rajzaim: rekord! Négy darab.

A korona a hétre: Sümegi Noémi a Heti Válaszban írt a lundi kiállításról. Olyan szépen, pontosan írt, hogy csak leborulni tudok előtte hódolattal.

Gyönyörű a nap. 

Itt van egy vendégkislány, csicseregnek.

Az élet nagyon szerethető.

2016.09.26.

       Csörömpöl köröttem a világ.

       Lüktet a feszültség.

       A Facebookon egyre-másra tüntetem el diszkréten az irritáló hangoskodókat. (Amiből ők semmit nem vesznek észre.)

       Persze kíváncsi vagyok.

       És látom, mi folyik.

      Lesz most a népszavazás.

      Mondják, hogy ez nem arról szól, amiről szól.

      Hogy ez belpolitikai célú manőver.

      Ugyanakkor a kérdés egyértelmű.

      Eldönthessem-e, hogy kikkel akarok együtt élni hazámban.

      Igen, szeretném, ha eldönthetném.

      Ebből következően természetesen nem szeretném, ha más döntené el, hogy én kivel éljek.

      A világ balsors sújtotta szerencsétlenjein ugyanakkor segíteni kell.

      Az Európát megcélzó, elözönlő muszlim tömegeknek otthonosság kell,saját kulturális közeg, anyagi jólét, hitbéli azonosság… nos, ezek szerencsére léteznek olyan nagyszerű és sokkal közelebbi országokban, mint Szaúd-Arábia, Katar, Omán, Kuvait, Egyesült Arab Emírségek… Európa pedig jólelkűen adott jelentős anyagi támogatással segítse az odajutást, ott tartózkodást.

      Eszembe jut a Monty Python egyik epizódja.

      A fekete álarcos, Zorró-szerű figura, aki igazságot tesz.

     Jóságos haramiaként a gazdagokat kirabolja, és a szegényeknek elviszi a zsákmányt.

     Egy idő után azonban az addigi gazdagok már teljesen kifosztottan lézengenek.

     A hajdani szegények pedig egyre pofátlanabbul dúskálnak a javakban.

     A John Cleese játszotta igazságtevő ráeszmél, hogy ez így nincs jól.

     És elkezdi visszavinni a rablott kincseket.

     Jellemző pillanat, amikor észreveszi, hogy az egyik korábbi szegény eldug egy gyémánt diadémot a sapkája alá.

     „Így sosem lesz igazságos elosztás!”- csóválja fekete álarcos fejét.

      És száguldozik kétségbeesetten ide-oda, hogy valahogy kiegyensúlyozza a jóléti   aránytalanságokat.

      Tök jó a zene is alatta.

      Szóval ez jutott eszembe, arról értesülvén, hogy a dolgos éveik után az osztrák parasztok kevesebb nyugdíjat kapnak, mint a bevándorlók segélye.

 

 

2016.09.23.

       Díner Tomi meséli. ("Ez a régi világbéli történet, az úri vendég és a tökéletes pincér kommunikációjának apoteózisa!"- fejtegette lelkesülten...) 

       Szomory Dezső, a kifinomultság fejedelme, a zseniális író lement egyik szokásos kávéházába. A pincér hódolattal meghajolva köszöntötte és várta a rendelést.

       "Hozzon nekem egy csésze tejeskávét, tudja, ahogy én szeretem."

       A pincér bólintott.

       "Természetesen, méltóságos uram."

       Szomory gondterhelten folytatta.

       "De, tudja, azt szeretném, ha onnan szemből" - biccentett ezüstös fejével a túloldalra, - "onnan hozná a kávémat, abból a másik kávéházból."

       A pincér  a feltétlen tisztelet hangján azt mondta:

       "Bocsásson meg, méltóságos uram, de mi tökéletesen elkészítjük az ön kávéját, pontosan ismerjük hogyan szereti, és biztosíthatom, hogy nem okozunk csalódást."

      Szomory hajthatatlan maradt.

      "Tudom, tudom, de mégis. Az ő kávéjuk valahogy mégis jobb. Szeretném ha tőlük hozná."

      A pincér, kissé megbántódva, de nem megrendülve hódolatában ezt mondta:

      "Ne haragudjon, méltóságos uram, de ha odaát, náluk jobb a kávé, mint itt, miért nem méltóztatik hozzájuk beülni?"

      Szomory köhintett, s közelebb intve a pincért, kissé halkabban ezt felelte:

      "Tudja, nem vagyok úgy öltözve." 

2016.09.11.

Módosítottam.

Ó, Istenem az égben, ez édesapám tündéri szavajárása volt. Amikor visszatért családjához a vásárlásból, s valamit nem hozott, mert nem volt. De hozott mást. Módosított. („Nem volt teavaj, szívecském, hoztam helyette főző margarint, ugye nem baj?”)

Én most koradélután a szokott útvonalamat.

Amivel nem is kellene elszámolnom senkinek. Elcsakliztam az Arc kiállításhoz, s végignéztem. A Liget felújítás ellen, s mellett is volt mű. S bevallom mind a kettő tetszett.  (Mert – Kosztolányival szólva - nemcsak egyet, de kettőt is lehet gondolni.)

Aztán a Fasor felé vettem az irányt. Széles út, jó út, aszfaltozott. Milyen kevés kell a komfortérzethez. Elértem a szép villához, ahol hajdan segédmunkásként melóztam pár hónapig. Már semmi nyoma nem látszott a hajdani szövetkezetnek, ahol érdekes társaságba kerültem. Egykori jutasi kiképző őrmester, hallgatag veterán, horthysta tiszt jut eszembe leginkább. Az ex-őrmester atyaian bánt velem, mikor megtudta, hogy nemsoká érettségizem, megelőlegezte a „karpaszományos” titulust nekem, holott mindannyian rangrejtve végeztük fizikai munkánkat, ami leginkább teherautós rakodásból, bálák mozgatásából állt. (Pihenőképpen gombszámlálásból.) Szinte hallom hangját a raktár mélyéről: „Ne ölelgesse azt a zsákot, karpaszományos, nem kislyány az!” Jó szándékú volt, étkezési tanácsokkal is ellátott: „Nem kakaót, vajas kiflit kell reggelizni, hanem szalonnát, pálinkát, attól lesz az erő!”

Eszembe jutott az is, hogy akkoriban épp szerelmi bánatba készültem belehalni. A Szilvi miatt. Aki épp elhagyott. (Nagyon becsületesen megmondta, hogy mást szeret.) Azt terveztem, hogy mielőtt kivonulok e földi siralomvölgyből, aminek semmi értelme, előbb jól megkínzom magam, s nem eszem semmit. Se kiflit, se szalonnát, se semmi mást. Nem tudom mit képzeltem, de rövid időn belül szédültem, gyengültem, s közben hajszoltam magam. Az imádott s eltávolodott lány persze erről mit sem tudott, de ha tud, akkor is csak kedves, okos szóval csitított volna. Ami annyit ért volna, mint éhező oroszlánnak egy csokor illatos vörös rózsa. (Így képzeltem.)

Szóval ez volt a helyszín. Milyen nyomtalanul múlt el ez az ifjonti téboly. Érdekes, hogy az önkéntes koplalásra emlékszem, a szédült tévelygésre is, dehogy lett vége, azt nem tudom. (De valahogy vége lett, mert született néhány gyerekem, igaz, egyiknek az anyja se Szilvi lett.) Őt pár éve felfedeztem a közösségi oldalak egyikén. Talán nem kellett volna. Döbbentem meredtem fotójára. Többször ellenőriztem, hogy nyilván tévedés, névazonosság, de ez nem lehet ő. De igen. Úgy éreztem, hogy nagyon sok gondja lehetett az évek, évtizedek során, s attól ilyen megviselt, keserűséggel átrajzolt a hajdani kislány arca.

Becsípődött mondatai közül néhány: „Ha ilyen szemem volna nekem, mint neked, soha nem hordanék napszemüveget!” Egyszer egy szilveszteri házibulira beöltöztem színes hippi ruhákba, s így csöngettem be hozzájuk, négylányos családhoz. Az ajtóban rám meredt, s kituszkolt: „Jaj, be ne gyere így, a szüleim kiborulnak, ha meglátnak!”

Ez mind eszembe jutott ott a Fasorban.

Még be is mehettem volna a kertkapun, be a házig. De minek? Fogdosni a közömbös, hideg kőfalat, merengni tovább… Fölösleges.

Egy kicsit odébb ott a színészház, ahol viszont csak pár hónapja jártam próbafelvételen, ráadásul nem anyanyelvemen. (Ezt viszont már megírtam itt a kutyanyelven, tessenek ott elolvasni. Tudom, ha most megírnám megint, még ellentmondásokba is keverednék magammal. Ami, lássuk be, azért nem lenne érdektelen…) 

Ezeket a cikkeket olvastad már?