Köténycsere

Köténycsere

2020.02.01. | Szerényi Gábor

Lehet persze fürdőnadrágot is húzni, de ismerjük a mondást: „olyan szomorú a férfiláb, egésznap abban a sötét nadrágban kell lenni!”

Tovább
Happening, Pesten, régen

Happening, Pesten, régen

Tovább
Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

Tovább
2017.10.28.

          Egy aranyszegélyes sapkás londiner kinyitotta előttünk az ajtót. Egy mámorítóan finom illatú elegáns nő ment el mellettünk. „Mennyi az idő, Emilkém?”

          Hárman vagyunk, anyu, apu, én. Hajam rövidre nyírt, fülemnél hátrafésült, nyakkendőt is kötöttem. „Szervusztok, szervusztok, gyertek csak, a Rubint teremben vagyunk, ne adjátok le a ruhatárban a kabátot, hozzátok be!”

         A csillárt néztem, micsoda patakzóan lüktető fény, mélyvörös bársonytapéta a falakon, arany falikarok, blondel-keretes tükrök. Royal szálló. És itt ehetünk is valamit. Nahát. Ide amúgy soha be se mernék nézni.

       „Krumplit, hússal” – ezt bírtam mondani, mint egy született vidéki paraszt. De senki nem esett ki a toalettjéből. A pincér megértően bólintott. „Esetleg hozhatok egy mézes mustáros karajt, vagy egy magyaros csirkemájat, köretként pommfrível, esetleg sült almával?”

      Doktor Sebő Sándor testben itt volt, lélekben félúton 1938 Miskolca és 1957 New Yorkja között. Én épp kidugtam a fejem a Népszínház utca sóherságából. Egy vidékre bukdácsolt diák. Kétóceánnyi távolságból pillantottunk egymásra, százharminc év különbséggel.

      „Csókolom, Sándor bácsi!” Bámultam az idős doktor urat New Yorkból. Rám nézett, de valahogy szórakozott mosollyal a szülőfaluját látta átderengeni rajtam. Mögötte egy csillogó szürke – alpakka – kosztümös nő lépdelt egy barackszínű kiskutyát vezetve, egy feszes pincér kissé meghajolva nyitotta előtte az ajtót.

       Én vagyok a hajdani iskolatárs, a Jóska bácsi unokaöccse. Tényleg egy halványan derengő kísértet a lényem. Egy absztrakt pecsét a létezés evidenciáján.

     („Rettenetes miken ment keresztül a Laci, az öccse, amíg kint volt a fronton, a feleségét, két kisgyerekét, az édesanyját, a húgát mind deportálták, mind elpusztultak… Ó, hogyne. emlékszem a Fejérváry igazgató úrra, szigorú volt, de emberséges… Azokban az időkben a legkisebb emberség is hőstettnek számított… Elvei voltak, hogy a törvényeket be kell tartani… „)

    Elvesztettem a fonalat. Kaptam egy nyakkendőt. („Made in France, designed by Paul Leclerc, 100 % Rayon BSDP-99/c”) Bordó-drapp harántcsíkos, széles fazonú elegáns darab. Mihez fogom én ezt felvenni? Jobban fogok látszani egy csoportképen?

    Ültem a hosszú asztal végében, piszmogtam a tányéromon egy fonnyasztott paradicsomszelettel. Az jutott eszembe, hogy a Sándor bácsitól jött levelekben mindig volt egy tíz, vagy húszdolláros bankjegy. („In God We Trust.” Ez volt mindegyikre nyomtatva. Istenben bízunk.)

     Leejtettem az ajándéknyakkendő díszes papírborítékját, pontosabban félig szándékosan lesodortam a könyökömmel a damasztszalvéta mellől. Senki nem figyelt rám. („ Csoda, hogy nem tébolyodott meg, csoda, hogy nem lett öngyilkos, azt is megértettük volna.”) Lecsúsztam az asztal alá, hogy felvegyem a borítékot.

     Nem lepődtem meg, hogy néhány sarkantyús, lovaglócsizmás lábat láttam, a szőnyeghez támasztott kardhüvellyel. Névtelen senki voltam a harcmezőn, miért pont itt lennék más? Végigsimítottam a puha felületen. Annyira jólesett, hogy az arcomat is letámasztottam, s a hosszú asztal fedezékében kinyújtóztam. („Chopint játszott, mindig csak ezt az elképesztő lengyelt, csodálatos zseni, de olyan szívettépő…”)

     Egy aranyérme csillant a szőnyeg sűrűjében. Ki ejthette le. Kezembe vettem.

      És még egy! Elképedtem. Napóleon aranyak. (Vagy csak fénypászmák incselkednek velem?)

      Egyszer álmodtam pénzérmékről. Mámorosan fogdostam őket. Izgatott, boldog gazdag voltam.

      Az ébredés megviselt. Mohón, kétségbeesetten simogattam a lepedőt. Hátha nem is az egész.

      De valamennyi – legalább egy! – megmaradt. Ám az álom vámőrsége hermetikusan zárta a határt. Egy huncut krajcár át nem jut a valóság vámján.

      Tovább kutattam az asztal alatt a szőnyegen. Ügyeltem, hogy ne érjek hozzá egy lábhoz se. Huszárcsizma, tűsarkú báli cipő, és döbbenet: egy fakó színes rongyokból konstruált, szíjakkal kötözött bocskor is. (Egy nagyon elkésett munkaszolgálatos?)

       Egyenek, beszélgessenek a fejem fölött. Mintha itt se lennék. („Mi van a Salgó doktor ügyével? Könyörgöm, drága barátom, tegye túl magát mindenen, mert semmi, de semmi nem fontos, csak a drága élete! A gyerekek rendszeresen emlegetik, mint a jó meleg fürdőben, úgy lubickoltak a maga szeretetének varázslatában!”)

       A szőnyeg mintázata mintha megmozdult volna. Mi ez a réz retesz. Megőrültem.

       Nem normális ennyi ideig egy éttermi asztal alatt tartózkodni, ráadásul a Royalban. Vacsoraidő van. Mindenki a magasban a tányérja, pohara fölött. És hol az anyu lába?  („Képzelje, kedves Emilkém, a vizsgálatok meglepően jó eredménnyel zárultak!...  Margitkám, hadd mondjam el, milyen kellemes meglepetés ért a te szép ajándékoddal. Jó pár napig azt hittem, hogy valami alkatrész hiányzik belőle, a motor ment, de nem vitte a szőrzetet… végül is Gabika addig forgatta kezében ezt a kedves elektrotechnikai alkatrészt, hogy rájött arra, hogy az oldalt fekvő kést a középre kell helyezni a vályúba, és már lehet is használni!”)

      Egy pillanatig haboztam – mi történhet – meghúztam a reteszt. Odafenn, az asztallapon túli másik világban (néhány deciméterre az abrosz fölött) épp szervírozni kezdték a desszertet. Még nem evickélek elő, pedig a várva várt somlói galuskát most fogják hozni.

      Egy hangtalanul és rendkívül finoman, lassan billenő, kábé egyméteres kis lengőajtó nyílt meg lefelé. Hallottam, ahogy gyors ütemben lüktet a vér a fejemben. Ezt észre fogják venni és őrületes botrány lesz ebből, teljesen megőrültem és hülye vagyok?! Tényleg, mi a fészkes fenét művelek egy szállodai étterem különtermében egy amerikai magyar orvos elegáns vacsoráján, mint meghívott gyerek, egy tébolyodott.

    Az asztal alatt. Igaz, leesett egy csomagolóanyag és találtam egy aranypénzt. (De hova is lett. Nincs meg. Nem is volt. Most már én is letagadom.)

     „A külön termet tetszik keresni?” Ugyanaz a pincér volt az asztali alatti lejáróban, mint aki fönn szervírozott. (Vagy csak nagyon hasonlított rá.)

      Akkorát hőköltem rémületemben, hogy majd kiugrott a szívem. És miért „tetszikez” egy gyereket? Ahogy önkéntelenül lejjebb léptem megláttam tükröződni magamat a fényes burkolaton. Egy ráncos kopasz öregember voltam fogatlan szájjal, sárgán, beesett szemmel. Döbbenten vettem észre, hogy fehér ingem alatt csak egy fehér alsógatya van, pipaszár lábaimon fehér zokni. A pincér nem ért hozzám, de engedelmesen a fémajtó felé fordultam be, mint akinek nincs más választása.

    Kétségbeesetten füleltem fölfelé. Az anyu halálra rémül, ha nem talál meg a kávéig. Csapdába estem. Odafönn épp nevettek, de nem értettem, hogy min.

    A következő fordulónál megláttam a fém tepsiket. Szerettem volna hinni, hogy ez a szálloda étterméhez tartozó hűtőterem. De lelkem mélyén iszonyattal sejtettem, hogy ez valami más.

    Ennyi volt tehát az élet. Bárhogy óvatoskodtam. Jaj, a szüleim. Sírhatnékom támadt. Soha többet nem látom őket, el se búcsúzhattam tőlük. (Mintha egy búcsú segítene a pokoli rettegésen.)

     Hirtelen praktikus akartam lenni. Fájni fog? Mint amikor a hóhér kirángatta a fogamat. Csak most a beleim, a májam, a szemem, a szívem tépik ki. Elevenen elégetnek. Üvöltve száll ki belőlem a lélek. (Ami talán nincs is.)

     És mindez azért, mert engedély nélkül bemásztam az asztal alá. Feszegettem a hotel berendezési tárgyait. Milyen aránytalan. Ha egyáltalán kell konkrét vétek büntetésemhez.

    A megsemmisülés torkában még volt pofám vitatkozni. Miközben gyáván megadtam magam a végzetnek.

    Szerettem volna védekezésül felhozni, hogy gyerek vagyok, fejlődésben visszamaradott.

    De a tükröződésben jól láttam a hotel foglyát, a reménytelen és roskatag aggastyánt, aki voltam.

    

    

    

    

    

      

   

    

  

 

2017.10.24.

           Vereckei lapozott az osztálykönyvben. Az osztály ablakán kinézve láttam, hogy a szél megmozgatta a gesztenyefa sárga lombját. Egy ló felnyerített a közelben. A pad alatt halkan, óvatosan csőre töltöttem. Egy négyrét hajtogatott Világ Ifjúságába belekukkantottam az apróhirdetés rovatba. „Margareta Magnusson, Upsalából különféle témákról levelezne angol nyelven.” És még vagy egy tucatnyian a messzi északról. Finnek, svédek, norvégok. Meg kelet-németek.

           Kicsöngettek. Ezt most megúsztam. Kiterítettem az újságot a pad tetejére. A Csemba Zsuzsi rögtön beindult, hogy meglátta a hátsó borítón az Omega együttes mallorcai turnéján készült fotóját. „Jaj, a Molnár Gyuri, de helyes!” A sztárok mind hosszú hajjal, Kóboron olyan Hipóval kifakított trikó, és ott vannak egy spanyol üdülőhelyen a saját mikrobuszukkal. Tudósítás a közönséges magyar földi halandók számára elérhetetlen mennyországból.

           Húztam az időt. Már mehetek ebédelni, de még egy kicsit csak úgy újságot olvasgatok a közben kiürült osztályteremben. „Krisztus Manchesterben lakást vett, Jó játék a villamosszék, Szex és ifjúság” – ezt ígérte a címlap. És egy papírcsíkokba öltöztetett, meztelen lábú lány fotója volt a hívogató cégér.

         Zsigmond Márta teleírta a lapot. Interjú a Kaukázusi köztársaság Érdemes művészével, a szovjet énekes Joszip Kobzonnal. („- Milyen kérdésre válaszolna a legszívesebben? – Arra, hogy mikor lépnék fel a magyar közönség előtt? – És mit válaszolna? – Azonnal!”)

        „Államalapító királyunk, I. (Szent) István születésének ezeréves évfordulóján” Veres Pétertől, a tekintélyes paraszt írótól idézet: „Mert nem az itt a kérdés, király-e valaki, vagy tsz-elnök, esetleg szocialista párttitkár, vagy miniszter, hanem az, hogy az országban lát-e és a népben-nemzetben érez- és gondolkodik-e, vagy nem?”

        Átellenben képes hír, hogy a „szebb, mint valaha” Romy Schneidernek Alain Delon elsőként gratulált „Az élet útján” film premierjén, pedig „öt év után a viharos eljegyzés felbomlott” közöttük.

        Elvesztegetett idő. Mit kezdjek azzal a riporttal, ami arról, szól, hogy Párizsban „erősen kétséges az is, hogy a diákság esetleges elhallgattatásával sikerüljön felszín alá szorítani az egész társadalmat feszítő és mind erősebben feltörő szociális igazságtalanságokat”? De tényleg. Mi a búbánatos tarka csudát gondolt a riporter, a szerkesztő, a párt Központi Bizottsága, amikor ilyen mondatot kinyomtatott? Mi van a francia fiatalokkal? Persze, elnyomja őket az eleve igazságtalan kizsákmányoló kapitalista, imperialista rendszer. Tizenöt éves vagyok. Értem én. Mégis, a fotókon valahogy olyan életképeket látni, amik inkább vonzóak. (Tanulnom kell még.)

        „Te még itt vagy?” Kukkantott be az osztályba vidáman Légrádi Pista bácsi, pörge kalappal fején, hosszú lódenkabátban a mezőgazdasági szakközépiskola gyakorlati tanára.

        Tényleg kár az időt elpazarolni. Elkérhetem kölcsön a Keresztes Imre biciklijét. És elhajthatok Csabrendekre a Kiss Béláékhoz. Pár kilométer. Testedzés. És másutt lenni. Ha nem is messze innen.

       Megnéztem a Kossuth Lajos utcai kis kirakatban a Ditte fedőnevű harmadikos lány fotóját. Kontyban felkötött barna haj, csipkés gallérú fehér blúz, ábrándos tekintet. Talán mégis ragaszkodni kellett volna hozzá. Elbénáztam. Így most csak a gyötrelmes magány maradt.

        Bemenjek a cukrászdába valami tortát (puncsot, diókrémest, vagy egy sima csokoládésat) megenni? Az ebéd lebbencsleves volt, meg grízes tészta. Meg egy alma. A levest próbáltam úgy kanalazni, hogy lehetőleg egy millimikronnyi lebbencs se érjen a számhoz. A grízes tészta száraz volt. Bepróbálkoztam a konyhás néninél. „Bocsánat, tetszene nekem kivételesen egy kis plusz lekvárt adni ehhez?” Kétségbeesetten nézhettem, megkönyörült rajtam. „Ebből azért rendszert nem csinálunk” – és egy evőkanállal a tányéromra tett. (Próbáltam úgy állni, hogy a többiek ne nagyon vegyék észre.)

      Olyan túlcukrozott volt a lekvár, hogy könnybe lábadtam és behorpadtam egyszerre. Mohón töltöttem a kancsóból a csapvizet és vedeltem.

      Hívott a Bozzai Balázs, hogy edzés lesz, foci, menjek a kimenő idő alatt.

      Nem volt kedvem. Inkább Csabrendek. Béláékhoz. Bringával. (Sebváltós, Keresztes kölcsön adja.)

      Pár órám van. Fogtam az oldaltáskám, beletettem a Skolnyik típusú szovjet fényképezőgépemet, egy noteszt, jegyzetelni, skiccelni, egy töltőceruzát, egy golyóstollat (tűzpiros, Schneider márkájú, a nagybátyámtól kaptam), meg az ebédből maradt piros almát.

     Kicsit haboztam, de végül magamhoz vettem a Sten Mark II mintájú oldaltáras géppisztolyom, 32 tölténnyel, három tojásgránátot. Hosszú erdei úton kellett áthaladnom, s bár a helyi maquisard-ok ellenőrizték a környéket, tartani kellett, hogy a fritzek esetleg mégis meglepnek.

     Tudtam kegyetlenségeikről, Oradour, Lidice elrettentő példája nem volt ismeretlen számomra. A nácik alacsonyan tüzeltek az összeterelt túszokra, elsősorban lábaikra célozva, így a holttestek elégetésre szánt tüzet még élő emberekre gyújtották rá. Nem számíthattak kegyelemre a nők, a gyerekek sem. Rájuk a templomba bezárva gyújtottak tüzet a németek. („Legyetek átkozottak aljas szadista gyilkosok, a Jóisten irgalmazzon nektek!”)

     Feldúltan tekertem a bicikli pedálját. „Bolond vagy” – mondta még Pesten egyszer Valki Tibi, osztálytársam, - „minek hergeled magad ilyen régi történetekkel?” Igen, szerettem volna békében élni. Kimerítő volt, hogy mennyi harctéren kellett megjelennem.

     A harc még csak hagyján. Egy-egy délután Csupival a Kis-salétrom utcában gyakorlatilag több hadosztálynyi csatát megvívtunk, összesen két darab forgótáras, papírpatronos pisztollyal. Ezek életre-halálra vívott komoly párharcok voltak, a környező épületek a Rákóczi tér táján komoly tűzerő nyomait viselték. Nem volt gond a szűk józsefvárosi utcákban grandiózus lovassági ütközeteket végrehajtani.

     Emlékeszem, Csupi alól egyszer kilőttem egy igazi Zündapp motort. Akkorát bucskázott a flaszteren, hogy a legjobb kaszkadőrök is megirigyelték volna (Piroch Gabit is beleértve), de ő csak futott tovább a Nagyfuvaros utca felé, végig azt óbégatva: „A horse! a horse! my kingdom for a horse!”

    Megálltam az erdő közepén. Malmaison-ba húzott a szívem. Ahová semmiképp nem mehetek. Utoljára Pesten adtam fel egy üzenetet, Mademoiselle Francoise Roux-nak, Lyonba. (A Pif újságban keresett levelezőtársat.)

     Semmit nem írtam neki Bonapartéról. Minek ijesszem el. Még azt hinné, hogy egy futóbolond vagyok. Egy kis igazolványképet beletettem a borítékba, annak egy másolatát, ami az utazási igazolványomba készült. Átfutott bennem, hogy rajzolok egy kis álbajuszt – á la Jean Rochefort – a fotómra, de aztán letettem erről a vakmerő tervről. (Ráadásul nem is pelyhedzett még egy kis szőr se a szám fölött.)

     Tényekre szorítkoztam. A fedő sztorimra. Vidéki kollégiumba sodródott pesti fiú. („Je suis un étudiant.”) Nem túl leleményes, de a nyers valóság. („J’ai une collection de porte-clés.”) Tébolyodottan elrugaszkodott fantáziámban már postai úton abszolvált kulcstartó cserét is elképzeltem. És mégis csak egy lány. Akivel szerethetnénk egymást. (De ezt már magamnak sem mertem bevallani.) Mindenesetre rajzoltam is a levélbe. Pif figurát. Meg a kis Pifout. S hogy ne legyen nyálas, egy western kalapos portrét (Teddy Tedre hasonlító), meg egy forgótáras Coltot. Mielőtt lezártam a borítékot, azért oldásnak – mégiscsak lány! – egy virágot is.

     Már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a levelem célba ér. Pláne, hogy egyszer – egy következő életben esetleg – én magam is megjelenjek a gallok földjén. Vagy ő idetévedjen a Balaton felvidékre.

     Szerelem levelező tagozaton. Vagy még azon is alig. De a fákon túl már Csabrendek fényei kápráztattak.

    

     

               

2017.10.22.

          „Kedves Gabikám, örülök legutóbbi közlésednek, miszerint jól érzed magad és még nem döntötted el, hogy a következő hónapban hazautazol-e. Majdnem mindennek van előnye is és hátránya is. Ha hazajönnél, ennek előnye, hogy egy fontos találkozásban részes lehetsz, a hátrány az utazás költsége, de ezt ki lehet bírni. Továbbá a hazajöveteled előtt ott meg kellene – normálisan – nyiratkozni… (Ez sem jelentős tényező! De mégis!) Folytatom azzal, hogy a küldött húszast nem rejtjelesen igazoltad vissza, hanem nyílt szöveggel. Persze kimagyarázkodtam, hogy Ilonka néni küldte neked általam… Nem érdekes. De példaként írom, hogy egy olyan finomam rejtjelezett szöveget írhatsz ilyenkor, -„reális közlésként”- hogy a tanulmányi eredményed 20 %-kal javult. Ez nem nagy hiba. Csak említem tanításként a dugesz komplexum miatt.

          Száz szónak is egy a vége. Én jobban örülnék egy hazajövetelnek most és a következő hónapban is.

           De nyiratkozva! Dr. Sebő főorvos szelíd férfi, bizonyára jobban örülne egy pajesztalan variációnak: nyakon haj nélkül… kikapcsolva a nőies külsőt…”

            Ezt írta írógéppel a levelezőlapra, a főoldalra, a címzés melletti részre még ceruzával firkantotta: „Remélem, hogy nem nagyon fárasztó az utazás és így apai szívem nem vár hiába. De egy-egy lappal tudsz engem kárpótolni! Írjál! Csókol Apu”

            Belemarkoltam a fülem mögé fésült hajamba. Ezt kéne a Sebő bácsi miatt levágatni. Ez bizony gond.

            Ha olyan hosszú hajam nem is lehet, mint Szörényi Leventének, de hogy ne érjen rá a fülemre és ne lógjon egy kicsit a homlokomba? Abban a kopott, de mégis erdélyi népi mellényben, (amit otthon egy elfelejtett szekrény mélyén találtam) hát abban nem felnyírtan kéne megjelenni a Fehérvári úti Illés klubban. És nemcsak ott, ami tán félévente egy-két alkalom, amikor hazamehetek, de itt vidéken is.

           A másodfokú egyenlet megoldó képlete. Zúgott a Volga, a neonlámpa. Belelapoztam az auerstedti csata tervrajzaiba.

           Egy hosszú vonal, alatta a per kettő. Felette kivont karddal a császári gárda nyargal, fejük felett a Gribeauval ágyúk sortüzének füstfelhője száll. Lacroix őrnagy elszántan fürkészi a megrohamozott magaslatot, kantárt fogó kezében kovás huszárkarabélyt tart.

            Tudtam, hogy egyelőre ebben a beásott fedezékben kell kitartanom az elkövetkező időkben. Fütyülnek a porosz gránátok a fejem felett. Lengyel ulánusok dzsidáin csillan a késő őszi napfény.

             Kicsit szétszórt vagyok. Biológiából, fizikából és latinból is van még házi feladat. („Aliquando insanire iucundum est. Néha az is kedves, ha az ember esztelenül él.”)

             A nevelőtanár túl sokat megy át a színen. Szeretnék egy kicsit csak úgy nézni a semmibe. Most már nem érdekelt a csata sem.

             Boldoguljon Bonaparte nélkülem! Elfáradtam. Én csak egy gyerek vagyok a sümegi kollégiumban, tragikus osztályzatokkal.

                  Én voltam a napos, kimentem a tanulószoba vaskályhájához szénért a vasvödörrel. Még éreztem a meszelt falú folyosón az alagsori ebédlő felől a déli paradicsomos káposzta szagát. Ezt szerettem Pesten is, itt is.

                  Kimentem pisilni. Rácz Feri beszélt hozzám közben. Hogy az Omega akkor is jobb. Lapáttenyerével ütötte a hatalmas vaskazán fekete oldalát. („Petróleumlámpa, milyen szép a lángja, tádádá-dám-dám-dám, tádádá-dám-dám-dám!”)

                   Nem vitatkoztam. Megenyhült. Benyúlt a nadrágzsebébe és előhúzott egy kulcstartót.

                    Tudta, hogy szenvedélyes gyűjtő vagyok. „Papadopulosz.” Ez volt fehér betűkkel ráírva egy égszínkék fémlapocskán.

                    Megengedte, hogy a kezembe vegyem. Úrrá lett rajtam a szerzési vágy. („Megveszem!”)

                   Persze, nem adta. Hülye állat. („Az időszámítás előtt 2000-ből való Mezopotámiában talált leletek igazolják, hogy már ekkor is meg tudták oldani a másodfokú egyenletet is.”)

                  Ízlelgettem a szavakat. Gyöktényezős alak. Komplex számok elmélete.

                  A szénpor fekete csíkot húzott a körmeim alá. Gyomromban a paradicsomos káposzta morrant. Visszafojtottam az ásítást és könnybe lábadt a szemem.

                  Továbbolvastam a tankönyvet. Van harmadfokú egyenlet is, hála egy olasznak, neve Gerolamo Cardano.

                   Fejben már végeztem az auerstedti csatával. De ez az olasz, Cardano, ez mezopotámiai hátterével kinyír engem. („Katonák! E piramisok csúcsáról négy évezred tekint le rátok!”) Ezt mondta a tábornok Egyiptomban.

                   De mit mondok én. A katedráról Brusekné néz le rám. Őrzöm bejegyzéseit az ellenőrző füzetemben.

                   „Rendetlen magatartásáért megintem. Zavarja az órát! Tiszteletlen a tanárral. Rendkívüli fegyelmezetlensége miatt osztályfőnöki megrovásban részesítem. Óra alatt engedély nélkül a termet elhagyta. Tanárának nem engedelmeskedett. Minden figyelmeztetés dacára állandóan zavarta az órát.”

                   Mi van velem. Gyengülök. Már kevesebbet lázadtam, mint pár hónapja még otthon, Pesten, az általános iskolában.

                  Írtam egy levelet. A régi barátnak, a Gyurinak. Mi tagadás, siránkoztam.

                  („Cher captain George, je suis fatigue, parce que l’ecole est dur.”) Erősítést kértem. Zárkózzon fel a jobbszárnyon Vincent Montpellier gránátos hadosztálya, a frankendorfi domboknál vonja össze a tüzérséget, s próbáljon éket vágni a braunschweigi herceg vezette fősereg vonalán.

                 Nem olyan nagy dolog ez. Persze, a sorok között beszámoltam arról, hogy magányos vagyok, egy lány vetett szemet rám, ám mielőtt valami érdemleges elkezdődhetett volna véget is ért, mint egy magnéziumlobbanás. Fogolynak érzem magam nemcsak a kollégiumban, de az egész településen is, ahol jószerivel egy mozi van, de oda is csak nagyritkán jutok el.

          Tájleírással nem sokat vesződtem. Nem volt tervem, hogy a fogságom püspöki palotája fölötti kis hegyen magasodó várat elfoglaljam. Néhány vázlatot firkantottam ellenséges pofázmányokról, főleg a tanári karból.

           Hogy nem felejtem a „good old times-t”, mellékeltem néhány rajzot francia díszegyenruhámról, megismételtem Bonaparte címerének ábráját, egy nagy N betűt babérkoszorúval rajzoltam körbe, „jól van Gyuri, most elég lesz ennyi, írjál, mi újság Pesten, szoktál venni Pif újságot, mi az új Teddy Ted történet, ha félretennéd nekem, kifizetem, megveszem tőled.”

          Még erőt vettem magamon, s nyomorultságomat végletekig fokozandó, megkérdeztem, mi van Valival, ugye nem vár rám, már mással jár, mással csókolódzik.

          Az önkínzás lényegre törő eszközeivel zúztam le maradék önbecsülésem egy amúgyis hervasztó késő őszi délutánon. Jól belegurgattam magam a képzetekbe, hogy a távolból még vonzóbb, szebb, izgalmasabb Valit ahhoz hasonló bulikba fantáziáljam, mint amilyenben én magam voltam vele. Elszánt szájból szájba csókolózásba mámorosodva.

          Semmi ötletem nem volt. Hogy tegyem kicsit örömtelivé – kicsit! – kollégiumba száműzött életem. Vergődésem gyümölcse volt ez a levél. Ez a segélykiáltás.

          Párhuzamosan adtam fel a postán a szüleimnek szánt üzenettel. ("Igen, levágatom a hajam egy kicsit, úgy érkezem!")Gondosan megnéztem még egyszer, nehogy felcseréljem a két boríték tartalmát. Otthon tudtak a napóleoni háborúkhoz való kötődésemről, de nem akartam, hogy túlaggódják magukat értem.

          Amint elnyelte leveleimet a postaláda, rögtön rájöttem, hogy Vali miatt nem kellett volna nyafogni. Nem konkrétum, csak valami sejtelem intett.

          De már késő volt.

          

 

 

 

 

         

 

2017.10.18.

       „Nos, Rónai barátunk kedvéért egy könnyű feladattal kezdjük az órát” – kezdte vészt jóslóan Barna tanár úr. Hórihorgas alakja komótosan haladt a padsorok között, puskázni lehetetlenség, mindig élénken csillogó szemei folyamatosan pásztázták az osztályt. Rónai hektikus teljesítménye már a tanév első heteiben sötét jövőt sejtetett. Mind a matematika, mind a fizika olyan kemény ellenfélnek bizonyult, amellyel szemben szinte esélytelennek látszott. A „szinte” ebben az esetben egy életmentő kis uszadékfa elvont eszmeiségét jelentette, amelybe belekapaszkodik, miközben sodródik egy elképesztő zuhatag halálosan morajló mélységébe. 

        „Mennyivel változik egy permutációban az inverziószám” – kezdte Barna, mint egy kivégzőosztag, aki csőre tölt – „ha két szomszédos elemet felcserélünk?” (Az „uszadékfa” ebben a pillanatban a reménytelenség szinonimájává változott, abból is a tragikusan áttetsző, érintésre szétporladó fajtájúvá.) 

        Milyen szép, egyszerű, boldog, derűs, könnyű élet lenne az, ha erre elegáns mértéktartással, bölcs nyugalommal hárítaná a halálosan nekiszegezett kérdést, és odaejtené leheletfinoman a választ, mint egy monte-carlói kaszinóban a tízezer fontot érő elefántcsont zsetont a biztosan nyerő számra – „eggyel!”

        „Szép volt a szemed” – vigasztalta Rózsa Ági a következő szünetben, – „jól áll neked a kétségbeesés.” Sajnos, a kamasz fiúknak mindig azok a lányok udvarolnak, akik nem tetszenek nekik. Akiknek meg ők udvarolnának… Szóval nincs igazság. „Barna különben is utál” – dühöngött csendesen, holott az utána jövőnek feladott kérdés is leterítette volna. („Definiálhatnánk-e a skalárszorzatot, mint a pozitív definit szimmetrikus bilineáris függvényét?” Naná, sőt, egyenesen kívánatos lenne! De tényleg.)

        Milyen lehet most Pesten? Öngyötrésben kiváló volt. A nyáron még nem sejtette, hogy ennyire megkínozza majd a honvágy. Augusztusban egy barátjával kipróbálták a „hórukk- fogjuk meg és vigyétek!” munkát. Micsoda gyötrelem volt. Két hétig egy raktárban a Paulay Ede utcában. Fojtott levegőjű, – csupa gumi és fém alkatrész – napot soha nem látó pincében rakodni. Teherautóra föl, onnan le. Öreg segédmunkások ugráltatták őket, a „nyálas kis gimnazistákat.” Vagont is kellett kirakni, gépiesen ismétlődő mozdulatok, vég nélkülinek tűnő pakolás, dobozhegyek, „ne simogassa azt a zsákot, nem kislyány az!”, folyt róla a víz, micsoda sivárság!

        És tessék, visszagondolva még ez is tetszett. A cigi szünetekben karikatúrákat skiccelt az öreg melósokról, melléjük írta kedvenc, ismétlődő mondásaikat. „Jó itt vagyok a reggelihez, tessék csak jönni-menni, amíg eszek!” Nem sértődtek meg. Néhány nap hajtás, hajszolás után valamennyire befogadták a szorgalmasan robotoló diákokat, még jóindulatú tanácsokat is adtak: „Fiúk, nem kakaót kell inni reggelire, hanem páleszt, hozzá meg szalonnát, csak akkor lesz erőtök.”

        Az első napokban olyan kimerült volt, hogy az ebédszünetekben majdnem elaludt ültében. Aztán kezdett ráérezni a ritmusra, hogyan kell spórolni az erővel, beosztani a tartalékot, megtalálni a mozdulatok ritmusát. Hogyan kell felegyenesedni a holtfáradtságból. Mégiscsak pénzt keres közben, edződik (ezt apja hangsúlyozta), tanul az élet iskolájában.

        „Stúdium előtt elmegyünk sörözni?” A kísértő Vermes Zoli volt, harmadikos. Csak azért hívott egy „kis hülye elsőst”, mert a kollégium íratlan hierarchiájában a pesti eredet mégiscsak egyfajta különleges státuszt jelentett. Ráadásul ő még rá is dobott néhány lapáttal, szűkre és rövidre szabatott „belvárosi” nadrágjával, színes, csiptetős hózentrágerjeivel, fölhajtott gallérú (mű) bőrdzsekijével igazi extravagáns volt a falusi fiúk fehér nejloninges palettáján. És persze a mindig dacoló szövegei. „De, nem!” (Egy osztálytársa úgy emlékezett később, hogy mindig így kezdte, ha rászóltak.)

        Az alkoholizálást persze tiltották a diákoknak. Kerülő utakon mentek egy távoli kocsmába. Addigra a hólé átáztatta az akkoriban divatos, bunkóorrú, magas talpú lakkcipőt, rámerészkedett egy erősebb lélekmelegítőre. Borzalmas, pocsék, életelleni merénylet. Erre csak akkor gondolt, amikor már késő volt. Három feles volt, vagy négy? A sörrel együtt mindenképp sok. Barack, vagy körte, vagy csak valami szintetikus vegyipari katyvasz, már mindegy. Egy darabig repült, az elején.

        Ó, hogyne. Ivott már a nyáron is, a raktárban kínálták. Ott okosabban gazdálkodtak vegyi háztartásukban. Itt, a vidéki kocsmában két nő is melléjük csapódott. (A Vermes már ismerte az egyiket. Talán bibliai értelemben is. „Nekem már megvolt” – hencegett – „kétszer is!” Ő akkor szánta magát a második felesre. A másik nő határozottan ráhajtott. „Hogy kerültél ide Pestről?” Ezt kérdezte másokhoz hasonlóan elképedve ő is. Csak legyintett. „A matek, meg a fizika” – csuklott – „itt majd jobban megy.” Bal keze mutató ujjával a kiömlött itallal rajzolni kezdett a kocsmai asztal lapjára, valami sosem létezett állat tudományosan megalapozott alakját. Behanyatlott a nő nyakába. „Haza kéne menni.” Már szédült. Mintha mindenki nevetett volna. Az először idegenkedő kocsmai közönség – „egy pesti nyikhaj, páváskodó majom”, üzente szemük – a végére szánakozva lenézte. Végtére is nem volt más, mint egy berúgott gyerek.

        Vermes javasolta, hogy most már ne szökjenek vissza a kötelező esti tanórákra, stúdiumokra, hanem majd vacsora után bemásznak a kolesz hátsó, konyhai ablakán és belopóznak a hálóterembe. „Ha lebukunk, irtó nagy balhé lesz.” Nem tudott felelni. A kocsma mögött a tiszta fehér hóval borított mezőt nézte elkínzottan. Fejét, mint vasabroncs szorította a fájdalom. Leült az iskolatáskájára. Vermes előrement, már visszagyávult kollégistává, utána kéne loholnia. A nő, aki több pohár ital után egyre érdekesebb lett, elillant. Mint a szeszek koholta mámor. Ócska vacak.

        Nem bírt talpra állni. A papír hőszigetel, gondolta, és kirángatott egy könyvet táskájából. „Ez átázott.” Minden erejét összeszedve fölegyenesedett. Olyan hideg volt a hó, hogy szinte égette kezét. Belefejelt a maga elé tartott havas kupacba. „Eej uhnyem!” Ordította bele a süket, sötét semmibe.

        Futni kezdett. Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. „Hogy fogok bemászni a konyhaablakon?” Ki is csaphatják. Rajzból és énekből – legalábbis aznap – elég jó volt. Jó, azt nem tudta, hogy a háromhatványadik komplex egységgyökök multiplikatív csoportja vajon ciklikus-e, vagy – és ez az igazság! – ravaszdi és meglepő módon: nem.

         Nem ciklikus, a teremtésit neki.

        Már teljesen besötétedett. Eszébe jutottak Budapest éjszakai fényei, amiket a lányoknak igyekezett megmutatni. A messzeségben a bizonytalanság bíztató sejtelmei.

        Itt pedig a könyörtelen valóság. Sehol senki. És a kollégiumi konyhaablakok súlyosan bezárva.

                                                                   

2017.10.15.

         Bejött az osztályba. Fürkésző szemű férfi. Valakit kiválaszt közülünk.

         Vagy mind kellünk. Fiúk, lányok vegyesen. Tízóraira bekap valamennyiünket.

         Fegyvere, egyenruhája nincs. Katonatisztnek mondta magát. Mért ne hinnénk.

         „Kedves gyerekek” – kezdte. „Bizonyára hallottatok róla.”  Így folytatta mondandóját.

        A matek elmarad. Ez bizonyosnak látszott. Tárgyalási alapnak elfogadható.

        Elővett egy újságot. Én máris elálmosodtam. (Képregény nincs benne.)

         „Nem közömbös számunkra, hogyan alakul a helyzet a szomszédos Csehszlovákiában. A magyar dolgozók, mint eddig tették, a jövőben is támogatják a csehszlovák munkásosztály helyes törekvéseit, amelyeket a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága az 1968. januári és májusi plenáris ülésén jelölt meg a múltban elkövetett hibák kijavítására, a szocialista rend továbbfejlesztésére.”

          Ez tiszta beszéd. Egybeesett hírszerzési információimmal. A bakonyi kalanddal.

          Amikor a tér-idő koordinátákat áttörve szovjet tankok jelentek meg a hunkpapa indiánok táboránál. (Kiss Béla, osztálytársam közlése. Ő az unokabátyjától hallotta, aki a saját szemével látta egy erdei ösvényen az eltévedt páncélosokat. A helybéli indiánok zsíros kenyérrel és citromos teával vendégelték meg a láthatóan kimerült és feszült szőke harcosokat.  A hunkpapa indiánok nemes lelkűek az idegenekkel is. Ők Bonaparte természetes szövetségesei voltak. Az én szememben.

          A mosolygósan fürkész szemű, civil ruhás katonatiszt igyekezett tiszta tudást önteni a tétova és tájékozatlan középiskolások kissé megzavarodott fejébe. Bár gondolataim – vagyis inkább képzeteim – el-elkalandoztak, próbáltam a lényeget megjegyezni.

          Tehát az oroszok vezetésével mi is részt vettünk a szomszédos ország katonai lerohanásában. Ám mindez kötelességünk volt, mégpedig internacionalista. Éspedig az agresszív nemzetközi hódító (neokolonialista) imperialista-kapitalista ellenforradalom lehetőségének már csírában való elfojtása céljából. (Azért ezt a nyomatékképpen az osztályban körbeadogatott Magyar Nemzet cikkéből másoltam ki, hogy pontosan rögzítsem a helyzetet.) És Ilonka néném – a költőnő, színésznő, báróné – őszinte bánatára a katonai-politikai akciónak egyáltalán nem volt célja, hogy szülővárosát, Kassát visszacsatolja az anyaországhoz.

         Közben kicsöngettek, és levonultunk az iskola elé, megszemlélni egy demonstratív céllal ideparkírozott harckocsit. Gondoltam felmászom a géppuskáját közelről megtanulmányozni. A katonai pályát amúgy teljesen fölöslegesnek képzeltem. Elméletem szerint az emberiség már rájött – és ez a jövőben, mégpedig a közeli jövőben csak fokozottabban így lesz -, hogy semmi értelme hadászattal, háborúkkal bajlódni, hiszen kölcsönös megértéssel mindenki meg tudja oldani békésen is az összes problémáját. (Akkor meg egetverő hülyeség katonásdit művelni, pláne hivatásos katonaként képeződni. Az más lapra tartozik, hogy mint Napóleon támogatója a tér és idő koordináták sajátos átjárhatóságában részt veszek bizonyos történelmileg szükségszerű csatákban.)

         De sitty-sutty, rohamléptekben jön a világbéke, mint jóindulatú járvány, és a sok drága anyagot, képességet, tudást, időt, mind békés fejlesztő tevékenységre lehet fordítani. (Szegény Jocó, gondoltam Pesten maradt régi barátomra, aki már az Ecseri bolhapiacon beszerzett egy magyar katonatiszti kiskabátot, hogy öltözékben is szuggerálja magának, hogy e pályára termett.)

          „Megyünk ebédelni” – mondta Kiss Béla. Nem volt más választás. Tarhonyás leves, krumplifőzelék fasírttal, piskótatekercs.

            Legjobban az édesség viselt meg. Még az én édesszájúságomnak is sok volt a cukrozás rajta. A levesből a levét próbáltam kiügyeskedni, a tarhonya valahogy nem tetszett sosem. Átfutott még ötletnek a fejemben, hogy a délutáni kimenőn veszek kiflit. Sósat. Hozzá málnaszörpöt.

             „Jössz focizni?” –kérdezte a gógánfai Tarr Gyula. Megígértem, hogy megyek. De aztán mégse volt kedvem. A térről elment közben a katonai jármű. A hozzá kapcsolódó délelőtti okítás is szertefoszlott – látszólag nyomtalanul.

            Néhány fölsős lány ment a Kossuth Lajos utcán, köztük egy szép mosolygós. Utánuk fordultam, pár lépést tettem is, de már le is beszéltem magam további fantáziálásokról. Az utca túloldalán a Darnay Laci integetett, a másik budapesti fiú az iskolában, de neki legalább rokonai voltak itt. (Meg családregénye, egy tudós nagypapával.) Visszaintettem, hogy most épp mennem kell. „Nem érek rá! De majd később!”

           Eszembe jutott, hogy bemegyek a postára, veszek egy képeslapot, megírom a szüleimnek és fel is adom. A postán néhány mosolytalan felnőtt tartózkodott. Egyikük Montmorency kapitányra hasonlított, aki utoljára a borogyínói csatamezőn láttam utoljára. Ezúttal nem a francia ulánusok uniformisát viselte. Hosszú fekete kabátban a fehérre meszelt falnak dőlt és egy pergament olvasott. Egy idősebb, piros kabátos asszonyság épp felnevetett és azt mondta a vele beszélgető nagybajszú, pocakos bácsinak: „Öreg lóra kell a cifra kantár!”

           Odamentem az ablaknál álló faasztalhoz és az ott talált mártogatós tollal, tintával elkezdtem egy sárga levelezőlapot megírni. Pontosabban, megcímeztem a lapot, de aztán nem jutott eszembe semmi. Álltam az ablaknál, kezemben a vashegyű kopott toll.

           A túloldalon lévő ház teteje felett a felhőket néztem. A feladó rovatba beírtam gondosan a kollégiumi címem. Montmorency (vagy csak hasonlított rá) közben eltűnt a helyiségből. Odaálltam a kisablakhoz, hogy feladjam a rövid üzenetet. („Ne haragudjatok, de nem igazán megy nekem itt a tanulás, valami mást kellene kigondolni, vissza szeretnék menni Pestre. Azt a küldeményt megkaptátok, amiben a fotónegatívokat és a Feri gyűjteményébe a különleges cigarettás dobozokat feladtam?”

           Nem csak a tanulás, de a harctéri teljesítményem rovására is ment szórakozottságom. Borogyinónál például teljesen megfeledkeztem a közeli majorságban állomásozó ellenséges lovas felderítőkről, akiket egyébként épp a mi tüzérségünk heves ágyúzása szorított vissza. Nem sokon múlott, hogy a csapdába, amit nekik állítottunk, majdnem az én egységem esett.

            Lőtt és vágott sebekkel vágtáztunk vissza a folyó melletti kis domb mögé, amit már a mi gránátosaink tartottak elszántan és tűzerő béli fölénnyel. Lacroix, a gránátosok ezredese annyira megdöbbent ezen az eszement vakmerőségen – amit egyébként a halálfélelem is táplált -, hogy elfelejtett lehordani a nyilvánvaló taktikai ostobaságomért.  

           „Magának, fiatalember, pénzküldeménye is érkezett” – rezzentett fel elkalandozó gondolataimból a postás kisasszony. (Igaziból egy idősebb, kellemetlen asszonyság.)

           „Igen?” – kérdeztem frappánsan.

           Morgott még, hogy a kollégiumban tudni kellett volna, biztosan szóltak, de „nyilván” én voltam figyelmetlen.

          Kiéreztem szavaiból, pontosabban hanghordozásából, hogy kifejezetten nem vagyok rokonszenves neki. Mindegy. A pénzt nem neki, hanem nekem küldték. Amíg a postai könyvét lapozgatta, eszembe jutott, hogy elfelejtettem szólni, hogy „szép” bélyeget szeretnék választani a lapomra. Elkéstem, már rányomta a nedves szivacson a ragasztós felével végighúzott legközönségesebb bélyeget. (Egy Ikarus busz látszott rajta, viszont mögötte a Nyugati pályaudvar épületének homlokzata, ami mégiscsak a fájón hiányzó szülővárosom része.)

      „Itt írja alá” – mondta még, és elém tolt egy átvételi lapot. Meglendítettem a tollat, amit letett mellé, nagyot kanyarítottam az S betűn, sercent is a papíron, aztán alul meghurkoltam a zét és továbblendítettem kissé elnagyoltan ábrázolva az ipszilonig tartó részt, viszont cserébe a záró i előtt alul jelentősen megkalligrafáltam a nevemet.

       „Ez nem olvasható” – közölte ellenségesen. Meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. „Maga gimnazista, ugye?” Csak hebegtem megszégyenülten. „Akkor tudnia kell, hogy rendesen írjuk le a nevünket.” Éreztem, hogy halálos ősi ellenség karmaiba kerültem. Szívem szerint kardot rántottam volna és szétvertem volna fékevesztett dühvel az egész nyomorult postahivatalt.

       Ehelyett engedelmesen a „művészi szignatúrám” alá odaírtam csupa nagybetűvel a nevemet ennek a csökött agyú kellemetlen idiótának, és átvettem az édes, drága, imádott szüleim küldte apanázsomat.

       Kard és ló nélkül indultam vissza szálláshelyemre, zsebemben egy zacskó tantiemmel, amit – tudtam – valójában a párizsi Invalidusok alapítvány küldött a távolban sanyargatott hűséges bonapartista hadifogolynak.

       Hirtelen felindulásból (zsebemben kellemes tapintású bankjegyek!) betértem a tejboltba, megjutalmazandó magamat. A tejnek a szagától is rosszul voltam, de volt franciasaláta. Az egész településen én fogyasztottam csak. (Bár a hírek szerint a franciák nem is tudtak arról, hogy nálunk róluk van elnevezve az amúgy általuk orosznak hívott étel.)

     Legföljebb a koleszben már nem fogok kiéhezetten, mohón falni, erre gondoltam. Holnap lesz matek dolgozat, kémia felmérő és még földrajz röpdolgozat is. (Illetve az csak a jövő héten.) Mindezek mellett gyerekjátéknak tűnt, hogy a hírek szerint Kutuzov egyáltalán nem fontolgatja a megadást, sőt, zseniális stratégaként döntő fordulatot hozhat az egész – lássuk be: istenverte – orosz hadjáratban…    

                         

2017.10.07.

               „Elkéstél!” Zavartan megálltam. Jakabfi, egy harmadikos épp besurrant még.

              Egész kimenő alatt időről időre megnéztem az órám. Még futottam is. Mert láttam, hogy két perc maradt.

              Keszthelyi tanár úr a folyosón várt. A tanulószoba ajtajában. A saját óráját nézte.

              Csak én akadtam fenn. Hát hiába rohantam. De most egy perc miatt cicózik?!

              Magas, vékony, sörtehajú, garbós, zakós, mosolytalan nevelőtanár.

              „A holnapi kimenőn félóránként jelentkezel nálam.” Nézett rám, mint egy kobra a satuba fogott egérre. „Megtanulod szépen, hogy mi a pontosság.”

             „Na, de tanár úr” – szakadt ki belőlem a lázadás szelleme. Hidegen fénylő szemmel nézett rám. Ádámcsutkája – kobránál szokatlanul – kimeredt.

            „Az én órám szerint épp időben értem vissza.” Mintha megrándult volna a szemhéja. Vagy a szája lett még vékonyabb.

            „Az én órám pontos” – mondta, s közben tovább magasodott alakja legalább egy fél fejjel. Csontos, vékony csuklóját elém tartotta. Megigézetten bámultam a számlapját.

            Önkéntelenül én is előretoltam karom a saját karórámmal. De ettől valahogy még kisebb lettem előtte. És az órám számlapja is csúfondárosan kicsinek látszott.

            „Te ne szórakozzál velem, kispajtás!” – sziszegte belém, miközben legalább további plusz másfél centit magasodott, kivörösödött arccal, orrán fújtatva egy nagyot.

            Ebben a pillanatban villámgyorsan mély álomba merültem és azt mondtam állva maradva és nyitott szemmel: „Tanár úr, ez szerintem nem jó módszer az én pontosságra nevelésemhez, mert akkor egész délután csak az órát fogom figyelni, semmi másra nem tudok gondolni, és a stúdiumok előtt kellene kilazulnom, hogy hatékonyan tudjak tanulni.”

             Nagyon nem érthette, mit mondok, mert csak ennyit mondott: „tessék?”

             „Szóval nem szeretnék félóránként a tanár úrhoz szaladgálni.” Átfutott bennem, hogy a szaladgálás szó nagyon pontosan kifejezi, mennyire hatástalannak tartom ezt a gyilkos módszert.

            „Na, figyelj ide” – tátotta ki hatalmas száját a kobra. Kétágú nyelve vészt jóslóan lógott előre hatalmas méregfogai között. A torka sötét mélyedésében megláttam több évszázadnyi elevenen felfalt középiskolai tanuló mumifikálódott és lebegő tetemét, mindegyik nyakában rozsdás vasláncon korhadt homokóra csüngött, s bennük ezüstös hömpölygéssel az idő omlott szüntelen. (Önmaga dugájába.) „Nem vitatkozom veled, végrehajtod, amit mondok. És meg ne próbálj a kitűzött idő előtt, vagy azután érkezni, akár egy fél perccel is!”

           Hiába járt a szám. A pofám. A sírás kerülgetett. De uralkodtam magamon. Leültem a tanulószobai helyemre. A földrajzi munkafüzetemből az aznapi levelezőlapra meredtem.

           „Kedves Gabikám! Anyuka közölte velem, hogy hiába titkoltam a gyászhírt szeretett Bátyámról, te észrevetted – Sajnos, bekövetkezett, amitől féltünk: egy vérrög megtámadta most már oly erősen az agyi ereket, hogy végzetessé vált… IX. 14-én csendesen elaludt örökre Jóska bátyánk. Nyugodjék békében. Mellette voltam 4 hétig délelőtt és délután is, fájdalmai nem voltak – de a szíve teljesen elhasználódott: megszűnt dobogni a mi Jótevőnk jóságos szíve. Bele kell törődni ebbe, az élők élete megy tovább: a lakást nekem kiutalták, ahol ketten leszünk Gabikám. Csókol Apu”

            Szórakozottan néztem a térképet. Drancy-nak és Valois-nak két napja nyoma veszett. Mindenképpen meg kell próbálni Neuburgnál átkelni a Dunán. (A hírszerzés szerint Elchingennél lenne érdemes a késlekedő Mack tábornok seregével megütközni.) Piros és kék postairónnal vázlatokat firkáltam a matematika munkafüzetem legutolsó lapjára. Felkészültem arra a fordulatra is, ha a tanári önkény elkobozza jegyzeteim. Dacosan és részletesen lerajzoltam Bonaparte címerét, hogy kétsége se legyen az ellenségnek, hogy a francia Grand Armée magasrangú tisztjét ejtették fogságba.  

             Gerendás Feri azt mondta, a hulláknak az orra tövén látszik meg először a felbomlás folyamatának első jele. („Sötétlilán elszíneződik.”)  Miket tudhat még ez a Feri? És honnan? Én csak a hősi halált láttam eddig. Vörös pantallós huszárok vágtáztak az ellenséges ágyúkat rohamozva a szikrázó napfényben, és látványosan zuhantak le nyergeikből, karddal a kézben. (Rendezte Szergej Bondarcsuk.)

Meggyőződésem volt, hogy itt nincs helye a fájdalomnak, és eszembe se jutott, hogy feloszló holttestek lennének belőlük.

           Jóska nagybátyámtól nem tudtam elbúcsúzni. Apám gyermekorvos fivére magázott, sőt urazott engem. („Kérem, monsieur Gavriel, hozzon nekem a sarki újságárudából egy Magyar Nemzetet, és visszafelé a kisboltból egy poharas kefirt. A plusz pénzből vásároljon magának valami csokoládét, amit szeret.”) Sosem fukarkodott a jutalmazással. De feladatok is voltak. Fahordás a pincéből, cipők suvikszolása, ételhordóban ebédszállítás az Egészségügyi Minisztérium konyhájáról. Egyszer egy élénkszemű szakácsnő azt mondta: „mondd meg a doktor úrnak, hogy nem kell neked fáradni a cipeléssel, én szívesen házhoz viszem neki az ebédet!” Gyanútlanul átadtam az üzenetet, mire a türelmetlen válasz ennyi volt: „hagyjuk a kurvák üzenetét, mi a menü?”

        Az orra tövére gondoltam. Amikor betegen feküdt, előfordult, hogy villanyborotvával én borotváltam az arcát. Most ez az arc valahol a sötét, hideg, üres semmiben bomlik.

        Az ujjbegyeimre néztem. Mintha ott lenne valami emléke annak az arcnak.

        Mért is nem figyeltem jobban.

        A franciák által bekerített Mack von Leiberich mindenesetre kapitulált. Okos döntés volt. (Így is sok ezren haltak meg mindkét oldalon.) Szinte magam előtt láttam az osztrák tábornokot, amint teátrálisan átnyújtja kardját Napóleonnak: „a szerencsétlen Mack tábornok áll ön előtt”, mire Bonaparte nemeslelkű győztesként így felelt: „Visszaadom a szerencsétlen tábornok kardját és a szabadságát, adja át üdvözletemet a császárának.”

        Csak rajongva tudtam Napóleonra gondolni. Az ő szelleméhez képest úgy éreztem nyomorult foglya vagyok a kollégiumnak. Kinyitottam egy kémia munkafüzetet.

        „A kén és a foszfor elégetésekor az anyag súlya nem kisebb, hanem éppen ellenkezőleg, nagyobb lesz. A súly megnövekedése a tetemes mennyiségű levegőből származik, mely az égés során a gőzökkel kötésbe kerül.” Lavoisier kísérletekkel alátámasztva megdöntötte Arisztotelész elméletét is, ami szerint a levegő és a víz elpusztíthatatlan elem.

        Az jutott eszembe, milyen csalódás volt az iskolai kémiaoktatás. Kisfiúként azt képzeltem, hogy látványos – szikrázó, füstölgő, lobbanó, fortyogó – kísérleteken át jutok majd titkos tanok okos magyarázatához, nem pedig dögunalmas biflázások révén.

       Aztán a másnapi fegyelmezésemre gondoltam, hogy majd óránként – nem előbb és nem később! - szaladgálok jelentkezni a nevelőtanárhoz. Mélán bámultam a hajdani francia tudós, Lavoisier arcképét. A francia forradalom után lefejezték, olvastam. Próbáltam bemagolni, hogy elsőként ismerte fel az állati és növényi légzés törvényszerűségeit, a szén-dioxidkeringést, közben pedig egykedvűen színeztem kékkel és vörössel a nyakán feltételezett vágás, és az orra tövén kezdődő hullafolt helyét.

             

              

     

2017.09.24.

 Magányos farkas vagyok. Kimegyek a hegyre a hóba. Visszajövök és lezuhanyozok hideg vízzel.

            Valójában gyáva nyúl vagyok. De éppen ezért erőt veszek magamon. És persze egyedül megyek.

            „Akkor te homoszexuális vagy?” Ezt kérdezte Ilonka néném. Legutóbbi pesti látogatásomkor.

            Álltam előtte zavartan. Mert azt mondtam, hogy nincs barátnőm. És nem fűztem hozzá semmit.

            Hogy elepedek, sorvadozom, gyötrődöm a lányokért. Erről hallgattam. Tizenöt évesen.

             Tanultam a fegyelmet. A türelmet. (Csak a magányból nem álltam bukásra.)

            Jöttem a jussomért. Teázás, Hauerből való zserbó majszolása (jó, inkább mohó befalása – „Lassan egyél, úgy elegánsabb!” - ellenében), meghallgatni intelmeit. És átvenni valami bankjegyet, támogatást a vidéki kollégiumban tanulónak. „Olvasd el a Fekete kolostort, Kuncz Aladártól” – mondta kissé elkenődött rúzzsal száján, - „megérted, hogy a férfiakban is lappang női lélek, s a fogságban ez különös módon felfokozódhat.”

             Bólintva megígértem. Fürkészve nézett. Színésznő és báróné is egy személyben. Főalakban költőnő. („József Attila telefonon mondta el nekem a Tiszta szívvel versét!”)

             Dühödten tapostam a havat. Beázott cipővel. Csatakosra izzadva.

             Kinéztem a távoli dombot. Talán öt kilométerre. Addig mindenképp elmegyek.

             Nem vagyok nyamvadt, tápos, sápadt pesti. Hergeltem magam belül. Harcoltam az erdővel. A téllel. Egy egész ellenséges hadsereggel. (Mit tegyek, hősnek születtem. Mégha elbukónak is.)

             („Megtanítlak, hogyan kell ügyesen lerázni valakit, aki az utcán feltart, és csak beszél, beszél hozzád. A feje mellett mintha észrevennél valakit a távolban és hevesen integetni kezdesz, hogy jövök, máris jövök! Persze nincs ott senki, de mire megfordulna utánad, már le is léptél elegánsan!”)

            Megtanultam ezt is. Bár éppen nem volt kiért, miért. A sümegi kollégiumban és környékén meg pláne.

            Eszembe jutott, hogy Valois és Drancy, a két francia felderítő a domb mögötti rejtekhelyen vár készenlétben. Lóval percek alatt odaérhettem volna, még a porosz mesterlövészek elől is könnyebben elinalhatnék. De visszafordulni semmiképp sem akartam. A két tűz közé került lengyel önkéntesekben bíztam. Hogy mégha végül vissza is vonulnak, lassítani tudják az ulánusok várható végső rohamát. (Lőszerűk volt még bőven, a vakmerőségükben is bízhattunk.)

           Arra gondoltam, hogy az erőteljes menetelésem a teljesen átázott cipőben nem okoz bajt, mert nem lassítok, a folyamatos kimelegedés kitart, míg visszaérek, a koleszben meg mégiscsak fűtenek.

           Biztos, ami biztos, kardot rántottam. Hatalmas szökelléssel ugrottam el egy nekem célzott ágyúgolyó elől. Egy csapással tettem harcképtelenné két ellenséget. Néhány összetört száraz faág maradt csak utánuk. (A Nevers-i kardvágást alkalmaztam, ezt Lagardere lovagtól (Jean Marais alakításában) tanultam egy Csokonai moziban vetített oktatófilmből.)

           Szégyelltem magam utólag is. Ilonka néni sokat tapasztalt. Kassán volt szubrett a színpadon. A valóságban báróné, aki a cselédlányokkal is kóstolgatta az élet pikáns ízeit. Később Pestre jött, immár második férjével, aki fogorvos és iskolaigazgató volt.

           Elértem a kitűzött célt. Megérintettem a fa törzsét. Nagyon sötétedett.

          Tartva a tempót fordultam. És loholtam vissza. Nem számított a szuronyroham. Sem srapnel, sem gránát. Indián vagyok, mohawk indián, Bonaparte katonája.

          A falu határában, a zsuppfedeles kunyhókban a földművesek kavargatták az esti gulyáslevest kondérjaikban. Sutba dobva kapa, fokos, piszkavas. A falakon I. Ferenc német-római császár portréja merengett várakozón. A pattogó tűz mellett szőke copfos pásztorlányok fontak és daloltak. Vagy nézték a televízióban Szörényi Leventét, ahogy arról énekelt, hogy „még fáj minden csók.”

        Minden fejben dől el. A wagrami csata is. Ezen tűnődtem, miközben végsőkig feszítve magam ziháltam a püspöki palota (kollégium) felé.

        Bíztam abban is, hogy két bajtársam, Valois és Drancy egérutat nyert. (Távolról láttam egy sebesen vágtázó lovas csapatot – squadront – amint veszettül tüzelve pisztolyaikkal igyekeznek a főerőkhöz csatlakozni.)

        („És lehetne nálatok is ajtók helyett vörös bársony függöny a térelválasztó, mint Szomory Dezső Sütő utcai toronyszobájában!”) Áradozott Ilonka néni, jelezve ezzel, hogy anno bejutott a legendás író híresen zárt belső tereibe.

        Összevissza jutott képzeteimbe minden. Marton Szilvi, a pesti bérházunkból a proletárlány, aki bakfisként már cigizett a hátsó lépcsőházban, és beszámolt arról a ház kölykeinek, hogy amikor ráfekszik a Tibi, akkor nyomja a csípőjét, olyan vékony a Tibi. Szilvinek felajánlottam testemet én is. Behívtam az éppen néptelen előszobánkba és nem tudtam megszólalni, csak remegett a térdem. „Azt akarod?” – kérdezte és jobb mutatóujját beledugta az ökölbe szorított balkeze ujjhajlatába. Rám nézett és kicsit ki-behúzogatta az ujját. Kiszáradt torokkal, némán csak bólintottam. „Azt nem lehet” – mondta hűvösen, - „mi nem illünk össze.” Fájt. Irigyeltem Tibit, akivel a Kun utcai plébánián ismerkedett össze. Persze, én nem jártam ministrálni.

        Már csak két nyíllövésnyire voltam a püspöki palotától, ahol fogságomat töltöttem, mint középiskolás kollégista. Tapasztalataim szerint (v.ö.: Cartouche és A fekete tulipán, Belmondóval, illetve Alain Delonnal) ilyenkor szokott egy rakat ellenség rárontani a főhősre. (Az álnok bíboros, Richelieu, vagy éppen Custer tábornok kegyetlen kékkatonái.)

       Lángolt az arcom úgy felhevültem. A zuhanyozóknál lerúgtam vizesen klaffogó cipőm, ledobtam ruháim és izzadt testemmel beálltam a zuhany alá. Egy felsős fiú döbbenten nézte, hogy percekig veretem magam a jeges vízzel.

       Diadalittas voltam.

       Estére 39 fokos lázam lett.

        

       

            

             

             

           

             

 

           

 

2017.09.18.

            Osztály, vigyázz.

            Ezek a végnapjaim. A maradék eszem is elment. Ahelyett, hogy figyelnék, hogy hányféleképpen terjeszthető ki hányadostestek elrendezésévé egy elrendezett integritási tartomány, bávatagon a császár címerét rajzolgatom füzetem hátsó belső borítójára.

            Valois és Drancy, két cimborám eltűnt hajnalban, miközben visszahúzódtunk a Pratzen-fennsíkról. „Máris menekülünk?”, nézett nyugtalanul a lendületesen közeledő Löffler hadosztály tízezernyi szuronya felé egy piros pantallós huszár. Löfflerék úgy látszott megmámorosodtak, hogy még nem is ütköztünk, s már futunk le a stratégiailag fontos fennsíkról. Mi tagadás, idegesen kapkodtam felszerelésem, a gyutacsokat szétszórtam a sűrű aljnövényzetben, próbáltam mindet összekapkodni, de már láttam a félelmetesen közeledőket, akik közül néhányan puskájukkal felénk céloztak.

           Langlois, a gránátosok hadnagya magából kikelve sürgetett, „Dépeche-toi! Tu es fou?!” Megrántottam zsákom szíját, ami ebben a pillanatban kettészakadt, s borjúbőr tárcámból kihullottak leveleim, családi portréim. Langlois felüvöltött, vállon találta egy muskétás. „Baise le putain de toi!”

           Garamszeginé megállt mögöttem. Már nem nyúlhattam a puskámért. Még villámgyorsan becsuktam a corpus delicti füzetet, de lelki szemeim előtt ott maradt a császári korona és babérlevelekkel ékített N betű a hermelin palásttal.

            Nem akartam fogságba esni, arra gondoltam elfutok, vagy halottnak tettetem magam. Esetleg egyszerre mindkettőt megteszem. Garamszeginé nem sokat tétovázott, előhúzta elefántcsontnyelű, mexikói rózsákkal mintázott, egyedi gyártású hatlövetű forgótáras Coltját és gondolkodás nélkül belelőtte az egész tárat az osztálykönyvbe a nevem mellé. (Egy 1-est rajzolt ki a golyók sora, a perforálódott széleken megbarnult és kicsit füstölt a papír.)  

            Bonaparte ebéd utánra tervezte a meglepetést. Soult marsall húszezer gyalogosa visszafoglalta a Pratzen-fennsíkot, (a tartalékokból erősítést is tudott átcsoportosítani) nekem még maradt néhány órám a délutáni stúdiumokig.

            Ha százszor leírom, hogy csakis „egyféleképpen!”, akkor se tudtam volna jóvátenni mulasztásom a „hányadostestek elrendezését” illetően, noha egy „elrendezett integritási tartomány” esetében talán evidens lett volna a jó felelet.

            Nem voltam dühös. Inkább szomorú. Akikkel együtt voltam besorozva (csupa önkéntes) – Bozzay, Darnay, Valois, Drancy, Lefkovics, Keresztes és még sokan mások – mind a maga sorsával küzdött. Nem törődtek velem? Igaz, de én sem velük.

            Arra gondoltam jelentést írok az utókornak. „Je suis fatigué, parce que l’école est dur” - és hogy személyessé tegyem, a füzetbe mellérajzoltam néhány tanár portréját is. (Porosz egyenruhájukban, amikben mutatkoztak.)

           Hírét vettem közben, hogy a déli frontszakaszon jobbszárnyunkat el akarták vágni a szövetséges orosz-osztrák csapatok, de Davout marsall tízezer derék franciája makacsul és keményen ellenállt. Én közben a Kossuth Lajos utcáról befordultam a Ramassetter Vince utcára és délutáni sétámat folytattam az Urunk Mennybemenetele plébániatemplom felé. Gondoltam megnézem mi várható mostanában a vele szemben lévő moziban.

           Jól emlékeztem, amikor én Bonaparte armadájával az orosz főváros felé tartottam, Pierre Bezuhov (Fületlen Péter) Moszkvában mulatozott, tékozolta ifjú életét. (A Háború és béke amerikai változatában Henry Fonda játszotta, aki jó színész, de hát alkatilag nem igazán stimmelt a sudár férfi, a Tolsztoj megírta kövérkés köpcössel.)

Ez a jó Pierre, bizonytalanságában mindig nyargalt ide-oda az éjszakában nyughatatlanul, mert úgy képzelte, hogy az igazán fontos dolgok ott történnek, ahol ő éppen nincsen. Ezért folyton igyekezett oda, ahol éppen nem volt.

          Mit mondhattam volna neki? 

          Visszameneteltem a Sarlós Boldogasszony templomáig. Fegyverem, uniformisom már nem volt, fehér ingemmel, kolozsvári bekecsemmel inkább azt képzeltem, hogy az Illés együttes iránti rajongásom fejezem ki. Nem akartam harcolni. De azt is tudtam, hiába járkálok békevággyal szívemben templomtól templomig, a végzet a püspöki palotába rendelt, a fiúkollégium hadifogságába.  

         

          

 

2017.09.16.

           „Kedves Apu és Anyu! Örömmel közlöm, hogy tegnap még egy 5-öt kaptam irodalomból. Olyan jól sikerült a dolgozatom, hogy a tanárnő felolvasta.”

           Eszembe jutott, hogy két napja meg azt írtam: „Sajnos teljesen elvesztettem az ambíciómat, nem megy nekem ez az itteni élet.”

            Kétségbeesetten néztem magam előtt a német nyelvkönyvet (Wer hat mich gesehen? Blut und gold!”), a kémia füzetem és a legnyomasztóbb matematika könyvet.

            Csánki, a sötétszemüveges (egyik szeme üveg), köpcös nevelőtanár fehér köpenyben végigsétált a tanulószobán. Szája sarkában egy félig szívott Csongor szivar csonkja. Hátratett kézzel komótosan járkált, bőr cipőtalpa kicsit nyikorgott.

            Mindenki csöndben olvasta tankönyveit, neon zúgott.

            Óvatosan előhúztam tananyagok alól a rejtegetett könyvet.

            („kik eksztatikusan és telhetetlenül párzottak egy üveg sörrel, egy nővel egy pakli cigarettával egy gyertyával”)

             Ezt adta kölcsön Keresztes Imre délután a parki kioszknál, (Ginsbergtől az Üvöltés) a suttyomban megivott sör mellett.

             („És leestek az ágyról és tovább folytatták a padlón egészen le a lépcsőfordulóig”)

             Csánki nevelőtanár hirtelen fordult egyet és kiment az intarziás, barokk pompájú ajtón a folyosóra.

             Mohón olvastam tovább.

             („és elájultak a falnak dőlve az utolsó picsa látomásával”)

              Felzaklatottan bámultam a versre. Az illetlen szótól lenyűgözve újra meg újra olvastam összevissza a sorokat. 

              Eszembe jutott a harmadikos Tóth Éva, akivel sétáltam a várhegy bokros részén és bebújtunk a sűrűbe és odáig fajult ismerkedésünk, hogy egyszercsak ujjaimmal a bugyiján belül fogdostam. Talán egy egész percig is tűrte, majd: „te most kísérleti nyúlnak használsz engem?”, kérdezte szenvtelenül.

              Hirtelen kinyílt az ajtó és Csánki visszatért. (Ki-bejárt meglepetésszerűen.)

              („Definiálhatnánk-e a skalárszorzatot, mint a pozitív definit szimmetrikus bilineáris függvényét?”)

               Nem adott megnyugvást a matematika.

               Még ránéztem a már többször elolvasott versre. („kik nyelvükkel édesgették a napnyugtakor milliószám remegő lány meredő pöckét”)

                Kényszeresen írtam tovább a levelet szüleimnek.

                 („Itt leesett az első hó. Nagyon örülnék, ha elküldenétek azt a bőrkesztyűt, amiről már írtam. Még otthon kiszemeltem egy hasonló cipőt, mint amilyen tavaly volt. Csak egy kicsit drágább. De meleg és kényelmes. Úgy emlékszem a Stoll Gábornak van ilyen. Antilop kívülről, boka fölött ér a szára. Mivel a közeljövőben nem tudok hazamenni, nagyon örülnék, ha nélkülem megvennétek és elküldenétek. Mivel zsebpénzem van bőven (járok a fatelepre rakodni iskola után) küldhetek belőle vissza a cipőre, vagy bármire.”)

            Szomorú este volt ez. Négy gránátost ejtettek foglyul orosz parasztok, pontosabban behívták a visszavonulásban elcsigázott franciákat, megvendégelték őket, s közben addig itatták őket, míg elájultak, akkor meztelenre vetkőztették és agyonverték őket husángokkal.

             C’est la guerre. Három napig, alig-alig megállva meneteltünk a végtelen sztyeppén egyre csak nyugatra – hazafelé -, egyre reménytelenebbül. A még Malmaison-ban magamra öltött aranygombos egyenruha, a szattyánbőr lábszárvédő, ezüstcsatos velencei köpenyem mocskos ronggyá foszlott. Antoine Valois, a mindig rettegő vékony elzászi hadnagy pisztollyal a kezében aludt, Gérard Drancy, a mokány bretagne-i őrmester minden rekvirált zsákmányát (ezüst gyertyatartót, kicsi ikont, szőrmekucsmát) italra cserélte, de a végzet feltartóztathatatlannak látszott.

           Eszembe jutottak a boldog órák, még a nagy menetelés előtt. Pazar és kivilágított bálok Montpellier-ben, ahol patakokban folyt a Billecart-Salmon és a Moet & Chandon, ahol nem szólt ránk a házmester, a ropogós baguette-hez Charentes-Poitou vaj járt.

          Egy kis utca vezetett onnan Languedoc és Roussill kocsmájába. Vidám kompánia, csupa idegen. Kurjongatás, festett utcanők, megmarkoltam övemben a bőrerszényt, nyolc aranypénz. („Hát te, Michel?”)

         Ha két szomszédos elemet felcserélünk egy permutációban, az inverziószám változik… Mennyivel is?

          Csánki vissza se jött a tanulószobába, mégis ott ült megint a tanári asztalnál és újságot olvasott. („A magyar dolgozók egyetértettek azzal, hogy a csehszlovák elvtársak felléptek a régi, hibás, szektás vezetés ellen. Proletár internacionalista kötelezettségünk értelmében azért nyújtottunk fegyveres segítséget a csehszlovák népnek, hogy elháríthassák az esetleg nyíltan velük szemben is fegyverrel jelentkező ellenforradalmi veszélyeket, szilárdítsák meg a szocialista rendet és törvényességet, gyorsuljon meg a nagyon szükséges konszolidáció.”)

         Eggyel.

         Eggyel változik az inverziószám. (Sajnos csak tippeltem, nem pedig kikövetkeztettem a helyes választ.) Belekortyoltam a Calvados-ba. Gérard őrmester a burnótos szelencéjét nyújtotta felém. A kis fekete öntöttvas kályha mellett fehér, hímzett ingben egy lányos képű orosz fiúcska fakadt dalra, a kocsma zömében francia dragonyos és lengyel ulánus vendégei nem figyeltek rá. („Don’t go wasting your emotion, lay all your love on me!”)

        Lopva az órámra pillantottam. („Bulova, hamarosan alkonyodik.”) Lenéztem a cipőmre. Szombaton a fiúkollégium megtekinti A haza hű fiai című színes dokumentumfilmet a legmodernebb szovjet haditechnikáról. („Belépőjegyek féláron.”)

        Édes hazám, Franciaország. Mon général, Bonaparte. Most mennem kell fogat, lábat mosni, elvegyülni az idegenek közt. („ó, Carl, míg te nem vagy biztonságban én sem vagyok biztonságban és te aztán nyakig vagy az Idő mérhetetlen állati löttyében”) Olvastam még kapkodva a verset, hogy ezzel is tovább fosszam magam az eredményes tanulás legkisebb esélyétől is.

 

       

        

              

2017.09.12.

           Péntek délután ki kellett menni a temetőbe. Iskolánk tanulói megemlékeztek névadójukról, Kisfaludy Sándorról.

           Én nem. Persze ezt nem mondtam senkinek, de nem figyeltem az ünnepi szónoklatra, csak bambultam az őszi napsütésben.

           Minek a szaga ez, ezen tűnődtem. Eszembe jutott egy pesti temetés, kisfiú voltam, lenyűgözve bámultam egy faragott virágmintás koporsót, és valamiért furcsának találtam, hogy olyan világosbarna, holott azon kívül nem is láttam még semmilyen koporsót.

           Végülis tökmindegy, valószínűleg a krizantém szaga ez.

            Fehér nejloninget vettem föl, kicsit izzadtam, de rendesen viselkedtem, nem kellett csinálnom semmit, csak állni és komoly pofával úgy tenni, mintha a nagy költő sorsa és életműve századok távolából is éppen hatna rám.

            Megjelent a Vörös Újság! Megjelent a Vörös Újság! Ezzel a kiáltozással fogom kezdeni koraeste az iskolai színielőadást, mint rikkancs. A szöveg megtanulásával úgy éreztem nem lesz gondom. Körbe sereglenek az érdeklődők, én még egy-két szalagcímet elkiabálok, Kun Béla vezércikkére hívom fel a figyelmet, meg a forradalmi helyzetre, szétosztom közben az újságlapokat, és diszkréten oldalra kitakarodom a színpadról. (Jobbra.)

            Nem a terjedelmi nagyságával tüntető szerep, kétségkívül. Ráadásul utánam kitör a forradalom, proletárgyerekek özönlenek a Margitszigetre, a Dunán megkezdődik a monitor-lázadás. Mindegy, addigra én már vissza is öltöztem abból a szúrós szövetű öreges kiskabátból, amit a rendező, Keszthelyi tanár úr javasolt a korhűséget erősítendő.

           Festett bajszom is volt.

            Hirtelen ötlet.

            Még nem is pelyhedzett semmi pihe az orrom alatt. Nedvesen csusszant a fekete rúzs. Vagy mi. Valaki azt mondta, igazi színházi kellék, arcfestéshez.

            Mintha kicsit eperszaga lett volna. Ecetes beütéssel.

             Eddig csak égett gyufaszállal kísérleteztem, amikor a francia haderő toborzói bukkantak fel Pesten a Bérkocsis utcában. Falragaszokat tettek ki, le is másoltam az egyiket. („A tous les francais! La France a perdu une bataille! Mais la France n’a pas perdu la guerre! De Gaulle”)

             Az apukám mondta, hogy még a maquisard-ok ifjúsági tagozatába se kérhetem felvételem. Maximum a Vaillant képregény újságok megvásárlását hajlandó finanszírozni. Látszólag beletörődtem, de titokban készültem komolyabb tervekkel.

           Ezeknek volt része a bajusz.

           A Vaillant-ban (le journal de Pif!) volt játékmellékletként műanyag moustache, ami felfújható bajuszként működött, s ez valamit megsejtetett a legyőzhetetlen Grand Armée kreatív fölényéből.

          Ezt a felszerelési kiegészítőt persze a wagrami nagy ütközethez tartalékoltam (ott az intenzív tüzérségi csapások mellett a lélektani hatásban bízhattunk), hétköznapokra maradt az égetett gyufaszál.

         Charlie Chaplin kefebajsza szóba se jöhetett mintaként. A boche-ok vezére lejáratta. A Jávor Pál féle vonalka sem az én világom, Rodolfo tüneményes, de bácsi. Marad Groucho Marx, a Botrány az operában hőse. (Az övé is festett!)

         Kanyarítottam egy kacskaringósan ívelt méretes fekete vonalat a szám fölé. Arra a cirka 38 másodpercre, amíg a kis színpadon lejátszom magam.

        Pesten – mint híre jött levlapon – a konkurencia nem pihent.

        „Láttam Kéry Tamást a TV-ben szerepelni! Egymondatos szerepét jól mondta el. Gratulálj neki alkalomadtán. Mécs Károly volt a főszereplő (ő „is” jó volt).”

        Kéry Tomi, az általános iskola vidám réme! Az a hír járta róla, hogy postaládákat gyújtott fel, légpisztollyal nénikre lövöldözött Práter utcai lakásuk ablakából. (Édesapja, Kéry Gyula a Madách Színház komor karakterszínésze volt.) Jártam föl hozzájuk, feszegettük a felnőttek tűréshatárát. Egyszer azt mondta, fogjuk meg egymás fütyijét. Erre nem voltam hajlandó. Egy komoly fegyverüzletet viszont kötöttem vele. Igazi fatusájú, fémcsövű játékpuskájáért cserébe képregényeket adtam. (Ráadásként kisírtam még egy amerikai postaládát mintázó kis kulcstartót is.)

      Másnap estére rosszul lettem.

      Az ügyeletes nevelőtanár megmérette a lázam, majd kihívta az ügyeletes orvost. Bár a festett bajuszt percekkel az esti előadás után lemostam, a bőröm kivörösödött. Először nem vettem komolyan, de begyulladt, elfertőződött, rémes furunkulus mutatta magát.

      Négyóránként kellett valami súlyos hatóanyagú gyógyszert szednem, maga Lenner igazgató úr jött az éjszakában és hajnalban, hogy felügyelje a kúrát.

      Legyengültem, de tudtam, hogy nem kerülhetek az ellenség fogságába. Wagram éjszakája hűvös és halálosan csendes volt. Portyázó poroszok lovainak dobogása hallatszott, eldördült egy-egy puskalövés. Darnay Laci kiszökött a kollégiumból és felmászott a sümegi vár tornyába, onnan nézte, hogy a Balaton felől milyen csapatmozgások várhatók. (Egy másik felderítő azt jelentette, hogy Darnay hadnagy Pál Kata kisasszonnyal a csillagokat fürkészte, ami komoly insubordination, azaz függelemsértés .)

     A kollégiumi betegágyamon vergődve már senkiben sem bízhattam. Talán, ha Bonaparte erre járna, hűséges hívét bátorítani, gondoltam láztól gyötrődve. De nemcsak a wagrami csatamező tűnt elérhetetlenül távolinak, hanem a pesti Blaha Lujza téri aluljáró újságosstandja is, ahol az életbevágó hírek lapjához juthatnék…

    

                

           

Ezeket a cikkeket olvastad már?