Köténycsere

Köténycsere

2020.02.01. | Szerényi Gábor

Lehet persze fürdőnadrágot is húzni, de ismerjük a mondást: „olyan szomorú a férfiláb, egésznap abban a sötét nadrágban kell lenni!”

Tovább
Happening, Pesten, régen

Happening, Pesten, régen

Tovább
Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

Tovább
2018.03.17.

        Hajnali négy. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Még egyszer meg kellene nézni a menetrendet.

        Ott derengett a messzeségben. Elbotorkáltam a vécéig, ami zárva volt egy órával ezelőtt, amikor megérkeztem. De azért megfogtam a hideg kilincset és megrántottam.

        Valószínűleg korábban is nyitva volt, amikor ideértem, csak nem voltam elég határozott. Átsuhant rajtam, hogy egész eddigi életemben hiányzott a határozottság belőlem.

 Ez persze igaztalan önvád volt. Lám, teljesen gyakorlatlan stopposként is megtettem ötezer kilométert. Hatszázharmincnyolc év alatt. Át a Cerro Mono Pelado nehéz terepén. Legyőzve csüggedésem. A sárkánykígyók fenekedését. Dacolva tanáraim intelmeivel.

       Egy iskolatáskával, néhány Balaton szelettel. (Kettővel, egész pontosan.)

Még a bajszom se serkent ki tőle.

       Elfogott valami hányaveti könnyűség. Többre vagyok képes, mint kinéztem magamból.

       „Gyere vissza, bármelyik szombat este boldoggá teszlek!” Ez volt a fedél és ülőke nélküli vécécsésze fölé írva krétával, mellette egy anatómiailag aggályos ábra, hogy az ismeretlen levélíró milyen testtartásban képzeli el a boldoggá tételt. Az idegen rajzoló vágyainak mindene a saját nemi szerve lehetett, mindenesetre azt hangsúlyozta leginkább a suta, de szenvedélyben fogant rajzon.

      Keveredett a fertőtlenítő klór, és az erjedő vizelet szaga. Megrázkódtam. Inni kellett volna, de nem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán hozzáérjek a vízcsaphoz. Homorítva hátráltam.

     Meghőköltem, mert majdnem beleütköztem egy vastag bajszú, testes vasutasba, aki szinte kinőtt a semmiből. Fürkészően nézett rám, mintha azt latolgatná, van-e közöm a vécébeli felirathoz. Gyorsan eloldalogtam a kijárat felé.

    Kint az állomás utcai frontján vettem észre, hogy nagy igyekezetemben, hogy ne érjek hozzá semmihez, az egyik nadrágszáramat teljesen levizeltem. Iskolatáskámat önkéntelenül magam elé kaptam, mintha azzal elrejthetném szégyenem. Rémülten néztem körbe, de senki nem volt a közelben.

     „Ó, a régi csibészek, nem ismernek engem meg” – énekelgettem magamnak halkan, mintha én lennék az iskolarádió, ami amúgy nem volt a suliban. Negyed hatig kell kibírnom, bátorítottam magam, újra és újra megnézve karórámat. Nagyon lassan odalépkedtem egy padhoz, és óvatosan leültem.

     Megpróbáltam valamennyire kényelmesen elhelyezkedni a hideg, kemény lapon, de ilyen pozitúra nem létezett. Viszketett a lábam köze, kigomboltam a nedves nadrágom és megvakartam magam. Közben mintha reccsent volna valami mögöttem, van itt még más kísértet is rajtam kívül? Rémülten felugrottam s belenéztem a sötétbe.

     Még öt óra sem volt. Ha lenne itt egy kocsma, mint Pesten, most bemerészkednék, s vennék egy felest. Tizenöt éves elmúltam, gondoltam hetykén. Ittam én már whiskyt, olyan üvegből, amin egy fehér, meg egy fekete kutya képe volt.

     Pontosan emlékeztem rá, hogy Mexikóban átéltem ennél nehezebb helyzetet is. Lorena del Madeiros, aki másod-unokatestvérem volt, egy este kilovagolt öccsével, a kelekótya Manolóval az apjuk paradicsom-feldolgozó üzeme mögötti mezőre, és rájuk támadt a Moszkitó banda néhány arra portyázó banditája. Manolo nem teketóriázott, a mindig magánál tartott kicsi ezüst forgópisztollyal rálőtt az amúgy ravaszul nyájaskodva közelítő fickókra („Fiatalúr, szenyorita, merre van itt Don Pedro tanyája, tudnak segíteni?”), és már vágtáztak is. A lövés (vagy kettő) a semmibe szállt, és ők (ketten) veszettül hajtották Rómeót és Júliát (a két lovat).

    A Moszkitó banda nem a bátorságáról volt híres. Ha egy rablási kísérletnél ellenállásba ütköztek, általában nem bocsátkoztak tűzharcba, hanem sebesen elinaltak a helyszínről. A Rafa Benitez-i postavonat megtámadásakor annyira gyorsan menekültek, hogy még egy korábbi rablásból származó, arany pesókkal teli marhabőrtáskát is elvesztettek, tehát nemhogy nullszaldós, hanem veszteséges volt a kísérlet.

    Ám ezúttal, valahogy vérszemet kaptak, amiben közrejátszhatott az is, hogy Lorena könnyű zsákmánynak tűnt, kalapja leesett, hosszú szőke haja kibomlott, ahogy kétségbeesetten hajszolva lovát (Rómeót) menekülni próbált.

  Topolobampo felé nyargaltak, bízva, hogy elérik a paradicsom-feldolgozó raktárépületeit, ahol már az üzemet őrző fegyveresek megvédik őket. A filmekben az ilyen jelenetek általában pillanatok alatt zajlanak, gyors vágások és már írják is ki a neveket.

   A Moszkitó banda ezúttal elszánt volt és kitartó. Hajnali háromnegyed ötig tartott a hajsza. Guillermo Lozano, a jefe (főnök) most már nemcsak egyszerűen zsákmányt, de nőt akart. „Haz que la chica viva!” Ezt kiáltotta és Manolo belereszketett a képzetbe, hogy mindez (élve kapjuk el a lányt!), mivel jár. Az övében még volt hat töltény, de vajon lesz-e ideje újratölteni, miközben már remegett a félelemtől.

    Az elhagyatott Salina Cruz-i vasútállomásra végső kétségbeesésében hajszolta be végsőkig kimerült lovait a testvérpár. A vékonydongájú Manolo valami vadállati elszántsággal rúgta be az állomásfőnök ajtaját, le is sántult rögtön. Eszelősen rángatta magával Lorenát és tébolyodottan vizslatta hová rejtőzzenek, miközben tudta, hogy gyakorlatilag itt lehetetlen elrejtőzni.

     Kintről hallotta még az üldözők lovainak horkantását, „la mujer será mía”, kiáltotta Guillermo Lozano (a nő az enyém lesz), és belelőtt az állomás ablakába, ami csörömpölve darabjaira hullott. „Matamos al chico” – tette hozzá (a fiút megöljük), hogy a bent rejtőzködőknek kétségük se legyen kegyetlen sorsukról.

      A fenyegetőzést azonban egyelőre nem követte gyors támadás. Manolo az állomásfőnök asztalára nézett. Ott volt egy kinyitott olajos halkonzerv. Armorial, még egy bicska és egy villa is ott hevert, aki falatozni készült sietősen hordhatta el az irháját.

      Lorena furcsa módon nem esett pánikba, kirángatta az asztal fiókjait, s ösztöne jól súgott, az egyikben egy termetes LeMat forgópisztolyt talált, megtöltve, s mellette még három doboz 11 milliméteres Chamelot-Delvigne töltényt. Ahogy a pisztolyt kezébe vette, szemében különös fény villant. „Si tienes que morir” – súgta Manolo fülébe, - „entonces nuestras vidas no serán baratas.” Igen, ha meg kell halni, nem adjuk olcsón az életünket.

      Ekkor valaki már az elreteszelt ajtót feszegette kitartóan. Recsegett az öreg fatákolmány, a sötét vaskilincs zörgött. A nagy vasúti órán a fekete zománc ötös felé pittyent a nagymutató. Manolo és Lorena pisztolyaikat felhúzott kakassal maguk elé tartva feszülten vártak.

 

      Valaki a vállamat böködte. „Mondom, hogy nem lehet itt aludni, fiatalember!”  Csak bámultam ostobán. Engedelmesen feltápászkodtam. „Nem aludtam, csak kicsit elgondolkodtam” – motyogtam magam elé, de a fölöttem magasodó idegen férfi valószínűleg nem halhatta, mert nem reagált. Sötétkék egyenruha volt rajta, bal mellén, a zsebe fölött aranyló jelvény, a Querétaro-i lovas csendőrség sasos címere díszelgett. Sapkájának fekete plasztik sildje árnyékba vonta szemét, de éreztem, hogy ellenségesen méreget.

      Arra gondoltam, hogy alaposan kimagyarázkodom. Végülis nincs rejtegetnivaló titkom. A francia titkosszolgálat alkalmazásában vagyok, de erről csak egy magam készítette detektív igazolvány árulkodhat, ám ezt jó előre gondosan elrejtettem a Népszínház utcai négyes társbérletünk konyhájában a kisebbik hokedli fiókjába. (Ezen van az a Tercsike nagynéném kiselejtezett zöldkockás télikabátjából készített négyszögletes ülőtakaró, amiből egyébként háromszögletű Napóleon kalapot szoktam hajtogatni, de mindegy.)

      Az igazolványomon a felirat amúgy megtévesztő, mert ugyan saját nevemet írtam rá piros ceruzával: Jacques Flash, de a foglalkozás rovatba azt körmöltem: private detective, amit így a Deuxiéme Bureaux sosem ismerne el hivatalosan. 

     Minderről ezt a goromba, ismeretlen fajankót természetesen nem tájékoztattam. Közömbös arccal beadtam neki azt a dajkamesét, hogy sümegi gimnazista vagyok, aki kis kerülővel – érintve Guadalajara ananász ligeteit – épp várakozom a Trans America Express menetrendszerinti járatára, úti célom pedig a székesfőváros.  Kimondatlanul is szerettem volna érzékeltetni vele, hogy nagy hibát követett el felébresztésemmel. Jómagam, mint egyébként a pedagógia csődjének eklatáns példája, természetesen nem fűztem nagy reményeket a tökfilkó megleckéztetéséhez, mármint az abból következő tanulságok levonását illetően.  (Biztos voltam benne, hogy utóbbi mondataimat – ha egyáltalán eljut idáig az olvasásban - fel sem tudja fogni ez a renyhe agyműködésű ostoba. De ez már nem is érdekelt. Megelégedtem annyival, hogy elegánsan – gondolatban, némán – soron kívül kiosztottam cseppet sem hízelgő jelzőimet a számára.)

      „Na, jó. Ha jön a vonat, fölszáll és irány Ciudad Juarez! Nincs több flikk-flakk” – mondta önelégülten ez a hülye, és a nyomaték kedvéért jobb kezét színpadiasan rátette pisztolytokjára.  Nehezen viseltem, hogy parancsba kaptam azt, amit egyébként is tenni akartam. Fegyvertelen voltam, de ez ritkán akadályozott, hogy eszeveszett őrültségbe meneküljek.

       Rebellis szívem súgta volna, hogy dacoljak ezzel az amúgy ésszerű utasítással. Az állomás mögül kakaskukorékolás hallatszott, serpenyőkben sonka és tojás sercegett a tűzhelyeken. Meginogtam. Le is telepedhetnék itt Csabrendeken, vagy hol is vagyok, talán egy takaros menyecskével egy merőben új, egzotikus életformára válthatnék ahelyett, hogy a sümegi kollégium stúdiumain biflázom a latin nyelvleckéket. („Aliquando insanire iucundum est” – ahogy Monsieur Seneca, a Deuxiéme Bureaux vezető nyomozója mondta – néha az is kedves, ha az ember esztelenül él - két Calvados között Szajna parti továbbképzésemen.)

       Ám ebben a pillanatban az idők kezdete óta várt szerelvény egy pöfékelő gőzmozdonnyal az elején begördült az állomásra.

  

 

 

 

 

2018.03.08.

            Kimenni motorral a tanyára.

            Megint foga közé porzik a kunsági homok, pedig összeszorított szájjal feszíti magát a nyeregben, nem baj. Apa motorja, bőven zsírozva, tele tankkal. Ha nem is használja, mindig startra kész legyen. Ő a haszonélvezője idősebb Jászi Antal rendszeretetének.

            Szikrázó augusztusi délután, lehajt a főútról, a vékony kőrisfánál, amit két éve a platán helyére ültettek, mert olyan fontos, hogy legyen ott egy fa, mint egy kresz-tábla. Ez a Dékány Józsi bácsi telkének csücske. Itt kezdődik a tanyavilág.

            „Megjöttél, Tónikám? Hát az apu hogy van?” Ezt mondja Dékány néni nagyjából mindig, amikor meglátja. Pár éve még kamaszként úgy érezte, felrobban a dühtől. „Megjöttem, megjöttem, minek kérdezi, hisz látja!” – morogta, de csak leszegett fejjel a saját mellébe sziszegte halkan. És erőből visszahiggasztva magát azt hazudta, hogy: „kezitcsókolom Erzsi néni, köszönöm szépen jól”.

            Igen, az apu itt idősebb Tóni, neki még súlya van, nemcsak testileg, de valahogy az egész léte, lénye azt sugallja, ő a tanya birtokosa. (Még akkor is, ha kapatosan az árokba buckázik olykor, s pipere szintje a városban már aggályosnak hatna. De hát minek menne ő a zörömbölő forgalomba, csicsás kirakatok közé kóvályogni?)

            A kiskocsmában van tévé.

            Elég az.

            A saját borát is beoszthatná, meg az engedéllyel főzetett pálinkáját (ne vesszen kárba a lehullott alma, körte, szilva), de valahogy másféle kedvet készít, amit a többiekkel együtt iszik.

            Noha gyakran nem is beszélget másokkal. Csak üldögél, mint aki tovább nem léphet, míg át nem gondolta az életet.

            Azzal meg vagy egy perc alatt végez az ember, vagy soha.

            Nem is akaródzik neki motorra ülni – csak zsírozza, olajozza, törölgeti gondosan, - motorozzon a gyerek. A Tóni. Övé lesz úgyis minden, csak gyakoroljon.

            Buckás a földút, nem lehet, de nem is akar száguldani. Tetszik neki a terepezés, hogy uralja a hepehupát. Ez az átállás része. A városi üzemmódból a tanyaira.

            Innen nézve minden olyan letisztultnak látszik. A sok pesti bolondéria. Ahogy Zsuka nénje mondja: „az a megkergítettség!” Jó, azt is tudja, ő meg attól bolondulna meg, ha ide kéne beszorulnia a tanyára. Szép, meg kedves a bólogató gyümölcsfák karéja, - a sok szőlő ősszel! – de két nap után már megvesz a nyugtalanságtól, miről marad le Pesten!

            Már van technikája arra, hogy ne mérgelődjön Zsuka nénje szavain. Pedig tőle mindig jön intelem: „Te Tóni! Hát te úgy szaladsz, mint akinek futni kell mindig! Az a lyány, az a Zsuzsi, az megétetett téged!” Kínjában csak nevetett. A Ziegler Zsuzsi, majd éppen a gazdag lipótvárosi ügyvéd lánya, az kevert volna valamit a finom angol teájába!

            Lehívta egyszer bulizni a „sápadt, sovány, tápos” pestieket. Mindent úgy néztek, hogy ez „forgatási helyszín”, meg „motívum”. Csak az esti lerészegedés, csak az volt természetes. Apja két légpuskájával elindultak éjszakai vadászatra. Úgy fogták a szinte veszélytelen fegyvereket, mint a vadnyugati filmekben látott winchestereket. (Amúgy apja azért tartotta, mert állítása szerint ezekkel hessintette a seregélyeket a szőlőről. Az egyik egyáltalán nem is működött. A másik meg lőszer híján volt harcképtelen.)

         Jó lett volna csókolózni Ziegler Zsuzsival, de nem jött össze. Ha amaz nem is „étette meg”, ő legalább leitatta volna. De elnyuszizta. „Majd Pesten”, fogadkozott magában.

            Egy incidens volt. Kürti Balázs, ki gyártásvezetőnek készült, légpuskatussal agyonvert egy kígyót a sötétben. Megijedt, ilyesmi a pesti aszfalton nem tekergőzik, s hiába fogták volna vissza, „te gyilkos keresztes vipera!” felkiáltással széttrancsírozta. „Sikló volt az”, mondta egykedvű nyugalommal idősebb Jászi Antal, „nem bánt az senkit.” Mindenesetre az éjjel a vendégek közül senki sem mert a budira kimenni, inkább elosontak a fák közt, erősen felszerelkezve zseblámpával, bottal. De nem volt több találka, a siklók, meg a sündisznók között is elterjedt a hír, hogy veszélyes látogatók időznek a tanyán.

            Jobb így egyedül itt, gondolta a motorral krosszozva a buckák között. Bundás, a szomszéd kutyája nem ugatott, csak nézte, míg elberreg az úton. Micsoda idill, micsoda csönd, gondolta a motorját megállítva, körbenézve a tanya kapujánál.

            Meddig maradjon, ez itt a kérdés.

            Jön Ferke, a bolond. Ugrándozva jön, mint egy kölyökkutya, holott már negyven körüli. Az apja ad neki munkát a ház körül, szüretkor is be van fogva, cserébe meghúzhatja magát a tanyán. „Jaj, a Tóni bácsi! Az aztán a jó ember, áldja meg a Jóisten!” Gazsulál a fiatalúrnak. A haja mintha össze-vissza kihullott volna, de nem, csak magát nyírja egy nagy metszőollóval, attól ilyen zűrzavaros kívülről is. „Minek költsek fodrászra, nem igaz?”

            Nekitámasztja a motort a kerítésnek, s kérdi Ferkét: „mész egy kört vele?” Nem sokat kockáztat, tudja, hogy nem meri vezetni. „Jaj, Tónikám, nem ugrálok én ilyenekre!”, mondja s görnyedten el is himbálódzik a félelmetes járműtől, „hová is sietnék, nem igaz?”

            Egy pillanat alatt felméri, hogy Ferkén tavasz óta ugyanaz a kinyúlt szürke szvetter van, amit még a télen ő hozott neki kiselejtezett ruhatárából. Egészen elszalonnásodott rajta, fel is feslett több helyen, s a környező növényzetet is vissza lehet számolni a beléakadt bolyhokból. „Aztán tippmixőtél, Tónikám? Megnyerhetnéd már a főnyereményt!”, ugrándozott Ferke, míg a kútból szivattyúzta a vizet egy zománcozott kannába.

            Már elunta, nem felelt neki.

            Két nap múlva Pesten feladata van. Végre dolgozhat egy filmforgatásnál.

            Még húzhatja a tanyán az időt.

            Semmi sem fog történni. Csak a puszta létezés egykedvűsége. Nem tudta magának megmagyarázni, de meggyőződése volt, hogy ebből meríthet a legtöbbet. A legtöbbet ahhoz, hogy a pesti gomolygásban, szaggatott, feszülő impulzusok közepette legalább egy arasznyival megközelítse a megnevezhetetlent.

 

                                                                                                       

               

 

2018.03.04.

              Orvosos, Szilvi, ki-behúzogatott ujj  (motívum).

              Felvillant bennem egy emlékkép.

              Még Pesten, a Népszínház utcai társbérletbe behívtam a szomszéd Szilvit. Érett kamaszlány lett. De kisgyerekként még ő javasolta, hogy játsszunk orvosost. Vagy, ha akarom, akkor mosdatósat.  A lényege kábé ugyanaz volt. Lehúzta a kisnadrágom. Kezével hosszasan simogatott. Valahogy csak altestileg akart gyógyítani. Persze egy asztal alá bújva, amiről hosszan lelógott a terítő.

            Erre az ájulatosan izgalmas, édes emlékre építve próbálkoztam be. Magasabb fokozatra. "Azt" akartam. Kábé tizennégy évesen.

            Szilvi bejött. Elszántan közömbös arcot vágott. Erősen vert a szívem. A nagymamám elment a piacra, legalább egy félóra szabadon a bérleményben. „Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat, kivertek minket, téged s a gazdádat!”Ezt a falvédőt nézegette Szilvi a sparhelt mögött. (Lassú tűzön főtt vízben krumpli.)

            Remegni kezdett a lábam. Szólni kellett volna, de nem bírtam kinyögni semmit. Néztem a derekát.

            Csak.

           Át kellene.

           Ölelni. Itt van egy lépésre előttem.

           „Szeretnék mondani neked valamit.” Nem ismertem a saját hangomra. A hideg rázott, remegtem.

           Szilvi most rám nézett. Némán dörömbölt bennem a vágy.

           „Ezt akarod?” A balkezét ökölbe szorította, a jobb keze mutatóujját bedugta a bal ujjhajlatba. És kis mozdulatokkal ki-behúzogatta.

           Bólintottam.  „Azt nem lehet.” Mondta egyszerűen.

           Nem tudtam megszólalni.

           Nem merészkedtem tovább. Voltaképp kisfiú voltam. 

           Évekkel később arról mesélt, hogy a fiúja olyan sovány, hogyha ráfekszik nyomják a csontjai. Közben cigizett. Nem kérdeztem semmit, csak hallgattam, mintha nekem is lenne szerelmem, csak most épp nem akarok beszélni róla. "És rendes fiú, jár ministrálni is" - fűzte még hozzá, amivel nem tudtam, hogy gúnyolódik-e, vagy csak úgy csacsog.

           Nem, nem volt csacsogós. Pár évvel később épp belehalni készültem, hogy egy másik Szilvi szakított velem. "Annyira rendes fiú vagy, de nekem komoly kapcsolat kell, és akire most találtam, az már tizenkilenc éves, komoly kapcsolat." Ezzel búcsúzott tőlem az új Szilvi. Majdnem elájultam a Népszínház utca közepén. Elkezdtem bizonygatni, hogy én nagyon jó vagyok, jó leszek, ne hagyjon el. Nem tudtam meggyőzően érvelni, mert nem másította meg elhatározását.

           Felbukkant a régi Szilvi, a villamosmegállónál toppant elém. Annyira kétségbe voltam esve, hogy szinte sírva, sebesen elmeséltem neki rettenetes szerencsétlenségem. Összehúzott szemmel figyelt, fújta a füstöt. 

           "Minden nő szajha" - mondta váratlanul a régi Szilvi, és faképnél hagyott. Annyira megdöbbentem, hogy józanabb pillanataimban úgy képzelem, még mindig ott állok a villamosmegállóban, s próbálok magamhoz térni.

           Soha többet nem láttam egyiküket sem. A régi Szilviről csak hallottam történetét. Két gyereket szült, az apa el is vette feleségül, de aztán Szilvi  beleszeretett egy fiatalabb fiúba. A kapcsolatból a fiú rövid idő után meglépett, Szilvi megmérgezte magát. Megmentették, de olyan károsodást szenvedetta a mája, hogy egy évvel később - amikor már élni akart - meghalt. (Egyszer anyukám megmutatta sírját a temetőben. A zöld fűre emlékszem.)

          Az új Szilvi férjhez ment, de nem tudom kihez, és milyen lett az élete. Én - amikor már nagy pofám lett - olykor felvetettem szemtelenül a lányoknak, akikkel komoly terveim voltak, hogy választhatnak, orvosost, vagy mosdatósat szeretnének-e játszani. Szinte kivétel nélkül nevettek. 

2018.02.28.

              „Rózsika, annyira izgulok, még mindig nem jött meg!” Anyám nyugtalanul tett-vett a folyosón. Lement kávézni, visszaszaladt a rejtegetett kis konyakosüvegért. Kasparekné kikémlelt a függönye mögül. A 49-es villamos eldöngetett a kapu előtt. Egy felhajtott kabátgallérú kalapos férfi sietve lépdelt az Astoria felé. Zsebében egy törött sarkú kockacukor, egy kihegyezetlen ceruza, meg egy papírszalvéta, amin egy kék tintával írt telefonszám volt: 389-013. Nagyon fontos lehetett, mert aláhúzták piros ceruzával, de név nem volt melléírva.

              A túloldalon egy nő is felbukkant egy pillanatra. Kék, apró fehér pöttyös kendő takarta haját, arca sápadt, szája vékony, összeszorított. Mozdult a szája, magában beszélt, de csak annyi hallatszott: „soha többet nem megyek hozzá”.

              A Filmmúzeumnál egy elevenen elégetett ismeretlen katona emelt magasba egy füstölgő fehér zászlót. Ez egy film plakátja volt. Tétován szemerkélt valami évszázadokkal korábban az égben felejtett tartalék eső.

                 Gazdátlan céltalanság szivárgott. Az eredeti méreténél egy kicsit keskenyebb, és a fogantyúja már félig leszakadt. De ezen az áron nem mutatkozott jobb ajánlat a környéken. Mindenestre ezt is áthatotta a pállott hónaljszag.

                 Bárki jöhetett bárhonnan. Csak én nem jöttem. Hol vesztem el?

                „Marikám, hoznál be egy kis zsúrkekszet?” Ebben a házban minden a nőktől függött. Apám a perzsamintás mokettel letakart fotelágyban üldögélt. Véletlenül egy kétforintos érme került a pizsamanadrágja alá, de nem vette észre.

               A kihűlt kétkortynyi tejeskávéhoz gondolt még egy kis majszolni valót, nem keményet, műfogsorkímélőt. „Meghalt a lány, de él hűsége, és él szerelme, mely örök.” Rezgett a Simándy hangjától – Kacsóh Pongrác János vitézéből énekelt - a sötétbarna Orion rádió hangfala elé tett képeslap. Ez volt rajta a hónapokkal korábban küldött üzenet: „Ma is vettek vért, de az eredményt a tegnapiról sem tudom. Vérnyomásom első nap 190 volt: MA REGGEL 155/95! Átcsoszogtam a postaelosztóba, de sajnos nem jött tőletek semmi hír.”

              A lap másik oldalán színes fotó a Soproni Állami Szanatóriumról. Békés, derűs park, zöldellő bokrok, piros pad. A piros pad kicsit kopott. És sehol egy ember. Így biztosabb. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának terméke, ára 1 forint 50 fillér. És mintha a mindenkori visszajáró apró is a fotón lett volna, láthatatlanul belehímezve a tájba.

            „Mindjárt! Várj egy kicsit!” Nem a kulcs zörrent a zárban? A konyhaasztalon ott maradt előző napról egy kifli, kiszáradt. (Rokona annak a padlórepedésbe mumifikálódott kalácsmorzsának, amit 1932. június 5-én délután öt óra harminckét perckor ejtett le észrevétlenül az akkori lakó, Schwarcz Dániel órás és ékszerész, miközben aznapi Pesti Hírlapot olvasgatott teázás közben, és amit a második világháborús partvisok és a későbbi államvédelmi porszívók is ott felejtettek.)

           De be lehet áztatni a száraz kiflit tejbe, lehet mákos gubát főzni. Van ledarált mák is a spájzban, csak nem avasodott meg.

            Mosogatni is kellene, gondolta kényszeresen. Rózsika várhat. A hokedlin ott az Esti Hírlap. Megnézni az apróhirdetéseket. Mit adnak el, mit vesznek, ki halt meg.

           „Átragyog az a bús koporsó, a sírgödörből is kiszáll: az ő emléke ez a rózsa!” Túl hangos ez a rádió! Egyre süketebb lesz, gondolta.  

            „Itt a zsúrkeksz! Agyonnyúzol. Ma át kell mennem Tercsikéhez is, egyre rosszabbul van, én már nem tudom, mit csináljak, a Tersztenyák doktor úr is csak ingatta a fejét, mi lesz így velem?”

           Kivett a köténye zsebéből egy bordókockás nagy férfizsebkendőt és belezokogott. „Emilkém, nekem ki ad majd egy pohár vizet, ha leesek a lábamról? Velem nem törődik senki!”

           Apám némán, magába roskadva még jobban lehajtotta fejét. „Drága Marikám” – kezdte, s megpróbált feljebb csúszni a fotelágyon, - „ne aggódj, mindent elrendeztem, az OTP-ben is, meg Halmos Imrééknél is, ami van letétben, minden felett te rendelkezel.” Hogy nekem is félretett egy titkos takarékbetétkönyvet, arról hallgatott.

          A nagyszoba falán Júlia néni nézett áthatóan hideg és számító tekintettel. Szólni már soha többé nem szólhatott, de nézni nagyon tudott, ahogy Fried Pál pasztellel megidézte szellemét. És ez az ábrázolás olyan szuggesztívre sikerült (évtizedekkel később japán tudósok megállapították), hogy kimutatható tényleges hatása a később e falak között éltek szerelmi életére.

         „A Rózsika is sír már, hogy nekem mit kell kiállnom!”

         A rádió pillanatnyi szünet után folytatta. „Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szívemnek adósa!” Mintha fény villant volna Júlia néni szemében. Zöld. Te jó isten, mintha tényleg élne. Vagy legalább olykor életre kapna. Egyik félelmetesebb verzió, mint a másik. Zöld szemfénnyel kel életre a megfestett halott.

         „Kitűnőek az orvosaink” – próbálkozott a fotelágy lakója. „Mindennap beadják a Strofantin injekciót. Tudod, megmondták, hogy ez a poláris szívglikozidok fő képviselője.”

          Anyám csak törölgette a szemét. Mit mondjon? Eljön az, amire nem lehet felkészülni. „Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa!”

         A nagy barna műbőr szandál papuccsá vált, ebbe igyekezett biztonságosan beilleszteni zoknis lábfejét apám. Kezében írógéppel írt papírt tartott. „Dr. Mellháné Főorvos Asszonynak küldöm szeretettel egy régi versemet ’annak viszonzásául’ hogy megboldogult Édesanyám kedvenc magyar nótájának, a „Lehullott a rezgő nyárfa levelé”-nek saját fordítású német szövegét nékem ideadta.”

        Mit kell még elintézni, ezen töprengett. Levél a sümegi iskola és kollégium igazgatónak. Megköszönni mindent, a fáradozást, a kitűnő pedagógiai munkát, de sajnos fiam „különböző okok miatt” nem folytatja ott tanulmányait.

        Majd még átírja. Ez csak a vázlat. Nagyon késő van. Illetve nagyon korán.

        Lekapcsolta a rádiót. Hirtelen megérezte, hogy egyedül van. Megint meghalt mindenki. Jól van, akkor semmi akadálya, hogy újra gyerek legyen. Épp annyi idős, mint egyetlen fia. (De te most már ne halj meg, ne halj meg. Olyan korán. Hatévesen. Édes jó istenem, ne engedd!)

         Meghőkölve vette észre, hogy a falon lévő nehéz aranykeretes képből eltűnt a modell. Így bízzon az ember a rokonaiban. Szökdösnek, semmi nem számít, átdobják magukat a rozsdamentes acéllemezekkel megerősített időkorlátokon.

          Kinyílt a bejárati ajtó. Rózsika állt ott. Kinőttek a fogai, hatásos ránctalanítót találhatott, haja is megbarnulva megsűrűsödött. És az Irányi utcai jelmezkölcsönzőből kivett egy harminc évvel ezelőtti női kosztümöt.  Ki akar kezdeni vele, ezt lehetett gondolni, de akinek felesége, gyerekei vannak, az legyen észnél, bármilyen szoknyabolond.

           „Menj vissza, Emilke, aludjál, mit kódorogsz itt a hidegben!” Ez a feleségem, ez él, gondolta kissé durván elnagyolva. Mindegy, lefekszem, tette hozzá magát nyugtatva.

            Tizennyolc féle gyógy pirulát kellett volna beszednie. De úgy döntött, ki kell hagyni olykor napokat. Jobb így a testnek.

             Majd reggel biztosan megjön a fia. Csak alszik valahol. Az ajkai pályaudvaron. Vagy ha ott nincs pályaudvar, akkor a másodállásában égeti a képeket Firenzében a Savonarola ktsz alkalmazottjaként. Alkalmi munka, de iskolaszünetben ne válogasson az ember. Az autodafé szövetkezet, a lejárt KRESZ-tankönyvek ledaráló üzeme jobban fizet, de oda nem volt kapcsolat. Meg csak feketén alkalmazták volna. Nincs nyugdíjjárulék fizetés,meg egészségbiztosítás sem. 

            „Marika!” Semmi válasz. „Marika!” Túl halkan szólt. De nincs is itt. Lement Rózsikához diskurálni. Kávézni.

            Vagy máshová. Mindegy. Öreg férj ne akarjon tudni mindent.

            „Hogy került ez a kétforintos a seggem alá?”

            Rendet kellene rakni. És ne lehessen csak úgy össze-vissza feltámadni. Nemcsak az adminisztráció kaotikus. De a normális emberi kapcsolatok rovására is megy.

            Ennyi elég lesz mára. Semmi más nem számít, csak a fia jöjjön meg valahára.

            Lefeküdt az ágyra. Betakarózott. Kicsit forgolódott. És nem tudta, hogy örökre elalszik, vagy csak egy pillanatra meghal.

               

      

         

 

          

2018.02.20.

        Ezt találtam a rengeteg papír között. Többek között  Karinthy, Szép Ernő. És báró Rőmyné Fenyő Ilonka, színésznő, költőnő, és nem mellesleg a nagynéném.

        Jó régen volt ez. Nincs is e lelettel különösebben mit kezdeni. 

         Talán tényleg csak merengni.

2018.02.20.

    - Halló, Szerényi Lászlóval szeretnék beszélni!

   - Sajnos nem tudom adni.

    - Mikor beszélhetnék vele?

    - Külföldön van, tegnaphoz két hétre jön vissza.

    - És Szerényi Lászlónéval beszélhetek?

    - Együtt mentek.

    - Értem. Ön családtag?

   - Igen, a Lacinak a bátyja vagyok.

    - És budapesti lakos?

   - Nem, szegedi vagyok.

   - És még ugye, nem múlt el hatvanéves?

    - Negyvennyolc leszek márciusban.

    - Volna egy nagyszerű ajánlatom, ha előbb felelne nekem néhány egyszerű egészségügyi kérdésre.

   - Tessék csak bátran!

  -  Fáradékony ön?

  - Igen.

   - A vérnyomása rendben van?

   - Általában igen.

   - Sportolni szokott?

   - Rendszertelenül futok.

   - Nagyon jó, köszönöm a válaszait. Cégünk, amelyik egy megbízható német egészségvédő projekteket forgalmazó német vállalkozás, szeretné önt meghívni egy semmilyen vételkötelezettséggel nem járó ingyenes termékbemutatóra, ahol ön garantáltan kap egy digitális vérnyomásmérőt ajándékba. Három időpontot tudok felajánlani a következő napokban, a Hotel Levédiába egy reggelivel egybekötött előadásra.

   - Bocsánat, de a Laci, az unokabátyám akkor már elesik ettől az ajánlattól? Tudja, nem szeretném, ha miattam lemaradna erről a lehetőségről.

   - Természetesen őt és a feleségét is szeretettel meghívjuk egy későbbi időpontban. Ön a feleségével jönne, mert akkor két meghívót postázunk ki.

    - Ó, köszönöm, ez nagyon jó. A szerda reggeli időpont lenne jó.

   - Legyen kedves akkor egy teljes nevet és címet lediktálni!

   - Igen, Szomory Dezső, ipszilonnal. Feleségem Szomory Dezsőné, Jászai Mária. Lakcímünk: Budapest, ötödik kerület, Sütő utca 2. És tessék ráírni még a borítékra, hogy toronyszoba, úgy könnyebben megtalálja a házmesterünk, a Plundrich.

     - Köszönöm szépen, leírtam, küldjük a meghívót és várjuk a termékbemutatóra a kedves feleségével. Annyi a kérésem, hogy ne késsenek el, mert a későnjövőket nincs módunk a megkezdett bemutatóra beengedni.

    - Igen, értem, köszönöm, viszonthallásra!

    - Szép napot, viszonthallásra.

    (Sajnos nincs öcsém. Meg egyáltalán.)

 

  

2018.01.30.

            „Aztán, Pestre?” A sofőr sajnos dohányzott. Ettől kicsit hányingerem volt.

            „Aha.” Csak bámultam a sötét országutat. Vajon, haza jutok-e ebben az életben?

             Nyitott szemmel aludtam. A sofőr felerősítette az autórádiót. „Az éjszakai országúton egymagadban meddig élhetnél.” Ez az Omega. Lenéztem a csizmáimra. Fekete, magassarkú, ezüstcsatos. Már alig bírtam a ritmusnak ellenállni.

             Egy jól irányzott rúgással a szegecselt, vastag bőrtalppal kirúgtam az ajtót és dupla szaltóval kivetettem magam. Blöró veszettül verte a dobokat, Elefánt kezében tébolyodottan sikoltozott a gitár. (Rickenbacker A-22-es.)

              Ahogy a fák közül kiléptem a színpadra, a közönség tombolása az egekig szikrázott. Benkő Lacira néztem, aki bólintott, Bach c-dúr prelúdium és fúgájába kezdett. A szemem sarkából még láttam, hogy az amerikai katonai dzsip, ami idáig hozott hatalmas lángkilövelléssel szilánkjaira robbant, a biztonságiak mindenesetre a vörösen izzó roncsba is beleeresztettek néhány tárat automata géppisztolyaikból. 

            „Addig élj, amíg élni tudsz!” Meckyvel együtt énekelte a refrént tízezer kipróbált jó harcos. Együtt álltunk egy mikrofonhoz hajolva, mindketten fekete köpenyben vonaglottunk. A színpad szélénél őrjöngő fiatal lányok próbáltak kezükkel felnyúlni combom felé, egyikük csupaszon kivillanó melle a csizmám orrához ért.

            „Mindjárt Ajkához érünk” – mondta a sofőr, - „ott lekanyarodom Tósokberend felé, úgyhogy ki kell szállnod.” Mit mondhattam volna? Motyogtam, hogy köszönöm, és lekászálódtam az ülésről.

            Hidegebb lett. Mindegy. Gyalogoltam tovább a megkezdett úton. Nagy hiba volt, hogy nem hátizsákom van. De ez is mindegy. Beljebb megyek a koromsötét fák közé az út mellől. Nem jön szinte senki, de pisilni mégsem illik csak elbújva.

           Senki sehol. Bevillant, hogy semmi önvédelmi fegyverem sincs. Susogtak a lombok. Figyeltem a sűrűbe. Legalább egy botot szedtem volna.

           Megrázkódtam. Colorado Springs. 75 miles. A tábla nem lehet tévedés. (Néhány plusz mérföld belefér.) Egy hippi kommuna tanyázott itt. Elővettem a gyűrött, szakadt újságkivágást, hogy ellenőrizzem. A Frankfurter Allgemeine Zeitung fekete-fehér fotóján félmeztelen, virágmintákkal hímzett farmeres nők és férfiak pózoltak. Egyikük lábán olyan bakancs volt, amiből köröket vágtak ki. Ezt megigézetten bámultam. Ha ilyen lábbelihez juthatnék, tűnődtem, sokkal több esélyem lenne az egész életemben.

            Gyanús csörgést hallottam. Oldalról a lábam felé kúszott. Gondolkodás nélkül előrántottam aktatáskámból a forgópisztolyomat és a sziszegő árnyékba lőttem háromszor egymásután. Ijedtemben vad lettem, mint Veszett Róka irokéz főnök. A szívem gyorsütemű dobogását hallottam.

             A döglött kígyó mellett ott hevertek iskolai füzeteim szétszóródva. Iszonyodva guggoltam le. Kitéptem a matekfüzet középső két lapját, s a szétgurult holmik között megpróbáltam megtalálni a doboz gyufát, amit reményeim szerint magammal hoztam.

            Ott volt a dobozka. Kicsit túl közel a tetemhez. Óvatosan felvettem, s megpróbáltam lángra lobbantani a füzetlapot. Eltörtem két gyufaszálat. De harmadszorra sikerült tüzet csiholni.

            Az erdő szélén - egy, vagy több alak – villámgyorsan iszkolt a sötét sűrűbe. Sejthettem, hogy nem vagyok egyedül ezen az úton.

            Mindent visszapakoltam, s továbbmeneteltem. A kígyó talán csak egy ártatlan sikló volt. Nem vagyok igazán természeti ember, a pesti nyolcadik kerületben éltem eddigi másfél évtizedemben, ott nincsenek csúszómászók.

             Vörösesbarna sivatagba értem. Valami hatalmas erőmű – ámultam. Eszembe jutott, hogy emberemlékezet óta nem ettem, nem ittam semmit.

              Egy kiterjesztett szárnyú öles madár szállt el az óriási kémények felé. Úgy döntöttem kis pihenőt engedélyezek magamnak. Leültem egy kilométerkőre, ha mégis jönne egy autó, mindenképp észrevegyen.

              Kényelmetlen volt a kövön ülni. Átkutattam megint a táskám. Már egy száraz krumplicukorral kiegyeztem volna, pedig amúgy utáltam.

              Csak egy levelet találtam. Gépiesen beleolvastam. Nem volt lámpa, de az erőmű mintha beragyogta volna a völgyet.

              „Mindenekelőtt külön megköszönöm azt a kedves figyelmét, hogy válaszadás előtt várt pár hetet – hátha javul valamit Gabikám tanulmányi eredménye… és ez úgy látom részben sikerült is: Igaza volt Önnek: nagyon elszomorított volna, ha a biológián kívül más problémája is lett volna fiamnak. Hálásan köszönöm a részletes kimutatást a tanulmányi eredményéről (Gabikám ezt szóban közölte is velem itthon létekor, és így igazolva látom őszinteségét). Jellemrajzához annyi a meglátásom, hogy Gábor fiamnak szerencséje van, hogy olyan osztályfőnökhöz került, aki nem csak kitűnő pedagógus, hanem ezen kívül pszichológus is: ezzel kapcsolatban Gabiról nekem is az a véleményem, hogy nagyobb szorgalmat kell tőle elvárnunk, hiszen értelmes és intelligens gyerek. És tökéletesen egyetértek Önnel abban, hogy a sport feltétlenül helyre billentené labilis idegrendszerét, nemkülönben a jellemkialakításra is kedvezően hatna.”

             Szégyelltem magam. Tehát így beszélnek rólam a felnőttek. Imádott apám hízeleg annak a hidegszívű tanárnőnek. Még hogy biológiai problémáim lennének!  De tényleg. Alapító tagja vagyok a Deep Purple együttesnek. Virtuóz dobolási technikámról méltató szakcikkeket közölt a New Musical Express, meg az Ifjúsági Magazin. Hadi érdemeimről most csak annyit, hogy részt vettem a borogyínói ütközetben, vakmerő lovassági ellentámadással akadályoztam meg az ellenség bekerítő hadműveletét, Bonaparte személyesen tüntetett ki a Becsületrend tiszti keresztjével. Háromszáz irokéz indián szövetségessel Poughkeepsie visszafoglalásában is oroszlánrészt vállaltam. Ezen kívül a Kisfaludy Sándor Gimnázium felolvasási vetélkedőjén szép magyar beszédemért iskolai második helyezést értem el.

               Csikorogva lefékezett mellettem egy kis teherautó. „Hey, boy! Where do you want to go?” Felkaptam egy öles fát, s mutattam Buda felé. Ki volt száradva a szám, csak motyogtam, eltévedt lovas vagyok, vak ügetésemmel a süket ködben lapultam. „Jól van, ne éld bele magad, a vasútállomásnál kiraklak, nekem már fájront van” – mondta vidáman a fiatal sofőr.

               Lélekben már föladtam. Honnan jött ez az elátkozott ötlet, hogy stoppal jutok haza. Kétezer ötszáz tengeri mérföldet, át a Bering szoroson, Alaszkánál jobbra fordulva a második rezgő nyárfánál, a csontkeménységűvé fagyott tundrák kietlen hómezőin át, mégha váltott kutyaszánnal is, és alkalmanként tűzharcba keveredve portyázó kaolin szabadcsapatokkal…

               A vasútállomásig már négykézláb kúsztam el. Rozsdás láncokkal és két öklömnyi vaslakattal lezárt várótermet találtam. Előhúztam bajonettem és pengéjével megpróbáltam kipattintani a zárat. Nem sikerült. Mintha évszázadok óta rohadt, rozsdásodott volna egybe a homályos üvegű ajtó a sötétbarna, olajos fakerettel. Gyufát gyújtottam, s beáldoztam újabb lapokat a matek füzetemből.  Hunyorogva próbáltam kibetűzni a szakadozott menetrend feliratait. San Francisco, Yerba Buena Island, 5,25 a.m. Nem, ez a kitérő nem fér bele, villant be félig már alvó agyamba az aggodalom.

               Hirtelen meghőköltem. Egy szakállas, kistermetű, köpcös férfit láttam meg a pókhálós üvegben tükröződni. Semmi kétség, kétsoros gombolású kék lovassági zubbonyán a Grand Armée felségjeleit ismertem fel, háromszögletű kalapján a francia huszárok egyértelmű toll díszítése lengett, ha kissé leszegényedve is.

                Semmi kétség, ez én voltam. Határozottan elfáradtam az úton, a próbatételek elmélyítették tizenöt éves arcom barázdáit.  „El pago abierto a las cinco en punto”- hallottam ekkor egy borízű hangot. (Duckhorn Migration, 1875-ös évjárat.) Az ősz bajszú testes vasutas hunyorogva vizslatta, ahogy zavartan bőrövem tokjába illesztettem bajonettem. Megráztam a fejem, hogy jelezzem, nem értem mit mond, de mielőtt megismételte volna, s jobb keze széttárt ujjaival mutatta volna a számot, s baljával a pénztár felé bökött, rájöttem a megfejtésre.

                Hajnalig be kell rendezkednem a gyötrelmes várakozásra. Semmi nem segít átvészelni, takaróm sincs, és egyre hidegebb volt. Mindenestre leültem a kemény fapadra és táskámat ölemben tartva óvatosan behunytam a szemem.

 

2018.01.13.

 

        Teljesen hülye vagyok. Már mindenki úton van. A környékbeli fiúk - Ukk, Lesencetomaj, Csabrendek, Gógánfa szülöttei – már élvezik az otthon melegét. Órákkal korábban elkezdődött a téli szünet. Egy gesztenyefa is majdnem elindult. Rázta a szél, de még vonakodott.

         Már elmehettem volna én is. De nem mentem ki a pályaudvarra.

         Rám kétszáz kilométer várt. Országúton. Gyalog.

         Ezt határoztam el hősiesen. Magam erejéből jutok haza. Valahogy. (Stoppal.)

         Jack Kerouac baszta fel az agyamat, még pár nappal korábban. Bejött éjjel a paplanom alá és zseblámpa fényénél közvetlenül beledumált a tizenöt éves agyamba. („Listen to me, kiscsávó, listen to me! Most tényleg mi a faszt erőlködsz te itt, he? Azt hiszed, hogy be tudsz illeszkedni ebbe az ostoba, merev, erőszakos rendszerbe, állott vizű vidéki pocsolyába? Kapd össze magad, mutasd meg, mire vagy képes!”) És nézett ki a gyönyörű fejéből villogó szemmel. Delejesen nézett, csak kussolni tudtam a paplan alatt.

          Minden erőm elhagyott, kidugtam a fejem a mélyből, hogy levegőt vegyek. Bámultam a barokk freskókra, a plafonra. Krisztust korbácsolták rómaiak. Barokk pompával évszázadok óta. Szenvedés, pokoli kínok, de minden ünnepélyes. Szépen – emelkedetten – megfestve. Könny, vér, palást.

          A szenvedésről eszembe jutott Balázs János, aki még Pesten mesélte, hogy egy hadifogolytáborban egy rabnak egy őr nő felizgatta a nemi szervét, majd az ejakuláció előtt szikével kiherélte. Azt állította, hogy fényképsorozaton látta ezt. (Nem hittem el.) „Őr nő” – úgy képzeltem, már ez a szóösszetétel a Balázs titkos vágyairól árulkodott, mint valódi rémtettről.  

          Milyen szegényes, szánalmas az én gyötrődésem. Hiszen nem is bánt senki. Csak a puszta létezés. A sivárság. (Holott püspöki palotába szállásolva, intarziás ajtók, kovácsoltvas díszek, aranyozott blondel keretek, freskók között.)

          A hang, aki szólt hozzám inkább Ginsbergé volt. De Kerouac szövege. (Egy kicsit a Perge Ferire is hasonlított, aki egy este részegen szökött vissza a kollégiumba, de kibírta, hogy csak a zuhanyzóban rókázta ki magát, igaz, akkor alaposan. Viszont villámgyorsan lezuhanyozott, jéghideg vízzel, igazi hős, le se bukott, ami a csoda kategória volt a koleszben.)

          Összecsomagoltam és belegondoltam. Tartalék pulóver, még egy pár zokni (piros, frottír), egy fehér nejlon ing, egy alsónadrág, kicsi körömkefe, fogkefe, fogkrém (több fogamat nem engedem kihúzatni), egy könyv (Vernétől a makacs Keraban), notesz, golyóstoll (piros, Schneider felirattal).

           Egy pillantás Bulova karórámra: 17 óra múlt 17 perccel. Ez rettenetesen késő. Az esti csönd néma tonnákkal ereszkedett alá. Egy gyermekláncfű akart sóhajtani, de a felénél száraz pitypanggá válva zuhant a semmibe, rögtön a vár alatti vizesárok közepébe. (Vagy mellé, nem tudom.)

            „Te még itt vagy?” – rikkantott Karcagi Pisti, és már viharzott is el az utolsó buszjáratot elcsípni, lógott nyakából a barna sálja, mint egy laposra klopfolt, penészfoltos kolbász. Mit mondhattam volna? A waterlooi síkságon várom az utolsó rohamot.

           Óvatosan kidugtam a fejem. Sivítva csapódtak be mellém a lövedékek. Mögöttem egy ulánus némán összerogyott. A szűnni nem akaró kartácstűz ropogásában is tisztán hallottam, ahogy a nyakából lehulló aranylánc finoman megcsörrent egy öklömnyi szikladarabon. Pont a nyakát találták el, rögtön meghalt.

           Önkéntelenül az elröppenő színes zománc medál után kaptam, amin Szűz Mária volt, karjában tartva a kisded Jézust. A fedezék rejtekében elővettem az egyik papíromat, amin a puskám volt (még napokkal korábban másoltam). Magamban motyogtam: „az elektródon levált anyag tömege egyenesen arányos az áramerősséggel és az elektrolízis időtartamával.”

            Leclerc és emberei visszavonultak a domb mögé. Ha bekerítenek, és onnan próbálnak hátba támadni, – okoskodtam – akkor előbb őket kell harcképtelenné tenni a támadóknak. Ám egyelőre csak süket csönd volt ezen az oldalon.

             Faraday törvénye (még csak az első), úgy döntöttem ráér a szünet utánra. Belakatoltam vasszekrényem, fogtam a táskám és „kilőttem magam földkörüli pályámra”. Gyorsan sötétedett. De bíztam abban, hogy hamar felvesz egy autó.

             Szervusz, tejivó, szervusz, posta, szervusz, buszpályaudvar! Szépen elköszöngettem mindentől, ahogy lépkedtem szaporán ki a lakott területről. És szervusz, Ditte, te hűtlen lány, aki lelépett, mielőtt még elkezdődött volna… mi is? Közös történetünk? Ez olyan ostobán, mesterkélten hangzik.

             Senki nem volt az úton rajtam kívül. Lehet, hogy félnem kellene? Ha egy kóbor kutya kerül elő, harapós? Egy bot kellene, ami adott esetben önvédelmi husáng lehetne.

             Már a temető mellett lépdeltem. A holtak lélegzetvisszafojtva vártak. Időmilliomosok. A semmittevés örökös világbajnokai. Nem csinálnak semmit, de félelmetes birodalom polgárai.

             Mentemben odanéztem. „Örökké emlékezünk Rád.” Ezt olvastam el egy kőről. Nem vitatkoznék semmiképpen, gondoltam konfliktuskerülőként.

             Alig haladtam. Kétszáz kilométerből egyet lejártam?

             És egyáltalán. Ez az út visz Budára? Sötéten hallgattak a fák.

             Az erdő mélyén ellenséges katonák lapultak, ebben biztos voltam. Emlékeztem, amikor elkapták Cartouche-t, nem irgalmaztak. Két lovas vitte egymás között a kezeinél fogva nyeregkápákhoz kötözött hőst. Vallatáshoz tölcséren át itatták vízzel. Cartouche (Jean-Paul Belmondo) nem vallott. A Nap mozi egész közönsége döbbent csendben, pisszenés nélkül nézte, hogyan kerül ki e csávából. (Vagy elbukik, szívettépő drámában.) 

             Több autó elment mellettem. Lengettem karom, de hiába. Felnéztem az égboltra, hátha onnan mutatkozik jel. Mutatkozott is. Baljós borongás. Sötét gomolygás.

             Leszegtem fejem. Néztem a cipőimet. Egy, kettő. Egy, kettő. Csipkebokor vessző. Három, három, te leszel a párom. Hopp, egy döglött gyík. Összerázkódtam.

             Nem álltam meg, de elkezdtem zsebeimben keresgélni. Azért a bicskámat a kezem ügyében szeretném érezni. Eddig még alig jött autó, s közülük egy sem állt meg. A Vida Krisztián azt mondta, hogy előbb-utóbb mindig felvesz valaki.

             Egy teherautó is jó lenne. Még másfél kilométer és Gyepükaján. Aztán Káptalanfa. És a messzeségben Devecser. Óránként mennyivel trappolok az út szélén?

             Hirtelen ötlettől vezérelve a következő útelágazásnál befordultam balra, dél-nyugat irányába. Egy fehérlő domb látszott, mögötte furcsán dús növényzet. És valami meleg pára áradt. Becsuktam a szám és megpróbáltam mélyet szippantani az orrommal.

              Egy meghökkentően termetes, sárgacsőrű madár rebbent fel, azt hittem összeesek, úgy megijedtem. A szag – bevillant egy emlék – a budai Rudas fürdőé volt, a gyógyvíz egyszerre taszító és vonzó büdössége. Az apu vitt el oda, „jót tesz a gőz”. Mesélte, hogy egyszer egy férfi javasolta neki, törjenek sót. Ami abból áll, hogy háttal állnak egymásnak, először az egyik emeli a másikat, majd fordítva. Mindez fürdőnadrág nélkül, kis köténnyel takarva. Ő emelt is rendesen, ám a másik férfi megfordult, s úgy akarta hátulról molesztálni. „Levágtam a földre.”  

            El fogok tévedni, zakatolt a szívem. De képtelen voltam visszatérni a rendes útra. Sőt, egyre sebesebben loholtam be az ösvényen. Zakatolt az agyam, ha ez Pusztamiske felé egy kitérő, akkor még lehet, hogy le is rövidítem az utat. Viszont teljesen elment a maradék eszem, mert itt aztán egy autó se fog jönni.

           Vak azért nem vagyok. Láttam, hogy az ösvényt szegélyező sűrűben mozog valami. Állat, valami róka? Vagy ember? Kiszáradt a szám. A zsebemben csak ceruzacsonkot (golyóstollból maradt műanyag kupakkal a végén, hogy ne törjön ki a hegye), zsebkendőt, radírt, körömvágó csipeszt (Amerikából hozta egy rokon) és egy spirálfüzetet tapogattam ki. Bicska, de még zseblámpa se volt nálam.

          „You will die here” – hallottam a hátam mögött. Megfordultam, de senki nem volt ott. Nyugalom, nem megőrülni, higgasztottam magam.

           Csak mentem tovább. Már nem érdekelt, hogy bokáig ér a meleg gyógyvíz, akárhogy ügyeskedtem kőről kőre lépkedni, már a zoknimig átáztam. Nyilván a sárosfői halastavak felé keveredhettem, de akkor is furcsa, hogy egyre inkább trópusi lett az erdő.

         Vissza is fordulhattam volna, de már abban sem voltam biztos, hogy rátalálok eredeti utamra. Bevillant, hogy tényleg itt kell elpusztulnom és soha többet nem jutok vissza Budapestre.

          Bármilyen gyávának tartottam magam, most elfogott valami masszív egykedvűség. Értelmetlen volt eddigi tizenöt évem erőlködése, hogy valami célt találjak létezésemnek. Értelmetlen lesz végzetem is itt a dzsungelben.

          Fény villant mögöttem. Önkéntelenül oldalt léptem, egy kis teherautó gurult el mellettem, s lefékezett előttem vagy tíz méterre.

         Odafutottam, s benéztem az első ablakon. „Nahát, azt hittem egy öregember vánszorog itt az úton” – mondta a pörgekalapos, kövérkés sofőr, szája sarkában rövid cigarettával, - „na, szállj be!”

         Hogy le lehet ülni egy autóban, ez valami kéjmámor. És még visznek is. Az egész testem hálát érzett, hogy moccannom sem kell. „Ajkáig megyek” – mondta a sofőr. Delejezetten bámultam az utat. Halvány aggodalom volt bennem, hogy az még az utam fele sem. De még csak este tizenegy múlt pár perccel.     

             

 

 

         

             

2018.01.08.

  Megjelent egy cikkem egy magyar családanyáról, aki Párizsban élt, de elege lett az ottani életéből és visszaköltözött francia férjével, gyerekeivel Budapestre. 

  Ennyi talán nem váltott volna ki gyűlölködő hozzászólásokat. De benne van az is, hogy miért lett elege. A veszélyből. Igen, Párizsban. Az agresszív iszlámból.(A békeszerető iszlámmal nincs baja. De ott, az ő történetében  nem a békés irányzat dominált.)

  Én, riporterként tudósítottam egy esetről. Indulatoktól mentesen. A tényekre hagyatkozva. A konklúzió levonását is az olvasóra bíztam. 

  Naivitás lett volna azt feltételeznem , hogy nem rohamoznak meg a trollok, a rosszindulatú kommentelők. De azért meghökkentem. 

  Jó, a kellemetlen tények hárításának legegyszerűbb eszköze letagadni a valóságot. (Vannak, akik a koncentrációs táborok poklát is kétségbevonják.)

   Természetesen eszem ágában sem volt valódi névvel megírni a történetet. (Naná, majd még email címmel, meg telefonszámmal is tegyem célponttá azt, akitől értesültem minderről. A potenciális zaklatók keressék máshol a vesztüket.)

   És akkor most legyen itt is olvasható a Magyar Időkben megjelent írás.

http://magyaridok.hu/velemeny/reka-kapucnis-puloverben-2647234/

2018.01.06.

            „Lemész az iskolaorvoshoz?” A délelőtti nap teljesen feldúlt. Januárban májusi fények!

            Csak ráztam a fejem, hogy „nem”. Keresztes Imre már lépett is ki a betegszobából. Elgyengülten néztem ki az ablakon. Tétován megfogtam a bögrém, belenéztem. Tíz óra múlt hat perccel. Volt még vagy kétkortynyi kamillatea az alján.

            A szomszédos templomban megkondult a harang. Á, rosszul jár az órám! (A templom nem tévedhet.) Kicsit kilazítottam a két sállal betekert nyakamon a kötést.

           Mégsem ittam meg az alját. Elég volt a szaga az orromban.

           Ritka alkalom, nem mentem ma suliba. Nem kellett szimulálnom (ez soha sem fordult meg a fejemben), egyszerűen nem bírtam abbahagyni a prüszkölést. Levonultam a hálóból a többiekkel reggelizni, de az amúgy hidegszívű Máté tanár úr kihívott a folyosóra, majd rövid diagnosztizálás után („nézz a szemembe! add ide a csuklód, hadd ellenőrizzem a pulzusod!”) elküldött a betegszobába. Ő maga hozta utánam a forró kamillateát, meg egy szem Kalmopyrint, amit külön csapvízzel nyeltem le, olyan forró volt még a tea.

        Hirtelen könnyűség fogott el, hogy nem kell részt vennem a gyötrelmes iskolai órákon. És egyúttal valami piszok rossz érzés is, hogy dezertőr vagyok. Lemaradok, bár amúgy is csúszok egyre lejjebb. A rossz érzés mindenképp garantált. Kintről madárcsiripelés hallatszott, ők nem törődtek semmivel. Ha januárban van tavasz, nem ellenkeznek.

        Az ágyban – ugyanolyan vaságy volt, mint a hálóban, csak nem emeletes – magam mellé vettem füzeteim, könyveim. Matematika munkafüzet, földrajzi atlasz, A lángban álló szigettenger. A püspöki palotában berendezett hídfőállás jól védhetőnek látszott. Nyolc mesterlövész helyezkedett el a tetőn, egy Gribeauval ágyút a teraszra rakattam (inkább csak látványelemnek), jobban bíztam De Poclain lovas dragonyosainak gyorsaságában. Jean-Baptiste, le vengeur (a bosszúálló), és Captain Leclerc egyelőre tartalékerőként a háttérben maradt egy számomra is ismeretlen rejtekhelyen.

        Így bebiztosítva, haladéktalanul államügyekkel kezdtem foglalkozni.

        („Drága Marikám, a k. Gábor levelének megörültem, de a tartalma, hogy te a szanatóriumban vagy nagyon lehangolt. Marika, drágám, senki sem maradhat ezen a világon örökké! Mindnyájunknak el kell menni. Az igaz, hogy nagyon fáj, de mit tudunk tenni? Az a megnyugvás, tudom, hogy mindent megtettél. Lelkiismereted tiszta.”)

        Ezt a levelet Irénke néni küldte Pittsburgh-ből. Komoly fegyverszállító volt évekkel korábban, az „eredeti fegyverfelhalmozás” korszakából. Két forgótáras Colt pisztolyt hozott indián díszítésű bőrtokban, övvel. Készült is fénykép közös Hármashatárhegyi kirándulásunkon, ahová magammal vittem ezt a gyönyörű ajándékot. (Papírpatronos volt, nem lőtt ki semmit, de olyan káprázatosan nézett ki, hogy az egész iskolában híre ment. Természetesen nem hoztam magammal.)

        Irénke néni sorait anyu a saját levelével küldte ide. Aki meghalt, az az egyik húga volt, a Terike. Kedvenc nagynéném, aki a lakóházunkban lévő Kicsi eszpresszóban volt kávéfőző. Rendszeresen ott reggeliztem iskola előtt, tejszínhabos kakaót, mákos búrkiflivel. Ez volt a példa, hogy a legtömörebb szegénységen is akadhat hajszálrepedés, és szivároghat legalább nyomelemnyi kényeztetés.

       („Örülök, hogy vallásosként lett eltemetve, nyugodjék békében, és imádkozom, hogy béke legyen a világon! Sajnos ez egy nagy kérés! Csak arra kérlek, legyél mindig jó a d. Anyukádhoz, megérdemli.”) A levél tehát nekem is szólt. A felfoghatatlan távolságból, az Óperencián túlról.

       Jean-Baptiste lépett be a terembe. Fekete térdnadrágja sárosan lógott rajta, ezüstcsatos cipőin lótrágya, bő fehér ingén kardvágás nyoma, vérfolt, bőrövében forgótáras, hosszú csöves pisztoly, kezében vékonypengéjű tőr. „Oui, c’est moi, mon ami!” – emelte meg teátrálisan háromszögletű fekete kalapját, - „Jean-Baptiste, le vengeur!” Fűzte hozzá, mintha nem lenne biztos benne, hogy ripacskodás nélkül is elhiszem, valóban ő az, a wagrami csata egyik hőse. (Legalábbis így mesélte.)

      Erőtlenül hanyatlottam vissza. De hanyatlás közben ügyeltem rá, hogy a kispárnám alatt rejtegetett titkos bronzkart meghúzzam. Egy pillanat alatt alábucskázott az egész vaságy a betegszoba alatti üregbe. Jó volt az ösztönöm, Jean-Baptiste forgópisztolyának egész tárját belelőtte ágyamba, s csak szerencsémnek köszönhettem, hogy az ellenséghez átállt bosszúálló ördögi terve kudarcot vallott.

      Még átvillant agyamban, hogy aznap matekdolgozat is lett volna. Két halálos veszedelemből ugrottam ki. A palota alatti kazamaták felé rohantam. Fejem forró volt, de fürge pipaszár lábaim szinte röpítettek. Nyoma sem maradt a reggeli meghűléses tüsszögésnek. Tivadar bácsi, a szekerével a várhegy felé vánszorgott, két lassú lovával, Rob-bal és Roy-jal. (A legutóbbi nagy európai háborúban amerikai fogságba esett a helybéli öreg (foglalkozása szerint kocsis), s hálából a jó bánásmódért nevezte el így, angolosan a két hűséges teherhordó állatot.)

       Tigrisbukfencet vetettem, s a szekér alatt villámgyorsan átbújva próbáltam kereket oldani. Nem bíztam a kollégiumban. A szemem sarkából mintha Lenner igazgató urat láttam volna, hogy a szürke öltönyös, tömött bajszú, mokány férfi épp kilépett a püspöki palota kapuján. („Eszeveszett öreg” – sziszegtem megrészegülve pillanatnyi megmenekülésem mámorától, - „bottal ütheted a hűlt helyem nyomát!”) Láttam, hogy hogy zordan hátranéz, hidegen villan a szeme, de nem vett észre.

       Egy pillanatra megálltam, hogy ezt a fordulatot kockáslapú, spirálkötésű zsebnoteszembe belefirkantsam. (Később szégyenkezve kitéptem és miszlikbe szaggattam, hogy milyen modoros, mesterkélt, kiagyalt hülyeség. De előtte még golyóstollal olvashatatlanná satíroztam.)

       A településről egyelőre nem menekülhettem el. A szomszédos háztetőkön láttam a mesterlövészek puskáinak csövét megcsillanni. Tudtam pontosan, hogy sok jóra nem számíthatok. Kegyelemre például semmiképp.

       „Le d’argent… le d’argent, monsieur!” Toppant elém váratlanul egy fura kicsi alak. „Hát te meg ki fia borja vagy?” – kérdeztem vissza magamnak is váratlanul, csakhogy időt nyerjek. Közben egy pillanatra sem álltam meg. De a Kossuth Lajos utcai tejbolt kirakatában tükröződve tökéletesen láttam, hogy kivel hozott össze jó sorsom. 

        „Tu aime les films policiers, n’est pas?” A furcsán mosolygó alak nem volt más, mint maga Pif, le chien. A Vaillant című kedvenc képregényújságom emblematikus figurája. A kutya. Arra sem volt időm, hogy ámuljak, hogy került ide, mikor látnom kellett, hogy jómagam sem Lieutenant Gerard Dubois vagyok, aki a reggeli borotválkozó tükörben még az alsós gimnazisták jellegzetes fintorgó pofázmányával nézi önnön szőrtelen ábrázatát, s kiköp arra a kérdésre: „Quoi tu lis?”

        Nem, nyugalom, ez csak káprázat, abból is az egyszerűbb fajta. Nyilván elaludtam a betegszobán, lázas lehettem, épp a Pif újságot nézegettem, ennyi lehet a megfejtés. De azért betámolyogtam a tejboltba.

        „Úristen, mi történt veled?” – hallottam Rózsika, a tejboltos néni hangját. Felemeltem mutatóujjam, csepegett belőle a piros vér. Az ajtó, az ajtóval megkarcoltam, hebegtem zavartan.

       Kint az utcán ekkor fémes csörömpöléssel, sűrű patadobogással elnyargalt egy kis csapat lovas katona. Ha jól láttam lengyel ulánusok voltak, egy kis piros-fehér zászlós dzsidát is észrevettem. (Nem, tévedtem, inkább elzászi hegyivadászok voltak az egyenruhájuk alapján. A zászlójuk pedig átlósan piros, kis arany koronákkal, fehér bourbon liliomokka.)

      Otthagytam Rózsikát a tejboltban. Nem kell ma kakaó. Sem franciasaláta. Tovább olvastam a levelet.

     („Még mást is mondok, talán nincs jogom hozzá. Bocsáss meg. Vallási szempontból nem szabad az elhunyt ruhaféléit megtartani. Cipőt, papucsot kidobni. Ami még hordható, szegényeknek odaadni.”)

     Belegondoltam, hogy Austerlitznél, Borogyinónál, Wagramnál és a többi csatatéren rengeteg pompás uniformis hátra maradt. Nyilván a környékbeliek jó csomót összeszedtek, az se számított, ha véres, ha szakadt, lyukas.

     39, 8. Napközben. Ennek fele se tréfa. Csatakosra izzadtam magam. De nem. Ez még az esti lázmérés, elfelejtettem lerázni.

      Sárgaborsó leves. Borzalom. Kihányom a belem, úgy utálom már a szagát is.

      Mint egy kísértet, lelengedeztem az alagsori ebédlőbe. De Poclain és Leclerc az ablakmélyedésben kanalazták gépiesen levesüket. Fegyvert nem láttam kezük ügyében, a kapitány csak ledobta a gyalult fapadra fekete köpenyét, amin ott ragadt a felcsapódott sár. Kardja a csatlékkal a döngölt padlón hevert borjúbőr nyeregtáskája mellett. (Arra gondoltam, hogy fizettek-e, vagy szereztek menzajegyet?)

      A konyhából zene szólt. Majd egy férfi hangja hallatszott. „Szombathelyen irányította a csapatot, és immár öt éve szakosztályvezetőként dolgozik a klubnál.” Aztán trombita harsant. A fekete mosogatóban volt egy rádió.

      Egy fehér köpenyes (osztrák?) tisztet kísért át két szuronyos gárdista a mosókonyha felé. Néztem a foglyot, szája vékony, összeszorított és lefelé görbülő volt. Fehér tollas sisakját nem vették el, ettől még méltóságteljesebbnek tűnt. Nyilván kihallgatják, és aztán bezárják a pincébe.

      „Leírod most a matek leckét, vagy fölvigyem a betegszobára?” Branczik Laci ült le mellém. Kinyitottam a szám, hogy feleljek neki, de csak köszörültem a torkom. Ildi néni, a konyhás kinézett a kis ablakon.

       Mindenképpen hazautazom pénteken este. Erre gondoltam elszántan. Mégpedig autóstoppal.

       Egy nap alatt kell meggyógyulnom. Semmi más nem érdekelt. De az erőt adó borzalmas levesbe képtelen voltam beleenni.

     

     

        

    

 

Ezeket a cikkeket olvastad már?