Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2018.08.20.

       Emil, az ötvenéves özvegy férfi, főkönyvelő az Óbudai Hajógyárban a 6-es villamos Blaha Lujza téri megállójában meglátott egy elbűvölően szép, fiatal nőt. Előfordul ilyen. Néz az ember, nyugtalanná válik. Mit lehet tenni?

      Lebeszéli magát például. Biztosan foglalt. Boldog kapcsolatban él. Vagy ha nem, akkor is mit lehet mondani? Persze ha visszanéz, abból már el lehet kezdeni valamit.

     Emil felszállt a hatosra. Követte a nőt. „Bocsánat, ez a villamos a Margit-hídra megy, s lehet onnan nézni a tűzijátékot?” 

     Így kezdődött. Megbeszélték, hogy mind a ketten vidékiek, tartsanak össze.

     Én ekkor – Erzsike néném szerint még a Holdon úszkáltam egy tóban – egyetértően bólogattam. 1951. augusztus huszadika volt. Leendő szüleim megismerkedtek.

     Két évvel később, még 1953. augusztus elején Poroszlón a kitelepített családok egy része visszaköltözhetett – ha nem is korábban elvett budapesti lakásába – a nagyszülőkhöz, vidékre. Későbbi anyósom, Gabi mama így augusztus 21-én, Sátoraljaújhelyen szülte meg kislányát, majdani szerelmem, feleségem, Editkét.

    Utólag az ember hümmög. Asztrológia így, csillagok állása úgy, vitatható elmélet, de valami különös mégis dereng bizonyos dátumok körül. Editke a Baktay féle képletek, elemzések tanulmányozója, tudója volt. Szembe akart nézni sötét, nyomasztó emlékekkel és segítő erők világával is.

    Még tiltó listán volt, de a Széchenyi könyvtárban, külön engedéllyel, helyben lapozgathattuk osztrák katonatiszti felmenőinek – Zobory Pachner Guido, Márió és Lothár – hadművészeti elemző munkáit. Anyai édesapja számvevőségi főtanácsos volt, akinek egy fennmaradt papírlap szerint 1943 decemberében a „Kormányzó Úr Ő Főméltósága legfelsőbb elhatározásával a Számvevőségi II. osztályú főtanácsosi címet és jelleget adományozni méltóztatott.”

    Ízlelgettem – le is másoltam – az üzenet archaikus, finoman patetikus stílusát. „Erről Számvevőségi Főtanácsos Urat örvendetes tudomás végett értesítem.” Szegény jó Vadányi Dezső bácsi! A tisztességes helytállás, becsületes élet sem mentette meg, hogy az ötvenes években, a Rákosi uralomban egyszerűen tönkretették azzal, hogy a „Horthy rendszer magasrangú tisztviselője volt”.

   Öngyilkosságot kísérelt meg, túlélte. Élete végéig állhatatos katolikusként fohászkodott Szűz Máriához. Egy kis olcsó porcelán szobrocska megmaradt utána.

    Két héten múlott, hogy Editke nem a poroszlói kitelepítésben született meg.

    Tűnődtem, hogy hányféle embertelen igazságtalanságot éltek meg családjaink, kiket a fasiszták gyilkoltak, kiket a kommunisták tettek tönkre.

    A tragédiák ideje után szükségszerű, hogy a béke ideje jöjjön. Szerelem. Gyerekek. Család. Olyan munka, amit akkor is csinálnék, ha nekem kellene fizetni érte…

    Közben javíthatatlan múltba merengő vagyok. Egy gyerek lelkével, aki a hajdani életek reliktumait nézegeti. Vannak fiókjaimban kitüntetések, amik igazából Gordont és Gáspárt, unokáimat illetik, de azért még várjunk, hogy nagyobbak legyenek.

    És a Signum Laudis, a Károly csapatkereszt mellett immár a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje is a család büszkesége, amit én vehettem át az idei Szent István ünnepen.

   Augusztus huszadika. Nemzeti és családi ünnep egyszerre…      

     

2018.08.15.

    Már majdnem katona voltam. Egyszerre érzékeny és kemény fiú. 23 éves. A bevonulásom előtti napokban – 1975. december végén - a Balázs Béla Stúdióban néztem Erdély Miklós filmjét, a Partitát, Bujdosó Alpárral és Megyik Jánossal, az akkor még a szocialista hatalom által ellenségesen méregetett párizsi Magyar Műhely avangard művészeivel.

    - Elmész még berúgni, meg csajozni? – kérdezte egyikük. Mindkét program vonzott, de csak tékozoltam az utolsó szabad órákat. Lerészegedni már profi módon tudtam, ismertem a büdös kocsmák mosdóinak hideg csempéjét, ahogy homlokomat támasztottam két okádás között.

     - P betűvel kezdődik, a-val végződik és nagyon, hiányzik, mi az? – hallottam a korabeli viccet, amit Erdély beapplikált filmjébe.

     „Pravda.” Ez volt a megfejtés. Az igazság.

    Egy nappal korábban befizettem a Semmelweis utcai maszek fényképésznél néhány portréra. Hosszú haj, zsenge szakáll, John Lennont gondoltam kicsit utánozni, de inkább egy kicsit szégyenlős Bakunyin, anarchista-ipari tanuló arcképét rögzítette a fotós bácsi.

     Életemben először ültem Alfa-Rómeó autóba (ráadásul francia rendszámmal), amivel áthajtottunk a Hungáriába, hogy ott folytatódjon az este. „Pinot Noir. Azt kérek. Két decit.”A szomszéd asztalnál Balaskó Jenő olvasott fel valamit, nem hallottam, csak a pörge madzag nyakkendőjét láttam, úgy nézett ki, mint egy csapongó gondolatjel.

    - Attól még nem avangard egy mű, hogy poszt-dadaista módon feldúlja a konvencionális szerkezeteket! – jelentette ki valaki elég dühösen. („Baromira éhes vagyok, de itt nem fogok rendelni kaját, egy vagyonba kerül” – hallatszott egy bús hang.)

    Nem dohányoztam, de elfogadtam egy vékony szivarkát, amivel megkínált valaki, hallván, hogy másnap – vagy holnapután? – bevonulok. Átfutott bennem, hogy kimegyek telefonálni. Editke talán már otthon van. A szerelmem.

    Huszonhárom évesen nem komoly az ember. Erről elolvastam a szakirodalmat, Arthur Rimbaud-tól, bár ott a 17 évesekről szólt ez a tétel. Egy rövid hajú lány folyton rám nézett mosolygósan a szomszéd asztaltól. Mire véljem ezt?

   A haverjaimtól azt hallottam, hogy a Hungáriában könnyű csajozni. „Van, aki megengedi, hogy a női klotyóba besurranj mellé” – állította egy festőművésznek készülő korombéli fiatalember. „Csak jó legyen a dumád, nehogy Remarque-ról beszélj, vagy Salingerről, csakis az avangardról!”

   Hittem is, meg nem is. A lány mindenestre engem nézett. Már benyakaltam a borom háromnegyedét. „Lányka, ha ősz hajadban megáll az áram” – szavalta egy fekete bőrdzsekis költő, - „tudd, de ne irtózz, Vencel király volt az!” Erről a lenyűgözően züllött figurától az is kitellett, hogy egy művészeti vita hevében kigombolta sliccét és azzal a felkiáltással: „azelőtt csak mutogatták a farkukat az emberek, de nem vették elő!”, és tényleg kirakta az asztalra a fütyijét. Erdély egykedvűen megjegyezte: „komolytalan, játékos elem.”  A botrány egy pillanat alatt hatástalanítódott.

     Felálltam és kissé szédülten megindultam, hogy mégis telefonálok. A nadrágzsebemben már markoltam a készülékhez kellő pénzérméket. A lányra néztem, de most nem figyelt rám. Mögötte a hatalmas tükörben viszont megláttam magamat, sápadtan és riadtan. Ostobának láttam az arckifejezésem. Eszembe jutott, hogy pár órája rám förmedt Erdély, „mi az, hogy nem foglalkozol a koncept-arttal?!”   Persze ez ilyen műbalhé volt. Balaskónak is beszólt: „írhatnál normális verseket is!” De mindenki röhögött ezen, a megszólított is.

    Eszembe jutott, hogy mit írt Csupi, a gyerekkori barát, aki már hamarabb megkezdte katonai szolgálatát a Fertőszentmiklósi radaros alegység határvédelménél. „És ne feledje uraságod,, hogy a lövészeti gyakorlatra vattát vigyen magával!” Nem vicc volt, a füldugó helyettesítő anyag. Különben csengeni fog órákig az AK 47-es géppisztoly csattogásától.

    Elmentem a ruhatár melletti fali telefonok mellett és imbolyogva megcéloztam a mosdót. A nőinél egy pillanatra megálltam. Hátha épp jön az a lány a szomszéd asztalnál és nem kérdez semmit, csak odatartja a száját.

    Valami a lelkem mélyén azt súgta, hogy nehéz idők jönnek, és vattával ezeknek csak az elenyésző töredékét tudom kivédeni.

  

    

2018.06.16.

A buszon belelestem a mellettem ülő újságjába, és épp azt olvastam „a Szabadság párt”, miközben a mögöttem ülő épp azt mondta: „szabadságra megyek”. Fölkaptam a tekintetem és látom, hogy épp a Szabadság úti megállóba értünk. Úgy éreztem egy pillanatra kívül-belül bekerített ez a szó.

2018.06.09.

           A termál részen a zuhanyzók térelválasztóin derékmagasságban kis lyukakat fúrt egy ismeretlen kíváncsi.  Egy régi emlék bevillant kisfiú koromból, amikor egy nyilvános vécében a hasonló kis lyuk mögött megláttam egy emberi szemet. Akkor megriadva csak odatettem az ujjam, hogy eltakarjam a belátást. Aztán pánikszerű fürgeséggel, ijedten, szégyenkezve elhagytam a fülkét.

           A Lukácsban – legalábbis nálam – nem próbálkozott be senki. Nem tudom mit tettem volna most. Tudok sajnos nagyon durván káromkodni, de jobb szeretem visszafogni felcsattanó dühödt természetem. Egyetlen egyszer keveredtem csak utcai incidensbe, aminek végén kétszer egymásután behúztam egy agresszív kötekedőnek. Azt a meccset visszaütés nélkül megnyertem, de sokáig rossz kedvem volt miatta, s megfogadtam, ha egy mód van rá, elkerülöm a balhét.

          A Lukácsban ötletesen megoldották ezt az ügyet. Tömködni a lyukakat meddő kísérlet lett volna. Kifúrják újból, hiába ellenőrzik. Így aztán lekapták minden második zuhanyzó ajtaját, minden szomszéd fülke nyitott lett, lehetetlen sunnyogva skubizni.

          Tényleg, lazítani jön az ember ide, hagyjuk már kinn a hülyeségeket.

           Van a termál medencékhez vezető részen egy bokáig érő vizes sáv. Na, ennél számosan úgy jönnek be a korlátba kapaszkodva, hogy a peremén lépkedve ne érje el a lábukat a víz. Ügyesen megoldják, hogy aztán pillanatokon belül a közös medencében együtt áztassák egész testüket a gyanús többiekkel.

           Emlékszem, amikor a szaunába betopogott a Nemzet Művésze, Kállai Feri bácsi. Elmesélte, hogy éppen kipróbál egy gyógyvízkúrát, a Lukács tényleg csodatévő hely. Döbbenet, ennek is már több mint tíz éve, azóta ő is az emléktáblák sorát gyarapítja a hideg medence falán.

            Van egy másik bácsi, akit sose mulasztok el üdvözölni. Egyszer elpanaszolta, hogy sokan nem köszönnek, amikor bejönnek. Ez neki rosszul esik. Megsajnáltam. Talán vidékről került a fővárosba, itt nincs olyan köszöntgetés, mint falun. Igazság szerint én se vagyok ilyen köszöngetős, de ha őt észreveszem a szauna fél sötétjében, hát szóra nyitom számat.

            Ebből is lehet gond persze. Van egy éves bérlettel úszó kritikus, akivel olykor kicsit beszélgetünk, többnyire színházról. Semmiképp nem harsányan, inkább szordínósan. Egyszer egy idegen ránk szólt, hogy ő csendben szeretne itt pihenni, hagyjuk abba a beszélgetést. Konfliktuskerülőként biccentettünk, jó, majd később folytatjuk. Ám ekkor egy másik ott izzadva üldögélő közbeszólt, hogy szerinte ez egy nyilvános szauna, és igenis lehet itt halkan beszélgetni. És egyébként őt éppen érdekli is, hogy az Anyám orra című előadásban milyen volt Nagy Ervin a Deák Tamás helyett.

             Amilyen ritka módon írta a véletlen ezt a kis jelenetet, olyan letöppedt lett a vége: már nem akaródzott tovább beszélgetni. Mégiscsak a kussoltató győzött. Igaz, nem volt ott a jóbarát, a frappáns válaszok mestere, a szócsatákban virtuózan vívó Díner Tomi.

              A fő feladatom persze a hidegben való úszás, szauna, különböző hőfokú termálvizekben időzés, aztán újból hidegben tempózni. Persze leírva többnek hat, ennél lassúbb és lustább vagyok.

 

               

2018.04.07.

  Volt meghívóm az operabálba.

              A Roland fiam barátnője. A Zsani. Ő lophatta el.

              Angyalom, vannak még kedves emberek! Mindennel el tudok számolni. A férfiakkal is.

             Úrinő voltam, a főorvos úr kezet csókolt nekem, és megkérdezte miben segíthetne. Ezüsthajú, jószagú. Professzor a kettes neurológián!

             Tipp-topp kitakarítottam az egész kócerájt. Nem esett le a karikagyűrű az ujjamról. Még mit nem!

            A Guszti az uram, nem segített semmiben. Pénteken reggel vittem be a kórházba. Ott halt meg az édesanyám.

          Szárazbabot, kolbászt, csalamádét, ha kellett a száraz kenyeret is kilószám! Mit számított már akkor? Odaadtam volna a bundámat is. Kikaparnám a két kezemmel a sírból, csak élne még!

           Ez a kedvenc karkötőm. Illik a színe a szememhez. Szeretem a szépet. Ebben temessetek el, hagy aludjak anyukával.

           Az uram elitta a szentimrei lakásunk.  Meg is vert sokat. De a Guszti már nem fáj.

           Csak Roland. A fiam. Aki őt bántja, azt verje meg az isten!

           Nem érdekel engem a Zsani. Elvitte a fiamat! Meg a megtakarított pénzemet.

           Ennyim maradt, ami rajtam van.

           Nincs az az isten, hogy én itt levegyem a kabátom. Olyan büdös férfiszag van itt, hogy elhányom magam. De most, angyalom, hova mehetnék?

           Ennék valami kis meleg levest.

 

2018.03.31.

          „Anyuka, megjöttem!” Keszthelyi belesett a verandára. Mandula, dió korondi mázas tálkákban a viaszosvászonnal letakart asztalon. A meszelt falon a régi falvédő, halványsárga zsírfoltos, de keményre vasalva, kékkel belehímezve: „Édesanya ajkán az a legszebb zene: tártkarokkal mondja: Gyere kicsim, gyere!”

         Koradélután van, biztosan szunyókál a tisztaszobában. A csorbaszélű kedvenc csészéje árulkodik: ebéd után kávézott, de ettől csak jobban alszik. Egy fél percig merengve nézte a szögön lógó habverőt, nagy merőkanalat, a kék zománcos kuglófsütő formát, gyerekkora harci játékait, amik sisakként, buzogányként szerepeltek. Bentről kihallatszott a rádió halkra állítva: „Deres már a határ, őszül a vén betyár, rá se néz már sohasem a fehérnép!”

        Leült az asztalhoz. A maradék kávét beleöntötte egy vizespohárba, olyan háromujjnyit, s mint a pálinkát felhajtotta. Hideg és keserű volt, megrázkódott. Az üvegkancsóból ráivott mohón az állott csapvízből.

       „Zolikám, megjöttél?” Csoszogott elő az anyja a szobából. „Csókolom, anyuka” – mondta, - „a déli csatlakozást elértem. A Tibi itthon van?” Eszébe jutott, hogy mindig ugyanarról beszélnek. Kamaszként úgy érezte megőrül, hogy anyja mindig így fogadja: „Zolikám, megjöttél?” Mintha nem látná, hogy épp megjött.

       Mindegy. Mára már tanár úr lett. Bírnia kell. Ahogy az idegesítő kamaszokat is.

       Meg hát mégis az édesanyja. Egyszerű parasztasszony. Kereszt lóg a nyakában.

       A Tibi nincs. Van valami furcsa az öccsében. Nem csinál semmit. És mintha mindig készülne valamire.

      „Elég lesz ennyi, anyuka” – ezt úgy mondja, hogy anyja ezután mindig mer neki még legalább két merőkanállal. (Ezúttal kelkáposzta főzeléket.) „A fasírtból csak kettőt!”

      Az esti vonattal megy vissza. Ezt elhatározta. „Pihenj le egy kicsit” – kérlelte anyja, - „édesapád olvasgat, beszélgess vele kicsit.”

      Minden csak kicsit. Persze. Jó.

      Kicsit vár, és ő lesz az igazgató. Száz év múlva! Átélésében annyi.

      Nem pipázik apja húsz nyár óta, de valahogy benn maradt a tisztaszoba levegőjében a dohány szaga. („Más se kell az egész világból, csak a pipa, meg egy pohár bor.”) A nagypapa és a nagymama esküvői fotója, barnult, simára retusált arcok, aranyozott keretben. Mellette sötétre pácolt fafeszület. Hogy is van az esti imádság? „Vater unser, der Du bist im Himmel. Geheiliget werde Dein Name. Dein Reich komme”, valahogy így kezdte Gréti mama, de többre nem emlékezett.

     „Zolikám, nagyon örülök, hogy itt vagy” – szólalt meg a fotelágyban apja. „Nem tudom mire elég még az időm” – folytatta, - „de szeretném neked felolvasni néhány gondolatomat.”

     Úgy érezte elhagyja minden ereje. Végülis ezért jött. Lerogyni a gyerekkori menedékben. Levegőhöz jutni. Átgondolni, mi legyen. Célok rövidtávon, hosszú távon. Jelentkezni Szombathelyre továbbképzésre. Családot alapítani. (De mire?) Nem csak hagyni, hogy megtörténjen az élet. Irányítani. Érvényesülni. Nem elveszni a hétköznapok csip-csup gondjai közt.

     Leült. Hirtelen bevillant Rózsa Piroska frissen mosott, lófarokba font hajának illata. Amikor megállt mögötte az osztályban. Mint villámcsapás cikázott át rajta a nyers testi vágy. Miközben minden észérv arról szólt, hogy határozottan lebeszélje magát a kaland kísérletéről, azon kapta magát, hogy gondolatban már el is csalta a kollégium pincéjéből nyíló titkos kazamatákba a lányt, aki fantázia képében akarta is a csábítást.

    „Csak a szomorú dallamok tudnak igazán szépek lenni, mik visszatükrözik az élet hiábavalóságát” – kezdte a felolvasást apja. „”Főleg, ha hetven felé közelg az ember. És tisztán látja, hogy az élet véges. Kár minden erőlködésért: tudomásul kell venni, hogy öreg korában az ember sután-bután lökődve lépked séta közben, míg egyszer aztán elmeszesednek erei és utolsót sétál – mindenkitől elhagyottan!” (Itt kis hatásszünetet tartott. Ivott egy kortyot a hokedlire tálcán odakészített csipkebogyó szörpből.) „A virág is lehull egyszer – mondják vigasztalón, és ilyenkor pár szóval összegezni kéne, hogy mi értelme volt az életemnek? Voltak bánatos éveim és voltak örömeim is olykor. Boldog vagyok, ha Marikám szép profilját nézem, lesem, de ha őt idegesnek látom, azt nehéz elviselnem!”

    Nem figyelt. Rózsa Piroska meztelen testére gondolt. Rá fogja venni, hogy a szeretője legyen. Csellel, trükkel, bármivel. Akár zsarolással. Nem gyerek már. Fiatal nő. De diák. És ki van szolgáltatva. Különórákat fog felajánlani neki. Dicséri. Hogy milyen tehetséges. A maximumot kell kihozni a képességeiből. Szigorú lesz hozzá. Addig gyötri, míg sírva nem fakad. Megszállja. Leviszi a pincébe. Levetkőzteti.

     „Zolikám, hozok be neked egy kis sütikét, túrógombócot, meg kávét isztok még apuval, ugye?” Túrógombóc! Tejföllel! A megunhatatlan desszert. És persze mindjárt jönnek az apai intelmek, a harctéri emlékek, Csávási Géza, jutasi őrmester történetei.

     Nem figyel, de kell, hogy most itt legyen. A hazai légkör, a bázis, a röpke pihenés. És persze Tibitől a szer. A szerelemben minden harcmodor, cselvetés megengedett. Valami ilyesmit írt valami ókori görög, vagy ki. Tibi szerint jól működik. Becsempészni a lány italába. Meghívja majd presszóba üdítőt inni. Nem alkoholt, azt nem szabad. Aztán míg kiküldi pisilni – ha nem kell neki, tanári felszólításra akkor is kimegy megpróbálni -, s aztán beleönti a kisüvegcséből a port. (Ami Tibi szerint tuti eredményes.)

   „Akkor Csávási őrmester megkérdezte tőlem, na, karpaszományos kadét, milyen messze van ide az a rezgő nyárfa? Mondom neki, őrmester úrnak alázatosan jelentem, körülbelül hét, vagy nyolc méterre, de lehet, hogy csak öt. Vagy talán kilenc és fél. Esetleg. Erre a jó őrmester alaposan leteremtett. Ez nem jó felelet! Összecsapja a bokáját, s határozottan azt mondja: hat méter huszonöt centi! Na de, ha nem annyi? Nem számít. A határozottság a lényeg. Ha később kiderül, hogy tévedett, akkor majd módosít.”

    Ezt is annyiszor mesélte már apja, hogy tudja kívülről. Mindegy. Csávási őrmester rég halott, de a szelleme, tanítása, lám még mindig él.

    Háromnegyed négy múlt egy perccel. (Vagy rosszul jár ez az óra?) Kicsit görcsölt a hasa. Kéne még egy pohár víz, gondolta.  Ekkor meghallotta, hogy nyílik a kinti ajtó.

   Megjött Tibi.

  

2018.03.27.

     Keszthelyi tanár úr lement az alagsori vasszekrényekhez. Ha szimata nem csal, csak rajtaüt valami rendbontáson. Megállt a lépcsőfordulóban.

     Füle kissé kihegyesedett. Összébb szorította amúgyis penge vékony száját. Ádámcsutkája box állásba merevedett. Tükörsimára borotvált állán tompa fehérséggel csillant a leszüremkedő sápadt délutáni napfény mostoha unokaöccse: az alagsori homály.

      Hangtalanul állt, mint egy hatalmas vékony állat. Akkora csend volt, hogy hallotta karórája (Poljut) ketyegését.

      Én a vasszekrényemnél álldogáltam moccanatlan. Újraolvastam a leveleimet. „Kedves fiacskám! Remélem, hogy a nagyobb fiúk nem bosszantják az elsősöket – de ha ilyen panaszod lenne – ilyenekről értesítést kérek sürgősen. Mindenképpen megteremtem részedre a nyugodt légkört – vagy ott, vagy bárhol – de igyekezz áthidalni a kezdés nehézségeit.”

      Keszthelyi még orrát előremeresztve szimatolt a néma félhomályba, aztán elunta a lesben várakozást. Nincs itt senki, gondolta csalódottan. Hangtalanul megfordult, helyből rugaszkodva hatalmas szökelléssel az alagsori lépcső vaskorlátjára ugrott és gumitalpú cipője spiccén elképesztő biztonsággal villámgyorsan felszaladt. Fent a fordulóban egy pillanatra kimerevedett, nyelve, mint egy rúgós bicska kilövellt szájából és röptében bekapott egy legyet, majd zsákmányát kettéharapva a tanulószoba felé távozott.

     Ebből semmit nem vettem észre, mert gondterhelten bámultam Lenner kollégiumi igazgató úr levelét, amit az apukám másolatban visszaküldött nekem. „Kedves Szülő! Sajnálattal közlöm, hogy fia magatartása és tanulmányi munkája nem megnyugtató, további középiskolai tanulmánya komoly veszélyben van. Szükségesnek tartom, hogy a felmerült kifogásokról személyesen tájékoztassam, ezért kérem, szíveskedjék mielőbb felkeresni.”

     Úgy éreztem elhagy minden erőm. Szenvedek a kollégiumban, fáj az idegenség az iskolában, tényleg botrányosan rosszul teljesítek. De a szégyentől, hogy bukottan takarodjak el innen, még inkább iszonyodtam.

     Sokallottam a magamon érzett terheket. Korábban egyre csak azt hallottam, hogy tehetséges vagyok, csak kicsit kell összekapni magam és sikeres leszek az életben. Figyeljek, tanuljak. Nem akkora kunszt ez.

     Lejjebb mentem az alagsorban. Jól emlékeztem. A használaton kívüli konyhai eszközök – feketéllő üstök, rozsdás sütőlapok, törött merőkanalak – raktára mellett a letapétázott fal kissé megpenészedve megrepedt. A Keresztes mondta korábban, hogy itt van egy lezárt alagút, amin régebben át-átszöktek a lánykollégiumba. („A tanárok. Meg felsősök is.”) És elmondta, hogy „olyan” nyögéseket, sikolyokat lehetett lentről hallani, az egész fiúkollégium képtelen volt visszaaludni a fantáziaképek izgalmától.

    Belestem. Doh és hideg zsírszag keveredett. A leláncolt vasajtót öklömnyi vaslakattal zárták le, olyan poros volt, hogy azt jó régen nyithatták ki utoljára. Meresztettem a szemem a sötétbe.

    Egy pillanatra azt hittem szörnyethalok. Egy kiselejtezett, hatalmas asztal mögött, a szétcsúszott lábas halmok mellett mintha egy férfi ült volna mozdulatlan, mint egy halott.

    Most kapóra jött, hogy olyan rossz evő, sovány vagyok. Befeszítettem magam a lelakatolt lánc és az ajtófélfa közé. Egyszerre kapott el a mohó kíváncsiság és a rémület, hogy jó, jó befurakszom nagy nehezen, de mi lesz, ha ki meg nem tudok majd jönni.

    Lihegve, kicsit nyögve egyszercsak benn voltam, s nyomban levertem egy üstöt, ami éktelen csörömpöléssel még egy rakat felpolcolt fémedényt felborított. (Ezt néztem mumifikálódott üldögélőnek egy perccel korábban.)

    Még gyakorlatilag semmihez nem nyúltam, de már poros pókhálók tapadtak rám, számban avas ízt éreztem. Köpni akartam, de a nyálam sűrű és nehéz volt, csak rátapadt ráérősen az államra, mint valami keserű zselé.

    Háromnegyed négy múlt egy perccel. A stúdium kezdetéig még volt időm. Hogy szokja a szemem a sötétet, leültem a képzelt múmia helyére, s magam elé néztem.

   A sötét, korhadt, de tekintélyesen nagy faasztal lapján iszonyodva vettem észre, hogy kettéharapott legyek kis tetem darabjai sorakoznak, láthatóan katonás rendbe rakva. Frissnek tűntek, baljóslatúan frissnek.

   Keszthelyi tanár úr e közben visszatért a nevelők pihenő szobájába. Balkezének kisujja körmével a két fölső metszőfoga közül kipiszkált valami zöldesen csillanó maradványt. Az orrába mehetett valami por, mert háromszor egymásután hatalmasat tüsszentett. „A szentségit neki!” Egyedül volt, fiókjából kihúzott egy kis laposüveget, s meghúzta. Jóféle szilvapálinka volt.

   Megnézte az óráját: háromnegyed négy múlt egy perccel. Meglepődött. Csak ennyi lenne az idő? Vagy megállt az amúgy nagyszerűen működő, pontos Poljot De Luxe automata karórája? Füléhez emelte, de megnyugtató, egyenletes ketyegést hallott.

    Felkelt a székből, leemelte A műveltség könyvtára sorozatból a Föld kötetet. Találomra belelapozott.  „Livingstone és Stanley találkozása Udsidisben, 1871. október 18-án.” Fejfedőjüket emelve köszöntik egymást, köröttük bennszülöttek, színpadias beállításban. Egy másik ábrán az Archaeopterix nevű ősmadár csontváza, a mellette lévő lapon a Stegosaurus rostratus csontváza, hatvanszorosan kisebbítve.

   Rózsa Piroska jutott eszébe. Nyugtalanítóan szép. De nem. Nem kockáztathat. Tervei vannak. Ő itt igazgató lesz. Várni kell.

  A hétvégén kimegy a Schmidt tanyára. Fiatal tanárok, tanárnők szüreti mulatsága. Igen, ott lesz Réz Aranka is. Aki – ezt mindenki tudja – meg van gebedve érte. Neki ugyan nem az esete.

  De. Átmenetileg könnyít helyzetén. Aztán majd meglátjuk.

  Engedélyezett magának még egy slukkot. Felállt, megnézte magát a tükörben. Sovány arc, rövid fekete haj, hátrafésülve, komoly tekintet. Kicsit összehúzta a szemét és feljebb szegte állát. „Szervusz, igazgató úr!” Köszöntötte tükörképét.

  Egy pillanatig így maradt. Előleg a jövőből. Majd emlékezni fog. Hogy minden a tervei szerint alakult.

   

         

 

2018.03.20.

     „Szervusz, tanár úr, gyere be” – ennyit hallottam a folyosó fordulójában. Keszthelyi tanár úr bement az igazgató úrhoz. Hidegen vetett rám egy pillantást még. Mert persze észrevett. Mint mindig, amikor nem akartam. (És sohase akartam.) Gondterhelten mentem tovább a tanulószoba felé. Sütő Csaba elrohant mellettem, s direkte meglökött, de csak hülyéskedett. „Menjünk majd a fatelepre, kéne pénz!”

      Lenner igazgató úr bal keze mutató és hüvely ujját gyorsan ütögette egymáshoz. Keszthelyi leült az íróasztal előtti nehéz, sötétbarna székre. „Röviden: rúgjuk ki” – mondta pillanatnyi szünet után, miközben az asztallapon heverő, bronzból készült antik levélnehezékre pillantott, ami heverő agarat ábrázolt.

     Lenner hallgatott. Az ablak zárva volt, de behallatszott a kertből a galambok burukkolása. Megigazította maga előtt a Magyar Nemzetet, aminek címlapján A Biztonsági Tanács vitája a közel-keleti helyzetről volt a fő anyag. „A reális szemlélők egyöntetűen megállapíthatják, hogy sokkal több az agresszív motívum az izraeliek fellépésében” – olvasott bele a közepébe szórakozottan.

    „Tudod ki ez a gyerek?” Keszthelyi lényegre törően összefoglalta. „Tehetsége van, de pimasz. Nem tud koncentrálni. Órák alatt firkál. Ügyesen rajzol, de ennyi. Biológiából, kémiából drámaian rosszul áll. Matekból nyögvenyelős. És egyáltalán. Folyton felesel. Az egész hozzáállása egy kudarc. Hányaveti, hetyke, nemtörődöm. A legnagyobb postaforgalma neki van a kollégiumban, a szülei tehát figyelnek rá, de pesti, így gyakorlatilag csak levelek útján tudnak hatni rá.”

    Lenner tömött bajszát simogatta ujjbeggyel. „Nincs pártérdek se a gyerek mögött, apja könyvelő, anyja háztartásbeli. Túl sok a probléma vele, nem látom értelmét, hogy kínlódjunk vele, menjen vissza Pestre.”

     Keszthelyi kinézett az ablakon. Rózsa Piroskára gondolt, az érettségire készülő gyönyörű tanítványára. „A kocsma volt az utolsó csepp a pohárban” – mondta feszesen.

     Lenner morrant. „No, azért még nem kell kirúgni, megbüntetjük, de kapjon még esélyt.”

      Eközben én beültem a tanulószobába és rendezgettem könyveim, füzeteim. „Zertifikat Deutsch als Fremdsprache Prüfungssatz.” Továbblapoztam az otthoni levelek közé, a nekem készült másolatokkal legalább képzeletben benyithattam rokoni kapcsolataink világába. Ami többnyire arról szólt, hogy megpróbáltunk a gazdag rokonoktól valami támogatást kisírni.

      („Kedves Lajcsikám! Szilveszter napján hozta Jakutics Béla, válogatott focista kapusunk a Te gyönyörű újévi küldeményedet. Édes Marikám, a feleségem majd elájult örömében, így mesélte nekem a nagy meglepetés történetét. Én már csak akkor értesültem az eseményről, amikor hazajövet az asztalunkra mutatott kedves Marikám – persze csillogó szemekkel: 30 darab piros százas volt szétteregetve az asztalon, mint egy fölséges dekoráció. Csak ennyit motyogott elcsukló hangon: Mexikó… Mexikó… Mexikó…”) Otthonról egy indigóval másolt köszönő levél. Tudjak erről. Családunk reménye a mexikói unokatestvér. Aki egy kinti lottó főnyereményből paradicsom-feldolgozó üzemet vett.  („És egy ilyen szép pénzküldemény felbátorít arra, hogy áradozva fejezzem ki köszönetemet: az életszínvonalunkat felemeli, életünket meghosszabbítja.”)

      Keszthelyi, a kérlelhetetlen nevelőtanár közben továbbérvelt ellenem. „Elment egy harmadikossal, az Imrédy Bélával kocsmázni, az egy dolog. Súlyos fegyelmi vétség. De igazad van, igazgató úr, ezt még büntetéssel el lehet intézni. Három hónap kimenő megvonással például. De ami sokkal súlyosabb, az a hazugság. Megpróbálta letagadni!” Penge száját még jobban összezárta, állát feljebb szegte, szeme hidegen csillogott.

     Lenner megigazította maga előtt a bronz agár levélnehezéket. Ilyen kutyája volt a tanyáján. „Berúgott, rosszul lett, gyakorlatlan tehát, megijedt” – summázta az esetet. „Mindenképp írok az apjának. Kapjon még egy esélyt. Mégiscsak egy gyerek.” Jóindulatú volt az igazgató úr. „Persze egyelőre természetesen kimenőmegvonás határozatlan ideig. Nem tűrök hazudozós kamaszt az intézményben!”

     Lássa a Keszthelyi, hogy ő a főnök, a kemény kézzel fegyelmet, rendet tartó. Belelapozott az íróasztalán heverő Magyar Nemzetbe, hogy jelezze, erre az ügyre ennyit szánt, és már meg is oldotta.

A Pravda cikkét idézte egy tudósítás, melyből kiderült, hogy egy moszkvai magyar képzőművészeti kiállításon fiatal alkotók,- köztük Gyulai Líviusz - „utat keresve – mint az gyakorta előfordul – divatos irányzatok befolyása alá kerülnek. Nem könnyű az útra rátalálni, hiszen nemcsak a bizonytalansággal, hanem idegen tekintélyekkel is meg kell küzdeniük. A legfontosabb mégis az, hogy a helyes irányban tapogatózzanak.  Sajnos a kiállításon szürrealista szellemben fogant, túlzottan bonyolult érzeteket keltő művekkel is találkoztunk. A fiatalok egyike-másika még nem tört ki az „én” szűk világából s nem jutott el korszakunk tág világába.”

    Keszthelyi dinamikus léptekkel, de gumitalpú cipőjében hangtalanul, gyorsan a fiúk zuhanyzója felé vette az irányt, mint egy afrikai szavannán prédáért induló ragadozó. A mosdó fölé hajolt és tenyerébe csorgatva mohón nyeldekelte a hidegvizet. Jobb is így, hogy marad a pimasz pesti. Megfegyelmezi, rendre szoktatja, betöri a fegyelembe. Sötétnadrágja zsebéből fehér textilzsebkendőt húzott elé és megtörölte kezét, arcát. A tükörben megnézte magát. Harmincnégy éves, kissé sápadt (talán vérszegény?), nőtlen, földrajz-történelem szakos tanár. Bemérhető távlatokkal, kiszámítható életpályával. Édesanyja nyugdíjas matematika tanárnő, apja szintén pihenő életszakaszában lévő volt iskolaigazgató. Minden a papírforma szerint alakult. Még nem, de majd ő lehetne itt a kollégium vezetője. Csak kitartó, elszánt, hidegen kalkuláló, megingás nélküli célratörő legyen.

        És ne hibázzon. Farzsebéből vékony fekete plasztik fésűt húzott elő. Egy pillanatra körülnézett. Üres a mosdó. Megint kinyitotta a csapot és hideg vizes kézzel hátrasimította rövid, sűrű fekete haját.

        Eszébe jutott, hogy ugyanennek az épületnek a másik, lánykollégiumi felében van Rózsa Piroska. A kísértés. A „csinos pofikájú alamuszi cicalány”, ahogy gondosan őrzött, lakattal elzárt szekrényében tartott naplójában írta. Bemérte, hogy a lány szorgalmas, de gyakorlatilag csak magol, igaz, példásan, viszont eredeti gondolatnak még a kísérletét se sikerült felfedeznie nála. A bimbózó nőisége viszont észveszejtően hatott rá.

       Egyik nap valamilyen ürüggyel lement a tornaterembe is, hogy megnézze Piroskát. Miközben taktikai trükkel a testnevelő kolleginát, a filigrán, sportos Anna Rozit környékezte meg, hogy a nyugdíjba vonuló Kalmár Laci bácsi (latin tanár) búcsúztató meglepetés ajándékáról beszéljen vele, valójában ravaszul a lányt leste.

        Rózsa Piroska buta lehetett, de hülye nem volt. Fekete egyrészes tornadresszében épp kötélen mászott, amikor észrevette Keszthelyit a bordásfalnál. Tudta, hogy tetszik neki. Fölhúzódzkodott legfelülre. Azt képzelte, hogy a tanár felles oda. Kapaszkodott a vastag, durva kötélbe.

       Sokáig nem maradhat fent, ezt tudta. De pár pillanatot igen. „Na, jössz már?” Kérdezte Gál Ica, a barátnője. Kicsit lejjebb csúszott. A lába között dörzsölődött. Elöntötte a meleg. Hirtelen arra gondolt, hogy a szűk tornadressz alatt teljesen meztelen. Visszhangos volt a tornaterem, most tűnt fel, hogy szédül.

       Keszthelyi valóban fel-felpillantott. „Nahát, a lányok milyen jó erőben vannak” – mondta a tanárnőnek. „A fiúk egyike-másika a feléig se bír felmászni!”

        Rózsa Piroska rövid csusszanásokkal, lassan, fokozatosan jött lejjebb. Minden moccanás izgatta, ahogy a vastag, durva kötél dörzsölte a lába közét. Kapaszkodott erősen, mert úgy érezte hihetetlen izgalom lesz úrrá rajta, s majd elájul a kéj szégyenétől. Egy csepp nedvesség csöppent a combhajlati gombolásnál.

      „Na, jól van lányok, akkor most szépen nyolc kör levezető futás jön, de nem andalgunk, erőből mindenki, tessék, rajta!”  Talán kevésbé, mint a fiúk, de dübögtek a lányok is. Keszthelyi, mint aki épp feljegyez valamit, füzettel, tollal a kezében, homlokráncolva még állt a fal mellett. Karórájára is nézett, lépett egyet-kettőt, írogatott (vagy csak úgy tett).

       A tornacipők jellegzetes gumiszaga keveredett a kamaszlányok illatával, elkeveredve a tornaterem tömör szag-alapvetésével. Keszthelyi azon kapta magát, hogy a lányok mellét oldalról nézi, a karjuk melletti kivágás felől. Az a hajlat ott, a lány ciciknél. Az finom husi.

       Egyszerre erőt vett magán és kemény léptekkel kimasírozott az őrületből. (Illetve annak előszobájából.) Eszébe jutott, hogy mennie kell fiúkat fegyelmezni.

       Indokolatlanul nagy erővel, szinte feltépte a tanulószoba ajtaját. Bentről a fiúk riadtan pillantottak felé. A nevelőtanár érezte, hogy most nehéz lesz megállnia előtte bárkinek is. Vizslatva nézett körbe. Dühöt érzett, de nem adott számot önmagának arról, hogy miért éli meg ezt az indulatot olyan kéjes elégtétellel.

     

 

    

2018.03.17.

        Hajnali négy. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Még egyszer meg kellene nézni a menetrendet.

        Ott derengett a messzeségben. Elbotorkáltam a vécéig, ami zárva volt egy órával ezelőtt, amikor megérkeztem. De azért megfogtam a hideg kilincset és megrántottam.

        Valószínűleg korábban is nyitva volt, amikor ideértem, csak nem voltam elég határozott. Átsuhant rajtam, hogy egész eddigi életemben hiányzott a határozottság belőlem.

 Ez persze igaztalan önvád volt. Lám, teljesen gyakorlatlan stopposként is megtettem ötezer kilométert. Hatszázharmincnyolc év alatt. Át a Cerro Mono Pelado nehéz terepén. Legyőzve csüggedésem. A sárkánykígyók fenekedését. Dacolva tanáraim intelmeivel.

       Egy iskolatáskával, néhány Balaton szelettel. (Kettővel, egész pontosan.)

Még a bajszom se serkent ki tőle.

       Elfogott valami hányaveti könnyűség. Többre vagyok képes, mint kinéztem magamból.

       „Gyere vissza, bármelyik szombat este boldoggá teszlek!” Ez volt a fedél és ülőke nélküli vécécsésze fölé írva krétával, mellette egy anatómiailag aggályos ábra, hogy az ismeretlen levélíró milyen testtartásban képzeli el a boldoggá tételt. Az idegen rajzoló vágyainak mindene a saját nemi szerve lehetett, mindenesetre azt hangsúlyozta leginkább a suta, de szenvedélyben fogant rajzon.

      Keveredett a fertőtlenítő klór, és az erjedő vizelet szaga. Megrázkódtam. Inni kellett volna, de nem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán hozzáérjek a vízcsaphoz. Homorítva hátráltam.

     Meghőköltem, mert majdnem beleütköztem egy vastag bajszú, testes vasutasba, aki szinte kinőtt a semmiből. Fürkészően nézett rám, mintha azt latolgatná, van-e közöm a vécébeli felirathoz. Gyorsan eloldalogtam a kijárat felé.

    Kint az állomás utcai frontján vettem észre, hogy nagy igyekezetemben, hogy ne érjek hozzá semmihez, az egyik nadrágszáramat teljesen levizeltem. Iskolatáskámat önkéntelenül magam elé kaptam, mintha azzal elrejthetném szégyenem. Rémülten néztem körbe, de senki nem volt a közelben.

     „Ó, a régi csibészek, nem ismernek engem meg” – énekelgettem magamnak halkan, mintha én lennék az iskolarádió, ami amúgy nem volt a suliban. Negyed hatig kell kibírnom, bátorítottam magam, újra és újra megnézve karórámat. Nagyon lassan odalépkedtem egy padhoz, és óvatosan leültem.

     Megpróbáltam valamennyire kényelmesen elhelyezkedni a hideg, kemény lapon, de ilyen pozitúra nem létezett. Viszketett a lábam köze, kigomboltam a nedves nadrágom és megvakartam magam. Közben mintha reccsent volna valami mögöttem, van itt még más kísértet is rajtam kívül? Rémülten felugrottam s belenéztem a sötétbe.

     Még öt óra sem volt. Ha lenne itt egy kocsma, mint Pesten, most bemerészkednék, s vennék egy felest. Tizenöt éves elmúltam, gondoltam hetykén. Ittam én már whiskyt, olyan üvegből, amin egy fehér, meg egy fekete kutya képe volt.

     Pontosan emlékeztem rá, hogy Mexikóban átéltem ennél nehezebb helyzetet is. Lorena del Madeiros, aki másod-unokatestvérem volt, egy este kilovagolt öccsével, a kelekótya Manolóval az apjuk paradicsom-feldolgozó üzeme mögötti mezőre, és rájuk támadt a Moszkitó banda néhány arra portyázó banditája. Manolo nem teketóriázott, a mindig magánál tartott kicsi ezüst forgópisztollyal rálőtt az amúgy ravaszul nyájaskodva közelítő fickókra („Fiatalúr, szenyorita, merre van itt Don Pedro tanyája, tudnak segíteni?”), és már vágtáztak is. A lövés (vagy kettő) a semmibe szállt, és ők (ketten) veszettül hajtották Rómeót és Júliát (a két lovat).

    A Moszkitó banda nem a bátorságáról volt híres. Ha egy rablási kísérletnél ellenállásba ütköztek, általában nem bocsátkoztak tűzharcba, hanem sebesen elinaltak a helyszínről. A Rafa Benitez-i postavonat megtámadásakor annyira gyorsan menekültek, hogy még egy korábbi rablásból származó, arany pesókkal teli marhabőrtáskát is elvesztettek, tehát nemhogy nullszaldós, hanem veszteséges volt a kísérlet.

    Ám ezúttal, valahogy vérszemet kaptak, amiben közrejátszhatott az is, hogy Lorena könnyű zsákmánynak tűnt, kalapja leesett, hosszú szőke haja kibomlott, ahogy kétségbeesetten hajszolva lovát (Rómeót) menekülni próbált.

  Topolobampo felé nyargaltak, bízva, hogy elérik a paradicsom-feldolgozó raktárépületeit, ahol már az üzemet őrző fegyveresek megvédik őket. A filmekben az ilyen jelenetek általában pillanatok alatt zajlanak, gyors vágások és már írják is ki a neveket.

   A Moszkitó banda ezúttal elszánt volt és kitartó. Hajnali háromnegyed ötig tartott a hajsza. Guillermo Lozano, a jefe (főnök) most már nemcsak egyszerűen zsákmányt, de nőt akart. „Haz que la chica viva!” Ezt kiáltotta és Manolo belereszketett a képzetbe, hogy mindez (élve kapjuk el a lányt!), mivel jár. Az övében még volt hat töltény, de vajon lesz-e ideje újratölteni, miközben már remegett a félelemtől.

    Az elhagyatott Salina Cruz-i vasútállomásra végső kétségbeesésében hajszolta be végsőkig kimerült lovait a testvérpár. A vékonydongájú Manolo valami vadállati elszántsággal rúgta be az állomásfőnök ajtaját, le is sántult rögtön. Eszelősen rángatta magával Lorenát és tébolyodottan vizslatta hová rejtőzzenek, miközben tudta, hogy gyakorlatilag itt lehetetlen elrejtőzni.

     Kintről hallotta még az üldözők lovainak horkantását, „la mujer será mía”, kiáltotta Guillermo Lozano (a nő az enyém lesz), és belelőtt az állomás ablakába, ami csörömpölve darabjaira hullott. „Matamos al chico” – tette hozzá (a fiút megöljük), hogy a bent rejtőzködőknek kétségük se legyen kegyetlen sorsukról.

      A fenyegetőzést azonban egyelőre nem követte gyors támadás. Manolo az állomásfőnök asztalára nézett. Ott volt egy kinyitott olajos halkonzerv. Armorial, még egy bicska és egy villa is ott hevert, aki falatozni készült sietősen hordhatta el az irháját.

      Lorena furcsa módon nem esett pánikba, kirángatta az asztal fiókjait, s ösztöne jól súgott, az egyikben egy termetes LeMat forgópisztolyt talált, megtöltve, s mellette még három doboz 11 milliméteres Chamelot-Delvigne töltényt. Ahogy a pisztolyt kezébe vette, szemében különös fény villant. „Si tienes que morir” – súgta Manolo fülébe, - „entonces nuestras vidas no serán baratas.” Igen, ha meg kell halni, nem adjuk olcsón az életünket.

      Ekkor valaki már az elreteszelt ajtót feszegette kitartóan. Recsegett az öreg fatákolmány, a sötét vaskilincs zörgött. A nagy vasúti órán a fekete zománc ötös felé pittyent a nagymutató. Manolo és Lorena pisztolyaikat felhúzott kakassal maguk elé tartva feszülten vártak.

 

      Valaki a vállamat böködte. „Mondom, hogy nem lehet itt aludni, fiatalember!”  Csak bámultam ostobán. Engedelmesen feltápászkodtam. „Nem aludtam, csak kicsit elgondolkodtam” – motyogtam magam elé, de a fölöttem magasodó idegen férfi valószínűleg nem halhatta, mert nem reagált. Sötétkék egyenruha volt rajta, bal mellén, a zsebe fölött aranyló jelvény, a Querétaro-i lovas csendőrség sasos címere díszelgett. Sapkájának fekete plasztik sildje árnyékba vonta szemét, de éreztem, hogy ellenségesen méreget.

      Arra gondoltam, hogy alaposan kimagyarázkodom. Végülis nincs rejtegetnivaló titkom. A francia titkosszolgálat alkalmazásában vagyok, de erről csak egy magam készítette detektív igazolvány árulkodhat, ám ezt jó előre gondosan elrejtettem a Népszínház utcai négyes társbérletünk konyhájában a kisebbik hokedli fiókjába. (Ezen van az a Tercsike nagynéném kiselejtezett zöldkockás télikabátjából készített négyszögletes ülőtakaró, amiből egyébként háromszögletű Napóleon kalapot szoktam hajtogatni, de mindegy.)

      Az igazolványomon a felirat amúgy megtévesztő, mert ugyan saját nevemet írtam rá piros ceruzával: Jacques Flash, de a foglalkozás rovatba azt körmöltem: private detective, amit így a Deuxiéme Bureaux sosem ismerne el hivatalosan. 

     Minderről ezt a goromba, ismeretlen fajankót természetesen nem tájékoztattam. Közömbös arccal beadtam neki azt a dajkamesét, hogy sümegi gimnazista vagyok, aki kis kerülővel – érintve Guadalajara ananász ligeteit – épp várakozom a Trans America Express menetrendszerinti járatára, úti célom pedig a székesfőváros.  Kimondatlanul is szerettem volna érzékeltetni vele, hogy nagy hibát követett el felébresztésemmel. Jómagam, mint egyébként a pedagógia csődjének eklatáns példája, természetesen nem fűztem nagy reményeket a tökfilkó megleckéztetéséhez, mármint az abból következő tanulságok levonását illetően.  (Biztos voltam benne, hogy utóbbi mondataimat – ha egyáltalán eljut idáig az olvasásban - fel sem tudja fogni ez a renyhe agyműködésű ostoba. De ez már nem is érdekelt. Megelégedtem annyival, hogy elegánsan – gondolatban, némán – soron kívül kiosztottam cseppet sem hízelgő jelzőimet a számára.)

      „Na, jó. Ha jön a vonat, fölszáll és irány Ciudad Juarez! Nincs több flikk-flakk” – mondta önelégülten ez a hülye, és a nyomaték kedvéért jobb kezét színpadiasan rátette pisztolytokjára.  Nehezen viseltem, hogy parancsba kaptam azt, amit egyébként is tenni akartam. Fegyvertelen voltam, de ez ritkán akadályozott, hogy eszeveszett őrültségbe meneküljek.

       Rebellis szívem súgta volna, hogy dacoljak ezzel az amúgy ésszerű utasítással. Az állomás mögül kakaskukorékolás hallatszott, serpenyőkben sonka és tojás sercegett a tűzhelyeken. Meginogtam. Le is telepedhetnék itt Csabrendeken, vagy hol is vagyok, talán egy takaros menyecskével egy merőben új, egzotikus életformára válthatnék ahelyett, hogy a sümegi kollégium stúdiumain biflázom a latin nyelvleckéket. („Aliquando insanire iucundum est” – ahogy Monsieur Seneca, a Deuxiéme Bureaux vezető nyomozója mondta – néha az is kedves, ha az ember esztelenül él - két Calvados között Szajna parti továbbképzésemen.)

       Ám ebben a pillanatban az idők kezdete óta várt szerelvény egy pöfékelő gőzmozdonnyal az elején begördült az állomásra.

  

 

 

 

 

2018.03.08.

            Kimenni motorral a tanyára.

            Megint foga közé porzik a kunsági homok, pedig összeszorított szájjal feszíti magát a nyeregben, nem baj. Apa motorja, bőven zsírozva, tele tankkal. Ha nem is használja, mindig startra kész legyen. Ő a haszonélvezője idősebb Jászi Antal rendszeretetének.

            Szikrázó augusztusi délután, lehajt a főútról, a vékony kőrisfánál, amit két éve a platán helyére ültettek, mert olyan fontos, hogy legyen ott egy fa, mint egy kresz-tábla. Ez a Dékány Józsi bácsi telkének csücske. Itt kezdődik a tanyavilág.

            „Megjöttél, Tónikám? Hát az apu hogy van?” Ezt mondja Dékány néni nagyjából mindig, amikor meglátja. Pár éve még kamaszként úgy érezte, felrobban a dühtől. „Megjöttem, megjöttem, minek kérdezi, hisz látja!” – morogta, de csak leszegett fejjel a saját mellébe sziszegte halkan. És erőből visszahiggasztva magát azt hazudta, hogy: „kezitcsókolom Erzsi néni, köszönöm szépen jól”.

            Igen, az apu itt idősebb Tóni, neki még súlya van, nemcsak testileg, de valahogy az egész léte, lénye azt sugallja, ő a tanya birtokosa. (Még akkor is, ha kapatosan az árokba buckázik olykor, s pipere szintje a városban már aggályosnak hatna. De hát minek menne ő a zörömbölő forgalomba, csicsás kirakatok közé kóvályogni?)

            A kiskocsmában van tévé.

            Elég az.

            A saját borát is beoszthatná, meg az engedéllyel főzetett pálinkáját (ne vesszen kárba a lehullott alma, körte, szilva), de valahogy másféle kedvet készít, amit a többiekkel együtt iszik.

            Noha gyakran nem is beszélget másokkal. Csak üldögél, mint aki tovább nem léphet, míg át nem gondolta az életet.

            Azzal meg vagy egy perc alatt végez az ember, vagy soha.

            Nem is akaródzik neki motorra ülni – csak zsírozza, olajozza, törölgeti gondosan, - motorozzon a gyerek. A Tóni. Övé lesz úgyis minden, csak gyakoroljon.

            Buckás a földút, nem lehet, de nem is akar száguldani. Tetszik neki a terepezés, hogy uralja a hepehupát. Ez az átállás része. A városi üzemmódból a tanyaira.

            Innen nézve minden olyan letisztultnak látszik. A sok pesti bolondéria. Ahogy Zsuka nénje mondja: „az a megkergítettség!” Jó, azt is tudja, ő meg attól bolondulna meg, ha ide kéne beszorulnia a tanyára. Szép, meg kedves a bólogató gyümölcsfák karéja, - a sok szőlő ősszel! – de két nap után már megvesz a nyugtalanságtól, miről marad le Pesten!

            Már van technikája arra, hogy ne mérgelődjön Zsuka nénje szavain. Pedig tőle mindig jön intelem: „Te Tóni! Hát te úgy szaladsz, mint akinek futni kell mindig! Az a lyány, az a Zsuzsi, az megétetett téged!” Kínjában csak nevetett. A Ziegler Zsuzsi, majd éppen a gazdag lipótvárosi ügyvéd lánya, az kevert volna valamit a finom angol teájába!

            Lehívta egyszer bulizni a „sápadt, sovány, tápos” pestieket. Mindent úgy néztek, hogy ez „forgatási helyszín”, meg „motívum”. Csak az esti lerészegedés, csak az volt természetes. Apja két légpuskájával elindultak éjszakai vadászatra. Úgy fogták a szinte veszélytelen fegyvereket, mint a vadnyugati filmekben látott winchestereket. (Amúgy apja azért tartotta, mert állítása szerint ezekkel hessintette a seregélyeket a szőlőről. Az egyik egyáltalán nem is működött. A másik meg lőszer híján volt harcképtelen.)

         Jó lett volna csókolózni Ziegler Zsuzsival, de nem jött össze. Ha amaz nem is „étette meg”, ő legalább leitatta volna. De elnyuszizta. „Majd Pesten”, fogadkozott magában.

            Egy incidens volt. Kürti Balázs, ki gyártásvezetőnek készült, légpuskatussal agyonvert egy kígyót a sötétben. Megijedt, ilyesmi a pesti aszfalton nem tekergőzik, s hiába fogták volna vissza, „te gyilkos keresztes vipera!” felkiáltással széttrancsírozta. „Sikló volt az”, mondta egykedvű nyugalommal idősebb Jászi Antal, „nem bánt az senkit.” Mindenesetre az éjjel a vendégek közül senki sem mert a budira kimenni, inkább elosontak a fák közt, erősen felszerelkezve zseblámpával, bottal. De nem volt több találka, a siklók, meg a sündisznók között is elterjedt a hír, hogy veszélyes látogatók időznek a tanyán.

            Jobb így egyedül itt, gondolta a motorral krosszozva a buckák között. Bundás, a szomszéd kutyája nem ugatott, csak nézte, míg elberreg az úton. Micsoda idill, micsoda csönd, gondolta a motorját megállítva, körbenézve a tanya kapujánál.

            Meddig maradjon, ez itt a kérdés.

            Jön Ferke, a bolond. Ugrándozva jön, mint egy kölyökkutya, holott már negyven körüli. Az apja ad neki munkát a ház körül, szüretkor is be van fogva, cserébe meghúzhatja magát a tanyán. „Jaj, a Tóni bácsi! Az aztán a jó ember, áldja meg a Jóisten!” Gazsulál a fiatalúrnak. A haja mintha össze-vissza kihullott volna, de nem, csak magát nyírja egy nagy metszőollóval, attól ilyen zűrzavaros kívülről is. „Minek költsek fodrászra, nem igaz?”

            Nekitámasztja a motort a kerítésnek, s kérdi Ferkét: „mész egy kört vele?” Nem sokat kockáztat, tudja, hogy nem meri vezetni. „Jaj, Tónikám, nem ugrálok én ilyenekre!”, mondja s görnyedten el is himbálódzik a félelmetes járműtől, „hová is sietnék, nem igaz?”

            Egy pillanat alatt felméri, hogy Ferkén tavasz óta ugyanaz a kinyúlt szürke szvetter van, amit még a télen ő hozott neki kiselejtezett ruhatárából. Egészen elszalonnásodott rajta, fel is feslett több helyen, s a környező növényzetet is vissza lehet számolni a beléakadt bolyhokból. „Aztán tippmixőtél, Tónikám? Megnyerhetnéd már a főnyereményt!”, ugrándozott Ferke, míg a kútból szivattyúzta a vizet egy zománcozott kannába.

            Már elunta, nem felelt neki.

            Két nap múlva Pesten feladata van. Végre dolgozhat egy filmforgatásnál.

            Még húzhatja a tanyán az időt.

            Semmi sem fog történni. Csak a puszta létezés egykedvűsége. Nem tudta magának megmagyarázni, de meggyőződése volt, hogy ebből meríthet a legtöbbet. A legtöbbet ahhoz, hogy a pesti gomolygásban, szaggatott, feszülő impulzusok közepette legalább egy arasznyival megközelítse a megnevezhetetlent.

 

                                                                                                       

               

 

Ezeket a cikkeket olvastad már?