Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2017.07.08.

Nincs tovább.

Menni kell.

Jó.

Apa elindult.

Már az ajtóban.

Most akkor tényleg.

Indulás.

Tegnap még megmostam az arcomat szappannal.

Bőségesen bekentem, s hagytam rászáradni.

Azt képzeltem, hogy megváltoztattam az arcom.

Szünidő van.

Mindent lehet.

Bemenni maszkban.

Az iskolai ügyeletre.

Feszült az arcbőröm.

Ahogy rászáradt a vastag szappanréteg.

Arcizmom se rándult.

Azt képzeltem különleges pofázmányom lett.

13 éves vagyok.

Komoly katona.

Napóleon armadájában.

Felszerelésem hiányos.

Egy kis kard.

Egy pár forgópisztoly. (Amerikai!)

Háromszögletű kalap. (Ezt az egyik konyhai hokedli dísztakarójából fabrikáltam. Kék-zöld kockás filc, de mindegy.)

Az utcán senki se ismert fel.

Mentem maszkomban.

Rámszáradt szappanban.

Az iskola kapujában senki.

Hűvös csönd.

Szünidő.

Ügyelet.

Már az első emeleten járok.

Mint kísértet.

Túl a kitömött állatok szertárán.

„Neked leégett az arcod?!”

Sikoltott fel Lázár Ica.

A picur.

Micsoda szégyen.

A vécében a csapnál.

Mostam, mostam.

Szemem kicsípve.

Egy kitömött bagoly nézett.

Üvegszeme áthatott.

Úgyis vége.

Itt már mindennek.

Pá, eddigi élet!

A vonat benn áll.

Fújtat.

Apa málnaszörpöt vesz.

Hideg, gyöngyöző.

Egy bőröndöm van.

Egy aktatáska.

Apa sötét öltönyben.

Mint mindig.

Kísér engem.

A száműzetésbe.

Jó lesz.

Ott nekem.

Tiszta hely.

Kollégium.

A volt püspöki palotában.

És a suli.

Kisfaludy Sándor Gimnázium és Mezőgazdasági Szakközépiskola.

A vonat fülkéjében.

Síri csend.

Ketten vagyunk.

Apa, fia.

Mit mondhatnánk.

Kis kép.

Zrínyi és Frangepán.

A siralomházban.

Készölődés.

A hősi halálra.

Még el sem indultunk.

Már izzadt, koszos vagyok.

Korom tapad.

A vonat szaga.

Minden egyszerű.

És érthetetlen.

Vidéken nem jutok majd fontos újságomhoz.

Vaillant, le journal de Pif.

Hetente vettem.

A Blaha aluljáróban.

Kerül, amibe kerül.

Mindennél fontosabb.

Teddy Ted.

Yves, le loup.

Placid et Muzo.

Nanar, Jujube et Piette.

Arthur, la fantome justicier.

Gai-Luron.

Je ne comprends pas.

C’est terrible.

Comment fuir ici?

Apa gyakoroltat.

„Budapest x gőzős. Ennek mássalhangzóit nem ejtjük a szó végén.”

Elhoztam az Utolsó mohikánt.

Cooper öt könyvéből.

Más fegyverem nincs.

Kardot, Coltot nem lehet.

Békések a szándékaim.

Tanulni fogok.

Koncentráltan.

Elég a szétszórtságból.

Mária néni megmondta.

Jófejű gyerek.

Csak nem kitartó.

Szétszórt.

Na, ennek a kollégiumban vége lesz.

Bár többen lesznek minden helyiségben, mint az otthoni négyes társbérletben, de minden a tanulásról szól majd.

Csabrendek, Ukk, Gógánfa, Lesencetomaj.

Mint megannyi indián.

Környékbeli települések.

Onnan valók lesznek.

Az iskolatársak.

Mint minden.

(Hol vagyunk? Mikor kell átszállni?)

Csináljunk fényképeket.

Apa a vonatablakban.

Komolyan néz.

Kezében aktatáska.

Ez lesz majd az iskolában.

Leveszi szemüvegét.

Mekkora legyen a blende?

6x9-es síkfilm.

Vigyázz, ne mozduljon be!

(„Majd beadom Sík úrhoz előhívatni holnap.”)

Késő délutánra érkezünk meg.

Még tűz a nap.

Porfelhő száll, ahogy sarkantyús csizmáinkkal leszállunk a füstös, ziháló vonatról.

Apám duplacsövű ismétlő Winchester puskával a kezében hunyorogva néz szemébe húzott fekete kalapja karimája alól.

Szája sarkában vékony Caballero szivar. A nagy bőr táskát, amiben az aranyrudak lapulnak, ledobja az állomás ledöngölt földjére.

Egy fekete madár vijjogva röppen el az égen.

Egy kétlovas batár áll nem messze a sínektől.

„La diligence haine” – ez van ráírva az oldalára.

A kocsis – borostás, kövérkés, nyakában koszos piros kendőt viselő – kiköp a vonat felé.

Apám ránéz, biccent.

Füttyszó.

A vonat fújtatva eldöcög.

Folyik rólam a víz.

Önkéntelenül övemhez kapok, de a pisztolytáskám üres.

Jó mexikói hevederem, ami kétszázötven töltényt tart szintén Pesten maradt.

Az úttörőtáborban faragott indián fakésem (amit anyukám a Népművészek Háziipari ktsz-ben gyönyörű szépen kipolitúrozott) szintén a Népszínház utcai rezervátumban maradt.

Szomjas vagyok, de nem mondom.

(„Tűrni és szenvedni római erény” – tanította apám.)

Indián vagyok.

Sziú, vagy delavár. Vagy mohawk.

Bizonytalan vagyok, mert a Baross utcai szülészeten az ötvenes években az indiánoknak bujkálni kellett, a papírok nem megbízhatóak.

Kisgyerekként egyszer megjelentem valódi mivoltomban a félemeleti gangon.

Szarvasbőr lábszárvédőben, rojtos kabátban, harci kifestéssel arcomon, kezemben erős íjammal, amivel Tomboló Vihart, a síksági bölények főnökét is leterítettem.

Sajnos ugyanekkor kilépett az őseink ártatlan vérével megszentelt folyosóra Martonné is, és a kilencgyerekes proletárasszony hangos hahotával fogadta látványomat.

(„Mi az Gabikám, a kis fütykösödnél nem jutott már anyag a nadrágodhoz?! Bruhahaha!”)

A tudatlan némber persze honnan is tudta volna, hogy mi indiánok nem nadrágot hordunk, hanem lábszárvédőt. És ágyékkötőt.

Valószínűleg nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy Martonné a Pif nevű tudományos szaklapnak sem volt olvasója, ahonnan alapműveltséget szerezhetett volna indiánügyekben.

A püspöki palotánál megállt a batár. Rodrigo, a kocsis a gyeplőt a kapu melletti vaskampóra hajította. A szemközti hatalmas nyárfák kertjében magasodó barokk templomba épp ekkor két fehér fityulás apáca igyekezett fürge léptekkel. A téren túl fehéren izzó kis házak sorakoztak, mint megannyi villogó szemű, néma őrszem.

Apám elővette sötétbarna bivalybőr erszényét és egy ezüst féldollárost dobott a kocsisnak, aki csak a bajsza alatt morgott valamit, amiből csak a „gringó” szót értettem.

A hűvös falak között mosószer- és ételszag elegye terjengett.

Néma riadalommal lépkedtem engedelmesen apám után, aki Caballero szivarját (nem volt meggyújtva) visszatette ezüst dóznijába. (A kecses dobozkán kacskaringós rajzolatú ábra mutatta Fehér Föld hunkpapa főnök hősi halálának pillanatát, amikor nyíllal átlőtt szívvel is népét mentette önfeláldozóan az ellenséges golyózáporban. Ezt a gyönyörűen kidolgozott trafikárut bús téli estéken számos alkalommal nézte hosszasan merengve a félemelet 8. alatti társbérlet szélső ablakának mélyedésébe bújva, miközben künn a jeges orkán tépte-rázta a Fősped-Főtefu rozsdás cégérét a Kicsi eszpresszó menedékével szemben…)

„Jónapot kívánok, igazgató elvtárs!” – köszönt apám kellemes bariton hangján az irodájából kilépő mokány, bajszos, szürke öltönyös, szigorúan néző férfinak. Kezet fogtak, s bementek az irodába. („A fiatalember várjon kint.”)

Életem leghosszabb várakozásába kezdtem, csak akkor még ezt nem tudtam felfogni.

 

 

 

2017.07.02.

Tényleg, miért nem írok hetek óta. (Amik már hónapok.)

Van persze tervem, szándékom.  Csak húzom az időt. Mintha lenne egy határidő, amihez közeledve elönt a rettegés.

Régi újságírói játék ez.

Van még idő, csak jövő hét csütörtökön van lapzárta.

Négy és fél nap.

Kényelmesen megírható.

Mondjuk holnap.

Aztán másnap megint közbejön valami.

Sürgős és halaszthatatlan dolog.

De hát – nyugodjunk meg! – az anyag fejben gyakorlatilag kész van.

Ha felhívnak telefonon: „hol a cikk?!”, nyugodtan kell közölni, mennyit húzzak belőle, merthogy egy kicsit túl hosszú lett.

(Közben persze fogalmam sincs, hogy miről és mit is ígértem meg?)

Cinikus zsurnaliszta duma: két alapkérdés van: milyen hosszú legyen az írás, és mellette, vagy ellene?

Jó.

Vissza az elterelt témához.

Készül…

A regény.

A húsz hónap fogság a püspöki palotában.

(Talán ez lesz a címe.)

A püspöki palotát persze a proletár diktatúra kobozta el diák kollégium céljára.

Húsz hónap, egy fiatalember életéből.

Tizenöt éves, mint Jules Verne kapitánya.

És nincs tizenhét, amikor már el is búcsúzunk tőle.

Mert csak az a szűk, két tanévnyi idő a keret.

Amikor látszólag alig történik valami.

Semmiségeken téblábol át.

Csupa unalmas fordulat.

Látszólag.

Mert közben valami elementáris erővel épp bekanyarodik az élete.

A gyerekkorból a felnőttség felé.

Törékeny, tünékeny állapot.

És nem babra megy a játék.

Voltaképp ijesztő.

Hogy milyen semmiségeken múlik az élet.

Nem fog hamarabb kezdődni, mint azon az 1968. augusztus 31-én, a Kelenföldi pályaudvaron.

Másnap lesz az évnyitó.

Már elfog az ámulat és a balsejtelem.

Egy Olga nevű lány mindenképp képbe kerül.

Leszólítás, kis séta a szabadban.

Nem történik semmi, de az ördög nem alszik. (Üzen is nemsokára.)

De addig még van egy slukk a szabadságból.

(Na, most ennyi. Megpróbálom belehajszolni magam.)

 

2017.05.05.

   Rövid, könyvfelvillantó anyag. 

   Ilyenből is gyártottam számosat.

   A tévézés víg napjai.

   Egy perc, huszonnyolc másodperc.

   Az egy-negyven már necces.

   Ha hosszabb, könnyen kimarad.

   Másfél percnél rövidebbe viszont mi fér?

   Szerző neve, a kötet címe.

   Egy csatakiáltás.

   A példányt persze megszerezni.

   "Meg van dolgozva érte!"

   Dedikálás legyen?

   Attól függ.

   Később könnyebb-e eladni.

   Tévés harács.

   Vágókép mi legyen?

   Jaj, csak az ne, hogy pörgetjük a lapokat!

   (Aztán az mégis legyen.)

   Legföljebb kihagyjuk.

   De ha a vágószobában, az utómunkánál derül ki, hogy kevés a kép, már késő!

    Ha szerző van, jöjjön!

    Menjen!

    Nézzen a messzeségbe!

    (Ki a könyvesbolt ablakán.)

    Nézzen maga elé!

    (Csak a kamerába ne nézzen.)

    Az mindenképpen, hogy becsukja a könyvet!

    Borítón a kéz.

    Elég a technikusé is.

    (Körme ne legyen koszos.)

    Jobb az én kezem.

    (A bal.)

    Rutin feladat.

    És néha jutalom.

    Egyszer épp a Hankiss.

    Már ismertem.

    (Felesége főnököm volt. Egy lapnál. A Világ.)

    Jártam náluk többször.

    A Hollósy Simonban még.

    ("Kérsz egy szalámis szendvicset?")

    A professzor felülmúlhatatlan volt kedvességből is.

    Miatta egy pillanat alatt feladtam bimbódzó vegetáriánizmusom.

    Még New Yorker magazinokat is kaptam tőle, hogy tanulmányozzam a szerkesztési koncepciókat. ("Négyet adj neki legalább, tudod, retekből is négy darab egy csokor" - javasolta feleségének.)

    Az emberi kaland.

    Épp ezt a könyvét mutattam be a tévében.

    Túlforgattam, mert nagyon érdekelt.

    Legalább félórát felvettünk.

    A végén persze kértem, hogy dedikáljon nekem.

    És itt elszemtelenedtem.

    ("Elemér, lehetne olyat kérnem, hogy nagyon dicsérj, hogy a többiek irigyeljenek?") 

    Mosolygott, nagy játékosként villant a szeme.

    ("Jó, akkor diktáld!")

    Na, hát azt persze, hogy nem.

    Már ez a poén jutalom nekem.

    Aztán nemcsak írt, de rajzolt is.

    (Felesége elárulta, hogy szereti a rajzokat, és bánja, hogy azt nem tud.)

     ("Ajánlom ezt a szerény könyvet egy szerény(i) és kedves embernek, aki úgy kérdez mint egy angyali ördög. Elemér")

    

2017.05.03.

      A családi fotóalbumokban találtam egy képet, amin a belvárosi Március 15-e téren látszik egy kis építmény, még az ötvenes években. 

      Az emlékmű, amelyet a népszerű Erzsébet királyné tiszteletére emeltek eredetileg a Szent György térre került volna, ám később az akkori nevén Eskü téren avatták fel 1932. szeptember 25-én. 

      Az ünnepségen részt vett Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága, családja kíséretében. A királynéról elnevezett híd közelében a Dunán felsorakozott monitorokról 33 díszlövést adtak le, Budapest valamennyi templomának harangja megkondult. 

      Zala György, szobrászművész és a kis kupolás építmény tervezőjének (Hikisch Rezső) munkája amúgy csak az ötödszörre meghirdetett pályázaton nyert, de akkor is sok kritika érte. (Az alkotók koncepciója inkább a XIX. század végi klasszicista hagyományokra épült, bár abban erősek voltak.)

      A második világháború pusztítását túlélt szobor sorsa mégis megpecsételődött. Megoszlanak a vélekedések, hogy pontosan mikor, de egyszercsak eltűnt az egész építmény. 

      Egyes vélekedések szerint az 1956-os forradalom után ítélte lebontásra a megtorló hatalom, az "ellenséges objektumot". 

      A kupolás részt nem, de a szobrot sikerült a száműzetésben megőrizni, s 1986-ban visszaállították, igaz, nem ide, hanem a Duna túloldalán, a Döbrentei térre, ahol ma is látható.

        

2017.05.01.

Behúzom sapkám.

Jobban koncentrálok.

Azt képzelem.

Nem szólok.

Szinte senkihez.

Csak keveset.

Ami szükséges.

Elnézést. Bocsánat.

Köszönöm. Köszi.

Nem csengetek.

Inkább lefékezek.

Megállok.

Várok.

Figyelem utam.

Van tempóm.

Ezzel zúzok.

Két kerekemen.

Próbálom naponta.

Legalább órányit.

Hajtanom magam.

Amúgy kussolok.

Befelé figyelve.

Meg utamra.

Voltaképp.

Mindenki zavar.

Hogy vannak.

Mint útakadály.

Némán üzenem.

Zárva vagyok.

Csak megyek.

Kedves barátságtalan.

Vagy fordítva.

Udvariasságom:

Érzékeltetem.

A tiszteletet.

Amit.

Nem érzek.

A többiek.

Iránt.

Na, jó.

Nem dumálni.

Tépni.

A Bajcsyn.

A Podmaniczkyn.

A Dózsán.

A Ligetben.

Szokott útvonal.

Éljen aszfalt!

Abcúg, díszburkolat.

Egyik sima.

Másik zötyögtet.

Néha meglódulok.

Rendszeres lábcsere.

Mit mondjak.

Vércukor rendben.

Műcsarnoknál sűrűbb.

A tömeg.

Óvatosan szlalomozok.

Nincs karambol.

A lámpánál.

Kis csapat.

Együtt állunk.

Sötét szemű.

Egzotikus társaság.

Rám néznek.

Fiúk, lányok.

Magyar vagy?

Kérdi angolul.

Az, hát.

Mondom külföldiül.

És, ti?

Libanoniak, felelik.

Még piros.

A lámpa.

Van időnk.

Néznek engem.

Ősz vagyok.

Rolleres csodabogár.

Helyi őslakos.

Mesélnek majd.

Bejrútban. Szidónban.

A magyarok.

Ló helyett.

Rolleren puhítják.

A húst.

Nyereg nincs.

Se lánc.

Kard se.

Ők feketehajúak.

Tekintetük villan.

Szakállas fiúk.

Kendős lányok.

Közel-keletiek.

Finom illattal.

Elegánsan.

Kipróbálhatom?

Mutatja egyikük.

Megáhított járművem.

Pillanatra habozok.

Eleshet esetleg.

De adom.

Át kormányom.

Legyél óvatos.

Ez instrukcióm.

Vicces leszek.

Ahogy lépdelek.

Hirtelen gyalog.

Magam után.

Hosszú zebra.

Két szakaszos.

A felénél.

De ekkor.

Egy lány.

Közülük visszanéz.

Ő is.

Úgy látom.

Kipróbálná kicsit.

Csak tessék.

Barátságosan nézve.

Tényleg, milyen.

Kedves vagyok.

Ismerem Libanont?

Kérdi még.

Szép ország.

Felelem lebutítva.

Meglódul.

A lány.

Nem esik.

Ő sem.

A szerb.

Követségnél fékez.

Pillanatok voltak.

Ezek csupán.

Vidám időt.

Itt, Magyarországon.

Mondom búcsúzóul.

Ám ekkor.

Nem tudom.

Kezet fogok.

És.

A végére.

Maradt lánynak.

Kezet csókolok.

Annyira udvarias.

Akarok lenni.

Hirtelen felindulásból.

Ahogy szájam.

Kézfejéhez ér.

Rádöbbenek.

Magyarként belefér.

Ódivatú kedvesség.

Csókolom kisztihandját.

A Liget.

Szelleme ez.

Mely piszkál.

Ám muszlimként.

Jó ég.

Mit jelent.

Már mindegy.

Andrássyn elnyargalok.

Mint mesében.

Hazáig.

Meg sem.

Állok.

Pá!

 

 

 

2017.03.11.

         

 

 

      Még visszamegyek kicsit. Erre gondoltam és megfordultam a sarkon. Olyan igazi elveszett nézelődőként próbáltam mindent megnézni útközben. Meg-megálltam, előkaptam zsebnoteszem, tollam, lemásoltam egy feliratot, reklámszöveget, volt, amit lefényképeztem.

       Néztem magam elé, a járdára is.

       Egyszer csak megláttam egy gombot. A gombok valahogy mindig érdekesek nekem. Mindegyiknek története van, olykor gombfocicsapatba is alkalmasak. (Apámnak a második világháború után pár hónapig volt egy rövidáru boltja, onnan is maradt egy bőröndnyi gomb, ezeket sokat fogtam a kezembe, nézegettem, képzeltem hozzájuk kabátokat, embereket. Rengeteg hiábavaló időt töltöttem gombok rendezgetésével, életemben annyit nem másztam asztal alá, mint elgurult gombok után. És soha egy gombot sem adtam el, csak elajándékoztam. Például festett porcelán gombokat, amik madarat, vagy angyalarcot mintáztak.)

       Ez a darab oldalt volt, csikk társaságában, nem annyira riasztó koszban. Szégyenszemre lehajoltam érte és felkaptam.

       Egy gomb.

       Nem különleges, de mégis valahogy rokon vonásokkal, barnán, hétköznapian.

       Olyan virtuóz voltam, hogy meg sem álltam, röptömben csíptem fel, szép ívet rajzolva a levegőben a mozdulattal. Azt képzeltem, hogy olyan gyors voltam, nem is láthatta senki mit kaparászok az út porában. Mint egy mongúz, akit csak lassított természetfilmen lehet tetten érni, amint a kobra halálos marását megelőzve elkapja annak nyakát. Így reméltem legyőzni a restelkedő szegénység érzetét magamban.

       Már a következő lépésnél olyan távol voltam lélekben – markomban a zsákmány! – mintha mindez már nagyon régen történt volna.

       Ekkor szólalt meg mellettem egy nő.

       Annyira zavarba jöttem, hogy nem is értettem mit mond.

      De a mozdulata egyértelmű volt.

      Egy cigarettásdobozt tartott felém.

      Nyilván azt hitte, hogy egy csikket kaptam fel. s nikotinfüggő sorstársként akart segíteni, vegyek a dobozból többet.

     Valamit hebegtem, hogy, köszönöm, de csak egy szálat.

     Nem tudom miért éreztem úgy, hogy nem háríthatom el az együttérző támogatást.

     Pillanatok alatt gazdagabb lettem egy gombbal és egy szál cigarettával.

    Teljesen fölöslegesen.

     Egy hirtelen mozdulattal – tényleg nem gondoltam át! – belekeveredtem egy ostoba pozitúrába. zsebemben egy vadidegen gomb, ujjaim közt egy cigi. A gomb még csak hagyján, de mint soha nem dohányzó, tényleg gond lett, hová tegyem a könnyelműen elfogadott ajándékot.

     El is dobhattam volna suttyomban, de ezt bántónak éreztem volna akkor is, ha a nő persze ezt már nem látná. Oda kéne passzolni valakinek, de addig se tehetem zsebre, mert ketté törik.

     Jó, nem olyan fontos ez, valahogy beügyeskedtem a hátizsákom egyik gyógyszeres tokjába – épp befért – s haza is hoztam végül a messzeségből.

     A fölösleges és a szükséges tárgyak folytatólagos mérkőzésén az előbbiek megint szereztek két pontot.

      

2017.02.22.

     Tizenegy centiméter széles, tizenöt és fél magas, tizennyolc milliméter vastag könyv. Kipróbáltam: angol tweed zakó, pilóta dzseki, átmeneti kabát zsebébe egyaránt passzol. (Nekem nincsenek ilyen ruhadarabjaim, úgyhogy külön nehezített feladat volt a más zsebébe süllyeszteni. Majd a kísérlet pártatlanságát szavatolandó, vissza is venni diszkréten.) Mindenesetre térbeli paraméterei, külleme alapján útra való. Ellenőriztem, beletettem egy magyar tízezer forintos és egy angol húszfontos bankjegyet is. Konklúzió: a könyv pénzváltásra alkalmatlan. Viszont ellenáll a korrupciónak és a paraszolvenciának: még a visszajáró aprót se tartotta meg magának. Egy szárnyat láthatunk rajta, amiből épp kihullik egy toll. Ettől lehetne egy ornitológiai zsebkötet is, egy hajdani Tollasbál almanachja, de a felirat rajta mást ígér. Marokra fogva kemény tárgy, kicsit megkocogtattam vele a fejem – tud fájdalmat okozni.

     Kivezetés a szépirodalomból.

     Már a cím provokatív. Feltételezi, hogy olvasója bent van. Valami műveltséget, olvasottságot jelentő elegáns helyen, ahol a beszélgetés kifinomult, a társaság választékos, a kávé egy vagyonba kerül és pocsék. Ahol hasonszőrűek rezonálnak az egyezményes kánonra, ami az elitista irodalom birodalma. Ahová kívülállóként fájdalmasan vonzó befelé ácsingózni. (Mint egy illúzióba.) És ahonnan kéjes szégyen kivezetődni. És dicsőségesen didergő megtisztulás. (Vagy annak illúziója.)

    Köszi, Gyuri.

    Ilyen hetyke – vagy inkább francia szóval: „nonchalance” - kötettel kihívás világgá menni. Az egész „sándorgyuriságot” híven adja, hozza, viszi ez az úti pakk. Lehet „rendesen” is olvasni, mint egy igazi könyvet, elejétől a végéig. De sokkalta inkább adja magát úgy, hogy esetlegesen lapozzuk, csapjuk fel. Ide-oda. Csapongva. (Mint a verseket.)

    Döbbenet.

    Ami elsőre és sokadszorra feltűnik, milyen pazarlóan bánik a csönddel. A két megszólalás közötti semmivel. Ebben a pódiumi énjére hajaz. (Kihagyhatatlan szójáték.)  Elkezd felépíteni egy mondattal egy jól ismert világot.

    Szün.

    Aztán az egészet átfordítja – erre? – nem, amarra!  – hogy higgyük el, a groteszk világlátás sokkal inkább sajátunk, mint hittük volna.

   „Mer’ a hülyeség, ha nem is xilofonozik, foszforeszkál!”

   Nem ritka, hogy egy oldalon mindössze egy mondat áll. Csak helyeselni tudom ezt a papír pazarlást. Kell a tér, az üres tér, hogy kizengjen a szó, dobbanjon körötte a fehér felület, fodrozódjon, örvénylően lüktessen a semmi, amibe belemerengi a mondat nyomán képzeteit, gondolatait (vagy annak hiányait) az olvasó. (Amint Sándor György épp kivezeti a szépirodalomból – ne feledjük!)

   Nyugodjunk meg, zseniális kókler járatja velünk a bolondját. Tomboló tempóban sűríti fékevesztett ötleteit, leleteit – „Mosókonyhában kinyitott ejtőernyő? Süket zenész Beethovent játszik piros és zöld billentyűkön?” – kapkodhatjuk fejünk, szürrealista, dadaista lelemények pasziánsza hullámzik.     

   Minden klasszikus bohóc eredendően szomorú. Sándor György, miközben totálisan belakja és belakatja velünk ezernyi szikrázással, színnel játszó móka univerzumát, a háttérből fel-felerősíti a Kosztolányi anyakönyvezte bús férfi panaszainak d-moll hegedűszólóját. (A legszomorúbb, legbölcsebb hangnem.)

    Igen, fáj. (Vagy, ahogy a költő mondja: Nagyon fáj.) Másik költővel folytatva: a puszta létige szomorúsága.

    Erre a poétikai tizenkilencre húz lapot Sándor György.

   Virtuóz zsonglőr, aki példásan veti a kecskebukát, bravúrosan csillogtatja ősi cirkuszi kellékeit, s azt hencegi álságosan, hogy ő egy buta Auguszt (nem a cukrász, hanem a Fellini féle clown!), aki „műveletlen együgyű”.

     Sándor György olvasottsága, irodalmi irányultsága meglehetősen pontosan bemérhető könyvein, előadó estjei (mégha netán délelőtt lenne is) nyomán. Egyszerre ravasz szerkesztő, aki tudatlannak mímeli magát, és egyszerre – tényleg! – egy ámuló kisfiú, akinek az a trükkje, hogy tényleg elképed.

  „ÉLET! ÉLET! SZÁZ ÉLET! MÁRCIUS!…”

  Csupa nagybetű, csupa felkiáltójel. Csupa élet. Hangosan, hogy a ruhatártól a súgólyukig mindenki hallja. Ez Sándor György frekvenciája. Olyan zajos, mint kiránduláson egy egész kisiskolás osztály, akiket gyárlátogatás helyett véletlenül egy eszpresszóba vittek, s ott mindenki annyi sütit ehet ingyen, amennyit csak akar. 

És lecke sincsen. Soha többet.

    Ha nem is ezt mondja épp – írja könyvében -, ezt a fékevesztett szünidei tombolást, ezt sugallja Sándor György.

    Kapkod, mohón falja a lélek édességeit – mint a bukott tanuló Karinthy Tanár úr, kérem-jének tragikus hőse – „igen, kérek még Pilinszkyből! Duplán! Meg Adyt is, tizenöt… nem! Inkább húsz dekát! És József Attilát is, az összeset!” 

     „Ott a gyerek felmondja a logikát! (Ne bámészkodj, szaladgálj kicsit…!)”

     A könyv jó.

     Kivihető a szobából.

     Bevihető az életbe.

     Sőt. Oda csak igazán.  Ki a frontra. Az orvosi rendelő várójába. A hivatalnak packázásai közé. Utált szerető mellé. (Fölé.) Gőgös ember dölyfe ellen. A kor gúny csapásait kivédeni.

     Jumurdzsák, a félszemű félelmetes janicsár Az egri csillagokban az egri vár tervrajzát hordta mágikusan védő amulettként a köntöse bélésébe varrva. Megfontolandó, hogy milyen tervrajzzal kísérletezzünk napjainkban. Milyen spirituális erődítménnyel. Abban a korban, amikor a botrány banalitásával tüntet.  A gonosz pokoltánca a show biznisz produkciója.

       A kötet egyébként a harsány szalagcímekkel, a bulvár zsurnalizmus pár mondatos beharangozóinak stílusával is dolgozik. Építve arra az újkori médiafogyasztási szokásra, hogy csak ugrunk egyik villanásnyi hírről a másikra.A hajcsatomat Noé bárkájában felejtettem… A stockholmi Kék Mariska úton saját hatáskörömön belül van migrénem... Én meg azt álmodtam, hogy böngésztem az antikváriumban és Csokonai rám tüsszentett.”

     Csupa sűrítmény, s példa arra, hogy a már tovább fokozhatatlan groteszk miként válhat lírai jelenetté.  Noé bárkája, mint az egész emberiség egyik őstörténeti toposza, kozmikus léptékű fogalma egy csekély ötszavas mondatban egy intim személyiségű mikro motívummal (hajcsat) kerül kontextusba, s ami a leggyönyörűbb, hogy abszurditásával együtt a legtökéletesebb epikai hitelesség illúziójával.

      Patakzóan sorjáznak Sándor György könyvében ezek a talányos fénytöréssel áradó apró méretű remekművek. Pasziánszokat varázsol, kapkodjuk fejünket, ismerős a hang, ismerős a kéz – és ismerős a csend – szün! - amikor a szerző tekintetét véljük a könyv lapjain túlról, áthatóan figyelni.

      Párhuzamosan hat azzal, hogy miközben jótékonyan kifejti szómágiáját, elandalít, hogy nincs más dolgunk, mint kényeztetődni, míg előadja saját és máshonnan adoptált szellemi kincseit. Ám nincsen renyhe, tétlen orgazda néző-olvasó! Apportként mindenki hozza saját világképét, értékrendjét, filozófiáját (kinek mit csomagoltak otthon!), s mint egy rizikós biztosítási ügyletnél, valamennyi önrészt is vállal. (Hacsak nem nagyon buta, de akkor is mindenképp jól jár. Nevet együtt a többiekkel.)

      Van a Kivezetés a szépirodalomból kötetben olyan is, hogy egyes szövegrészek kézírással megismétlődnek nem kevés oldalon. Először azt hittem ezeket a szerző direkte az én példányomba, külön, kifejezetten csak nekem, személyre szólóan utólag írta be.

     Aztán rájöttem, hogy nem.

     Aztán rájöttem, hogy de mégis.

     Nekem írta be.

     De a többieknek is.

     Hogy senki se szomorkodjon.

     Annyira meghatott, hogy ennyire figyel rám, hogy cserébe én meg a többiek helyett éreztem hálát.

     Ebbe annyira belelovaltam magam, hogy szerintem – ha nem fáradna el a keze – minden egyes olvasónak külön-külön személyesen – levél formájában – megírná ezt a könyvet. És mivel így még személyesebb lenne, minden könyv egy kicsit más lenne. Például már a megszólításban. „Kedves Mihály bátyám! Kedves Pista öcsém! Drága jó Márta néni!” Satöbbi. Igaz, akkor ez lehet, hogy már nem is könyv lenne, hanem Sándor György levelezése a szépirodalomból való kivezetés mentén. (Által.)

     Ebből is látszik, kínálkozik esély arra, hogy „sándorgyuriul” kezdjünk megszólalni. Megtanulva tőle valamelyik poénját, vagy éppen hatása alá kerülvén stílusában. („Legyetek jók, álmodjatok kékeket, és ne gondoljatok a fehér elefántra!”)

     Olcsó vászonkötésű mókás rémtetteknek aposztrofálja könyvét.  A középkorban valószínűleg máglyán végezte volna. Hiszen az ábrázolatok köré mindenhová festettek valamit. Horror vacui. Az üres tértől való iszony. És ahol nincs Isten teremtménye, abba az ürességbe özönlenek a démonok. („A Nagy Októberi Szocialista Császármetszés.”)

     A Kivezetés a szépirodalomból voltaképp nyitva hagy egy kimondatlan kérdést. Hová kerülünk, kívül kerülvén? Választ többet is kapunk, mint a sznob, aki műveltséget mímelve suttyomban megpróbál fölnőni saját látszataihoz. („Te vagy a t é n y az éjszakába’”)

     Nem tudom milyen hangot hall a könyv olvasása közben, aki nem volt Sándor György előadásán soha. (Mert aki volt, annak ott a szerző orgánuma, hanglejtése, ahogy ütemet, mértéket, mélységet, magasságot, fényt, színt, többszólamúságot ad szövegeinek.)  Feltételezem, hogy aki csupán olvasóként találkozik Sándor György könyvével, az is kihallja zeneiségét, polifonikus leleményeit. („Édesapám zsebóra volt Nápolyban… a szeretet kárminkoporsó.”) Egy tág asszociációs udvarban a felmagasztalt elmúlás, a halál klasszicizálása, s kissé lejjebb : „ – Pszt! Felmondják ezt az olcsó lakást! / Közben hallom, hogy a papagáj nyikorog” - a profán élet kontradikciójával ad pittoreszk tájképet, ahol a zsebóra és a koporsó vérségi rokonként – hasonlóan barokkos burjánzással emészti a végtelenbe hanyatló időt.

    Sándor György – majdnem azt írtam lírája – örökös poénra hegyezettségében mindig ott téblábol az ember ősi félelmeinek előszobájában. Olyan erővel szikráztatja fel az egymás ellentmondásaiba ugrasztott képeket, – („Egyik szemében petróleum pislákolt, a másikban csillag ragyogott. Elérhetetlen ezüst félrubeles világított a hold helyett.”) – mintha minden pillanatban a megváltásért küzdene. E szellemben rakott pasziánszának csak eleje van. Nem fogy ki a fordulatokból, meglepetésekből. Mint egy tibeti mandalaépítő, aki egész életében színes kis homokképek kirakásával múlatja az időt, látogatói örömére. Közben bőven elég, ha e meditációs objektumokról – kvázi imákról - csupán a Jóisten tud. Meg a többiek, akik jegyet, könyvet vettek, - vagy a szerzőt követve – egyszerűen csak belógtak.

                                                                                                        

  

 

  

    

  

     

2017.02.05.

                                     

 

      1989 őszén felhívott egy fiatalember az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében, ahol akkoriban riporterként dolgoztam. Lelkesen újságolta, hogy lemezlovasként tevékenykedik egy belvárosi szórakozóhelyen, de szeretné felhívni figyelmem, hogy nem egyszerűen csak leadja az aktuális slágereket, de műsort készít, s ajánlja, hogy hallgassam meg, ez több mint szórakoztatás.

      Nem volt ritka az ilyen jelentkezés, akkoriban nem volt még internet, mobiltelefon, az újság kommunikációja leginkább papíralapú volt, borítékban, bélyeggel postázott levél. És persze a szerkesztőségi telefon.

       Volt valami magával ragadó a fiatalember lendületes beszédében, valahogy úgy éreztem érdemes megkockáztatni egy személyes találkozást. A sok negatív tapasztalat ellenére.

        A megbeszélt időpontban nem jött be. Gondoltam, ez ennyi volt. Talán megszeppent. Magamból indultam ki.

        De pár nappal később váratlanul megjelent. (Ebben is magamra emlékeztetett.)

         Szabadkozott, amit elhárítottam. (Én, a folyton elkéső, örökké kusza zűrzavarokkal viaskodó hogyan is szigorúskodhatnék?) Engesztelésül hozott egy palack jóféle italt is, hozzáfűzve: „ez az a sértés, ami le kell nyelni.”

         Rögtön megkedveltem, de nem az exkuzálás tárgyiasulása, hanem hetykesége, humora miatt. Olyan volt, amilyen én csak szerettem volna lenni, de nem tudtam ilyen merészen pástra lépni.

          Valamit írtam a lapba, ezt most cirka kétszáz évvel később nem találtam meg sárgult, szakadozott fecni hagyatékomban. Aztán ahogyan kell, meg is feledkeztem róla.

           A tehetséges fiatalember azonban kitartóan ment saját útján, s eredendő kiváló képességeit kibontva, fejlesztve egyre közismertebb lett. Televíziós és rádiós műsorvezető, show-man, aki nem egyszerűen közvetít, de beszélgetéseivel – amikben mindig kongruens szereplő! – nem csak önmagát adja, hanem mindenkori partnereit is érdekfeszítően hozza helyzetbe.

           Eljött az a nap is, hogy egyik beszélgetős portréműsorába engem is meghívott.

            Már az előkészületekkel meglepett. Nem blattolta, rögtönözte le az egyórás, kvázi élőadást. (Felvették, de nem vágták.) Napokkal korábban értem jött egy hófehér Jaguárral (ha nem is az volt, én úgy emlékszem rá), nagyvonalúan meghívott egy elegáns kávézóba, s hosszasan elbeszélgetett velem, rólam. Ámultam mennyi mindent utánam olvasott, egy szabvány, rutin kérdése nem volt. Azt láttam rajta, hogy amit kérdez, arra valóban kíváncsi. (Ó, de sok ellenpéldát átéltem pályafutásom során.) Kicsit aggódtam is, hogy majd a televíziós felvételre elvész ez a friss lendület, hiszen már mindent tud. (Nem veszett el.)

            A beszélgetés után egy ajándék – gyönyörű itáliai darab! – teásbögrét adott minden riportalanyának emlékül, szabadkozva, hogy ez nem pótolja a tisztes honoráriumot. (Született úriember, aki tudja, milyen a média világa…)

            Amikor Mészáros Sándor, „a Sunyó” szerkesztő úr felkért, hogy írjak a Rejtő Jenő után újraindított Nagykörút című lapba, sikerült elcsípnem az akkor még régi, megkopott pompájában működő New York Kávéházból épp kilépő, addigra már igen népszerű és sikeres rádiós-tévés fiatalembert. (Valahogy nehezen tud kinőni az óta is ebből a korosztályi besorolásból, ez afféle születési adottság… De azért várjunk még. Egy nap talán középkorúvá válik.)

       Igazi bulvár riport lett ebből a találkozásból. (Ezt megtaláltam egy természetesen sárguló újságlapon.)

       Mint egy csónakját vesztett gondolás! Így lépett a színre. Rámenősen kikérdeztem, visszaélve az addigra elért bizalmassági szinttel. Beszámolt róla, hogy elég rossz állapotban van hónapok óta, szerelmi csalódás az oka. Nocsak. Magas, jóképű, jó kiállású, népszerű, társaságok élénk vezéregyénisége. Nemcsak jókedvű, de maga körül is képes ilyenné formálni a hangulatot. Hogy lehet ebben az állapotban?

       Nem akartam Krúdy okos tanácsaival előhozakodni, az érzékeny ember sebezhető. És ő érzékeny a naturbursch jelmezében, a vígjáték csetlő-botló virtuózának maszkja alatt.

        Most újraolvasva röstellem is, hogy úgy kivallattam az amúgy igényes körúti lap nyilvánosságába. (De hát – mondom profi pozőrként – nekünk a színpad szent, amíg élünk játszunk.)

        „Szerelmes szoktam lenni” - vallotta, - „és abból következik, hogy az mindig egy személyt jelent.” Muszáj volt próbára tennem ezt a hűségnyilatkozatot. „S ha elindulnánk itt a Nagykörúton egy kicsit csajozni?” (Zárójelben jegyzem meg, még én is fiatal voltam, azon kívül mindent az újságért tettem.)

         Erre ezt felelte: „Az én életemből hiányzik az a fajta közeledési mód, amit a köznyelv leszólításnak nevez. Egyik oka bizonyára a mulyaságom.” (Itt, e mondatnál hitetlenkedve ciccegtem. De ő folytatta.) „A másik oka meg az, hogy én eddigi életemben összesen két, vagy három olyan nővel találkoztam, akinek a lénye átszakította a gátlásaimat, s odamentem hozzájuk.”

         Fotóriporter kolléganőm bársonyos pillantásától merészséget gyűjtve hozzáfűzte: „Olyat el tudok képzelni, hogy azt mondom valakinek, kisasszony, ne haragudjon, nem kenyerem az udvarlás, félre ne értsen, de egyszerűen… Egyszerűen csoda, amit én most látok. Vagyis önt.” (Kolléganőm pirult és mosolygott. És elfelejtett fényképezni.)

         „Ehhez viszont tényleg csoda kell. A szépség nem egyszerűen jó alak, harmonikus arc, hanem mindig valami megfejthetetlen titok, amit talán az közvetít, ahogy megy, a mozgásában ott dereng valami lenyűgöző, a beszéde, a hallgatása, a pillantása…”

           No, lám. A hajdani „osztály bohóca”, aki beszabadult anno az iskolarádióba, hogy produkálja magát, s nem nyugodott, míg a tanári kart meg nem őrjítette. Mellesleg pedig elérte, hogy az értők nem csupán elfogadták, de meg is szerették.

           Jött aztán a televíziós politikai show, ahol egy ideig ő volt a műsorvezető. Csetlő-botló igyekezetében ő volt az igazán jó arc, a romlatlan naiv. A „haverunk”, aki valahogy bekeveredett a stúdióba, s bár abszurdum az egész, megpróbálja „tartani a frontot.” (Egyszer összefutottunk ott két felvétel között, szabadkozni kezdett a maga kedves módján, de biztattam, „bohémek vagyunk”, ez védettséget ad. Talán inkább magamat nyugtattam.)

          Tudom, hogy pályája kezdetén volt benne drukk, hogy megfeleljen e jobb sorsra érdemes szakmában. Folyamatosan tanult, képezte magát. (Sokkal többet dolgozott tudásán, csiszolta képességeit, mint az köztudott. )

        És egyre jobb lett. Nem voltam hűséges nézője, hallgatója. De az esetleges mintavételek mind azt erősítették, hogy ő mesteri színvonalon dolgozik, szerepel, még ha a produkció erősen bírálható is.

         Nem emlékszem arra, hogy annyira egyértelmű örömmel fogadtam volna bárkinek a kinevezését, mint nemrégiben az övét, a milánói konzuli tisztséget. Az irigység, a rosszindulat – mondhatni természetesen – kikezdte őt is. Miután értékrendemben kiemelt helyen tartom számon, becsülöm, ezért személyesen is bánt méltatlan támadása.

         Ezért írtam rólad most megint, Csiszár Jenő.

         

2017.01.25.

        Egyik hajdani munkahelyemen (Ifjúsági Magazin) felvetettem, hogy különböző költők verssoraiból pasziánszt rakok ki, amikben a közös motívum az álom. Az olvasók meg nyereményért megfejthetik, ki írta az idézeteket.

        Egy részlet íme itt van:

        Álmodom néha,/ Szilaj, merész, fájó,/ De mégis édes álmokat. 

        Mondd, testvérem, nem alszol?/ S legszebb álmában kenyérhajat majszol.

        És mégis álmaimban/ gyakorta száz karom van/ s mint álombéli isten/ szorítlak száz karomban.

        Köszönöm felhők, álmot varrtatok/ Álommal engem betakartok. 

        Az álmaimnak színes ablakába/ gyakran bekandikálnak furcsa nők.

        Álmodom a csodák korát/ hol a halál se halál. 

        Vígan álmodott felőlem,/ Kedvére pihent ágyában,/ Engem ölelvén álmában. 

        Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj. 

        Álmodtad, hogy nincs testem, se lelkem,/ csak te magad gondoltál ki engem. 

        Sorban a szerzők nevei: Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, Nagy László, Csokonai Vitéz Mihály, Füst Milán, Weöres Sándor. 

       Jó játék, nem?

2017.01.07.

Most csak úgy, ahogy. 

Nem szedem össze magam.

Belekapok ebbe-abba.

Itt az Irgalom hegyén.

A Szomory antológia.

Kedvenc részeim!

"Én mindenesetre szeretném, ha nem kellene megvárnom, míg valaki elporlad a földben, hogy kitűnő dolgokat mondhassak róla. II. József császár, Habsburg  és római apostoli katolikus és minden, ezt írta Nagy Frigyes elhunytakor: "A porosz király meghalt, s nem maradt utána csak az a sajnálattal teli érzés, hogy ilyen soká élt!" Holott II. József is volt olyan finom ember, mint én, ha Maywald nem is volt Nagy Frigyes." 

Részlete egy válaszlevélnek, ami a Nyugatban jelent meg Dr. Hültl Hümér olvasói üzenetére. Ebben az ütközőpont egykori közös tanárjuk, Maywald. Az apropó pedig, hogy Szomory miért írta egy p-vel Sapho nevét. 

"És még most is egy p-vel írom a Sapho nevét, de mennyire! és a nászéjszakámon,ha lesz időm rá, s a halálos ágyamon is, ha nem leszek nagyon beteg, egy p-vel fogom írni... Hiszen levágatnám a tíz ujjamat  és nem Hültl tanárral, de egy fejszével lecsapnám mind a tíz ujjamat inkább! Ha Daudet-nek elég jó volt a nő egy p-vel (ki az ördögnek kellene kettő?)"

Jó. Ide kellene másolni az egész levelet, de erre nincs erőm. Elég ennyi figyelemkeltés.

Ezeket a cikkeket olvastad már?