Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2017.08.30.

   „A zokniját maga mossa ki, fiatalember,” – mondta az alagsorban a mosodás néni. Elvörösödve nyomkodtam vissza a kis vászonzsákba a koszlott darabokat. Közben megrettenve néztem, hogy az alsógatyákat simán beszámolja a kimosandó szennyesek közé. Szégyenletes színeződések. Elhatároztam, hogy a zoknikon kívül a gatyákat is a mosdónál kis körömkefével, szappannal magam fogom kisikálni. Nem akarok szégyenkezni testi gyarlóságom miatt. Izzadós, büdös kamasz vagyok. Egy nap alatt megszárad, ha jól kifacsarom, mindegyikbe belevarrta anyu a húszas számomat, nem veszhetnek el, van egy vas paraván a zuhanyzónál, oda lehet teregetni.

          („Kedves Gabikám! Családunk 2 súlyos betege nagy megpróbáltatásoknak tesz ki bennünket, de hát ezt bírni kell, és arra kell törekedni, hogy saját erőnkre vigyázzunk! És főképpen rád szeretnénk vigyázni minden igyekezetemmel. Ne törődj túl sokat azzal, hogy mindenképpen „szép” eredményt érhess el, mert ez nem „életkérdés!” Ha olyan pechünk lenne, hogy az első osztályt ismételni kellene az se jelent semmi hátrányt. Te ráérsz egy évvel később keresethez jutni, ugyanis van rá nekem módom, hogy biztosítsam ilyen esetben is az eltartásodat. Meg vagyok győződve arról, hogy hogy nyugodt tanulással – ami a kollégiumban bizonyára megoldható – el is éred a megfelelő eredményt. Jó dolog nekem, hogy büszke legyek kisportolt izmaidra és továbbra is okos, rendes magatartásodra. Je vous salue, Monsieur! Votre pére, Emil –„) 

          Nem haboztam.

          Elöltöltős puskámat bőrszíjával keresztbe átvetve a hátamon szikláról sziklára kapaszkodtam felfele. Egy kacskaringós sötétzöld inda rátekeredett ezüstcsatos cipős lábamra, damaszkuszi acélból kovácsolt velencei tőrömmel vágtam át. A hegyormon vészt jóslóan magasodott a vár. Egyedül voltam. A jó francia gárda másfelé portyázott.  

           Volt még egy amerikai gyártmányú forgótáras Colt-om is, ezt a táskámba tettem. Ujjbegyemmel végigsimítottam a domború feliratot: „Range Riders” és arra gondoltam, hogyha legközelebb Pesten járok, vásárolok a Tausz bácsi trafikjában néhány doboz patront hozzá, bár azt is tudtam, hogy nem fogok itt lövöldözni.

          Egy kézitusa már volt.

          A nagy társalgóban egy vasárnap délután a Reményi Miki bedurvult. Elkezdte hátracsavarni a jobb kezem és éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Erős fiú volt, nem volt más választásom, vagy leteper, vagy elszaladok. Utóbbi lett volna hagyományosan a harcmodorom.

          De erős markával keményen fogott, csavart.

          Hirtelen ötlettől vezérelve kétszer egymás után gyorsan ököllel gyomron vágtam. Elengedte a jobb karom, megroggyant. (A balkezesség előnyei.)

          Döbbenten néztem, hogy csúszik le a padlóra és nyöszörög.

          A három pont az enyém volt. (Vagy mennyi.)

          Néztem ezt a Mikit és rettenetesen megsajnáltam.

          Arra gondoltam, hogy én nem akarom, hogy bárki is szenvedjen miattam. Jó, tiszta küzdelem volt, igazából magának kereste a bajt, nem is igazán tudtam mást tenni, de akkor is.

          Ekkor balról néhány lovas tűnt fel. Kéknadrágos poroszok voltak, egyikük lándzsát tartott felfele. A vár felől jól halhatóan a mozsárágyúk célra igazításával bajlódtak. A nyírfás dombhajlat felé néztem, onnan kellett volna már felbukkanni Francois Leclerc hegyivadászainak.

De egy felderítő előőrs sem mutatkozott. Hol vannak például a lelkes lengyel önkéntesek? Rátapadtam a szikla mélyedésére, mintha ezzel észrevehetetlenné tehettem volna magamat. Éles fejhangon kurjantotta el magát valaki: „Akárhogyis fáj, az Omega a sztár!”

          Minek is jöttem Sümegre.

          Sütő Csaba a délutáni stúdium szünetében a kollégium udvarán táskájában megmutatta a kincset. Egy fotót az Illés-zenekarról. Szűrrátétes mellényben a zenészek. De gyönyörű. Pesten van egy bolt a belvárosi Váci utcában, ott lehetne ilyet venni. De majdnem reménytelen. Erre nem tudok kisírni a szüleimtől pénzt. („Élelemre adunk bármikor, hülyeségekre nem!”) Erre gondoltam, meg arra, hogy lesz egy szombat délutáni táncos est a kollégium társalgójában.

          „Alig volt zöld fű a tére-en, csak egy padra feküdhette-em” – énekelgettem a borogyinói mezőn sétálva. Kutuzov mesterlövészei célba vettek, de nem lőttek. A nagy összecsapás előtti különös csöndben éles hangja volt annak is, ha egy út menti kútnál vizet pumpáltam a kulacsomba.         

          Gondterhelt voltam.  Pontosan tudtam, hogy túl sok lovat vesztettünk, és emiatt kevesebb és kisebb űrmértékű ágyút tudtunk az oroszokkal szemben felvonultatni. A császári testőrség tartalékban várakozott, Bonapartét kórság gyötörte, gyorsan dűlőre akarta vinni az összecsapást.

          Dittével véget ért a „szerelem”, mielőtt még elkezdődött volna.

          Az egyik pesti hazautazásomról elhoztam neki egy kis üveg Napóleon konyakot, egy centiliteres miniatűrt, de makett ágyútalpon. „Ez párfüm?” – kérdezte felcsillanó szemmel, de csalódnia kellett. Persze mi volt az ő csalódása az én veszteségemhez képest. Soha többet nem tudok ilyen gyönyörű kis ágyút (talppal!) szerezni! És még csak meg se simogattam a mellét. A szája megcsókolása is elmaradt. Ő egyszerűen egy másik férfival (19 éves vén barommal) kezdett járni. Úgy fantáziáltam önkínzóan, hogy a kis konyakot is együtt nyalintották be. (Az utcán összefutva barátságosan köszöntek rám (mintha mi sem történt volna), s én csak gyáván hebegve visszaköszöntem. „Szia. Sziasztok.”)

          Persze mi volt az én veszteségem a császáréhoz képest. Ebbe nem gondoltam bele, holott hithű bonapartista voltam.

          A remény lángocskája azonban a legsötétebb napokban sem aludt ki. (Például a szombati bulin ott lesz Pál Kata is. Másodikos, hosszú szőkésbarna haja van, olyan szép arca, mint France Gallnak, aki a Poupée de cire, poupée de son című dalával meghódította a szívemet.)

          Dragonyos vagyok, Bonaparte elszánt katonája, erre gondoltam, és – egyre biztosabban éreztem – percről percre szerelmesebb az ájulatosan (még annál is inkább) szép France Gallba. (Pál Katába.)  

https://www.youtube.com/watch?v=5FV3KyIYsgg

  

              

            

2017.08.04.

       „Kedves Anyu és Apu! Egyelőre még itt vagyok a kollégiumban, már sötétedik, pedig csak 5 óra körül jár az idő. Kicsit rossz a hangulatom, és ha arra gondolok, hogy holnap dolgozatot írunk biológiából és fizikából, egészen elszomorodom. Most este átnézem az anyagot.  Kár, hogy holnap korán kell kelni, de majd csak vége lesz egyszer. Most eszem, ezért felfüggesztem az írást.”

         Sose voltam ételrajongó. Az égett kenyérhéj (sercli) persze mindig vonzott. Meg az édességek. De Bonaparte mellett megszoktam, hogy ugyanazt egyem, amit a közkatonák. A vaságy is prímán megfelelt, semmi luxus. (Persze Fontainebleau-ban átadtam magam a császári pompának és kényeztetésnek. Rekamiémban – a családi legendák szerint – megpihent maga Marie-Antoinette is, de mire én feküdtem rajta, már csak nagyon halvány volt az illata. 

       „Fűtős kokszik! Irány a szénhordás!” Kiáltotta bele a kollégiumi terem csendjébe egy harmadikos. Nem voltam sosem egy atletikus alkat, de nem lehetett megrettenteni fizikai munkával. Meglódultam a bádog vödörrel.

        Tegnap volt a születésnapom.

         Persze, rajtam kívül senkinek nem jutott eszébe. De kitaláltam, hogy bemegyek a Kisfaludy cukrászdába. „Jó napot kívánok!” Mondtam szemrebbenés nélkül. A nőt a pult mögött jószerivel nem is láttam. Az üveg mögött a hidegben sorakozó termékeket néztem.

        Stefánia szelet. Jó. Hasonlít az otthonihoz, a Kicsi presszóból. A rétegek egyértelműen helyezkednek egymáson, tészta, csoki krém, tészta csíkosan magasodik. Szinte nulla a kockázata, hogy ezt választva melléfogjon az ember.

         De van puncstortaszelet is. Vannak napok, amikor a puncs a megoldás. Nem tudom mi a puncs titka, de valahogy vonzóan nedves belül. Miközben esszük, mintha már jelezné, hogy ő rokona a mellé járó üdítőnek. (Utasüdítő, Jaffa, málnaszörp.)

         Tátracsúcs. Ez olyan, mint az élet. Tömény, mámorító csoki krém kúp. (Mi is a kúp mértani leírása? „Az egyenes körkúp palástja görbült, de kiteríthető körcikké. Ennek sugara megegyezik a kúp alkotójának hosszával.” Puskáztam.) A Tátracsúcs bekebelezését egy hatalmasra tátott szájjal való rávetődéssel kezdjük. És esszük és esszük, és gyönyörködünk abban, ahogy az egyre szélesedő kúp tömény és készségesen árad finoman. Amikor egyszer csak – igen hamar – odaérünk a talapzatához. Ami maga a szükségszerű csalódás. Száraz tésztalap az alap. Túlkényezetett gyerekként megkísértett a gondolat, hogy azt meg is lehetne hagyni. Persze nem szabad, nem illik. „Nem pazarolunk!”

         Rigó Jancsi nincs. Érthetetlen. Bonaparte minden csatatéri felvonuláskor ezzel kezdte a harcművészeti alapvetéseket. „Il n’y a pas de Jean Rigeaux? C’est incroyable!” Egyszer, ha jól emlékszem Austerlitznél egy gránátos lovas squadron életét kockáztatva berontott egy közeli falu confiserie-jébe. Lieutenant Moiret annyira sietett, hogy jellegzetes, magas szőrkucsmáját se csatolta le, úgyhogy annak még jobban magasodó csúcsdísze a kis bolt csillárjába akadt. Őrület volt! Percek múlva kellett kezdődnie az ágyúzásnak, a könnyű lovasság felfejlődésének a közeli dombokon, és akkor a derék hadnagy még a tevebőr bugyellárisában kotorászta nyirkos kézzel guldenjeit, frankjait, koronáit, pesetáit, mert egy francia monsieur a csatában is úr. És fizet. (Utána rohantunk a csinos masnival átkötött desszert-pakkal, hogy le ne késsük az aktuális hősi halált.)

        Bevallom, Sarokházra nem is számítottam. Ez számomra a mennyei gyönyörök kertjének delikátesze volt, aminek beszerzőhelye a Hauer cukrászda, a Kicsi presszó, (itt nagynéném volt az üzletvezető helyettes, erős motiváció) és hát mit csűrjem-csavarjam, az első számú szentély Sugár bácsi maszek cukija Népszínház és a Víg utca sarkán. Azt a keményre vert tejszínhab mennyezetet a kontinentális süti talapzat felett! Ahogy a két atavisztikus komponens (csoki és tejszínhab) ilyen tömény áradással egymásba feszül, s a szájban kontemplálódik! Hát persze, hogy nincs.

     Nem akartam idegesítő lenni Barnáné Rózsika szemében, (ezt a nevet tippeltem a hideg és távolságtartó pultos nőnek, ha tévedtem, kérésére javítom) ezért ráböktem egy régi kedves ismerősre, a Gesztenyés alagútra.  Ő az a társ, aki akkor is tudja kötelességét, ha már mindenben csalódtunk. ha Grouchy marsall elpuskázta a fő ütközetet Waterloonál.  (És a Kossuth utcai régi gesztenyefák is rímeltek a választásra…)

     Leültem a kis kerek asztalhoz – éppen úgy, mint nemrég Malmaison-ban! (A Gesztenyés alagút mellé rendeltem még egy pohár málnaszörpöt is, ez lett a tőlem érdemelt szülinapi menü. Viszont nem köszöntöttem fel magamat.)

     „Kedves Gabikám! Szép csöndes szombat reggel most elvittem a póstára az Anyu által ideadott 250 ft-ot: amiből 200 ft circa a kollégiumi díj a következő hónapra (3 heti számítással) és 50 ft költőpénz és útiköltség, amikor jössz legközelebb. Ha még kell több pénz valamire, akkor közöld velünk és kiegészítjük! Jelenleg pár nap óta nincs IBUSZ vendég, de ez nem is nagy hiba. Ez inkább nyári saison (szezon) jellegű üzem… El tudnám képzelni 2 szobás lakásunkat „vendégjárás” nélkül is. Ez úgy remélhető, ha MEXICO erőteljesebben segítene minket. Ha focicsapatunk jobb játékkal legyőzte volna a cseh válogatottat, akkor inkább lett volna alkalom focistáink révén üdvözletet várni onnan, a foci világbajnokság színhelyéről. Így mi, magyarok nem jutottunk a selejtezőn túl – lemaradtunk. (Persze csehek tényleg jobbak voltak! Gyönyörűen játszottak, láttam a T. V.-ben.) Majd levelezéssel igyekszem megkeresni gazdag külföldi rokonainkat, a mexikói Weinstein Lajosékat. (Prado Norte 460). Remélem, hogy a ma déli póstával jön tőled pósta. Hogy tetszik a zseki? (Így is szabad leírni fonetikusan.) Egészségedre vigyázz Gabikám! Sokat egyél, hogy legyen rendes emésztésed és szükség esetén egy videx tabletta segít.”

      Egy kicsit sírhatnékom támadt.

      A mellettem lévő székre tettem az iskolatáskám. Még Pesten golyóstollal a bélésébe beleírtam valódi nevem és foglalkozásom: „Jacques Flash – Private Detective”. Terveztem egy napóleoni címert, meg egy irokéz tolldíszt is mellé, de valahogy nem volt olyan fordulékony a toll hegye a műbőr fonákján.

      Minek álltassam magam, hadifogoly vagyok.

      Fizettem, borravalót is adtam, mosolytalanul biccentett a pultosnő.

      Eszembe jutott, hogy jelentkeztem futballbírói tanfolyamra, de elfelejtettem elmenni az első megbeszélésre. (Akkor inkább nem is érdekel. Illetve egyébként se.)

      Viszont szerepet kaptam egy forradalmi tárgyú darabban. Rikkancs leszek. Jó, kis szerep, de megpróbálok kihozni belőle valami emlékezeteset.

    Sok kételyem van az életben, a tananyaggal, a tanáraimmal, a világmindenség működésével, reményeivel, az emberi kapcsolatokkal, a történelmi tanulságokkal, a férfi-nő viszony kérdéseivel, a tudomány fejlődésével, az egész teremtés, vagy minek nevezzük alapvetéseivel, de egy dologban rendíthetetlen és sziklaszilárd meggyőződésű vagyok, mégpedig a tekintetben, hogy rikkancs szerepemben mindenképp álbajuszt fogok viselni.

   

  

        

     

2017.07.31.

               Ditte azt írta, hogy a kolesz alatti parkban találkozzunk a délután.

               Teljesen tanácstalan voltam.

               Ráérek.

               De mit is kell csinálni egy első randin?

               Még Pesten, vagy két évvel korábban, tehát 13 évesen, elmentem sétálni Szigeti Edittel a Gellérthegyre kettesben. Majd megtébolyodtam, annyira tetszett sápadt, komoly arca, sötét hajjal keretezve. „Milyen zenét szeretsz?” – kérdeztem elszántan, de nem bírtam figyelni, hogy mit felel. Mentünk az ösvényeken kitartóan, - a világ összes fölösleges, unalmas fordulatát sikerült rögtönöznöm - szerintem félt, és valóban, szerettem volna legalább a kezét megfogni. Később a Stoll Gábor a házunkból a negyedikről azt mondta, hogy simán le kellett volna smárolni. „Tuti, hogy hagyja.”

              Úgy köszöntem el tőle, hogy kísérletet se tettem, hogy hozzáérjek. Viszont jól beágyaztam magamnak egy alapos frusztrációt.

              A Dittével való randi napjának délelőttjén épp belegázolt önérzetembe egy felnőtt nő.

              Rédei Zsuzsanna, testnevelő tanár.

              Pestről hoztam magammal a tornaóra utálatát – hála Németh Gyuszi bácsi katonás, könyörtelen edzéseinek -, itt csak folytattam a „lógós tempót”. A messzi Józsefvárosban ez belefért az ottani egyszerre vagány és defetista miliőbe.

              A matematika és fizika óra gyötrelmei után egy testedzés elméletben nem lett volna rossz. De már a bemelegítő futásnál irritáló volt, ahogy vezényel Rédei tanárnő. Pattogott, minden szava úgy hatott, mint egy hátbavágás.

              Úgy láttam rajtam kívül mindenki igyekszik lendületes mozgással beilleszkedni a rendbe és fegyelembe. (Bozzai Balázs, mint az osztály bonvivánja tényleg szép tartással nyargalt, borítékolni lehetett volna sikereit a hódításban…)

               A legócskább trükkökkel hoztam magam végképp lefokozott helyzetbe. Állandóan a cipőfűzőmmel bajlódtam, a nagymacskaugrásnál egyszerűen nem vettem a nekifutásnál akkora lendületet, hogy egyáltalán elvégezzem a gyakorlatot. Tényleg volt bennem valami irritáló.

             A tornaóra szabotőreként hamar horogra akadtam.

             „Miért vagy ilyen nyamvadt?” – szikrázó szemmel rontott rám a tanárnő.  Mit felelhettem volna? Pesten a Honvédba jártam tőrvívni. Jó, ahhoz kellett a Napóleon mániám. A kalandfilmek világa. Apám ugyan a Bourbonok szolgálatában állt, de családunk férfitagjai már hagyományosan a Saint Cyr-i katonai iskolában képezték magukat. Mielőtt jómagam a Balaton felvidéki száműzetésbe kerültem részt vettem Bonaparte Elba szigetéről való visszatérésében, mint a császár egyik legfiatalabb (és leghűségesebb) kadétje. 1815 márciusában Laffrey falunál tanúja voltam, ahogy Napóleon az ellene küldött csapatok elé lépdelt, megparancsolva saját katonáinak, hogy fegyverüket lefelé tartsák. Ámultan néztem, ahogy ez az egyáltalán nem kis ember jellegzetes háromszögletű kalapjában, jobb kezét szívén tartva, merészen szembenézett a rámeredő szuronyos puskákkal.

        „Les soldats!” – kiáltott feléjük, - „vous venez me connaitre?” A kis falu tava mögötti hegyormon mintha a Grand Armée vadászainak, lövészeinek, gránátosainak lelkei elevenedtek volna meg. A fák lombjai mintha a túlvilágról közvetítették volna üzenetük.

       „Qui veut tirer votre Empereur?!” Könny szökött a szemembe. Micsoda hős! Micsoda mesteri játékos! (Micsoda pozőr! – gondoltam még tovább franciásan, holott száműzetésemben a gallok dicső nyelve helyett a boche-okét kényszerültem tanulmányaim közé venni…)

      Lovam (Voltaire névre hallgatott) bal mellső patájával nyugtalanul kapált. Erősen megmarkoltam 79 forint 50 fillérért a Dohány utcai sportbizományiban vásárolt belga vívótőrömet, s Bonapartéra koncentráltam.

     „Voilá, c’est moi!” – kiáltotta még teátrálisan az elfogására vezényelt csapatok felé.

     „Hát milyen férfi leszel te?!” – folytatta gúnyos mosollyal Rédei Zsuzsanna. „Gondolod, hogy a lányoknak kell egy satnya, gyenge fizikumú fiú, aki nem edzi a testét?” Pokolian éreztem magam, de tény, hogy nem piszkált bennem kedvet gyötrelmes és unalmas gyakorlataihoz. Egy pillanatra még eszembe jutott, hogy egy országos képeslap helyi riportjában, ami Sümegről szólt, megjelent egy fotó is a helyi strandról, ahol kétrészes fürdőruhában Rédei tanárnő pózolt mosolyogva. Kifejezetten dekoratív alakja volt, de be se villant, hogy a testéről fantáziáljak.

     Dittének nem beszéltem Bonapartéról. Minek ajtóstul rontani a házba, gondoltam, bár ennek így nem volt semmi értelme. Ráadásul éppen hogy „ajtóstul” akartam a „házba rontani.”

     Sajnos ő is azt kérdezte először (amit aztán sok-sok éven át szinte mindenki) mi a búbánatos csudának jöttem én a tündökletes fényű, varázslatosan mesés Budapestről erre az amúgy igen szerethető, ám meglehetősen puritán és korlátozott lehetőségekkel kecsegtető, távoli és kicsi településre.

      A nyakát néztem. Fehér kardigánját. Az arcát. (Közben elhadartam sanyarú lakásviszonyainkat, a négyes társbérletet, Feri bátyámat, akivel még azon is huzakodni kell, melyikünk olvassa el előbb a Füles rejtvényújságban a folytatásos képregényt, de azt nagy ravaszul kihagytam, hogy Feri a címlapon rendszeresen megjelenő bikinis csajok fotóját indigóval átrajzolja funérlapra, majd lomfűrésszel körülvágja, kiszínezi, majd a művet viszi magával mindenhová, talán még a vécébe is. De ott sincs nyugta senkinek, mert mindig jön valaki sorbaállni. Ennyit a Versailleshez hasonlított pesti nyolcadik kerületi életről.)

      „Mennem kell.”

     Van, amit nem lehet egyszerűbben mondani. Nem volt lovam és nem hoztam kardot sem. Talán, ha matekból javítanék, nem lennék ilyen védtelen.

      A puszit egy kicsit a szája környékére céloztam.  Olyan volt, mintha véletlenül összeütköztünk volna.

     Már öt perc késésben voltam a délutáni stúdiumról. Meg fognak büntetni. Mindenért fizetni kell, és aránytalanul sokat.

    Olyan elszántan futottam, ahogy tornaórán soha.     

       

            

      

2017.07.27.

            „Kedves Gabikám! Úgy hiszem, nyugodtan bevallhatom, hogy vasárnap délben fél 2-re tulajdonképpen miért is igyekeztem bemenni a munkahelyemre (amit persze anyunak nem lehetett őszintén megmondani!): Ekkor kezdődött a TV-ben a Fradi-Vasas meccs. Lehetőleg neki még utólag sem szabad bevallani… Különben túl korán érkeztem és volt egy kis időm lepihenni – fáradt voltam, ami lelki okokra vezethető vissza.”

            A társalgó nagyterem felől ekkor ordítás hallatszott. (Levél, zseblámpa párna alá!)

            A Gerendás Feri volt.

           Harmadikos a gimnáziumban, de a kollégiumban elsőéves. Úgy gondolta, hogy az alsósok beavatásában ő már, mint szenvedő fél nem szerepel. (Lásd: előző mondat.)

           Keresztesék nem így gondolták. („Itt elsős. Jár a simázás.”)

           Egy buzgó kiselsős kiderítette, hogy a simázás a bőrszakmában szokásos eljárás, vagyis a kikészítendő bőr vastagságának egyenlítése.

           Gerendás tudta, hogy ez a koleszben az alsósok fenekének elverését jelenti. Pár napja a délutáni kimenőn megbeszéltük a parkbéli sörös kioszknál.

            „Hasonlít a seggre pacsihoz. Csak nem kézzel.”

            Branczik Laci égett homloka előtt lenövesztett barna haja nyugtalanul megrezzent.

            „Papuccsal.”

           Gerendás Feri erősen fogadkozott, hogy ebbe ő nem megy bele.

            „Ez nem igazság” – szögezte le és beleivott sörébe.

           Mi, minden tekintetben elsősök riadtan hallgattunk.

           Keresztes – talán mert egzotikusan távolról, Pestről érkeztem – megengedte, hogy kipróbáljam többsebességes Csepel biciklijét, még azzal se rontottam el viszonyunk, hogy intelme ellenére az első hibás váltással le is ugrasztottam a láncot. Atyai türelemmel magyarázta, hogy tekerés közben kell váltani.

           Erőt vettem szorongásomon és napokkal a beígért beavatási éjszaka előtt rákérdeztem, hogy muszáj-e ezt eltűrni. „Nincs más választásotok” – mondta érzelmek nélkül, - „ez a szokás itt.” Hozzáfűzte még, hogy a nevelőtanárok, beleértve Lenner igazgató urat is, hallgatólagosan engedélyezik. Vigasztalásként hozzáfűzte, hogy az angol tengerészeknél, és a vadásztársaságoknál is ugyanez a beavatási tradíció.

          Ezen a szerda estén Gerendás Feri fellázadt.

          Nem láttam, csak hallottam, de szörnyű volt.

          Vonyított.

         Dulakodhatott, talán visszaütött, ezzel csak még jobban felpaprikázta a túlerőt.

         Az áldozatjelöltek riadtan vártak sorukra.

       Ellenállni nem tudtunk, megszökni sem mertünk.

       A fenyegetés már elhangzott, aki árulkodik, rosszabbul jár.

       Szerettem volna, ha félvállról tudom venni a rám váró megalázást.

       Számon tartottam gyerekkori szégyeneim.

       Az óvodában újra és újra bepisiltem a délutáni kisalváskor. Az óvónénik úgy akartak leszoktatni e „rossz szokásomról”, hogy egyik pisiben ébredés után levetkőzettek teljesen meztelenre s áthajszoltak a már uzsonnához ültetett többi gyerek előtt. Emlékeztem, hogy csupaszon ordítva, bömbölve kapaszkodtam két kézzel ajtófélfába. A pedagógiai hivatástudattól eltántoríthatatlan nők persze testi túlerejükkel játszi könnyedén lefejtették ujjaim, s én csak sírva futhattam kis társaim előtt. (Mindannyian okulhattunk e példán.)

     A Népszínház utcai bérház folyosóján kergetőztünk. Három nagylány blokád alá vette a lépcsőfordulót. Aki ott át akart törni, azt elkapták, hasra fektették és elfenekelték. Én többször fennakadtam náluk. (Na, jó ezt én is akartam.)

     „ Gyertek” – intett Keresztes. Branczik Laci halálsápadt volt, kicsit remegett. Ő is hallotta Gerendás kétségbeesett hangját.

    Két felsős kísérte a hálóteremből a kijelölteket.

    Úgy vonultunk, szelíden, némán.  

    Pizsamában.

    A teremben sötét volt.

    Ott volt az ágy.

    Köröttük az ítéletvégrehajtók.

    Engedelmesen felfeküdtem.

    Egy pokrócot dobtak a fejemre.

    Három, vagy négy meglepően lagymatag paskolás ért.

    Már tápászkodhattam volna fel, de elkapott valami kötözködő kajánság.

    „Mi van, csak ennyi?”

    Ezt mondtam dacolva saját félelmemmel.

    Erre négyet-ötöt rám vertek dühödten.

    Visszamentem a paplan alá, újra elolvasni az aznap kapott levelet, zseblámpa mellett, rejtve.

    ”Az élet ad néha „nehéz” helyzeteket, feladatokat és ez nem is volt egyszerű! De aki látta a 3 gólt, az meg tudja mondani, hogy kár lett volna nem látni még akkor is, ha a Fradinak sikerült 2:1-re! Egy kis szerencsével a Vasas is győzhetett volna, de kapott egy potya gólt: a kapus lábbal próbált védeni és mellé rúgott szegény Varga!  

     Egyébként a Fradi tényleg jobb is volt, szép játékot produkált. Igazán élményszerűen szép volt a mérkőzés: Albert, Szőke, Branikovics tündöklően játszott – el kell ismerni: megérdemelten győztek!”

    Az utolsó sort már félig alva olvastam a teljesen elsötétült éjben.

      

    

   

        

 

 

 

 

 

2017.07.23.

    A várhegyi út fordulójában már letakarták a földön fekvőt.

    Motorja mellette, cipős lábfejei kilógtak a ráterített fekete nejlon alól.

    Piros zoknija volt.

    Szikrázó napsütés, hangsúlyos csönd terpeszkedett a néhány perccel korábbi nem túl hangos csattanás után.

    Sárika nénihez indultam, szombat délutáni teázásra. Egy Budáról visszakerülő, idevalósi, kisnemesi családból való kollégiumi társam nagynénje volt. Bár faintarziás ajtajú, eredetileg pazar pompájú, freskókkal díszített püspöki palotában laktam, a hely szelleme rideg kamasz akollá tette az egyházi lelkülettől messzire sodródott épületet. Így Sárika néni rezidenciáján megjelenni valóságos időutazás volt. Csipkés damaszt abrosszal letakart ovális asztalhoz ülhettünk, meisseni porcelán csészékbe töltötte az angol teát, s ezüst kiskanállal kavargattuk a kockacukrot (csészénként ötöt), s az ihatatlanul forró ital párája fölött nézegettem a falakon lógó metszeteket, festményeket, régi fotókat.

    „Úgy nézel ki, mint Lord Byron” – csacsogott az idős hölgy kedvesen rám mosolyogva vastag szemüvege mögül. „Olyan vagy, mint a szép emlékezés”, folytatta, láthatóan nem is feltételezve, hogy esetleg nem ismerem a romantikus angol poéta versét. („Az éjt csak néző, s oszlatni kevés”…)

    Zavartan hallgattam, s csak bámultam egy kopott, vékony aranyozott keretben függő metszetet, amelyen egy sötét tengeri viharban hánykolódó háromárbocos fregatt készült hullámsírjába.

    A naplómba feljegyeztem, hogy semmiképpen nem akarok tanár lenni. „Arra tanuljak, készüljek, hogy majd az utánam jövő nemzedék tagjait arra tanítsam, hogy készüljenek fel az életre? És egyáltalán. Mire való ez az egész? Megszületik az ember, növekszik, fejlődik, s arról szól a léte, hogy önmagát fenntartsa, illetve új életeket segítsen világra jönni? És a puszta létezésnek ennyi a célja?”

    Tizenöt évesen marcangoltam magam. „Mintha egy színház története arról szólna, hogy fel kell építeni a házat, ahol az előadások lesznek, elő kell teremteni a díszleteket, jelmezeket, etetni, itatni kell a szereplőket, a színházi dolgozókat, de ebben a készülődésben telik el az élethez kapott idő, s mire a tényleges előadás elkezdődne, már le is húzzák a függönyt. Akkor meg minek ez az egész herce-hurca, kínlódás, erőlködés?”

   Matekból már két kettesem volt. Fizika: dráma. Biosz: horror. Kémia: irgalom! Ha más nem, a tudatalattim erősen dolgozott, hogy egy későbbi tanári pálya szóba se kerülhessen.

   „Vegyél még meggyes pitét!” – mondta Sárika néni, aki kicserélte a szódavizes üveget, mert persze a málnaszörp nagyon fogyott. Az unokaöccse, Laci a hatalmas sötétbarna ebédlőszekrényre halmozott ódon könyvek között lapozgatott. Első világháborús hadművészeti tanulmányok. Közöttük Pachner Guido, Pachner Lothár, Pachner Márió stratégiai elemzései. Egy poros bronz gyertyatartó mögött feszület és egy kicsi, bekeretezett újságkivágás, ami egy katonai hőstettről számolt be, néven nevezve Sárika néni hajdani szerelmét.

     Aki persze már régen meghalt.

     De az emlékei élőbbnek hatottak itt, mint a megélt valóság.

     Belekortyoltam az angol teába. Mintha száz év távolába inhaláltam volna magamat. Mintha egy valahai csókot folytattam volna a szellemvilággal. Mintha mesterséges légzést adtam volna a semminek.

     Menni kell.

     Szombat van, de tanulni muszáj. És válaszlevelet írni Dittének. És haza, Pestre is, a szüleimnek.

     Az életem fontosabb része levelező tagozaton zajlott.

     Besötétedett. Ott az utca fordulójánál azt a halott motorost már elvihették.

     Indulni kellett vissza a kollégiumba

     Kimentem még a fürdőszobába. A kamra és a konyha közötti falon díszes oklevél hirdette, hogy I. Ferenc József Isten kegyelméből Ausztria császára és Magyarország apostoli királya egyebek mellett Toszkána és Krakkó nagyhercege, Lotaringia, Salzburg, Steyer, Krajna és Bukovina hercege, Erdély nagyfejedelme, Moravia őrgrófja, Alsó- és Felső-Szilézia, Modena, Parma, Auschwitz, Zator, Teschen, Friauli, Raguzza és Zára hercege…

     Elvesztem az őrgrófságok tengerében.

     Benyitottam egy kis faajtón. Meghökkenve láttam, hogy Pachner Guido és Lothár, a hadművészet mesterei már visszatértek. Csukaszürke zubbonyukból áradt az állott szivarfüstszag. Többnapos borostás arcuk fáradtnak látszott, kardjuk lecsatolva a tábori kisszékhez támasztva, előttük egy kiterített, szakadozott térkép, rajta léptékmérő fémkörző, egy számoló blokkfüzet, piros-fehér-zöld végű Schuler ceruza, bádogkulacs, két üvegpohár. A sarokban egy Steyr-Puch motorkerékpár állt a falnál, horpadt vázzal, alatta olajtócsa. A visszapillantó tükre törötten hevert kicsit odébb.

     Erre nem számítottam.

     Már az meglepett, hogy Őfelsége, számtalan címei, birtokai között Auschwitznak is hercege. Baljóslatú név.

     A két tiszt kérdőn nézett felém.

     Bevillant, hogy apám megtanította, hogyan kell karddal tisztelegni.

(Kihúzni a hüvelyéből, jobbra, balra mellkas mellé tartani egyenesen felfelé, markolat a derékszíj magasságában, utána átlósan magam előtt suhintani. Apám ezt a tisztelgést Horthy Miklós kormányzó előtt is megmutatta.)

     De a kardom kétszáz kilométerre, Pesten hevert elrejtve az ágyneműtartóban.

     Mindenesetre biccentettem, lecsatoltam lovassági köpenyem, miáltal rögtön látszódott, hogy K. und K. karpaszományos kadét vagyok.

     Egyikük, talán Lothár végignézett rajtam.

     A lábszárvédőmön meghökkent.

     Lenéztem oda én is.

     Nem emlékeztem, hogy piros zoknit húztam volna.

     „Ébredjetek elsősök!” Mintha víz alól jött volna a hang, de élesen. A vaságyakon általános volt a mozgolódás. Láttam a szomszéd emeletes ágyon Branczik Laci halálsápadtan néz.

     Szóval akkor kezdődik.

     A fiúkollégiumon végighullámzott valami delejes izgalom.

     A beavató buli jön.

    „Nem nagy ügy” – vetettem oda foghegyről Lacinak.

    Magam is meglepődtem mekkora nyugalom lett úrrá rajtam.

     

 

   

    

2017.07.20.

         Felállt Krassovits Ági.

         És felolvasta írását.

         „Nem magasabb és nem is alacsonyabb a korabelieknél. Nem kövér és nem is sovány, de nem is nagyon izmos, egyszóval: termete arányos. Keze nem hasonlít osztálytársaiéhoz, látszik, hogy egész életében nem sok fizikai munkát végzett.

        Haja sötétbarna, kicsit göndör és hosszúsága nem megütköző: a mai fiúkéhoz hasonlít, de tiszta ápolt. Hosszú ujjain a köröm már kisebb, mint amikor megismertem, s gondosan van manikűrözve. Szeme színére nem nagyon emlékszem, de elrévedező és okos, néha pajkos, mely hosszú, a fiúknál szokatlanul sűrű szempillákkal társul.

        Szemöldöke vastag ívben fut, bozontos és összenőtt. Orra nemes ívű, arca kicsit szeplős.

        Ruházata kordbársonyból áll rendszerint, néha iskolaköpenyt is hord, és elég változatosan öltözködik. Ennyit külsejéről, de ő maga, a természete a furcsa.

        Senkinek nem akar rosszat, csak fesztelen őszinteségéből ered mindig a baj. Belül nagyon rendes, s főleg olyanhoz, aki őhozzá is kedves és megértő. Nem barátkozik mindenkivel, de ez nem lenézésre utal. Korabeli fiúk között nincs is barátja, tudja, úgysem értik meg.

        Egyszer szomorú, magába zárkózott és elmerengő.

        Másszor kedve felülmúl minden jókedvet, és akkor mindenbe bele lehet rántani, jelentkezik versenyekbe, s olyan feladatokat próbál véghezvinni, amiről azt sem tudja mi fán terem. Csak lelkesedik, de néha ott a baj, hogy ebből vontatott végrehajtás lesz.

        Néha, amikor mindenki azt hiszi, hogy komolyan beszél, csak viccelődik, színészkedik. Belül mást gondol, de nem nagyképű. Tud örülni a jó jegyeknek, de ha rosszul felel, az sem érdekli, s úgy látszik nem lett rossz kedve.

       Soha nem tanul, vagy nagyon keveset, de csoda, hogy szinte alig figyel oda az órákon – a tankönyv felett regény van és olvas – mégis felel közepesre, s ezzel ő meg van elégedve. Regényt olvas, de ha rákérdeznek, ő jelentkezik és hozzászól. Ha nem jót mond, a tanár szerint, a háta mögött ülőnek kezdi magyarázni. Másik esetben a tanárt próbálja meggyőzni, de éles érveiért „neveletlenséggel” sújtják. Más előtt a tanárt szidja, de lehet, hogy belül megbánja.

        Előtte mindig papír van (általában mástól kér, mivel saját füzetei már maximálisan meg vannak fogyasztva), minden minőség megfelel, csak világosabb legyen az írószerszámnál. Balkeze hihetetlen ügyességgel viszi ide-oda a ceruzát, címereket rajzol, fantáziál, pár vonással készít tökéletes emberalakokat, fényképek után rajzol – szinte bámulatos, azt lehet hinni művész.

Nagy fantáziája mindig dolgozik, ám az iskolában főleg fogalmazásaival ér el nagy sikert.

       Modorában persze az én védő szemem szerint is van kifogásolni való, de ez nem neveletlenség, sőt, sokszor félreértés. Egyesek azt tartják, így akar feltűnni, de ez tévedés! Ő nagyon rendes, de egyben furcsa fiú is. Nehéz őt megérteni, és ezért félreismerik.

       Talán eleinte volt egy kicsit feltűnősködő, viccelődő, de hamarosan megjavult. Tanárai hozzászoktak bizonyára az egyszerű, falusi tanulókhoz, s ezért rossznéven veszik még ártatlan szólásait is. Van egy tisztsége, azt kedvvel végzi, de ha sokat figyelmeztetik valamire, annál dacosabb lesz, és annál nehezebben végzi el, de ha kérik, egyszerűen és nyíltan, parancsolás és könyörgés nélkül, szó nélkül elvégzi.

      Hogy visszatérjek nevelőire, tanáraira, nekik azért nem tetszik, mert csak a diákot nézik benne, és a heti egy-két óra alatt nem lehet őt teljesen megismerni.

     Őbenne kutatni kell a jót, s ha már nagyon megismertük, akkor össze kell vetni a jót és a rosszat, s akkor látszik meg, hogy előre írható a jó, s utána mínuszjellel a rossz.”

      Óra végén elkértem, lemásoltam, postán elküldtem a szüleimnek.

      Mellékeltem egy katonatársam egyenruhájának rajzát, akivel Austerlitznél harcoltam Bonaparte seregében, mint gránátos. Ezekben a napokban lovas portyákon vettem részt, nem volt ritka egy-egy csetepaté, de akárcsak embereim, magam is derekasan forgattam a kardot – veszteség nélkül közeledtünk a nagy összecsapás helyszínére.

      A császár váratlanul megjelent a kis domb mögött, ahol rövid időre letáboroztunk, sorainkat rendezni. Amikor megláttam a maroknyi lovast (Bernadotte, Grouchy és néhány más tiszt társaságában Bonapartét), örömmel kiáltottam: Vive la France! Vive l’Empereur! (Valahogy a lelkemre szállt, hogy ő a Code Civil alkotója, ami napjainkban is az európai jogrend alapvetésével konvergál. A polgári szabadság, jogrend, a személyiség védelme… mindent kiértelmeztem belőle, amiben csak megbántott voltam, vagy korlátozottnak éreztem magam.)

       Napóleon néhány percet időzött velünk. A ragyogó napsütéses koradélutánban tombolva zöldellt előttünk a sík mező, amelyen – tudtuk – nemsokára megindulnak a vörös pantallós huszárok, s már távoli ágyúszó tompa dörejei jelezték a közeledő halált.

        Michel Drancy, lelkes, ám egyszerű lelkű gránátosunk odáig merészkedett, hogy a dombtetőn távcsövével az ellenséges ágyúsorokat fürkésző Bonapartét megkérdezte: Vous n’avez pas peur, commissaire general?

         A tábornok csak ennyit felelt hetykén: „Ha te fiam, úgy félnél, mint én, már régen elfutottál volna.”

        S mint egy hatásvadász effekt, harangszó kondult szavaira.

        Órámra pillantottam. Az aranyló számok hidegen mutatták: lekéstem a délutáni stúdium kezdését, akárhogyis igyekszem már vissza a kollégiumi tanulószobára.

        Mindenesetre lovat, kardot hátrahagyva rohantam fel az ezúttal még baljósabban komor püspöki palota súlyos fakapuja felé. (Az sem volt segítség, hogy aranygombos dragonyos egyenruhám (riding coat) varázslatosan változott vissza fakókék iskolaköpennyé.)

      A folyosó másik felétől épp ekkor indult meg Keszthelyi nevelőtanár délutáni kávézásából, s könyörtelenebbnek látszott, mint a harcmezőn Mihail Kutuzov.

        

     

2017.07.19.

      I hate you all.

      Ezt beleírtam a füzetembe.

      Hozzá egy antinukleáris békejelvény.

      Peace, love.

      Meg ezt is.

      A jóisten igazodjon ki rajtam.

      Bementem a postámért.

      A legnagyobb forgalmam nekem volt.

     Ma egy Minta érték nélkül típusú küldemény jött.

     Szürke, vastag boríték.

     Benne becsomagolva egy kis téliszalámi.

    Meg egy szétolvadt banán.

    Ezt rögtön az alagsorban a félhomályos délutánban befaltam, a könnyem is kicsordult, kinyaltam a borítékot.

     „Kedves Gabikánk, ne éhezzél! Butaságokra ne költs, de élelemre mindig! Erősödj!”

     Banánt küldtek – ritka csemege! – borítékban.

     A környékbeli vidéki gyerekek ellátmányával nem versenyezhettem, de nem éheztem.

     A helyi tejivó hidegkonyhai termékei – kaszinótojás, francia saláta, tormás tekercs – gyakorlatilag nekem készültek. Pesti huncutság. Vicces falatok.

     Egyszercsak azt mondta Sütő Csaba: „Lehet egy kis pénzt keresni, rakodással egy közeli telephelyen.”

      Hatalmas gerendák voltak az udvaron.

      „Bírni fogod?” – nézett rám a telepvezető.

      Kesztyűt nem adtak.

       Óvatosan.

       Nehogy odaszoruljon a kezem.

       Szálka.

       Elszántan és némán pakoltunk.

       Még az órámra se néztem.

     (Amerikai, Bulova, aranyozott számlappal, felhúzós.)

     „Jöhettek még a héten.”

      Ez volt a dicséret.

     És rögtön fizettek.

     „Ez beszámít majd a nyugdíjatokba is” – nézett a szemembe a főnök.

     A tizenöt évesek életbölcsességével hallgattam.

     Ilyen hát a fizikai munka.

     Magasabb fokozat, mint hetedik általános után a nyári szünetben két hetet a Népszínház utcai zár- és lakatboltban álldogálni, raktárba szaladgálni. Emlékeztem az iskolai dolgozatra, amiben beszámoltam élményeimről. A legjobb rész párbeszédes volt: „– Jónapot kívánok – mondta a vevő. –Jó napot kívánok – feleltem én. – Kérek egy huszonnyolc-harminchatos biztonsági kulcsot! – Kis türelmét, megnézem. (Elmentem a fiókos polcokhoz keresni. Nem volt.) – Sajnálom, kifogytunk ebből. – Viszontlátásra. – Viszontlátásra.” Egyáltalán nem féltem a szóismétlésektől. Mindenképp ragaszkodtam a leíró tárgyilagos jelleghez, amivel – bár akkoriban még nem ismertem a kifejezést – úgy gondoltam az epikai hitelesség is garantált.

    Zsebre vágtuk a pénzt és lódultunk vissza a kollégiumba.

    A tanulóóra alatt a történelemkönyvem rejtekében elolvastam újra, meg újra Ditte levelét.

    Álnév volt, ezt ő találta ki, a Ditte, az ember lánya című könyvéből véve.

    „Tudom, furcsa lehet, hogy lány létemre én írok Neked levelet, de amikor megláttalak a suli folyosóján és a szép szomorú szemedbe néztem, úgy döntöttem, hogy nem bízom a véletlenre, hogy megismerkedjünk.”

     Egy fénykép is volt az üzenethez csatolva. Kontyba fogott hajú, kissé teltarcú lány.

     Hosszan írt még a könyvről, mint az életére nagy hatást gyakorolt műről.

     Töprengtem.

     Magányos voltam.

     Még elválni se volt kitől.

     A fotó viszont nem tetszett.

     A könyvhöz se kaptam kedvet, amiről áradozott.

    De borzasztóan egyedül voltam.

    Felajánlotta, hogy levelezzünk, és legyen a nevem Carlo.

    Persze a könyv másik főhősétől véve a nevet.

     A tanulópadomon lévő tankönyvekre bámultam.

    Biológia, kémia, földrajz, történelem, matematika, fizika.

    Eszembe jutott még a német, amit a választott francia helyett kellett elfogadnom, mivel rajtam kívül mást nem érdekelt.

    Meg az ének, meg a testnevelés.

    Még erősebbnek tűnt a rengeteg neonlámpa zúgása.

    Keszthelyi nevelőtanár körbejárt.

    Úgy éreztem, minden erőm elhagyott.

     

 

2017.07.17.

          Nincs több kézigránátom.

          Géppisztolyom üres.

          Olyan iszonyatos erőfeszítéssel futok, hogy a rohamsisak is leesik a fejemről. (Így jár, aki nem csatolja be.)

          Mögöttem a tank jön kitartóan.

          Nem lő, pedig lőhetne.

          El akar tiporni. Spórol a lőszerrel.

          És így gonoszabb.

          Övcsatomon megcsillan a sarló-kalapácsos jelvény.

          Az egész Nap mozi dermedten figyelte, mi lesz most.

          „Apa” – suttogtam a sötétben. (Apa nem volt ott, ügyeletes, csak pénzt adott a jegyre.)

         Ez jutott eszembe a kollégiumi tanulószobán. („Írj fogalmazást a Nagy Honvédő Háborúról!”)

         Végülis személyes élmény.

         Szergej, vagy, hogy hívták, az utolsó pillanatban beugrik egy lövészárokba és valahogy kinyírja a náci tankot. (Hurrá! Végül mindig az oroszok győznek.)

         Van még matematika házi feladat, biológia, földrajz, kémia. Meg irodalom.

        Meleg volt.  Csönd. Lámpazúgás.

        Keszthelyi tanár úr olvasgatott. Néha felállt, körbejárt, ellenőrzött.

        Jaj, az elbóbiskolóknak!

        Láttam, ahogy némán, ravaszul a csukott szemű elé támaszkodott.

        És várt.

        Kaján vigyorral.

        A többiek csöndben lestek.

        Az illető persze egy idő után legédesebb álmában is gyanút fogott.

        Kinyitotta szemét.

        Szemben vele – karnyújtásnyira – vigyorgó ördögfej.

        Hagymázas rémálom.

        Ébredés a pokolban.

        A tanulószobán végighullámzott a derültség.

        Semmi szolidaritás.

        Ő bukott le, nem én.

        Ugrott a délutáni kimenő.

        A legértékesebb idő.

        Kimenni a fák közé, suttyomban sört venni a kifli mellé.

       Milyen kevés kell a jóérzéshez.

       Miközben tanulni, tanulni, tanulni.

       Mit bányásznak az Urálban, ragozzuk el oroszul az autóbuszt, a másodfokú egyenlet megoldó képlete, Aranybulla, Mengyelejev táblázat…

       Bemelegítő futás.

       Most pedig egy mozdulattal felemeljük az iskola könyvtárat húsz centi magasra, tíz másodpercre…!

       Sikerülni fog.

       Több évszázad tanulóinak sikerült.

       „Összpontosíts!”

      (Elaludtam a padon az őszi délutánban a kollégium alatti kert fái közt.)

      Ekkor lépett mellém a harmadikos Nemes Tibi.

      Levelet hozott.

      Döbbenet.

      Egy osztálytársnőjétől.

      Egészen kicsire volt hajtogatva a papírlap.

     

      

 

       

2017.07.14.

         „Ébresztő, föl!”

         Nyálam a nyakamban.

         Lacit látom a szomszéd vaságy első emeletén.

         Friss nevelőtanár állt az ajtóban. Köpcös, fehér köpenyben, mint egy orvos, hátul összefogott kézzel. Szivarcsonk a szája sarkában. Talán innen a gúnyneve is: „Csánki”. Sötét szemüvegben, állítólag az egyik szeme üvegből van.

        „Nem lazsálunk, fürge léptekkel irány a mosdó, utána felöltözés, reggeli!”

       Félreérthetetlen szavak. 

       Loholt is mindenki.

       Kis elsősök riadtan, engedelmesen.

       Felsősök urasan, ráérősen. Egyikük, a szája felett a bajusz majdani helyét mutató pihe árnyékot viselő Keresztes épp ezt mondta egy másik harmadikosnak: „Szerintem ki kéne próbálnunk, hogy nem kelünk föl ébresztőkor.” Széles vállú, göndör, szőke társa atlétatrikóban bal bicepszét nézegetve reagált a felvetésre: „Igazad van, de ébredés után ki kell menni, csövezni a klotyóba. Azt nem bírjuk ki.” Keresztest nem billentette ki gondolatmenetéből az elkerülhetetlen biológiai akadály. „Akkor kérlek, kijövünk hugyozni, és aztán visszafekszünk.”

      A lázadás egyelőre terv maradt.

      Egyelőre pokoli sivárnak látszott minden.

      „Kedves Anyu, Apu és Feri! Kezdem megszokni a kollégiumot, csak az a baj, hogy nagyon sokáig kell tanulni. Leírom a napirendet.

      6 órakor van ébresztő,

      ½ 7-ig mosakodás,

      ¼ 8-ig tanulás,

      ½ 8-ig reggeli,

      8-kor kezdődik az iskola.

      ½ 1-kor kijövünk az iskolából,

      Utána ebéd, majd ½ 5-ig kimenő.

      ½ 5-től ½ 6-ig tanulás,

      ½ 6-tól ¾ 6-ig szünet,

      Majd ¾ 6-tól 7-ig tanulás,

     7-től ¾ 8-ig vacsoraszünet,

     ¾ 8-tól ½ 10-ig tanulás.

     ½ 10-től 10-ig mosakodás,

    10-kor alvás, majd reggel kezdődik minden elölről.

    Egyébként néhány dolgot el kell még küldeni.

  1.       a rajztáblát,
  2.       azt a köpenyt, amiben a Vas-Edényben dolgoztam,
  3.       egy zsebkést (a gyakorlati foglalkozáshoz),
  4.       egy körömnyírót (trafikban lehet kapni. Egy húszasból kijön, ha nincs rá pénz, írd meg, és én elküldöm, bár nekem is kell még néhány dolgot vennem.

   Ezeket én megveszem: kék tornanadrágot, irattartót, külön füzeteket, stb.

   Ja, és egy fejes vonalzót is küldjetek!

   Remélem, jól vagytok.

   Üdv. Puszi. Csók. Jónapot. BUÉK. Gabi/Gábor”

   „Te pesti vagy.”

   Keresztes félrehívott a folyosón egyik szünetben.

   „Én is Pesten fogok élni.”

   Erre most mit mondjak? Az én leghőbb vágyam is ez.

   „Tudnál nekem hozni hippijelvényt?”

   Persze. Két forintért lehet kapni.

  Vágtam rá könnyedén.

  Illéseset, vagy Omegásat akarsz?

  Valahogy a Metrót nem néztem ki belőle.

 „Omegásat.”

 Jó.

 Egy pillanatra mindketten elrévedtünk.

 A hétvégén a zuhanyzónál a nagy sötét kazán oldalán ütötték a Petróleumlámpa című dal ritmusát.

 (”milyen szép/ a lángja – bum – bum – bum – tárárá – bum – bum – bum!”)

 „Előre kifizetem.”

 Van kicsit nagyobb kettőötvenért.

 „Legyen a nagyobb.”

 Keresztes hátrasimította fekete szöghaját.

 „Mutatok neked valamit.”

 Belenyúlt a nadrágzsebébe.

 Senki nem volt a közelben.

 Kinyitotta a markát.

 Csak ámultam.

 „Eredeti.”

 Egy nagy, aranylóan csillogó kabátgomb lapult a tenyerében, sasos címerrel.

 „Ez egy amerikai tengerészgyalogos díszegyenruha gombja” – mondta szakértői fölénnyel Keresztes.

 Cserélhetnénk, vetettem föl, magam is meglepődve merészségemen.

 „Ettől soha nem válok meg” – hangzott a felelet.

 Megértettem.

 Nekem is voltak kincseim.

 Amit például Max Himmel hozott Amerikából, az egész hajókoffernyi holmi.

 Napszemüveg, bőrövek, fésű, pöttyös csokornyakkendő, legombolhatú gallérú világoskék ing, kinyitható (összecsukható) színházi látcső. Ezekre gondoltam. Csupa olyasmi, ami árasztotta magából az elérhetetlen, mesés Amerika levegőjét, lelkét.

 Himmel úr.

 New Yorkból.

 Kisvárdai születéssel.

 A puszta lénye bizonyíték arra, hogy vannak csodák.

 Amire itt Sümegen éppen semmi, de semmi esély nem látszott.

 Csak a fojtogató kilátástalanság.

 És már megint becsöngettek.

 

 

 

   

2017.07.13.

       Visszaszaladtam a vasszekrényhez.

       Mégiscsak kell a kis Pif poche, a képregény zsebkönyv.

       És a laposelemes zseblámpa. Hogy ne lássák, mindkettőt beletekertem egy vékony kis törülközőbe.

        A hálóteremben nagy zsivaj. Az emeletes vaságy lapos párnája alá csúsztattam a törülköző csomagot.

        Keszthelyi nevelőtanár lépett be. „Fiúk, futólépés fogat mosni! És aki még elfelejtette, lábat is mosni! Elég volt az oroszlánszagból!”

       Csattogtak a gumipapucsok, rohantak a fiúk.

       Keszthelyi kinyitotta a hálóterem ablakait. Odakünn sötétben álltak a fák. Olyan sűrű volt a lomb, mintha őrség lenne. Itt sápadt holdfény és kósza felhő át nem jut.

       „Ez mi?”

       Kérdezte mellettem egy vékony fiú a szappanom mellé tetté drapp rongyra nézve.

       „Mosdókesztyű.”

      Rögtön meg is mutattam, ahogy a vízcsap alá tartva bevizezem, majd a szappannal dörzsölöm, és a nyakamat mosom vele.

     „Igyekezni, igyekezni!” Toppant be Keszthelyi, akinek láthatóan erőssége volt a semmiből kinőni és folyamatosan sürgetni.

     Sötét, hatalmas kazán állt a zuhanyzónál. Egy nagyobb fiú elfutva mellette nagyot ráütött az oldalára, olyan hangja volt, mint egy üstdobnak.

     „Laci vagyok. Veszprémből.” A vékony fiú a homlokába lógó haját megrezzentette. „Benczik László Tivadar, ez a teljes nevem.”

      Észrevehette, hogy kicsit hosszabban nézem a homlokába lógó haját. Balkezével elhúzta. „Kisgyerekkoromban magamra rántottam a forróvizes lavórt és ezt a maradandó heget takarom vele.” Mintha meggyűrődött volna a homlokán a bőr és sötét rózsaszínre színeződött.

     „Mire vártok? Futás a hálóba!”

     El kell hoznom Pestről a kis tranzisztoros japán rádiót a fülhallgatóval.

     Egyelőre a takaró alá bújok lámpaoltás után és zseblámpával óvatosan világítva elalvás előtt nézegetem a Pif-et. A francia szótárt sem hoztam el, így csak találgathatom a szövegeket. Mindegy, a képek nagyon jók.

     „Na, szépen mindenki kidugja a lábát a takaró alól” – vezényelt Keszthelyi, - „szépen, empirikusan ellenőrzöm ki nem mosott lábat. A latin szakosok értik, ugye, de a többieknek sincs esélyük, ha mosatlan, büdös lábbal feküdtek a tiszta ágyba!”

     Körbejárt és végigszagolta a kidugott fiúlábakat.

     „Korányi, Keresztes, Jakabfi, Laczkovics, megbuktak! Futás ki a zuhanyzóba pótolni a pipere szintet! És persze nekik holnapra lőttek a kimenőnek!”

      A párna alatt megtapintottam a Pif zsebkönyvet. Jeux, gags, blagues. Van benne számozott pontokat összehúzó, meg kiszínezős játék is. Déchiffre ce rébus, pour savoir ce que dit Pif. (Mit mondhat Pif? Desifrírozni kell a rébuszt. Csak találgatok.)

     Tu, meg pár naptárlap január 1-től december 31-ig, egy dühös bácsi arc, sótartó, egy darab csont, két ló húzta szekér, a lovak fején: SA és TIK, a kocsis hasán EAN felirat.

      És ezt mondja a Pif a macska Hercule-nek, aki egy dézsában evez. Ez még szótárral is nehéz. (Trés difficile.)

      „Láttál már meztelen nőt?” Ezt súgta Laci a szomszéd emeleti vaságyról. És átnyújtott egy kis papírlapot.

      Villámgyorsan behúztam a takaró alá, hogy ne szűrődjön ki a zseblámpa fénye.

      Egy fekete-fehér újságból kivágott fotó volt.

     Egy teljesen csupasz nő feküdt a hátán, a padlón, maga fölött tartva egy csővázas széket, aminek az egyik lábát a szájához tartotta és kinyújtott nyelvvel nyalta.

      Dermedten néztem.

      Was für eine schmatzige maus. Ez volt a másik oldalán a felirat.

     Smaci?

     Ki ez a néni?

     Rám néz?

     „Erzsike néninek fekete szőrös a pinája.”

    Ezt harsogtam négyéves kisfiúként a négyes társbérlet közös konyhájában.

    Iduska tanított be.

    A cselédszoba lakója.

   Hogy heccelje özvegy Szabó Nándornét.

   Csitítottak, annál jobban mondtam.

    A tudatlanság gátlástalanságával.

    Érezve ösztönösen a felnőtt botrány zamatát, szagát.

   Magányos, csúnya, öreg nő.

   Nagynéném.

   (Akitől a kommunisták elvették saját tulajdonú lakását. De meghagyták egyik lakónak.)

   A cselédszoba humora.

  Kis hülyeként könnyű volt beidomítani egy szívtelen, ostoba tréfára.

  „Hé, te pesti gyerek!”

  Nem aludt a hálóterem.

  „Mit pusmogtok? Csináljátok a kabarét?”

  A nagyok – harmadikosok – lám, már meg is találtak.

 „Te pesti vagy” – erősködött tovább a sötétben egy hang, - „mondjál egy viccet!”

Mit mondjak.

 Semmi nem jutott eszembe.

„Várjatok! Hesz van?”

Fülelő csönd lett.

„Semmi. De azért te ott a másik ágyon, te menjél ki hesszelni!”

Laci, az égett homlokú lekászálódott engedelmesen.

  „Ha jön a tanár, halkan besziszegsz, hogy hessz! Érted? Nem hibázhatsz!”

A beállott csendben úgy éreztem mindenki rám vár.

Ha megnevettetem őket, akkor nem fognak bántani.

A kis Pif könyvecskét a zseblámpával óvatosan visszacsúsztattam a párnám alá.

Szerintem nem vették észre.

Hát így fogok itt élni.

De mi legyen a vicc?

 

 

 

  

     

Ezeket a cikkeket olvastad már?