Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2017.12.14.

             „Osztály, vigyázz! Tanárnőnek tisztelettel jelentem, osztálylétszám huszonnyolc fő, hiányzik Bozzai, Csemba, Krassovits, Vinczellér.” Álltunk vigyázzállásban. Mint a gesztenyefák az udvaron. Tóth Kati a táblát nézte, amit vizes szivaccsal letörölt, de halványan látszott rajta a korábbi felirat, egy hosszú vízszintes vonal, alatta 2a, fölötte mintha bárányfelhők gomolyognának.  A jó kis sümegi bárányfelhők.   

             „Köszönöm, leülhettek.” Tóth Kati a csabrendeki kertjükre gondolt. Morzsi most szundizhat, majd 11 óra körül, ha jön Berkes Sanyi bácsi, a postás, aki hozza a leveleket, akkor megugatja, nem haragosan, csak úgy, játékból. „Nyissátok ki a földrajz munkafüzeteket, Gábor, ha mondanivalód van, akkor tessék, mondd el hangosan, ne sutyorogj!”

             „De nem, tanárnő, nem szeretnék beszélni”, mondtam úgy, hogy magam is elképedtem mit mondok. Páran felnevettek. Gépiesen felálltam. Most mi van.

           „Na, jó, nem vitatkozom veled, mi Marokkó, Indonézia, Laosz, Szenegál fővárosa?”

           „Rabat, Dzsakarta, Vientián, Dakar”, feleltem elsápadva, gépiesen.

           „És Honduras, Guatemala, Mexikó?” (Határozottan meg akart szorongatni, láttam a szemén. Hidegen csillant.)

            „Tegucigalpa, Guatelamaváros, Mexikóváros”, feleltem kissé feszülten. Togo, Bhután, Paraguay bukta lett volna. (Akárcsak Csád, Burundi és Ruanda.) De valami mázlim nekem is lehetett.

            Leülhettem. Tudtam persze, hogy hiába voltak jók a válaszaim, meg fogja torolni a tanárnő. A puszta létezésem irritálja.

           De egyelőre nem foglalkozott tovább velem. Gépiesen elkezdtem rajzolgatni a füzetem utolsó belső lapjára. Kacskaringókat, olyan sorminta díszítéseknek valót. Mégha azokat 6-7 éve kellett csak rajzolni, írástanulás közben. Persze, lemaradtam ebben is. Pocsék az írásom külalakja.

             A Tóth Kati tekintetét éreztem meg oldalról. Odalestem. Elkapta a szemét. Mintha Ceylon ipari fejlődése érdekelné.

             Nem figyelek. Unatkozom. Nem érdekel mit bányásznak az Urálban. És álmos is lettem szörnyen. Bauxit, mangán, kalkopirit.

             Óra végére nemhogy okosabb nem lettem. Inkább még súlyosabbnak éreztem az ürességet, ami bennem kondult némán. Lemehettünk az udvarra. (Le kellett menni.) Rendesen. Nem rohangálva. Nem ugrálva.

              Valahogy kisütött a nap. Néztem a növényeket, akiknek hivatali kötelességük még mindig zöldnek lenni. Koravén sejtelem sajdult belém: mivé leszek én itten? Megsajnáltam magam. Senki sem szeret. Ebben megállapodtam magammal.

              Hol van már Vali, aki Pesten. (Nem is kérdés.) Nyitott szájjal nyitott szájamra. Aki.

              „Eljössz szüretre?” Tóth Kati jött oda. Hozzám. „Szerinted van más választásom?” Ahogy kimondtam éreztem, hogy bántóan gúnyos vagyok. Undok. Hálátlan. (Végre valaki szól hozzám. És tessék.)

              Valami félálomban fényes délben bementem az üvegházba. Ez is volt itt, mezőgazdasági szakközépiskola. A Darnay Laci kis gereblyével egyengette a földet. „Ez itt zsálya lesz, itt meg karalábé.” (Barna papírzacskóban magok. Rajta ceruzával: „17,50”.)

             Milyen egyszerű. Az üvegház meleg volt, napfényes. Jólesett a csönd, a nyugalom. Miért is nem idejárok? „Öntözhetek egy kicsit?” Felkapaszkodtam az állványra, hogy a fenti sor palántát elérjem.

             Megfogtam a kopott, bádog kannát. Jólesett kezemnek a fém hűvöse. Csorgattam a vizet. A föld beszívta. Néztem a kis fekete göröngyöket. Senki nem szólt hozzám. Darnay Laci kapálgatott némán.

             Arra gondoltam földműves szeretnék lenni. Vagy legalább kertész. Kis gödröt ások, beleteszek magot, visszateszem rá a földet, megöntözöm. Várok.

            Nem akarok én kardozni se, pisztolyozni se. Boldoguljon Bonaparte nélkülem. Excusez moi, monsieur captain Duclos! Tombe la neige. Un petit poisson. Un petit oiseau. Nincs több szavam. En garde! Préts? Allez!

            A Honvédba mentem le. A Markóczy Zolit követtem. Ordibálás, csapkodás. A mester a fiúkra vágott tőrrel. „Quarte!” Lépés, ugrás, kitörés! „Sixte!” A Dózsa György úton, egy hajdani zsinagógában volt az edzés. A legszebb fiatal éveim legszebb óráiból áldoztam.

            Az öltözőben – gumicipők szaga – mesélt egy fiú. („Innen hajtották ki a zsiráfokat, ebben az öltözőben voltak a csajok. Levetkőztették őket meztelenre, sorba megdugták őket, közben jól el is verték a csupasz testüket.”) Szentisten. Borzalmas és izgató volt, ahogy beszélt. Fojtott hangon, vigyorogva mesélt ez a fiú. Milyen zsiráfok?! Mikor? A mutatóujját begörbítve mutatta, hogy milyen kampós orruk van, a „zsiráfoknak.” Ja, és ez a „háborúban” volt. A nagyapja mesélte. Aki – „pszt!” – nyilas volt.

           Álltam a havas decemberi estében a feslett törülközőbe csavart tőrömmel. A Szépművészeti Múzeum felől egy szakasz lovas trappolt a Liget felé. Nyilván mentek Franciaországba. A Grand Armée katonái. Kik mások. Nyomukban lócitrom a kövezeten.

           Engem hátrahagytak. Majd kivezényelnek a Balaton felvidékre. Van ott egy vár. Az alatt egy püspöki palota. Ott lesz szálláshelyem. Tőrt nem vihetek. Jószerivel. Fegyvertelen.

           Most játsszam el, hogy gimnáziumi tanuló vagyok, kollégiumi bentlakással? Az ellenség fogságába. Estem.

           Meggondoltam. Magam. Jó leszek, tanulok, képezem. Magam.

         „Kik vagytok, hé? A Szapolyai seregjei?” Mit mondhattam volna. Már túlöntöztem a kis palántákat.

          Három nap, három éjjel mentem egyre csak nyugatra. (Holott ki se tettem a lábam a városból.) Mindegy. Legyen ez az én gondom.

          Nincs is kivel szóba állnom. Majd a szüretre persze elmegyek. Nem is mernék nem menni. Sokkal gyávább vagyok, mint azt be merném vallani. (Magamnak.)

          Feleselek, szemtelenkedem, nem tisztelem pedagógusaim. Miközben úgy érzem. Folyton. Megfutamodom. Kussolok. (Csak közben jár a szám.)

             „Adok neked egy jó tanácsot „- szólt hozzám Laci kapirgálás közben. „Hívd el a Katit a présházunkba, ott lesz alkalmad megcsöcsörészni.” Elállt a lélegzetem. Derűs, széles mosollyal nézett rám, a szemüvegén megcsillant a fény. „Izé” – feleltem frappánsan, - „nem merem.” Kiszáradt a torkom. Felvillant bennem egy emlékkép.

              Még Pesten, a Népszínház utcai társbérletbe behívtam a szomszéd Szilvit, pár hónappal korábban. Érett kamaszlány lett. De kisgyerekként még ő javasolta, hogy játsszunk orvosost. Vagy, ha akarom, akkor mosdatósat.  A lényege kábé ugyanaz volt. Lehúzta a kisnadrágom. Kezével hosszasan simogatott. Valahogy csak altestileg akart gyógyítani. Persze egy asztal alá bújva, amiről hosszan lelógott a terítő. Némán tűrtem, s csak arra vágytam, hogy ne hagyja abba.

             Féltem a visszautasítástól, de azt nem várhattam, hogy a Tóth Kati kezdeményez. Hogy rám veti magát. Jeleket adott, nézett, beszélgetést kezdeményezett. Na, de félreérthetem. Hiába az óriási tapasztalatom.  (Igyekeztem a többi fiú közt úgy beszélni, hogy gyakorlott hódítónak lássanak.)

           Hülye vagyok. Mindegy. („I hate you all.”) Ezt szépen belerajzoltam térhatású betűkkel a füzetembe. A hátsó belső oldalára. Elrejtve, de mégis. Semmi nem fog történni. Ezt éreztem. Megcáfolhatatlanul. (És egy kicsit még – pirossal – színeztem tovább a betűket.)

           Van időm még. És nincs. Ezt éreztem - egyszerre.

        

         

 

 

 

 

                        

2017.12.08.

       Nem képzeltem, hogy boldog leszek tőle. De azért persze jelentkeztem. Az unalmas színház is színház.

      A kollégium hideg zuhanyzójában Tóth Imre, harmadikos épp szappannal mosott hajat. („Azt hiszed, a samponokban valami különleges anyag van? Ez is éppen úgy tisztít!”) Nem voltak ellenérveim. És csak búsan megfésülködtem. Az Imre meg közben danolászott. („Régi csibészek, nem ismernek engem meg!”)

      Bejött a Benczik Laci. Őneki az volt fontos, hogy a homlokára növeszthesse a haját, hogy eltakarja vele a kisgyerekkorában leforrázott sebhelyes foltot. Egy kicsit ütlegelte tenyérrel a feketére kopott nagy kazán vas oldalát a dal ütemére. A még reggel sebtében körömkefével vizesen kikefélt zoknim nem száradt meg. Ez legyen a legnagyobb bajom.

     Az autóbusz úgy tűnt, hogy évszázadokon át kanyarog a sötét veszprémi utakon, a rázkódás és az átható benzinszag megtette hatását, hányingerem lett és fájt a fejem. De kibírtam rókázás nélkül. Nem voltam már kisfiú, akivel le kellett szállni a rituális hétvégi kirándulásokon, a Szépvölgyi úton, fel a Hármashatárhegy felé.

    Meg se néztem mit nézünk meg. Ne legyek a koleszben. Ennyit megér a diákjegy.

     A buszon dalolt a többi hülye. „Fényes porcelán, és itt áll a zongorán egy fényes, régi-régi lámpa! Alján dőlt betűk!...” (Itt hangzavar támadt, mert többen azt állították, hogy „zöld betűk” a helyes szöveg. Ebbe én már nem szálltam be. Egy fogadást korábban elvesztettem. Mégpedig „hazai pályán”, egy Illés dal szövege miatt. („Szerintem a Levente úgy énekli, hogy „igazság, hej, hát nincs, ki hallaná a hangod!” Nem, úgy van, hogy „hangját!” Aztán persze úgy volt.)

    A színház falán Hunor és Magor űzi a Csodaszarvast. Megbámultam kicsit. Kisgyerekként olvastam a szittyákról, akik lovon nyilaztak. („Én is szittya vagyok!”) Ezt mondtam büszkén. Aztán kissé elbizonytalanodva: „ugye?”

   Egy jó család tudja mi a kötelessége. Megvették a csehszlovák gyártmányú felfújható gumikenut, tolldíszes indiánfej-dísszel az oldalára nyomtatva. És hogy kétségeim se legyenek vérvonalam tekintetében, felavattak, mint a 334-es Hermann Ottó vízi-úttörőcsapat tagját, a hozzávaló sötétkék-fehér matrózcsíkos mezben. (Mindez a Józsefvárosban, ahol jószerivel egy vékony patak, de még egy gyenge ér sem fakadt.)

   Elég hátulra és oldalra szólt a jegyem. A darab A malom a Séden volt. Néztem, néztem a színészeket, akik nagyon beszéltek. Egyikük fején gyöngyözött a veríték. Valami nagy gond uralta a színpadot. Erősen érveltek. Csak sajnos képtelen voltam figyelni. Hogy mit. Is akartak.

    Szünetben kimentem a mosdóba. Pisiltem, kezet mostam, jó gyerek. Néztem a fejem a tükörben.

    Bejött egy kopasz bácsi. „Jó estét kívánok” – mondtam, csak hogy mondjak valamit. Rám nézett érdeklődve. „Jó estét, fiatalember” – felelte, mint aki elkezd egy beszélgetést. De én már kifogytam a témáimból. „Tetszik az előadás?” – kérdezte kicsit félmosolyra húzott szájjal. „Hát, nem is tudom” – kezdtem tétován, - „talán egy kicsit sokat beszélnek.”

   Mintha megremegett volna a feje. (Csak a feje tetején volt kopasz, kétoldalt csüngtek ősz tincsei.)

   „Igen?” – kérdezte s vékony szája mintha tovább vékonyodott volna. Nem akartam azt mondani, hogy bár nagyon erőltetem az odafigyelést, de egész máshová kalandozik a képzeletem.

   Megigazította a szemüvegét, s kicsit megvakarta a középső ujjával a bal szemöldökét. Ekkor valaki lendületesen kitárta a mosdó ajtaját. Egy nagytestű férfi lépett be. „Gyulám, gyere vissza a páholyba, itt van az Élet és Irodalomtól egy kritikus, szeretne veled beszélni a darabodról.”

 Eszembe jutott, hogy az előadás írója Illyés Gyula, és mondták is, hogy itt lesz a ma esti előadáson. Elöntött az izgalom. Ezek szerint magával a szerzővel beszélgettem a vécénél, nem túl tehetségesen. A nagytestű férfi belekarolt Illyés Gyulába, aki még vetett felém egy szigorú, mosolytalan pillantást, majd eltűntek a folyosón. (Ezek szerint a pisilés is elmaradt az Élet és Irodalom miatt, villant be a leleményes meglátás.)

   Mardosott a bűntudat, miközben a büfé felé „kolbászoltam”, ahogy ezt a kifejezést a céltudatos vánszorgásról megtanultam vidéki tanulótársaim között. Beszélgethettem volna eredetien, merészen. Nem ilyen laposan, ostobán. Rögtönözhettem volna egy riportot a szerzővel az iskolai újságba! (Jó, iskolai újság nem volt, de hát zavart-e engem valaha is az élet fogyatékossága, ha elszántam magam valami eredeti és érdekes kalandra? Ha őszintén felelek, akkor persze bevallom, hogy minden zavart mindig. Leginkább a többi ember. Szűkebbre véve a kört: az emberiség összes tagja – rajtam kívül. Pontosítsunk: én magam is zavartam magamat.)

  „Hát kérlek szépen, az Erzsikének én már megmondtam egy hete” – mondta valaki a büfésorban tolongva, de a mondat végét már nem hallottam. Erzsike, ez ő volna, ez a rózsaszín ruhás néni, akitől nem látom a feliratot, hogy mennyibe kerül az Utasüdítő. Egy fehér díszegyenruhás tüzérszázados lépett elő az emeleti páholyok piros bársony borítású lépcsője felől. „Ez egy tűzoltó” – súgta oda Benczik Laci, aki szakértője volt az uniformisoknak.

    Leszegtem a fejem, s odébb ténferegtem. Kifényesített fekete férficipő, szandálszerű fehér női magassarkú, „bocsánat”, oldalt léptem. „Gyerekek, figyeljetek rendesen oda az előadásra”, mondta Piroska néni, a negyedik d-sek osztályfőnöke, „szeretném, ha írnátok következő irodalomórára egy értékelő beszámolót róla!” Egy női fenék súrlódott végig a tömegben átpréselődve a kezemen. Erős, finom parfümje volt a néninek.  

   Továbbsodródtam. „Pistiék az erkélyen vannak?”, kérdezte egy bajszos, sötétöltönyös magas bácsi, valakitől a hátam mögött, még a kezét is felemelve. Egy képen jelenetet láttam a Sok hűhó semmiért című darab egy régi előadásából. Valaki hosszú tőrt tartott maga elé, egy nő, mintha épp elájulni készülne.

    Átcsörtettem egy lambériával díszített falú benyílón. Már sokalltam, hogy folyamatosan elveszek a tömegben. Egy cilinderes férfi, kezében pisztollyal épp kinyitotta egy emeleti páholy piros bársony ajtaját. Egy eltévedt statiszta, erre gondoltam. Vagy John Wilkes Booth.(Abraham Lincoln gyilkosa.) Bentről valami fémes csörömpölés hallatszott, „fogd be a pofád, te mocskos hazudozó!”, kiáltotta valaki. Kiejtettem a kezemből a magammal hurcolt matematikai munkafüzetet. Tényleg semmi értelme nem volt magammal hozni. Egy nő szaladt el mellettem kezében egy félméteres ficánkoló, ezüstpikkelyes hallal, miközben ezt ismételgette,”jaj, csak ezt most megússzam, édes jóistenem, csak most az egyszer még!”

     Nem akartam belesodródni több kalandba. Megálltam egy kisebb csoport mellett (öltönyös férfiak, kosztümös nők, néhány tizenéves gyerek ünneplőben), s úgy csináltam mintha egy színlapot tanulmányoznék. „Vidd vissza Gelber néninek a kölcsönkért cukrot!” – hallottam anyám hangját a folyosó végéből. De be kellett látnom, hogy valamit félrehallottam, és anyu egyébként is több száz kilométerre van innen. A színlapról Weider Albert nevét olvastam le, de már nem tudtam megjegyezni, hogy melyik szerepében jegyezték fel.

    „Elfáradtál, Laci?”- ezt kérdezte tőlem Pirike néni hirtelen mellettem állva. Nem akartam kijavítani, hogy nem vagyok Laci, csak ráztam a fejem. Holott majd összeroskadtam a kimerültségtől.

    Visszaszenvedtem magam a helyemre. Átnéztem még Lóczi Kata felé. (Harmadikos. Szép. Elérhetetlen. Mást nem is éreztem érdemesnek megjegyezni róla.) A feje fölött, a díszpáholyban már ott ült Illyés Gyula. Arra gondoltam, jóváteszem udvariatlan viselkedésem. (Hiszen lelkesedhettem volna – kegyes hazugság -, hogy a darab izgalmas, nagyon várom a folytatást. Ilonka néném még Pesten tanította, hogy a színészeket csak dicsérni szabad és lehetőleg felsőfokon. Ebből semmilyen túlzás nem túlzás.)

    Elsötétült a nézőtér. Megnyálaztam a mutatóujjam, s azzal a szemem. Erősen eltökéltem, hogy nyitott szemmel vészelem át a következő felvonást.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2017.12.06.

    „Ébresztő, kisfiam!” Hol vagyok? Ott a vitrin. Ott áll az ablak és az erkélyajtó között 1932 óta. Már kikutattam többször. Álomittasan bámultam. Tele homályos üvegpoharakkal, hiányos, barnult kanalakkal, csorba kávéscsészékkel.

     Az eredeti tulajdonosok, Dani bácsi, Júlia néni ettek, ittak ezekkel, ezekből. Ők már évtizedek óta kint fekszenek a temető földjében. De foguk közül egy morzsa itt ragadt egy villa ágai között. (Megnéztem egy tavaszi délelőtt a napfénybe tartva. Micsoda áradó meleg mennyei sugárzás! Micsoda bámulatos mumifikálódott morzsa!)

     Egy hajdani vacsora megkövesedett maradványa. A megszáradt nyál vajon tart-e DNS-t? Mindegy, szinte hallom, ahogy rágnak a túlvilágon. (Vagy őket rágja még – e világon - valami féreg, ennyi év után?)

   „El fogsz késni!” Kikóválygok pisilni. Kakaó jó lesz. De ne legyen világos, és ne legyen föles. A kollégiumban sem iszom meg, ha ilyen. Vajaskifli, igen. Nem válogatós vagyok, hanem igényes.

    „Forró lett, anyu!” Kétféle módszerrel dolgozik. Az egyik az öntözgetés egyik bögréből a másikba, közben hideg vízzel kiöblíteni. A másik a hűtőtál. Kislábosba hidegvíz, kakaós bögre beleállítva.

   Apám szomorúan ül. Mint egy száműzött király. A saját otthonában. Akárhányéves a világ, ő túl öreg hozzá. A hokedli hercege. Az emberiség megbukott nála. Becsapták, kifosztották. Szeretteit megölték. De nem beszél erről.

    Egyáltalán nem beszél. Meghalt.

    Csak kicsit még továbbél. Tejeskávé és terefere zsúrkeksz van előtte műanyagtálcán. (Ha leesik, nem törik.)

  „Mit veszel fel, kockás flanelinget, meg a szürke kardigánt, meg ne fázz, a cipőt nem nőtted ki?” Elbúcsúztam némán az ágyamtól, a mögé felszögezett mű-perzsa falvédőtől.  Két éjszakát töltöttem itthon, sajnos egyedül az ágyban. Ó, de fáj, ha belegondolok. (És belegondolok.)

    Elolvastam Gogoltól a Tarasz Bulbát. Szorgalmiból, szeszélyből. A színes csatakép tetszett meg a borítóján otthon a polcon. Apámnak lelkesen meséltem a kozák atamán hősiességét. Bólogatott. „De azért vigyázzunk a kozákokkal”, fűzte hozzá búsan.

    Egyedül álltam a Kelenföldi pályaudvar peronján. Sose szokom meg ezt. Fegyvertelenül, engedelmesen. Kezemben pakk.

    Egy vasúti munkás nagykalapáccsal elballagott a szerelvény mellett. Nemrég borotválkozhatott, a vonat olaj és kőszén szagát egy pillanatra áthúzta az olcsó borotvaszappan illata. Az ég tömény szürkeségén átrepült magasan valami madár, mint egy eltévedt küldönc, üzenet és címzett nélkül.

    Száz kipróbált jó cowboy szállt fel még a vonatra, ismétlőpuskákkal, bőséges munícióval. Nem akartam szóba elegyedni velük. Tiszteletben tartottam, hogy csupán kitaláltam őket. Minek zaklatni gyerekes ábrándjaimat?

   „Apa! Mégis kijöttél még?” Boldogan ragyogtam fel a meglepetés örömétől. („Jaj, de nagyon szeretlek apukám!”) Gondoltam magamban, nem mondtam, mert tudtam, hogy nem szereti az érzelmes, érzelgős jeleneteket.

   „Otthon felejtetted a rántott csirkecombot.” És átadott még egy csomagot. „Van benne egy kis üvegben kovászos uborka is, az üveget majd öblítsd ki, s legközelebb hozd haza, de nem lényeges. Sokkalta inkább a Rákóczi túrós, meg a mákos szelet. Ezeket még a vonaton edd meg, nehogy megromoljon. Persze, innivaló is van, málnaszörp a csatos üvegben.”

     Integettem a kupé ablakából, amíg látszódott. Sötétszürke kalapját megemelte, úgy köszönt el, ahogy távolodtam.

      Magamba roskadva ültem az ablak mellett. A sálamat bámultam. A szövését, ahogy a fonalak egymásba fonódnak. A 20-as számot, amit az anyukám a sál egyik sarkába hímezett. Azonosítószámom a kollégiumban. Ha elkeveredne, könnyebben meglegyen. Pokoli, hogy megint megyek vissza.

      Vasárnap este visszaérkezni. Stúdium, vagyis tanulás még este kilencig. „Felette nagy hiábavalóság és a léleknek gyötrelme.” Ezért a mondatig egy egész tanulmányi kirándulást kellett tenni Pannonhalmára. Egy kispap magyarázott türelmesen a vendég diákoknak, de mintha ott bujkált volna egy csepp gunyorosság a szája sarkában végig.

     „Egy közülük utolsód lesz.” Valami ilyesmi volt egy épület oldalán lévő napórához kiírva, persze latinul. Arra gondoltam, hogy bármilyen hosszú is az élet, egyszer ez mégiscsak beigazolódik mindenkinél.   

      Hétfőn dolgozatírások tömege. Keresztes Imre, harmadikos mintha kissé megbajszosodott volna a hétvége alatt. Vagy csak árnyék vetődik a szája fölé? Magas, vékony, keszeg fiú, homlokába hulló fekete szöghajával. Sosem láttam mosolyogni.  Rendszeresen kölcsönadja a biciklijét. Amikor az esti takarodó után mindenkinek kell egy viccet mondani elalvás előtt, ő nem tud egyet sem. Én sem. Kínos, mert napközben valahogy mintha folyton viccelnék.

      Valaki behozta a kollégiumba az Omega együttes Trombitás Frédi kislemezét. Meghallgatni nem tudtuk, de körbejárt, megtapogattuk, nézegettük.

      Meg fogok bukni. Ha így megy tovább. Az irodalom ötös nem számít be a kémia kettes mellé. Mindegy.

      A takaró alatt is vállat vontam.

     Csíkokra téptem a lepedőt. Persze nem a hálóteremben. Kivittem a zuhanyzóba. Késem nem volt, egy kis körömvágó csipesszel kezdtem belevágni az anyagba. Csönd volt. Meg-megálltam a tépéssel. Füleltem. Egy éber nevelőtanár bármikor felbukkanhat a semmiből.

     Egy fáklyát leakasztottam az udvari kandeláberről, s óvatosan körbekémleltem. A láncokkal lelakatolt kazamaták kapujánál az őr részegen hortyogott, hosszú flintája mellette hevert a földön, sisakja odébb gurult. A másik őrt felismertem, ez Giuseppe Mandolini, a nápolyi zsoldos volt. Őt leüthették, mert túlságosan bírta a bort, s meg is kötözték. Szeme és szája is bekötve, ezzel együtt békésen aludt. Néhány kártyalap és pókerkocka szóródott szét a dulakodásban, amúgy semmi nem mutatta, hogy mi történt percekkel korábban.

     Egy pisztolyt, megtöltve, és egy rövid tőrt magamhoz vettem. Nem akartam harcolni, megütközni senkivel. Abban bíztam, hogy az elrejtett fegyverek tudata elég lelkierőt kölcsönöz.

    Ezzel együtt nyugtalanul másztam be a félig felfeszített kazamata ajtó mögé, hogy felderítsem a püspöki palota sötéten őrzött titkát.

     A hálóterem egységesen, nyugodtan aludt. Senki nem ébredt föl. Akár ki is nyírhatnám őket egyesével, ráérősen. Ezen elvigyorodtam. De ezt nem írtam hozzá az eddigiekhez.

    Elakadtam. Lekapcsoltam a takaró alatt a zseblámpát. A golyóstollat is kikattintottam. De még nem aludtam. És a füzetem is kitárulva hevert a mellemen.

    Elképzeltem, hogy Maurice Valois, Bonaparte hadnagya, a Hickeldorf-i tömlöcbe vetett hadifogoly bámulatos ügyességgel megszökik. Két lengyel önkéntes társa lesz szorongatott helyzetében. Tadeusz Borsovszky, ulánus kapitány és német neve ellenére a krakkói felkelés nemzeti hőse, Robert Rickenbacker.

    A palota tervrajza valójában nem volt segítség. Az évszázadok során ostromoktól sérült, át-, meg átépített falak között könnyen el lehetett tévedni, ha csak az eredeti alaprajzokra hagyatkozott a menekülő.

   Megnéztem az órám. Jól sejtettem, hajnali fél három körül járt. Riadalommal gondoltam a másnapi fullasztó szürke unalmas iskolai robotra.

   Tudtam, megint nem bírok reggelig virrasztani. Pedig – állítólag – hajnalban jönnek a legtüneményesebb képzetek. Most rettenetes kiagyalt, modoros katyvasznak tűnt minden zűrzavaros csapongásom, amit úgy képzeltem, hogy egy kis önfegyelemmel, koncentrálással közérdeklődésre számot tartó történetté tudok fejleszteni.

   És közben észre se vettem, hogy mikor ájultam holtfáradtan céltalanná vált álmomba.  

  

    

  

2017.12.03.

        („Szia, felkérhetlek táncolni?”) Ez hülyeség. Ilyen mondattal nem lehet megszólítani.

        Jaj, az ott oldalt az a lány az nagyon szép. Egyedül van? Vagy őt is, mint kivétel nélkül mindenkit, aki tetszett lekéstem?

         Átvonult az előtérben egy fiú, aki Szörényi Leventét utánozta. Olyan volt a hosszú haja, magassarkú csizmája, trapéz matróznadrágja, hímzett fehér inge, még a drótkeretes szemüvege is. Összességében mégis inkább egy szerencsétlenül sikerült karikatúrának hatott, de ez nem zavarta, büszkén, összeszorított és lefelé görbített szájjal vonult valahonnan valahova. (Meg kicsit később vissza.)

         Mintha mindenki önfeledten beszélgetett volna. Csak én álldogáltam zavartan és elveszetten magányomban. A lányok egyszerűen észre sem vettek.

       Ott a nézőtéri bejáratnál egy szőkésbarna, teltarcú lány mintha visszanézett volna. („Bocs, gyakran jársz ide?”) Értelmetlen kérdés. És hát ez a lány igazából nem is tetszik. De talán lehetne egy kicsit lötyögni vele, ha lesz tánc.

       De egyelőre szünet van. Majd lesz még műsor. És aztán végül a tánc.

       Az Asztalos János ifjúsági parkban más volt a buli. Kimentünk focizni. Fiúk. És lányok. Nyolcadik kerületi sulisok. Utcakölykök. Bebújás a bokros rejtekbe. („Mosdatóst, vagy orvosost akarsz játszani?”) Volt három cigánylány. Vagányok. („Jössz csumidázni?”) Ragyogó szemek. Veszélyesek. Ha eldurvult a helyzet tudtak küzdeni. („Ne szórakozzál, mert tökön rúglak, kiscsávó!”) Az egyik Margó megbabonázott. De féltem is tőle. Hiába hívott, nem mertem a bokrok sűrűjébe bújni vele. („Gyáva férfinek nincs szeretője” – mondta egy bátornak látszó felsős. De hát még csak 14 éves voltam.)

     Sümegen is eszembe jutott hiábavaló vágyakozásaim közepette. Itt az Illés klubban is mennyivel egyszerűbb lenne Margóval kikezdeni. Mint e sok tündöklő megközelíthetetlennel.

     „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.” Baksa-Soós tudta emelni a tétet. Sustorogták a közönségből: „öregem, én tőle tanultam meg a József Attila verset… Én is, én is! Irodalom órán nem mondtam, hanem énekeltem, ahogy ő!”

     Mindez kapóra jött. Szenvedélyesen sajnáltam magam. De valamit ki kell találnom.

     Kimentem a mosdóba, bezárkóztam az egyik fülkébe és nyakamba kötöttem a párizsi selyemsálat. Hátha így nem veszek el a tömegben.

     „Felmegyünk a Bálintékhoz, üres a kéró” – hallottam, ahogy pisilés közben beszélgettek fiúk. „A múlt szombaton is állati volt a buli, éjfélkor már meztelenül táncoltak a párok, a fiúk felálló farokkal, de reggel olyan kanszag volt, hogy a Bálint egy óráig szellőztetett, hogy a szülei ne jöjjenek rá, hogy gruppenszex volt náluk!”

      Megvártam a vécében kuksolva némán, hogy kimenjenek, szégyelltem volna kilépni, mintha hallgatóztam volna. Az ismeretlen Bálintról eszembe jutott egy régi osztálytársam. Ő mesélte egyszer, hogyha nagyon szenved a nőhiánytól, akkor kimegy a házuk hátsó lépcsőházába. („Húzogatom a fütyimet és közben a legizgalmasabb lányokra gondolok.”) Elárulta, hogy az én titkos és reménytelen szerelmemre, a T. Évára is gondol. De más fordulatokról is beszámolt. („A szomszéd lakásból, a Gelei Tibi azt mondta, hogy csináljuk együtt. Hogy mindenki persze magának, de nézzük egymásnak. De közben hallottam, hogy ez azért nem jó, mert akkor könnyen buzik leszünk.”)

        Döbbenten hallgattam. Talán visszamaradtam a fejlődésben, de ez egyáltalán nem keltett bennem vágyat. A meztelen táncolás egy lánnyal, az igen. De magamhoz nem akartam nyúlni.

        Véget ért a Kex. Cintula bejelentette, hogy rövidesen kezdődik a tánc. Nem voltam kész rá. Nyitómondatom sem volt.

        De feszült bennem a vágy, hogy legalább eredendő gyávaságom legyőzzem. Szólítsak meg valakit. Lesz, ami lesz.

        „Bocs, jössz táncolni?” Valaki beszélt belőlem. Hallottam. A szőke, szöghajú lány rám nézett. Valamit mondott – Bea? -, de nem értettem.

       Belépkedtünk a táncolók közé. Fölhúztam a könyökeim, a két kezemet úgy tartottam, mintha lovak kantárját fognám. Kicsit ringattam az alkarom, lábbal mintha csúszkálnék. (A sarkaimmal kicsit kifelé csúszkálva.) Próbáltam leutánozni a Hegedűs Pistit a Népszínház utcából.

        Fejemet feltartottam, kicsit ingattam. A lány (Bea?) mint egy csikó ütemesen ügetett egyhelyben. Tetszett, ahogy a homlokán a frufru rezzen. Az orra édesen pisze. Sötétkék miniszoknya volt rajta, a lábaira is lenéztem. Szép volt a lába is. Csatos cipővel rajta. Viszont feltűnt, hogy teljesen szenvtelen arccal elnéz a fejem mellett.

        Hónaljamban éreztem, hogy kövér izzadságcseppek gördülnek le. És az ormótlan barna cipőm mintha kinőttem volna néhány perc alatt. Rájöttem, hogy ugyanolyan szorosan zárom össze számat, és lefelé görbítve, mint a korábban látott Szörényi Levente imitátor.

       Az első számon túl voltunk. Úgy láttam, hogy totálisan közömbös vagyok táncpartneremnek. De akkor elkezdődött az Uriah Heeptől a July Morning. Ezt ismertem, ez hosszú szám, hihetetlen hangulattal. Hátha ez alatt belém szeret. (Én a magam részéről már elkezdtem.)   

      Olyan elszántan táncoltam, mintha Bonaparte dragonyosaként követném a császárt a távoli borogyínói csatamezőre. Gondolatban levetkőztettem ezt az ismeretlen lányt meztelenre. Már az sem érdekelt, hogy egyre csak ismétlem ugyanazokat a mozdulatokat gépiesen. Néztem a szoknyáját. A ruhája mögötti csupasz combhajlatát akartam érezni. A testszagát. Belenéztem az arcába. A tökéletes közönybe. A szép szemébe. Hogy csillan a száján a fény.

      Mennyire érzi a ritmust. („At the sound of the first bird singing, I was leaving for home!”) Nem értem, de érzem a dal magával ragadó erejét. És itt vonaglik a lány előttem. Hiszen táncolunk.

       Elkezdtem kívánni. Pár centire vannak testeink egymástól. Miért ne ébredhetne benne is vágy. Olyan szép ez a szám. Elepedek.

       Legszívesebben ráomlanék. Átölelném. Csókolnám.

       De nem. Hiszen közömbös. Hideg. Szép.

       Én meg ronda.

       Vége a számnak.

       Már el is fordult. Már el is tűnt. Már csak kimentem magam oldalra.

    Nem voltam többre képes. Kimentem a vécébe és vadul vakartam a viszkető hónaljam. A hajam hülyén állt.

     Még a büfénél tébláboltam, húztam az időt. Zsongás, csörömpölés. Minden idegen.

     Tizenegyig haza kellett volna érnem. Még forgattam a fejem kifelé menve, mintha egy váratlan (csodás) fordulattól egy csapásra minden megváltozna, és nem egy megvert sereg vagyok a magány Fehérvári útján.

(plakát: Szyksznian Wanda munkája.)

       

         

 

       

2017.11.30.

    Az élet meg van oldva.

    Megint megszámoltam a pénzem. Holnap hazautazom. És még aznap este elmegyek a Fehérvári úti Illés klubba. 

    Megszimatoltam a ruháim. Mosodaillatuk volt. Jó lesz a fehéring. Meg a drapp kordbársony zakó a fekete trapéznadrággal. Az olasz-francia játékfilmek szereplőinek öltözködését próbáltam utánozni.

   Volt egy sötét bordó selyemsálam is, apró mintákkal, Párizsból való, sejtelmes regényességet sugallt, valahogy túlélte a háborúkat. Ezt egyelőre csak a zakóm belső zsebébe dugtam. Minek hergeljem amúgyis idegenkedő környezetem. Persze, miért is ne. De most már türelmetlenül másutt akartam lenni. Pesten. A hazai harcmezőn.

     Feri bátyámtól kaptam névnapomra egy barna üveg arcvizet. Borotválkoznom nem kellett, nem pelyhedzett még a képem, de szerinte a lányokra jó hatással van, ha jó szaga van egy fiúnak. Lecsavartam a kupakját, de most sem tetszett az illata. Valami mást be kell szereznem.

    Bár gyűjtője voltam a jelvényeknek, kulcstartóknak, hordani nem akartam egyiket sem. De a zsebemben szerettem, ha megtapinthatok egy francia trikolort formázó zománcozott kitűzőt. Egy piros tintájú töltőtollat. (Pirossal rajzoltam titkos ábrákat, még magamnak sem vallottam be, hogy mi bennük a rejtély, és még az is tetszett, ha kicsit elmosódtak a vonalak.)

    Az az igazság, hogy néhány katonát is tartottam a zsebemben. Még Sümegre utazásom előtt épp nálunk lakott családunk amerikai barátja, a kisvárdai születésű Max Himmel. Ő honorálta egyik kofferje vegyes holmijával a nálunk kapott szállást. (Elefántcsontfésű, igazi műanyagból, zsebkés, golyóstoll Rocky Mountain felirattal, marokkói bivalybőr derékszíjak, ezüstözött nikkel öngyújtó, összecsukható színházi látcső, La Bruyére feliratú pipa, zsebrádió, nyakkendők, néhány ing, szvetter, és hát a párizsi selyemsál is onnan került hozzám igazából.)

    A katonákat leginkább a Népszínház utcai Tausz bácsi trafikjában vásároltam a történelem során. Indiánok, cowboyok alkották a szívemhez közel álló csapat magját. De zsoldosként velem harcolt néhány tengerészgyalogos, lovas és ló nélküli huszár. Annyira jóban voltam velük, hogy egymás között tegeződtünk.

   „Te játékkatonákkal játszol?!” Fájóan jól emlékeztem arra a délutánra a négyes társbérleti konyhában. Ahogy egy hokedlin épp egy lovasrohamot vezettem szorongatott delavár indián testvéreim felmentésére. A helyzet súlyosságát jól érzékeltette, hogy kénytelen voltam a kettétört gyufaszálakat kilövő kis műanyag ágyúmat is bevetni. A konyha kövét tankok lánctalpai őrölték, elszabadult vadlovak, igazi musztángok nyargaltak félőrülten, rúgkapálva, patájuk szikrákat szórt. Én magam két jó forgótáras Coltommal lőttem veszettül a megvadult irokéz harcosokat, még akkor is, amikor már teljesen kifogytam a papírpatronból.

     Max Himmel állt egyszercsak fölöttem, magasan, mint a New-yorki Empire State Building, és nevetett. „Az én fiam is tizennégy éves, de ő lányokkal zárkózik be a szobájába” – folytatta odaföntről. Nem értettem miért nevet ki, de a szégyen forrósága öntötte el arcomat.

     Persze a többiek. Akik kijárnak a Gellért-hegyre. Fiúk csapatban. És megy velük a T. Éva. Elbújnak a bokrok közt. Az Évát levetkőztetik meztelenre. És sorban mindenki ráfekszik. Kigombolt sliccel.

       Ezt mesélte a Kóbi Imre, meg a Fayer Guszti. Teljesen felzaklatott ez a történet. A Bedecs Paliról meg vigyorogva mondták, hogy miután a lánynak mindenki a szájába is tette a fütyijét, ő legvégül hosszasan megcsókolta. 

       Mintha tüzes követ raktak volna a mellemre, úgy fájt ezt hallgatni. Szerelmes voltam, halálosan és reménytelenül a T. Évába.

        Levonultam az indulás előtt jóval hamarabb a vasútállomásra. Magányos vagyok mindenképp, akkor fájjon még jobban. Miután megvettem a kedvezményes jegyemet, ránéztem a diákigazolványban keserűen néző arcképemre. Már középen választottam el a hajamat, és egy kicsit sikerült a fülemre növeszteni. A mellényem Jóska bácsié volt, a népművészeti bolt méregdrágán árulta a szűrrátétes mellényt, be kell érnem ezzel a műszálas, drapp, kicsit lógó darabbal.

         Az állomáson zárva volt a büfé. Málnaszörp tehát nincs. A rossz szagú vécében a csapról ittam. Nézegettem kicsit a menetrendet a falon.  Ukk, Lesencetomaj, Csabrendek, Gógánfa. Egy vasutas lépkedett el a sínek felé. Az ég fönn szürke volt, a fények lent tompák. Becipzáraztam a műbőr dzsekimet (ez is a Max Himmel amerikai bőröndjéből való kicsit kopott darab volt.)

         A matek füzetből elővettem a legutóbbi levelet.

         „Sümeg feltétlenül megszokandó! Ennek alátámasztására elég csak annyit kihangsúlyozni, hogy megszokod majd, hogy önállóan lásd el magad különböző dolgokban. Például a zoknik állandó kimosása saját részedre. Továbbá a zsebpénz célszerű beosztása saját ízlésed szerint, de megfontolt elgondolás alapján! Végül megszűnik a szülők állandó „gondoskodása”, illetve az ezzel járó sok esetben bántó túlzás is! „Szabad úszóvá” válik a gyermek, ha kikerül az otthoni környezetből. Idegentől könnyebb elviselni az „irányítást”! Mes salutations! Votre Pére”

            Belealudtam, nyitott szemmel a végtelen hosszúnak tűnő várakozásba. Mit csináljak. Névsorolvasás: delavár, mohikán, sziú, páni, omaha, konza, dakota, irokéz, kagyuvej, mohawk, onida, onondag, szeneka, csippeva, tuszkarora. Ezek indián törzsek. Ja, és persze még a nantikok. Önkéntelenül a margóra odarajzoltam egy tomahawkot. Két sastoll csüngött rajta díszül. Egy stilizált teknősbéka is a lapra kívánkozott. A páncélját kidíszítettem.

             El kell majd menni a hétvégi kimenőn Ilonka nénihez is. Szokott adni zsebpénzt. Kicsit faggat, hogy udvarolok-e már lányoknak. Meg elmondja megint, hogy József Attila telefonon mondta el neki a Tiszta szívvel versét. Meg elmondja valamelyik saját költeményét is. Húsz forint az most jól jönne.

              „Nem is volt még senki nála-a-am, akit én is úgy kívánta-a-am, ahogy senki mást nem lehet” – ezt az Illés számot énekelgettem újra meg újra. Már induláskor szomorú voltam, de ezt sikerült még fokozni. Azon tűnődtem, hogy voltaképpen teljesen egyedül vagyok. Jó, várnak a szüleim otthon. De az nem olyan. Nincs egy barátom sem. Se szerelmem.

             „Jó estét kívánok, jegyeket kérem ellenőrzésre!” – ez volt az emberi szó, amit kaptam. A kalauz valahogy abból nyitott, hogy bárki is lesz a kupéban, azt neki utálnia kell. Keserű ábrázatán jóindulatú mosolyt csak erősen túlzó fantáziával tudtam elképzelni. Nem okoztam csalódást, alkalmas voltam az ellenszenvére. De nem szólt többet. Lyukasztott és ment. 

           Gondolatban leelőztem a zakatoló szerelvényt és elvillamosoztam a Fehérvári útra, Budára. Még otthon lavórban megmostam alaposan a hónaljam, behintőporoztam. Fehér nejloninget vettem, hosszasan fésülgettem a hajam. Ha lesz tánc, gondoltam a koncert mellett arra is sor kerül, akkor megpróbálok felbátorodni, s valakit felkérek táncolni. A selyemsálat próbaképp a nyakamra tekertem, de a villamosról leszállva hirtelen elbizonytalanodtam és villámgyorsan leszedtem, s a zakózsebembe gyűrtem. (Körbepillantottam, hogy lehetőleg ezt ne lássa senki.

           Odanyújtottam a tagsági igazolványom és vettem egy belépőjegyet. Mintha rajtam kívül mindenki ismerős lett volna, a többiek lazán beszélgettek, lányok jöttek, puszilkodtak.

            Cintula, egy mosolygós, bajszos fiatalember volt a műsorvezető. „Amíg jönnek a fiúk – most még megérdemelt pihenőjüket töltik az öltözőben -, addig elmondok néhány hírt. Levi, Tini, Moha, Szomjas és Parizer együtt utaznak a Sárga tengeralattjárón, de addig is fogadjátok szeretettel Baksa-Soós Jánost és a Kex együttest!”

           A színpadra kilibbent egy bordó trapéznadrágos, fehér trikós, hosszú szőke hajú, vékony, magas srác és eszeveszettül dobálva magát valósággal repkedett a színpad felett rikoltozva. Döbbenten bámultam, miközben a zenekar többi tagja egyszerűen beállt hangszerével és elkezdett muzsikálni. „Elszállt egy hajó a szélben, házunktól nem messze megállt!”

         Arra gondoltam, hogy ez a fiú – Baksa-Soós -  itt megőrült a színpadon. Ültem zakómban a 17. sor szélén. Hát lehet, így fékevesztetten tombolni, amire a lelkem mélyén – be kellett látnom – úgy vágytam.

         „Zsonglőrmutatvány” következett. Legalábbis így konferálta föl következő számát Baksa. Kiskanalakat, nagy alumínium merőkanalakat dobált gyöngéden a zenésztársaira. „Csak lelki sérüléseket szenvedtek!” – kiáltotta kalimpáló karokkal, - „de azt példás férfiassággal némán tűrik!”

        A muzsikusok faarccal viseltek minden színpadi tébolyt. Felcsendült a korszak legendás szerelmes, „gyerekcsináló” zenéje a „Zsötem”. Baksa egyszemélyben volt a vonakodó lány és a mohón őt ostromló fiú. De még önmaga közönségét is eljátszotta, mint egy eszelősen fölpörgött lepke. (Később hallottam, hogy Budán, a Lepke utcában lakott.)

      Ámulva bámultam. Döbbenet. Itt valaki létezik. Úgy istenigazából.

      „Pauza!” Kiáltotta a szünet kezdetét a nézőtér felé.

      Körbevizslattam. Vajon van-e itt széplány, aki nevetett, mert akkor ő lenne az én választásom.

      (Ha meg merném egyáltalán szólítani.)

       Mindenesetre a büfében vettem magamnak egy nagypohár málnaszörpöt.

        

  

         

2017.11.22.

     „Mindenki fogja a zsömléjét és futólépés a moziba!” Lenner igazgató úr kiadta a hadparancsot. Szombat délelőtt a fiúkollégium megmutatta milyen az a futás, aminek konkrét célja van.

     Többen felugorva a menza asztalától még mohón bekortyolták a langyos teát. Duplacsomót kötöttem a cipőmre, az élet megtanított arra, hogy a duplacsomó biztosabb a szimplánál.

     Valami Jancsó filmet nézünk meg. Amíg trappoltunk lefelé némán én a cipőm orrát néztem. Hegyesorrú fazonú, két számmal nagyobb, hogy legalább erre a tanévre kitartson. (És használtan kaptam, de amerikai csomagból, tehát varázslat lengte körül a bőr szagát.)

     Eléggé gyakorlott voltam, hogy futtomban egy szökelléssel Voltaire nyergébe ugrottam. Rövid lovassági kardom csatlékát lőportartó övemhez kötöttem, hogy ne zavarjon a vágtában. Pisztolyból egyet hoztam. De minek is kéne több a moziba?

     Érkezési sorrendben ülhettünk le, én a Branczik Laci mellé huppantam. A híradóból megtudtuk, hogy hazánk az újabb ötéves terv részeként jelentős ipari fejlődésbe torkollott, s közben megmutatták a komlói Zobák aknában az új csillesort, meg az ózdi kohókat, ahogy dübögnek. Eszembe jutott Vali, még Pestről, hogy szájon csókolózás közben megengedte megfogni a mellét. Oldalt lestem, ott volt S. Olga, helyi tanuló. („Ismered?”, kérdezte Branczik, mert egy kicsit odafelejtettem a szemem. „Nem”, egyszerűsítettem le a helyzetet. Minek kezdjek bele, hogy első nap sétáltam is vele a vár körül, és már másnap megüzenték helyi fiúk, hogy én itt idegen vagyok, szálljak le a lányról. Voltaképp nem volt miről, kiről leszállnom. Sajnos. És S. Olga el is tűnt a zűrzavaros iskolai évkezdéskor. Miközben nekem – levelező tagozaton – még Bonaparte hadnagyaként (Lieutenant) is helyt kellett állnom. Úgy, hogy ebből senki semmit ne vegyen észre. Nem is látott senki engem az iskolában, kollégiumban, főutcán háromszögletű kalapban!

      A vásznon népi kollégisták küzdöttek. Szóval ezért hajszolt le a moziba minket az igazgató úr. „Bábeli fogságban, száműzetésünkben, üldögéltünk és zokogtunk, ha Sionra gondoltunk” – énekelte az egyik fiú. Ezt át tudtam érezni. Nem jó nekem itt. Zokogni persze nem voltam képes. Csak sírdogálni váratlanul. Például a kollégium melletti templom hűvös magányában, Jézus szenvedéseit bámulva a komor falakon.

    Néztem, ahogy rohannak a filmbéli kollégisták. Így rohantam én is a csatamezőn. Porosz gránátosok álltak hármas sorban a domboldalon, tüzeltek, töltöttek olyan ütemben, hogy egy pillanatig sem volt szünet a felénk lőtt golyózáporban, csak az intenzitás hullámzott. Minden egyenruhát pontosan láttam, mindegyik tiszta volt, mintha mosodából vették volna ki frissen. Friss volt a vér is, ami pirosan kiömlött. Szép volt ez a piros.

    Szorongatott helyzetünkben, beszorulva egy erdőszéli fás dombhajlatba, azt vártuk, hogy lankad a ránk zúdított golyózápor. Vagy valahonnan felbukkan egy felmentő csapat, dzsidások, huszárok, vagy egy lengyel ulánus szakasz. Valaki.

    Még annyi lőszerünk volt, hogy a nekünk támadó, ki-kiugró gyalogosokat visszafuttattuk, néhányat harcképtelenné lőttünk. Az nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb felőrlik ellenállásunkat. Elfogy a muníciónk, teljesen bekerítenek, s akkor csak idő kérdése, hogy ott pusztulunk valamennyien, vagy fogságba esünk. A felfokozott izgalmak közepette azon kaptam magam, hogy puskával a kezemben, az ellenség mögötti szilfák lombjait fürkészve anyám leveleit olvasom az égre írva.

     („Távirati stílusban: nagymamát felvették az OTP központba, négyórás állásba, nyugdíj melletti kiegészítésként. Én megpróbálom az IBUSZ szobakiadást egyedül vezényelni, ahogy tudom. A Tercsike hosszas betegsége miatt nyugtalan vagyok, a Rédei főorvos úr szerint ez átmeneti rosszabbodás. Átmeneti, de hová? Reménykedünk. Különben a továbbiakra nézve már majdnem biztos, hogy itt fogod folytatni a gimnáziumot, mindegy milyen szakon. Sajnálom, hogy az utolsó utáni pillanatban derült ki, hogy az egész iskolában összesen egy tanuló akart franciául tanulni, éppen te, de meg kell érteni, hogy így alkalmazkodnod kellett a többséghez. Megértem, hogy az először választott latin helyett végül a német mellett döntöttél. A latin se lett volna rossz választás, sok nyelvnek alapja, a magyarban is rengeteget használunk. De a német közvetlenebbül lehet hasznos. Apu perfekt beszéli e nyelvet, ennek is köszönhető, hogy a Német Demokratikus Köztársaságból szívesen választják turisták a mi lakásunkat szállásul, hiszen anyanyelvükön tudnak beszélni velünk.”

    A franciák oldalán exponáltam magam mindig. Akár Bonaparte seregében, akár a második világháború kataklizmájában. A párizsi maquisardok hamar megtanulták nevemet: Jacques Flash. Foglalkozásomat tekintve „private detective”. A fritzek jó néhány fegyverszállítmányát a levegőbe röpítettem, vasúti síneket tettem használhatatlanná plasztikbombával. (E tetteimről bőségesen beszámolt a korabeli Vaillant újság is. A főváros visszafoglalásakor közvetlenül De Gaulle tábornok közelében haladtam szakaszommal, jellegzetes félrecsapott baszk sapkában (Á la Bernard Montgomery), kenyeres zsákomból kikandikált egy fél baguette (hadi korlátozások  voltak), s a beaujolais butykos sem hiányzott iszákomból.

    Wolfgang és Rosemarie mindazonáltal a barátaink voltak, ha mondhatok ilyet fizető vendégszolgálatunk törzsvendégeiről. A férfi igazi germán sztereotípia: szőke, kékszemű, kisportolt mozdonyvezető. A nő szintén szőke, vékony, berlini postás. Mindketten mosolygós, udvarias, kedves, sőt szeretetteli lények. Apám már korábban megtiltotta az általánosítást, nincs egységesen bűnös nép, őt speciel épp egy Wehrmacht katona mentette meg az éhhaláltól a fronton. (Öreg volt, elege volt az egész istenverte háborúból, „leben und leben lassen” ez volt az elve, bár ezt pestiesen úgy ferdítik, hogy lében und lében hagyni. Mindenesetre az öreg német odaadta az életmentő vekni kenyeret apámnak, utólag is legyen érte áldott.

    A vetítés után Lenner igazgató úr a kollégium társalgójában a film megbeszélésére rendelte az összes tanulót. Mit gondolunk, mit váltott ki belőlünk a mozi. „Láttátok, a forradalmi vezető nem véletlenül volt vörös ingben.” Eszembe jutott Áts Feri, a Pál utcai fiúkból. A vörösingesek vezére. Abban a filmben még térültem-fordultam is. Jack Stewart voltam. Legalábbis ezt a nevet firkantottam a környékbeli lányok autogramkérő fecnijére. S persze meg se mukkantam, nehogy kiderüljön, hogy nem is vagyok amerikai, mint a főszereplő fiúk.

   Az igazgató úr, mokány, kisbajszos férfi próbálta szóra bírni a fiúkat. Figyeltem is, meg nem is. Matekból kéne gyakorolni, biológiát, kémiát magolni, történelmi atlaszt nézegetni, dátumokat, neveket, eseményeket memorizálni. Rettentő teher.  

   Kezdtem éhes lenni. Mintha vécére mennék lelógtam az alagsori vasszekrényemhez, kilakatoltam, s befaltam néhány édességet titkos lerakatomból. (Korfu szelet, Melódia, Flipp, aminek szerettem töltelékét, ahogy szétárad a számban. Volt még egy kissé száraz kifli, azt is hozzárágtam, mintha összekeveredve valami süteményt sikerült volna rögtönözni. Málnaszörp sajnos nem volt, a mosdóban rátapadtam a vízcsapra és csukott szemmel nyeldekeltem a hideg vizet, hogy a sok édességtől ne horpadjak be.)

    Eldöntöttem, hogy mindez a mohóság nem fog a „rendes étkezés” rovására menni. Szüleim vissza-visszatérő intelme volt, hogy egyek, erősödjek.

     Visszaszivárogtam a társalgóba. Még tartott a filmes megbeszélés. Elhatároztam, hogy nem szólok hozzá. Leültem az ajtó mellé, s egy füzetembe kezdtem rajzolgatni.

      A térkép elég pontosan mutatta, hol akadhatott el a lovas ellentámadás, ami életbevágóan fontos lett volna mind a csata, mind az én csapatom megmenekülése érdekében. Zöld ceruzával óvatosan körberajzoltam a támadók mögötti kiserdő védővonalát. Az ellenség már megfontoltabban bánt az eleinte tébolyító intenzitással zúdított hadianyaggal. Láthatóan mérsékelni akarták saját veszteségeiket is, és inkább kivártak. Tehát nem számítottak időben érkező felmentő seregre.

    „Ha a filmről írsz gondolatokat, kérlek, oszd meg velünk is!” – hallottam hirtelen Lenner igazgató úr hangját. Megrémültem, de igyekeztem palástolni meglepetésemet. „De nem, igazgató úr” – kezdtem szokásos ellenkezésemmel, holott fogalmam se volt, hogy mivel is keveredek ki ebből. „Nem tudom még elmondani véleményemet, túlságosan a film hatása alá kerültem.” Mintha nevettek volna. Éreztem, hogy van valami szemtelenség a hangomban, ahogy reagálok, pedig szó szerint véve nem is mondtam semmi tiszteletlent. De valahogy ez volt a sorsom. A legártatlanabbnak vélt mondandóm is irritálta a többieket. Tanárt, diákot egyaránt.

     Valahogy sehogysem stimmeltem. Ráadásul gyengén teljesítettem több tantárgyból is. Ezt nem ellensúlyozta eléggé, hogy irodalomból sikerült többször jól szerepelni. Egy lány, Péceli Kati mondta egyik nagyszünetben: „Talán jobb lenne neked, ha visszamennél a nagyfaludba, Pestre.” Kedvesen nézett rám, sajnos nem tetszett az arca, és ez mindent eldöntött a tekintetben, hogy nem tudok beleszeretni, ilyen kegyetlenül egyszerűen működtem. Mindazonáltal igaza volt.

     Véget ért a filmes délelőtt közben. Lecsörtettünk, mint a kiéhezett vadak az ebédlőbe. (Én kevésbé kiéhezve, a fegyelmezetlen édesség habzsolás miatt.) Savanyúságot kívántam, nagyon, de az csak kiegészítő tétel volt a főétkezés (bácskai rizses hús) mellett. De legalább kovászos uborka. A kistányérból még számhoz emelve ki is szürcsöltem a levét, egy csepp se vesszen kárba. „Mi van, úgy szörcsögsz, mint egy malac” – vigyorgott a képembe Tóth Imre. Utáltam ezt a tolakodást, de nem szóltam vissza.

    A délutáni stúdium előtti kimenőn – úgy döntöttem – megpróbálom megmenteni azt a maroknyi franciát, akik egyre reménytelenebb helyzetben várták, hogy a fő csata e mellékütközete számukra valami elképesztő szerencsével mégis jóra forduljon.

    A vár alatti kopárabb déli hegyoldal alján, egy bokros résznél egyszerűen elsáncoltam magam maradék fegyvereimmel, tervrajzaimmal és messzelátómmal. (Összecsukható, japán gyártmányú színházi látcső, a használt amerikai holmik közül hoztam magammal Pestről.) Volt még egy kis japán tranzisztoros rádióm is. Ezt szintén az amerikai kapcsolat (Max Himmel) hozta. A drága kisméretű elem helyett a nagyobb laposelemet befőttes-gumiztam a hátlapjára. Magyaros lelemény. Pesten már lehetett kapni olyan kiegészítő műanyagtokot, ami direkte ilyen elemtartóként működött. (Sokan rájöttek erre a spóroló trükkre a kisrádiózók közül.)

    Tekergettem az állomáskereső gombját. A távoli otthonomban Feri bátyám sitty-sutty megtalálta mind a Rádió Luxembourg, mind a Szabad Európa Tinédzser Partijának frekvenciáját. Odáig merészkedett, hogy még levelet is írt az egyik műsorvezetőnek, hogy játssza le az Animals-től a House of Rising Sun-t. (Írógéppel, angolul pötyögte le vágyát, meg a boríték címzését is. Remélve hogy az éber postai ellenőrzés dacára célba ér a levél a rengeteg bélyeggel.)

    Tfúúú! Egy lövés dörrent közvetlenül a fülem mellett. A földre vetettem magam. A jellegzetes lövedékhangból rögtön felismertem, ez egy Gribeauval ágyú volt. Nem túlzás ezt rám pazarolni, tűnődtem egykedvűen az első ijedtség után. A bokor alján a sárgult avarban egy csiga vánszorgott ismeretlen célja felé. A matek munkafüzetem, s belőle néhány kitépett füzetlap szétszóródott. Megvakartam a sípcsontom.

   Bulova márkájú karórám négy óra tizenkét percet mutatott. Még egy kicsit maradhattam. A vár felöl semmi mozgás nem látszott. A rádióm recsegése utáni néhány pillanat süket csöndben egyszercsak Eric Burdon jólismert orgánuma kelt életre. A Felkelő nap házát énekelte azon az istenverte tökéletes hangján.    

   

 

 

 

 

 

2017.11.16.

          „A Pistit elvitték Pestre növeszteni.”

          A tanárnő szemét néztem, úgy mosolygott mintha valami illetlenséget mondott volna. Önkéntelenül megtapogattam saját mellem, még fájt a kardvívó órán ért túl heves találat. Tehát legkisebb osztálytársam, Pisti hormonkezelést kap egy szakintézetben, talán hetekig is az én imádott és fájón hiányzó szülővárosomban marad.

          Annyira szerettem volna hazamenni, hogy kínzó honvágyamat csillapítandó képeslapokat tartottam tankönyveimben, füzeteimben. Csupa turistáknak szánt fotó. De rajtuk a Lánchíd, a Gellért-hegy, a budai Vár. Az én igazi hazám tündöklő helyszínei.

        Megbántottnak éreztem magam, és igazságtalan voltam. Életem új helyszínét mostohának tartottam. És nem volt egy barátom sem, aki korrigálta volna ezt a tévedést.

       „Megnéztem Sümeget” – számolt be néhány hónappal korábban apám, - „tiszta, békés, kedves, jó levegőjű hely, a volt püspöki palotában, kollégiumban fogsz lakni. Egy évet kibírsz távol tőlünk, addigra megoldódik a lakáshelyzetünk, és visszajössz Pestre.”

        Imádtam apámat, ha a világ túlsó felére küld, oda is mentem volna ellenkezés nélkül.

        A kelenföldi pályaudvaron szálltunk fel a vonatra, elkísért és verseket mondott útközben, még operarészleteket is énekelt. („O, Lola ch’ai di latti la cammisa/ Si bianca e russa comu la cirasa…”) Nagy sláger Mascagni Parasztbecsületéből. Szégyelltem magam. Apám nem volt túl hangos, de mégsem otthon voltunk. Egy nagyobb – mint kiderült harmadikos – fiú ragyogó arccal hallgatta az éneket.

       „A bácsi, ugye nem olasz?” Kezdtünk összebarátkozni Lacival. (Ő indokoltabban ment Budáról kétszáz kilométerre középiskolába, apai nagyapja neves tudósként Sümegen múzeumot alapított, s ha a proletárdiktatúra ki is fosztotta családját, a kötődés megmaradt.)

       Gépiesen megettem a félbevágott zsömlébe tett rántott húsos szendvicset, s megittam hozzá egy csatos üvegből a málnaízű szörpöt. A szerelvény sebesen csattogva zakatolt a síneken, már indulás előtt percek alatt minden fülledtté, koromszagúvá vált.  A vonatkupé falán egy festmény reprodukció tudósított a halálra ítélt Zrínyi és Frangepán siralomházban töltött utolsó estéjéről. Valahogy mindig közöm lett bukott szabadságharcokhoz. Valahogy mindig magamat láttam bukott szabadságharcosként.

        Pistit elvitték, én maradtam. Őt növesztik, én elveszek.

        Beugrottam egy szerepbe. Az iskolai önképzőkör, ha nem is teljes drámát, de darabrészleteket tervezett előadni a helyi művelődési ház pódiumán. Az iskolai vezetés határozott kívánsága volt, hogy forradalmi témájú előadás legyen, jelenetekkel, versekkel. Adjunk bele apait-anyait. (Szegény Laci, az ő családját kisemmizték e forradalom nevében, államosítás címén egyszerűen kifosztották őket, s lám utóbb még ünnepeltetni is akarják ezt az „igazságos újraelosztásnak” nevezett igazságtalanságot.)

           Levonultam a kollégium árnyékos, sejtelmes alagsorába. Sötét köpenyes alakok suhantak el a lakattal zárt mosókonyha felé. Nyugtalanul nyitottam vasszekrényem, hogy az aznap kapott levélcsomag tartalmát elrejtsem. Egy rövid rúd kicsi mákos bejgli, két kissé megnyomódott körte, meg egy igazi kincs, egy banán, sajnos teljesen szétázva. A levélben apám megírta, hogy „tűrni és szenvedni római erény”, s bár a kollégiumi igazgató úr „szomorú levelet írt” a tekintetben neki, hogy én tűrhetetlen módon kocsmai látogatásokat tettem felsősökkel, sőt, tiltott alkohol fogyasztáson kaptak, reméli, hogy becsületem meg tudom védeni.

          Ekkor kardpenge villant szemem előtt, s hegye a vasszekrény ajtajához cikkant szikrázva. (Úgy meglepődtem, hogy majdnem elejtettem a levelet.) „Víjj, kérlek, a mint Isten tudnod adta!” Szólalt meg – felismertem – egy harmadikos, ki ezek szerint nagyon beleélte magát az önképzőköri előadás próbáiba. „Imre, félek, bolondot űzsz velem csupán.” Jutott eszembe a folytatás, bár ezt eredetileg neki kellett volna mondani. Bevillant még, hogyha elvesztem a kardpárbajt (én tőrvívást tanultam még Pesten), mit hagyok hátra e szomorú árnyékvilágból? Túlkoros banánroncsot, s némi száradásnak indult édességet.

        E nálam nagyobb és erősebb fiú lám kipécézett, biztos sikerre számított, könyörtelen vigyorral álló társaival. Megriadtam. S úgy maradtam félve. („Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjába.”)

       Mit segít, ha mindenre eszembe jut egy frappáns idézet?

       „Harc volt, barátom, a szivembe, mely alunni sem hagyott, és helyzetem irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.” Bevillant, amikor az imádott Pesten, a Mátyás téren körbevettek engem helyi utcagyerekek, gonoszul lökdöstek, sőt leköptek, hogy bénult pánikomból kezem emeljem rájuk, s ez lesz a jel, hogy gátlástalanul összeverjenek. Nem voltam képzett, képes, hogy ezt mondhattam volna, szintén Hamlettel: „Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid, mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj, veszélyes is van bennem valami.”

       Helyette sírva fakadtam. Kisfiú voltam.  (Belém rúgtak párat, elengedtek, megalázásnak beérték ennyivel.)

      A bérházunk gangján Rákóczi hadnagyaként keltem életre újra. Kis játék kardommal nyargaltam körbe, mert az nem lehet, hogy egy hős végleg elbukjon. (Diamant néni és a többi kis öreg fényes szeméből láttam, ők is így gondolják.)

      Apám volt első vívómesterem, s színpadi rendezőm. Megmutatta, hogy kell tisztelegni („A hüvelyből kihúzott kardot először jobboldalt állítjuk mellünk mellé, majd fel balra és átlósan suhintunk.”)

      Ezek a felsős fiúk a kollégium alagsorában nem tisztelegtek. Helyette egy kis cicóztatásban gondolkodtak. Nem fakadtam sírva. Sajnos dalra sem, pedig utólag milyen elegáns, frappáns riposzt lett volna. De az akciót – apám tanítása – jó ütemben kell vegyíteni dikcióval.

     „Egy meggondolatlan tett néha jól segít, midőn derék tervünk hanyatlik, s ez tanítson arra, hogy van egy istenség, aki céljaink formálja végre, bármiképp nagyoltuk.”    Ezt szavaltam hirtelen ötlettől vezérelve, az Arany János magyarította Hamlettel szólva. (S azzal már nem törődtem, hogy az eredeti fordításban – beugrott a helyes szöveg képe! – nincs benn a „hogy” szócska.)

     A fiúk meghökkentek. Kiestek az eddig őáltaluk diktált ritmusból. A vívásból tudtam, hogy egy pillanatnyi zavar az ellenfél támadójátékában megfordíthatja az asszó kimenetelét. Ez a másodpercnyi hezitálás elég volt, hogy fordítsak: „Na, mi van? Nem megy? Tudod, te vagy Horatio, és mit is kell itt mondanod?” Olyan elképesztően pimasz lettem – kard nélkül a kezemben! -, hogy pusztán szóval - pedig az csak: „szó, szó, szó” - átvettem a kezdeményezést.

       Pechjére nem jutott eszébe a folytatás, így megadtam a kegyelemdöfést: „Kétségkívül. Ennyit mond a jó Horatio.”

       Elveszett a villámtámadás veleje. Megfordultam hányavetiséget mímelve, és bekattintottam vasszekrényem lakatját.  

       Talán nem kisebbíti rögtönzésem értékét, hogy apám otthoni gyakorlásából jött az ötlet. Versekből, idézetekből rakott élőszóbeli pasziánszot. Játszott azzal, hogy egymásra feleltette a szövegrészeket, az olykor egymástól századokra élt poéták, írók sorait.

        A Hamlettől való résszel - ami a „meggondolatlan tett” olykori jótéteményeiről szól - ütköztette a fordító Arany János saját művéből (a Buda halálából) való idézetet: „Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját, hagyja előbb fékkel igazítni száját. De neki-bogárzik minden kicsiségre: viszi tűznek-víznek, lehajítja végre. Egyet tudok, ami, emberi dologban, hogy sükere légyen, teheti legjobban: Józan okos mérték. Ez folyamok partja, mely rohanó tettek árját visszatartja.”

       Apám szemérmesen nem vallotta be, hogy egy esetleges újbóli színpadra lépéshez trenírozza magát. Könnyedén annyit mondott, hogy halkan mormolva a rengeteg szöveget, könnyebben átvészeli a gőzfürdő izzasztó perceit.

      Bónusz lett, hogy segített egy kardnélküli kardpárbajt is megnyerni.

                                                                                                    

     

 

 

          

 

 

2017.11.05.

       „Mutasd az orrod!” Gyuszi összehúzott szemmel nézett. A nap felé tartottam az arcom.

       Cirógató téli nap. „Ezt a pattanást kinyomom, jó?” És máris két hüvelykujja körmével nekiesett az orromnak.

        Fáj, de szép leszek. Kibírom ezt is. A kollégista életet is.

        De azért könnybe lábadt a szemem. Kis szünet matek és töri között. Mindegy, délután megnézegethetem az Illések és pofonok lemezborítóját. Hallgatni nem lehet. Nincs lemezjátszó. De egypár számot már tudok kívülről. Ne várj, lusta vagyok, de majd szólni fogok. Valahogy így. És közben Szyksznian Wanda színes képeit csodálni. Inhalálni egy kis szabadságot. (Olyan jólesően egyszerű, mégis rejtélyes és színes!)

        „Ne használj olyan sok orrcseppet, így csak rosszabb lesz, nem fogsz jobban kapni levegőt.” Gyuszi terve, hogy orvos lesz. És igaza volt. Jött a levegő csepegtetés nélkül is. Bezártam a csepegtetőt a vasszekrényembe. Lesz azért itt náthás hideg tél még.

        Kellett fotó a vasúti diákigazolványhoz. Meglepődtem milyen komoran nézek. Pedig emlékeztem, hogy a fotózás előtt fékevesztetten röhögtünk. Középiskolás fiúk a kis fényképész műteremben. Ránk is szóltak. („Kéretik, fiatalurak egy kicsit csendesebben lenni, ez itt munkahely!”) Ez olaj volt a tűzre, majd szétpukkantam a visszafojtott vihogástól.

       Ehhez képest a képen egy elfogott kommünár állt a Pére Lachaise temető falánál a kivégzők sortüzére várva. Emlékeztem erre a párizsi kalandomra. Akkoriban az épülő Madeleine templom környékén béreltem pár sou-ért nyomorúságos alvóhelyeket. Nem akartam összefutni Monsieur Vignon-nal, akit maga Bonaparte kért fel, hogy a forradalom idején elkezdett épületet győzelmi templommá alakítsa. (Contant d’Ivry és Guillaume Couture torzóban maradt munkáját.) Mit mondhattam volna neki? Segítsen kimagyarázkodni a császárnál? Hogy megérdemlem a Becsületrendet? A néptelen mellékutcában (Rue Chapon) csak legyintettem a semmibe.

       Akkori reménytelenségemben maradék tantiéme-jeimet a normandiai almabor párlatának fogyasztására fordítottam. Egyre szegényebben, kimerülten és kótyagosan kóvályogtam a Madeleine körül.

Megigézetten és egyszersmind elbutultan bámultam a húsz méter magas korinthoszi oszlopok sorát, mintha az ókori Görögországból vártam volna lelkem mélyén azt a csodát, amelynek minimális esélyt sem hagyott a józan és könyörtelenül hideg valóság.

     Ruházatom már alig emlékeztetett arra a dragonyosra, aki én voltam a dicsőséges jénai csatában. Háromszögletű fekete kalapom (keskeny piros szegéllyel), ezüstcsatos köpenyem jószerivel egy halvány és viseltes kísértetet fedett, ronggyá foszlott lábszárvédőimről nem is szólva.

     Miben reménykedtem? Nem voltam nagy stratéga. Holott volt kitől tanulnom. Bonaparte olykor látszólag szeszélyesen rögtönözve sakkozott a harcmezőkön, de váratlan és nagy kockázatú húzásai rendre fényes diadalhoz vezettek. Mindebből én gyakorta azt éltem át, hogy észtveszejtő feszültségben végsőkig feszítve magam (és lovam) vágtázom egy domb mögé, hogy csak odaérve tudjam meg (ha életben maradtam), merre is fordítsam szuronyom, lándzsám, kardom, miközben a hátam mögé célozva elsütöm pisztolyom, puskám.

     Volt mit kipihenni. Orromban – hiába a bevedelt Calvados – egyre a lőporfüstöt és a kiontott vér szagát éreztem. És ami még megviselt: az utolsó ágyúzásnál, a türingiai erdőnél, miközben épp megfutamítottuk Frigyes Lajos katonáit, beállt fülembe egy nem szűnő zúgás.(Tinnitus.)

     „Voulez-vous coucher avec moi, ce soir?” Már nem is válaszoltam, mint korábban („merci, non!”), hanem csak bánatosan, elkínzottan sóhajtva, számat penge vékonyra szorítva ingattam fejem. (Háromszögletű fekete kalapomban.)  A szegény kis csillogó szemű courtisane, olyan távol volt, mint egy kétszáz éve készült olajnyomat frissessége.

      Gyuszi összetette kezét, mintha imádkozni akarna, és azt kérte tegyem én is így össze a két tenyerem. Aztán húzzuk szét ujjaink és tegyük össze a mutató és középső ujjainknál kezeinket. Aztán felváltva nyitogassuk.

      „Na, mi ez? Na, mi?” Nem voltunk még tizenöt évesek se. „Nagy Árpi, Nagy Árpi, Nagy Árpi!” Tényleg. Mikor fog hozzám érni egy hús-vér igazi lány?

      A legutóbbi levélben, amit anyuék küldtek otthonról, szerintem véletlenül belekeveredett egy vers is, amit az apukám írt.

      „Marikámhoz! Szeretetemmel igyekszem gyógyítani Téged. Hogy lelki nyugalmadat így visszanyerd. Nem kell, hogy bűn szülte vágyaim szép lassan elaltassam. Ma már tisztán látom, miért is vitázunk: a gyermeknevelés jutott csődbe nálunk! Az izgalomra gyakran ez az ok: Egymást rontják a fiatalok! - Pincéből a szenet felhordani – „Túl széles, formátlan a zsák”… Én úgy látom, inkább lusta már a hát. Hiába ég az arcod tűzpiros lázban, kifogásnak bevált: „Sok a meló a gyárban.” Az izgalomra legtöbbször ez az ok: Egymást rontják a fiatalok. Ígérem Néked, Kedvesem: amíg bírom, cipelem én a fát és a szenet, mert ez a hát és ez a szív hibáiddal együtt is csak téged szeret.”

       A bátyám, Francois, ő volt hát. A „lusta hát.” Annyi volt a korkülönbség köztünk, hogy őt már Bonaparte nem vette be seregébe. Korábban, indián ügyekben sem képviseltünk közös álláspontot. Szerinte én lepukkant, kétes figurákba képzeltem regényes tiszta lelkületet. Természetes szövetségesem volt a pesti Józsefváros utcai csetepatéiban, de az már eszembe se jutott, hogy párizsi bujdosásomba magammal hívjam.

       Ezen az estén is a Madeleine környékén időztem. Jó, belátom, nem az ötvenkét impozáns oszlop tartott bűvkörében, hanem a közeli kocsma. A császár Elba szigetén volt, száműzetésben. De valami titkos belső hang azt súgta, ez nem végleges állapot.

       Kiguberáltam utolsó centime-jeimet, hogy igyak ezúttal egy mazagrant, egy fűszeres (kardamom) kávét. Kellett az energia, az élénkítő, mert nem voltam még kész a matek házival. Szemben velem, a tanulószobában Gyuszi (Jules) a fehérjék összetételével viaskodott, magában motyogva. („Az odáig rendben van, hogy az aminosavak mindegyikében egy központi szénatomhoz egy hidrogénatom, egy oldallánc, valamint egy amino- és egy… egy mi is még? … Te jó ég, megint elfelejtettem! Amino, igen, amino, és egy…. megnézem, nem kínlódok! Ez az!  Karboxilcsoport kapcsolódik. Oké, akkor tehát világos, hogy a fehérjék aminosavai ezen a módon csak az oldallánc szerkezetében különböznek egymástól.”)

       Semmit nem értettem ebből. Az oldalláncról a Keresztes Imre sebességváltós biciklije jutott eszembe. Amivel pár napja (hete) eltekertem Csabrendekre. Viszont ezt az élményt megírhatom az Őszi élményeim fogalmazás órára. A tervezett Hogyan vettem részt a jénai csatában helyett.

      Jules-re pillantottam, ő mit szólna hozzá, s aki még érintetlen Calvadosa mögött üldögélt, és elöltöltős muskétája bőrszíjának csatját igazgatta egykedvűen, azt mormogva: „Az oldallánc lehet apoláris, vagy poláris.”

      Nem gondoltam bele, de mélyen átéreztem, hogy teljesen egyedül maradtam minden kérdésemmel, és nem is várhatok semmilyen segítséget sehonnan. Ostobán pazarlom időm, ez jutott még eszembe. De képtelen voltam változtatni. Egy tolltartómban rejtőző ezüstpapírba csomagolt, félig megrágott csoki darabot észrevétlenül betoltam a számba, hogy a stúdium végéig valahogy kibírjam nyitott szemmel.

.     

 

       

         

2017.10.28.

          Egy aranyszegélyes sapkás londiner kinyitotta előttünk az ajtót. Egy mámorítóan finom illatú elegáns nő ment el mellettünk. „Mennyi az idő, Emilkém?”

          Hárman vagyunk, anyu, apu, én. Hajam rövidre nyírt, fülemnél hátrafésült, nyakkendőt is kötöttem. „Szervusztok, szervusztok, gyertek csak, a Rubint teremben vagyunk, ne adjátok le a ruhatárban a kabátot, hozzátok be!”

         A csillárt néztem, micsoda patakzóan lüktető fény, mélyvörös bársonytapéta a falakon, arany falikarok, blondel-keretes tükrök. Royal szálló. És itt ehetünk is valamit. Nahát. Ide amúgy soha be se mernék nézni.

       „Krumplit, hússal” – ezt bírtam mondani, mint egy született vidéki paraszt. De senki nem esett ki a toalettjéből. A pincér megértően bólintott. „Esetleg hozhatok egy mézes mustáros karajt, vagy egy magyaros csirkemájat, köretként pommfrível, esetleg sült almával?”

      Doktor Sebő Sándor testben itt volt, lélekben félúton 1938 Miskolca és 1957 New Yorkja között. Én épp kidugtam a fejem a Népszínház utca sóherságából. Egy vidékre bukdácsolt diák. Kétóceánnyi távolságból pillantottunk egymásra, százharminc év különbséggel.

      „Csókolom, Sándor bácsi!” Bámultam az idős doktor urat New Yorkból. Rám nézett, de valahogy szórakozott mosollyal a szülőfaluját látta átderengeni rajtam. Mögötte egy csillogó szürke – alpakka – kosztümös nő lépdelt egy barackszínű kiskutyát vezetve, egy feszes pincér kissé meghajolva nyitotta előtte az ajtót.

       Én vagyok a hajdani iskolatárs, a Jóska bácsi unokaöccse. Tényleg egy halványan derengő kísértet a lényem. Egy absztrakt pecsét a létezés evidenciáján.

     („Rettenetes miken ment keresztül a Laci, az öccse, amíg kint volt a fronton, a feleségét, két kisgyerekét, az édesanyját, a húgát mind deportálták, mind elpusztultak… Ó, hogyne. emlékszem a Fejérváry igazgató úrra, szigorú volt, de emberséges… Azokban az időkben a legkisebb emberség is hőstettnek számított… Elvei voltak, hogy a törvényeket be kell tartani… „)

    Elvesztettem a fonalat. Kaptam egy nyakkendőt. („Made in France, designed by Paul Leclerc, 100 % Rayon BSDP-99/c”) Bordó-drapp harántcsíkos, széles fazonú elegáns darab. Mihez fogom én ezt felvenni? Jobban fogok látszani egy csoportképen?

    Ültem a hosszú asztal végében, piszmogtam a tányéromon egy fonnyasztott paradicsomszelettel. Az jutott eszembe, hogy a Sándor bácsitól jött levelekben mindig volt egy tíz, vagy húszdolláros bankjegy. („In God We Trust.” Ez volt mindegyikre nyomtatva. Istenben bízunk.)

     Leejtettem az ajándéknyakkendő díszes papírborítékját, pontosabban félig szándékosan lesodortam a könyökömmel a damasztszalvéta mellől. Senki nem figyelt rám. („ Csoda, hogy nem tébolyodott meg, csoda, hogy nem lett öngyilkos, azt is megértettük volna.”) Lecsúsztam az asztal alá, hogy felvegyem a borítékot.

     Nem lepődtem meg, hogy néhány sarkantyús, lovaglócsizmás lábat láttam, a szőnyeghez támasztott kardhüvellyel. Névtelen senki voltam a harcmezőn, miért pont itt lennék más? Végigsimítottam a puha felületen. Annyira jólesett, hogy az arcomat is letámasztottam, s a hosszú asztal fedezékében kinyújtóztam. („Chopint játszott, mindig csak ezt az elképesztő lengyelt, csodálatos zseni, de olyan szívettépő…”)

     Egy aranyérme csillant a szőnyeg sűrűjében. Ki ejthette le. Kezembe vettem.

      És még egy! Elképedtem. Napóleon aranyak. (Vagy csak fénypászmák incselkednek velem?)

      Egyszer álmodtam pénzérmékről. Mámorosan fogdostam őket. Izgatott, boldog gazdag voltam.

      Az ébredés megviselt. Mohón, kétségbeesetten simogattam a lepedőt. Hátha nem is az egész.

      De valamennyi – legalább egy! – megmaradt. Ám az álom vámőrsége hermetikusan zárta a határt. Egy huncut krajcár át nem jut a valóság vámján.

      Tovább kutattam az asztal alatt a szőnyegen. Ügyeltem, hogy ne érjek hozzá egy lábhoz se. Huszárcsizma, tűsarkú báli cipő, és döbbenet: egy fakó színes rongyokból konstruált, szíjakkal kötözött bocskor is. (Egy nagyon elkésett munkaszolgálatos?)

       Egyenek, beszélgessenek a fejem fölött. Mintha itt se lennék. („Mi van a Salgó doktor ügyével? Könyörgöm, drága barátom, tegye túl magát mindenen, mert semmi, de semmi nem fontos, csak a drága élete! A gyerekek rendszeresen emlegetik, mint a jó meleg fürdőben, úgy lubickoltak a maga szeretetének varázslatában!”)

       A szőnyeg mintázata mintha megmozdult volna. Mi ez a réz retesz. Megőrültem.

       Nem normális ennyi ideig egy éttermi asztal alatt tartózkodni, ráadásul a Royalban. Vacsoraidő van. Mindenki a magasban a tányérja, pohara fölött. És hol az anyu lába?  („Képzelje, kedves Emilkém, a vizsgálatok meglepően jó eredménnyel zárultak!...  Margitkám, hadd mondjam el, milyen kellemes meglepetés ért a te szép ajándékoddal. Jó pár napig azt hittem, hogy valami alkatrész hiányzik belőle, a motor ment, de nem vitte a szőrzetet… végül is Gabika addig forgatta kezében ezt a kedves elektrotechnikai alkatrészt, hogy rájött arra, hogy az oldalt fekvő kést a középre kell helyezni a vályúba, és már lehet is használni!”)

      Egy pillanatig haboztam – mi történhet – meghúztam a reteszt. Odafenn, az asztallapon túli másik világban (néhány deciméterre az abrosz fölött) épp szervírozni kezdték a desszertet. Még nem evickélek elő, pedig a várva várt somlói galuskát most fogják hozni.

      Egy hangtalanul és rendkívül finoman, lassan billenő, kábé egyméteres kis lengőajtó nyílt meg lefelé. Hallottam, ahogy gyors ütemben lüktet a vér a fejemben. Ezt észre fogják venni és őrületes botrány lesz ebből, teljesen megőrültem és hülye vagyok?! Tényleg, mi a fészkes fenét művelek egy szállodai étterem különtermében egy amerikai magyar orvos elegáns vacsoráján, mint meghívott gyerek, egy tébolyodott.

    Az asztal alatt. Igaz, leesett egy csomagolóanyag és találtam egy aranypénzt. (De hova is lett. Nincs meg. Nem is volt. Most már én is letagadom.)

     „A külön termet tetszik keresni?” Ugyanaz a pincér volt az asztali alatti lejáróban, mint aki fönn szervírozott. (Vagy csak nagyon hasonlított rá.)

      Akkorát hőköltem rémületemben, hogy majd kiugrott a szívem. És miért „tetszikez” egy gyereket? Ahogy önkéntelenül lejjebb léptem megláttam tükröződni magamat a fényes burkolaton. Egy ráncos kopasz öregember voltam fogatlan szájjal, sárgán, beesett szemmel. Döbbenten vettem észre, hogy fehér ingem alatt csak egy fehér alsógatya van, pipaszár lábaimon fehér zokni. A pincér nem ért hozzám, de engedelmesen a fémajtó felé fordultam be, mint akinek nincs más választása.

    Kétségbeesetten füleltem fölfelé. Az anyu halálra rémül, ha nem talál meg a kávéig. Csapdába estem. Odafönn épp nevettek, de nem értettem, hogy min.

    A következő fordulónál megláttam a fém tepsiket. Szerettem volna hinni, hogy ez a szálloda étterméhez tartozó hűtőterem. De lelkem mélyén iszonyattal sejtettem, hogy ez valami más.

    Ennyi volt tehát az élet. Bárhogy óvatoskodtam. Jaj, a szüleim. Sírhatnékom támadt. Soha többet nem látom őket, el se búcsúzhattam tőlük. (Mintha egy búcsú segítene a pokoli rettegésen.)

     Hirtelen praktikus akartam lenni. Fájni fog? Mint amikor a hóhér kirángatta a fogamat. Csak most a beleim, a májam, a szemem, a szívem tépik ki. Elevenen elégetnek. Üvöltve száll ki belőlem a lélek. (Ami talán nincs is.)

     És mindez azért, mert engedély nélkül bemásztam az asztal alá. Feszegettem a hotel berendezési tárgyait. Milyen aránytalan. Ha egyáltalán kell konkrét vétek büntetésemhez.

    A megsemmisülés torkában még volt pofám vitatkozni. Miközben gyáván megadtam magam a végzetnek.

    Szerettem volna védekezésül felhozni, hogy gyerek vagyok, fejlődésben visszamaradott.

    De a tükröződésben jól láttam a hotel foglyát, a reménytelen és roskatag aggastyánt, aki voltam.

    

    

    

    

    

      

   

    

  

 

2017.10.24.

           Vereckei lapozott az osztálykönyvben. Az osztály ablakán kinézve láttam, hogy a szél megmozgatta a gesztenyefa sárga lombját. Egy ló felnyerített a közelben. A pad alatt halkan, óvatosan csőre töltöttem. Egy négyrét hajtogatott Világ Ifjúságába belekukkantottam az apróhirdetés rovatba. „Margareta Magnusson, Upsalából különféle témákról levelezne angol nyelven.” És még vagy egy tucatnyian a messzi északról. Finnek, svédek, norvégok. Meg kelet-németek.

           Kicsöngettek. Ezt most megúsztam. Kiterítettem az újságot a pad tetejére. A Csemba Zsuzsi rögtön beindult, hogy meglátta a hátsó borítón az Omega együttes mallorcai turnéján készült fotóját. „Jaj, a Molnár Gyuri, de helyes!” A sztárok mind hosszú hajjal, Kóboron olyan Hipóval kifakított trikó, és ott vannak egy spanyol üdülőhelyen a saját mikrobuszukkal. Tudósítás a közönséges magyar földi halandók számára elérhetetlen mennyországból.

           Húztam az időt. Már mehetek ebédelni, de még egy kicsit csak úgy újságot olvasgatok a közben kiürült osztályteremben. „Krisztus Manchesterben lakást vett, Jó játék a villamosszék, Szex és ifjúság” – ezt ígérte a címlap. És egy papírcsíkokba öltöztetett, meztelen lábú lány fotója volt a hívogató cégér.

         Zsigmond Márta teleírta a lapot. Interjú a Kaukázusi köztársaság Érdemes művészével, a szovjet énekes Joszip Kobzonnal. („- Milyen kérdésre válaszolna a legszívesebben? – Arra, hogy mikor lépnék fel a magyar közönség előtt? – És mit válaszolna? – Azonnal!”)

        „Államalapító királyunk, I. (Szent) István születésének ezeréves évfordulóján” Veres Pétertől, a tekintélyes paraszt írótól idézet: „Mert nem az itt a kérdés, király-e valaki, vagy tsz-elnök, esetleg szocialista párttitkár, vagy miniszter, hanem az, hogy az országban lát-e és a népben-nemzetben érez- és gondolkodik-e, vagy nem?”

        Átellenben képes hír, hogy a „szebb, mint valaha” Romy Schneidernek Alain Delon elsőként gratulált „Az élet útján” film premierjén, pedig „öt év után a viharos eljegyzés felbomlott” közöttük.

        Elvesztegetett idő. Mit kezdjek azzal a riporttal, ami arról, szól, hogy Párizsban „erősen kétséges az is, hogy a diákság esetleges elhallgattatásával sikerüljön felszín alá szorítani az egész társadalmat feszítő és mind erősebben feltörő szociális igazságtalanságokat”? De tényleg. Mi a búbánatos tarka csudát gondolt a riporter, a szerkesztő, a párt Központi Bizottsága, amikor ilyen mondatot kinyomtatott? Mi van a francia fiatalokkal? Persze, elnyomja őket az eleve igazságtalan kizsákmányoló kapitalista, imperialista rendszer. Tizenöt éves vagyok. Értem én. Mégis, a fotókon valahogy olyan életképeket látni, amik inkább vonzóak. (Tanulnom kell még.)

        „Te még itt vagy?” Kukkantott be az osztályba vidáman Légrádi Pista bácsi, pörge kalappal fején, hosszú lódenkabátban a mezőgazdasági szakközépiskola gyakorlati tanára.

        Tényleg kár az időt elpazarolni. Elkérhetem kölcsön a Keresztes Imre biciklijét. És elhajthatok Csabrendekre a Kiss Béláékhoz. Pár kilométer. Testedzés. És másutt lenni. Ha nem is messze innen.

       Megnéztem a Kossuth Lajos utcai kis kirakatban a Ditte fedőnevű harmadikos lány fotóját. Kontyban felkötött barna haj, csipkés gallérú fehér blúz, ábrándos tekintet. Talán mégis ragaszkodni kellett volna hozzá. Elbénáztam. Így most csak a gyötrelmes magány maradt.

        Bemenjek a cukrászdába valami tortát (puncsot, diókrémest, vagy egy sima csokoládésat) megenni? Az ebéd lebbencsleves volt, meg grízes tészta. Meg egy alma. A levest próbáltam úgy kanalazni, hogy lehetőleg egy millimikronnyi lebbencs se érjen a számhoz. A grízes tészta száraz volt. Bepróbálkoztam a konyhás néninél. „Bocsánat, tetszene nekem kivételesen egy kis plusz lekvárt adni ehhez?” Kétségbeesetten nézhettem, megkönyörült rajtam. „Ebből azért rendszert nem csinálunk” – és egy evőkanállal a tányéromra tett. (Próbáltam úgy állni, hogy a többiek ne nagyon vegyék észre.)

      Olyan túlcukrozott volt a lekvár, hogy könnybe lábadtam és behorpadtam egyszerre. Mohón töltöttem a kancsóból a csapvizet és vedeltem.

      Hívott a Bozzai Balázs, hogy edzés lesz, foci, menjek a kimenő idő alatt.

      Nem volt kedvem. Inkább Csabrendek. Béláékhoz. Bringával. (Sebváltós, Keresztes kölcsön adja.)

      Pár órám van. Fogtam az oldaltáskám, beletettem a Skolnyik típusú szovjet fényképezőgépemet, egy noteszt, jegyzetelni, skiccelni, egy töltőceruzát, egy golyóstollat (tűzpiros, Schneider márkájú, a nagybátyámtól kaptam), meg az ebédből maradt piros almát.

     Kicsit haboztam, de végül magamhoz vettem a Sten Mark II mintájú oldaltáras géppisztolyom, 32 tölténnyel, három tojásgránátot. Hosszú erdei úton kellett áthaladnom, s bár a helyi maquisard-ok ellenőrizték a környéket, tartani kellett, hogy a fritzek esetleg mégis meglepnek.

     Tudtam kegyetlenségeikről, Oradour, Lidice elrettentő példája nem volt ismeretlen számomra. A nácik alacsonyan tüzeltek az összeterelt túszokra, elsősorban lábaikra célozva, így a holttestek elégetésre szánt tüzet még élő emberekre gyújtották rá. Nem számíthattak kegyelemre a nők, a gyerekek sem. Rájuk a templomba bezárva gyújtottak tüzet a németek. („Legyetek átkozottak aljas szadista gyilkosok, a Jóisten irgalmazzon nektek!”)

     Feldúltan tekertem a bicikli pedálját. „Bolond vagy” – mondta még Pesten egyszer Valki Tibi, osztálytársam, - „minek hergeled magad ilyen régi történetekkel?” Igen, szerettem volna békében élni. Kimerítő volt, hogy mennyi harctéren kellett megjelennem.

     A harc még csak hagyján. Egy-egy délután Csupival a Kis-salétrom utcában gyakorlatilag több hadosztálynyi csatát megvívtunk, összesen két darab forgótáras, papírpatronos pisztollyal. Ezek életre-halálra vívott komoly párharcok voltak, a környező épületek a Rákóczi tér táján komoly tűzerő nyomait viselték. Nem volt gond a szűk józsefvárosi utcákban grandiózus lovassági ütközeteket végrehajtani.

     Emlékeszem, Csupi alól egyszer kilőttem egy igazi Zündapp motort. Akkorát bucskázott a flaszteren, hogy a legjobb kaszkadőrök is megirigyelték volna (Piroch Gabit is beleértve), de ő csak futott tovább a Nagyfuvaros utca felé, végig azt óbégatva: „A horse! a horse! my kingdom for a horse!”

    Megálltam az erdő közepén. Malmaison-ba húzott a szívem. Ahová semmiképp nem mehetek. Utoljára Pesten adtam fel egy üzenetet, Mademoiselle Francoise Roux-nak, Lyonba. (A Pif újságban keresett levelezőtársat.)

     Semmit nem írtam neki Bonapartéról. Minek ijesszem el. Még azt hinné, hogy egy futóbolond vagyok. Egy kis igazolványképet beletettem a borítékba, annak egy másolatát, ami az utazási igazolványomba készült. Átfutott bennem, hogy rajzolok egy kis álbajuszt – á la Jean Rochefort – a fotómra, de aztán letettem erről a vakmerő tervről. (Ráadásul nem is pelyhedzett még egy kis szőr se a szám fölött.)

     Tényekre szorítkoztam. A fedő sztorimra. Vidéki kollégiumba sodródott pesti fiú. („Je suis un étudiant.”) Nem túl leleményes, de a nyers valóság. („J’ai une collection de porte-clés.”) Tébolyodottan elrugaszkodott fantáziámban már postai úton abszolvált kulcstartó cserét is elképzeltem. És mégis csak egy lány. Akivel szerethetnénk egymást. (De ezt már magamnak sem mertem bevallani.) Mindenesetre rajzoltam is a levélbe. Pif figurát. Meg a kis Pifout. S hogy ne legyen nyálas, egy western kalapos portrét (Teddy Tedre hasonlító), meg egy forgótáras Coltot. Mielőtt lezártam a borítékot, azért oldásnak – mégiscsak lány! – egy virágot is.

     Már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a levelem célba ér. Pláne, hogy egyszer – egy következő életben esetleg – én magam is megjelenjek a gallok földjén. Vagy ő idetévedjen a Balaton felvidékre.

     Szerelem levelező tagozaton. Vagy még azon is alig. De a fákon túl már Csabrendek fényei kápráztattak.

    

     

               

Ezeket a cikkeket olvastad már?