Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2015.10.24.

                                            

                                                   (Tévés emlék)         

 

            - A szoknyásat felvetted?

            - Arról van a legtöbb kép, fix, átélezés, meg még egy kis csiribiri.

            Mindig lutri mennyi a használható snitt. Majd a vágószobában kiderül.

            - Hány perc hasznos van benne?

            - Mennyi kell?

            - Legalább két perc.

            - Bőven megvan!

            Nem olyan biztos. Az utómunkánál nem egyszer kiderült, hogy hiába vetetett föl rengeteg képet, a negyede sem volt használható. „Recegett”, nem volt a snittnek vége, de eleje sem.

            („Vetess fel vele mindenképp külső totált a kiállítóhelyről!”)

            A vágó jó tanácsa.

            Ha gond van, akkor az még mindig használható. Sablonos, unalmas megoldás, de jobb a semminél.

            - Hány megszólaló lesz?

            Körbesandít. A művészettörténész egy másik stábnak nyilatkozik. Ismeri régről. Kérdezhetnek tőle butaságokat, úgyis úgy forgatja a szót, hogy azt mondja el, amit akar.

            A gond vele, hogy egy lélegzettel, hosszan, szinte vághatatlanul ömleszti a szöveget.

            Jó lenne egy művész is megszólalónak.

            De egyelőre nem jött senki.

            Egy óra múlva már egy másik helyszínen kell lenni. (Hogy lehet ott parkolni?)

            Egyelőre ezt a kortárs japán képzőművészeti kiállítást lenne jó szépen feldolgozni.

           

            „Kokoro no Arika.” Ahol a lélek lakozik. (Lám, egy kis mellékesként japán nyelvlecke.)

            A sajtóanyagban Maeyama Yuji, a kiállítás kurátora felhívja a figyelmet, hogy Japán már nem az az ország, aminek a világ korábban képzelte.

            Néhány évvel ezelőtt a Japán Kulturális Tanács hivatalos jelentését meglepő módon egy prózavers vezette be, amely így kezdődött: „Japán megfáradt. Elvesztette hitét önmagában. A japánok céltalanul bolyonganak.” Az üzenet pedig így folytatódott, hogy a japánok a kultúrán és a művészeten keresztül nyerhetik vissza elvesztett lelkierejüket.

            Elámult.

            Mindig csodálta a távol-keleti ország lenyűgöző teljesítményeit.

            Ahogy a legreménytelenebb helyzetből is képesek felállni.

            A második világháború egyik nagy veszteseként – két atomtámadást is elszenvedve – micsoda elképesztő fejlődésre voltak képesek. (Mégha óriási amerikai segítséggel is.)

            Ipari produktivitásuk, gazdaságuk ereje – lám! – elválaszthatatlan a kultúrától.

            Sőt. Ha a közhiedelmekben hagyományosan nagyra tartott japán mentalitásról, állhatatosságról, küzdeni tudásról, tehetségről kiderül, hogy válságban van, az érintettek nem azt tartják megoldásnak, hogy agresszíven bűnbakokat keressenek, erőszakosan méltatlankodjanak. (Ez inkább a gyengébb jellemek, kisebb kaliberű egyéniségek útja.)

            És nem indultak meg japán tömegek, hogy menekült üzemmódba helyezve magukat más országokat árasszanak el.

            A japánok a kultúrában, művészetben feltételezik a válságból való kijutás esélyét.

            Micsoda?

            Ecsettel, tussal rizspapíron kalligráfiákat rajzolni, festeni és akkor majd a hagyományosan acélosan combos japán ipar még izmosabban teljesít? (Hiszen egy-egy japán terméknév már önmagában a felsőfokú teljesítmény garanciája. És a művészet gyakorlása a társadalmi problémákra is megoldást kínál?)

            Nem élettől elrugaszkodott széplelkek sóvárgása ez.  Nem kétségbeesett visszavágási kísérlet a valóság ridegsége ellen. És micsoda lélekerőről tanúskodik, hogy ki merik mondani önnön súlyos gondjaik diagnózisát. Szépítés nélkül. Ez az igazi nagyság jele. (Ahogy Illyés Gyula mondta, a rossz nevén nevezésével félig már le is győzetett.)

            „Visszanyerni az elveszett lelkierőt.”

            Az egyik számítógépes animáción szelíd földönkívüliek szegénységük miatt különböző egyszerű munkákat vállalnak. Örkény István-i abszurd szituációk elevenednek meg: tekebábukká válnak, vagy éppen automatákból adnak ki üdítőitalokat. (Bak Ikeda műve.)

            „Az itt látható munkák a maguk módján valamennyien reagálnak a társadalom problémáira, a gazdasági fejlődés megtorpanására, a közbiztonság megrendülésére, az elveszettség érzésére, a hagyományos erkölcsi és művészi értékek iránti kételyekre” – olvasta a technikus kolléga a katalógusból. (Az ő feladatait az óta becsülte különösképpen, amikor egyszer kényszerűségből mini-stábként forgatott, s kiderült, hogy milyen nehéz jól beállítani fényeket, hogy ne csak ne legyen sötét, de szép is legyen a kép világítása.)

            Lesz-e idő, hogy estig hazaszaladjon, s megkeresse a Zeami könyvet, a japán, Nó színházról szóló írást, abból lehetne még gondolatokat kiemelni. („Szívét az igazság fokára emeli.”)

            Vagy elég lesz annyi, amit itt talál.

            „Kakurembo” – Bújócska.

            Ez Tsukioka Aya műve. Egy különös szoknya, amelynek segítségével a nők megmenekülhetnek az utcai orvtámadások veszélyétől. Egy szempillantás alatt üdítőital-automatának tudják álcázni magukat. (Japánban található – úgy hírlik – a világ legtöbb automatája, így ezek a majdnem minden utcasarkon megtalálható, rikító színekben pompázó gépek ideális tárgyak egy nindzsás átváltozáshoz. A művész vélekedése szerint az animációs filmekben sokféle robot változik hatalmassá, földönkívüli erejűvé, hogy megmentse a világot valami gigászi rémtől, de ő inkább egy másfajta, a humor leleményével működő metamorfózis mellett teszi le voksát.)

            - Ez most vicc, vagy művészet? – kérdi egy látogató láthatóan zavartan, hogy nem tudja automatikusan helyére tenni privát művészettörténetében a látottakat.

            Késztetést érez, hogy feleljen neki, de aztán némán lebeszéli önmagát. Túl könnyű lenne a Kosztolányis poénnal bökni egyet: „van, aki csak egyet tud gondolni, kettőt már nem.” A tudósítás voltaképpen készen van, ami az anyagfelvételt illeti.

            Lehet trappolni tovább.

 

                

     

             

           

           

 

2015.10.23.

        Egy szovjet kiskatona állt a vécénkben. Hatalmasnak látszott, ahogy hosszú kabátjában nyújtózkodik és kémlel ki a lichthóf ablakán. Állítólag egy puskát lógattak le kötélen a negyedikről. Mindez a VIII. kerületi Népszínház utca 31. fél emelet 8. alatti bérleményben - 1956 őszén - nem tűnt életbiztosításnak. (Édesanyám őrizgette azt a repeszdarabot, amit a gyerekágyamban talált. Szétlőtt ablakunk harcálláspont volt, a Köztársaság térre nézett. Hogy nem halt, sérült senki a családban, annak volt köszönhető, hogy lenn a pincében reszkettünk.) 

         Édesapámat a ház többi férfi lakójával összegyűjtötték és kiterelték a közeli Fiumei úti temetőbe. (Ez talán lélektani ráhatásnak szánták.) Szerencsére élt a házban egy orosz néni, aki állítólag kimagyarázta, hogy itt csupa ártatlan magyar van. 

        A Köztársaság téren a szüleim minden fát ismertek. Tudták melyiken lógott felakasztott ember. Mi, gyerekek indiánként éltünk tovább. Nem beszéltünk arról, amiről csak fojtott, halk, elharapott, töredékes mondatokban suttogtak a felnőttek. 

        De a gyerek finom, érzékeny antennáival többet érzékel, mint azt az idős, tapasztaltak sejtenék. Még ha szavakban nem is számol be róla. 

2015.10.21.

Miért tud akkora izgalmat okozni a focimeccs nézése? Tegnap este úgy kezdtem neki az Arsenal-Bayern München mérkőzésnek, hogy ezt tuti elvesztik a nekem szimpatikus ágyúsok. Bejön a papírforma, a bajorok legázolják Londonban is őket. Á, szinte nem is érdemes nézni, nincs tétje... Tessék, már az elején szinte csak a hazaiak térfelén a labda, a játékszer birtoklása is túlnyomórészt a németeké... És ha egy-egy kontra eljut a vendég kapuig, a félelmetes Neuer mindent véd.

Na, de csak nincs még mindig gól. És Wenger megmondta, az első gól döntő lesz. Lehet. Ám a Bayernnél nagy hagyománya van, hogy elképesztő lekierővel, és persze briliáns  játéktudással képesek fordítani.

Eszembe jut, hogy a magam korántsem ilyen tömegeket mozgató ügyei is hasonlóképp zajlanak. Rohamozok, cselezek, zsonglőrködöm játékszereimmel és mennyi elpuskázott helyzet! Az ötösről üres kapu fölé bombázott ziccer! Esetleg meddő mezőny fölény.

Olykor feléled bennem lelkem zugában a metaforikus Giroud, és váratlanul (kapushibával rásegítve) befejeli a vezető gólt. Na, ezután jön csak az idegtépő izgalom. Hiszen most már nincs suttyomban elfogadott döntetlen, most már vérmes oroszlánként küzd az ellenfél.

Minden idegszálammal a meccsre feszülök. Utálom, ha valaki sürgetné a játék végét, végig kell harcolni az időt. De azért szíven üt, hogy négy (4) perc a hosszabbítás! Úristen, hányszor, de hányszor történt már, hogy az utolsó pillanatokban történt drámai fordulat. És igen, a meccs addig tart, amíg a bíró le nem fújja.

A kontra sikerében őszintén szólva nem bíztam. (A mérkőzés során rendre sikerült elrontani a végén.)  Na, de Özil! A sokszor kissé túlértékelt sztár most megmutatta, hogy nem véletlenül a világbajnok német válogatott tagja. Az Arsenal színeiben bevitte a kegyelemdöfést. 

Most, délelőtt nekem eszement gyorsasággal kellene képeket kereteznem, mert délután jönnek értük. Ehhez képest az esti meccsen kérődzöm. Önsorsrontó téboly. 

Megyek és intézkedem. (Gondolatban kicsi szóbeli fegyelmit adok magamnak. Mondjuk még csak sárga lapot...)

2015.10.21.

Bementem a postára.  (Alig járok már oda, amióta interneten is lehet számlát kifizetni, ihaj-csuhaj, akár éjjel kettőkor is!) Összehajtottam rollerem, – bár a posta padlója vonzóan sima! – vállra kaptam, s beálltam a sorba, pontosabban sorszámommal vártam oldalt húzódva, senki ne akadjon hű társam oldalt álló kormányába, kerekébe. Szeretek úgy várni, hogy szinte észrevétlen legyek. Ezúttal csak méláztam, kissé tikkadtan, amikor a biztonsági őr megindult felém. Már azt hittem – mint gondolom sokan mások -, hogy rám szól valamiért. Ám ezt mondta: „Ne haragudjon, de az egyik postáskisasszony szeretne magától kérdezni valamit.”

Nocsak. Odaléptem a mutatott ablakhoz. Bocsássak meg, kezdte, de milyen rollerezni, hol vettem, drága-e. Mert ő bejáró vidékről, s a Nyugatitól a Bajcsy postáig próbálkozott már görkorival, de az nem vált, be, a bicajjal sok gond van, és hát ez a roller nagyon tetszik neki. Minden titkomat elmondtam a kis kétkerekűről, s biztattam, hogy jöjjön ki, s menjen egy kört vele. „Jaj, azt nem lehet, rögtön elveszteném az állásom!”- mondta nevetve, úgy hogy a biztonsági őr is barátságosan mosolygott vele. Nem is emlékszem, mikor éltem át ilyen felszabadult derűt ezen a szigorú helyen.

2015.10.18.

„Szaucsekné, mi volt az a zsivaj maguknál az éjszaka?”

        Egy mondat egy hajdani házmester szókészletéből.

        Egy mondat Mándy Iván telitalálataiból.

Sokkal jobbakat mondanak novelláinak, regényeinek szereplői, mint a valóság. (Ha nem lenne képtelenség, azt javasolnám, hogy a viceházmesterek – akik már nincsenek is – Mándytól tanuljanak beszélgetni.)

        Eszembe jut Füst Milán is, aki egyszer, fülelvén, hogy a bérház folyosóján  hogy beszélgetnek a cselédek, kifakad: „hogy lehet ilyen tehetségtelenül diskurálni?!” És folytatva dörgedelmét, hozzáteszi: „az élethez is több tehetség kell!”

        Csak néhány évtizedet hátrálva, visszamerengve az időben, elámulok, hogy milyen regényesnek hat ugyanaz a táj.       Milyen mesés figurák bukkantak elő! Volt olyan például, hogy ószeres.

„Ószeres, használt ruhát, cipőt, tollat, mindent veszek!” Kurjantotta éneklő hangon az ócskás. Voltaképp az összes holmit le lehetett volna hajigálni neki a bérleményekből, annyira szegényes volt a ház eszközkészlete. De minden tárgyat megbecsültek. Ami megsérült, elkopott, annak még hosszabbítgatták életét.

        Jött például olykor vándorköszörűs, meg olyan, aki a kilukadt lábasokat, fazekakat ónnal megfoltozta. Ezek mindig cigány emberek voltak, ott helyben az udvaron dolgoztak, lábbal hajtott, biciklire szerelt eszközeikkel. (Ámulva néztük a szikrázó vasakat, a sötét arcokban villogó szemeket.)

        Apránként tűnik el minden.

        Ezt Mándy Iván tudta, látta, és bensőséges érzéki viszonyt tartott a tárgyakkal. Helyekkel. Szellemekkel.

        Ismerte a megbúvó démonokat.

        A lesben lapuló lidérceket.

        A jótékony koboldokat éppúgy.

        Mindenütt ott lüktettek láthatatlan, mégis érzékelhető, rejtélyes mivoltukkal.

        Legyen az trafik, mosoda, sportújság, Sík úr fényképész műterme, Sugár bácsi maszek cukrászdája, egy prémgalléros télikabát.

        Vagy egyszerűen egy „leszakadt zsebben maradt morzsa.”

        ((Ezért a morzsa metaforáért Heinrich Böll külön ünnepelte Mándy Iván láttató erejét!)

        Mándy nem nagyon járt iskolába. Újságíró apjával annál többet időztek kávéházakban.

        És moziban.

        „Buster Keaton-t látni, és meghalni.” Ez volt a vezérelve.

        Felmondás és közös megegyezés nélkül otthagyta a gimnáziumot.

        Lelépett.

        Iskola helyett moziba járt. Rabság helyett szabadság. Bölcs volt, de nem aszkéta. (Sosem érettségizett le, így lett Kossuth-díjas író, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia elnöke.)

        Aki megteremtette Minarik Ede mosodást és pályabérlőt, a Budagyöngye football-club lelkét, az lehet szomorú, de nem szerethet ki az életből.

        Neki el lehetett hinni, hogy van remény.

        Van élet a halál előtt.

        Nem vidám, nem lelkesítő. De van. Árnyak jönnek, árnyak mennek. Pompás (pokoli) mulatság. Meg kell tőle a szívnek szakadni.

        Ám kéretik méltósággal viselni a csapásokat.

        Mándy varázsának egyik titka ez. 

        A méltóság.

        Shakespeare-nél Kent így szól Lear királyhoz: „Magatartásodban éppen az van, Sir, amit gazdámnak szeretnék mondani. Lear: S mi az? Kent: A méltóság.” (Vörösmarty Mihály fordítása.)

        Ahogy megérti Istent, ha az nem akar beszélni vele.

        Írói munkásságának soha nem lett része politikai szerepvállalás.

        Született civil.

        Abszolút kívülálló.

        Génjeiben a Kosztolányi-elv, miszerint a költő elefántcsonttornya mindig tisztább hely, mint bármelyik pártiroda.

        Aulich utcai lakásának ablaka a Batthyányi Örökmécsesre nézett. Az ötvenes években nem publikálhatott, világnézete, értékrendje nem stimmelt a diktatúrába. Aki ilyen eredendően polgár, vonakodik illeszkedni a hatalom kívánalmaihoz. Ez nem elvi, hanem ízlésbeli kérdés.

        Egyik novellája egy fiúról szól, aki épp olvassa Cooper könyvét, az Utolsó mohikánt, s nem tud beletörődni, hogy a tisztaszívű Uncasnak meg kell halnia a gonosz ellenség kése által.

        A fiú az utolsó oldalra érve kétségbeesetten nézi a könyv borítóját.

        Biztosan van még folytatás!

        Elrejtve!

        Körmével kaparja a beragasztott kemény fedelet.

        Mert van, mert lennie kell egy igazi végének!

        Ahol jóra fordul minden.

        (Mándy Iván 1995. október 6-án egy Buster Keaton film megnézése után aludt el szelíden örökre.)

 

       

 

         

         

          

 

2015.10.17.

 

         A magas, karcsú, elegáns nő felfigyelt rám.

         A Kéthly Anna térnél láttam, hogy elköszön a megállóban egy öltönyös férfitól, s felszállt a hátsó ajtón a 74-es trolira. Szórakozottságot mímelve rajzolgattam tovább. Láttam magam kívülről: ősz hajú, borostás férfi, kopott tengerészkabátban, sildes sapka homlokig behúzva, kis füzetbe jegyezget, még egy összecsukott roller (járógép? vagy mi az?) is az ölében. Nem tűntem túlságosan bizalomgerjesztőnek. Talán picit még félelmetes is lehettem, ahogy az ablak tükröződésében meghökkenve pillantottam magam.

         Mint vadász, ültem – ezúttal rövid (a Dohány utcánál leszállok) – méla lesben. Évtizedek (!) óta játszom ezt. Tapintatosan skiccelgetem a többieket. Tiszta őrület: a jármű zötyög, ráz, a modell mocorog, sőt, le is száll. Én meg villámgyorsan, néhány vonallal igyekszem elkapni portréját. Úgy hogy ne vegye észre. Se a célszemély. Se a többiek. Szemérmes vagyok. Ha odanéz valaki, azt mímelem, hogy totótippeket ikszelő szabadnapos ellenőr vagyok. De senkinek se vagyok kíváncsi a jegyére, bérletére. Csak a kabátja gyűrődésének sorsvonalára, arcélének novellájára.

         A nő felfigyelt rám.

         Ohó.

         És rám pillantgat.

         Izé.

         Talán emlékszik rám a tévéből. Amikor az ezerhatszázas években riporterként szerepeltem. (Nem valószínű.) Vagy összetéveszt. (Egy időben hasonlítottunk egymásra egy népszerű gitáros, énekes fiúval. Aztán az én bajszomat leadtam a szertárba, s megritkultak az ilyen esetek.)

         Közelebb jött és leült velem szemben.

         Becsuktam a noteszem.

         Kissé zavartan belelapoztam a füzetkébe.

         Mennyi szomorú ábrázat.

         Gondolatban azt mondtam neki: Kedves asszonyom, így nekem nem megy. Így nem tudom teljesíteni feladatomat, hogy a budapesti utazóközönségről készített sorozatom folytassam. És különben trolin nem ismerkedem. Meg gyermekeim vannak, unokáim, feleségem, miért akarja feldúlni családi nyugalmam? Azon kívül le is szállok.

         Én benne vagyok a füzetében? – hallottam ekkor a hangját, egészen valószerűtlenül. S fürkészően mosolygott az arcomba.

         Öö, nem tudom – válaszoltam roppant frappánsan. – De megnézem majd archívumomban.

         Huszonhárom év alatt ő volt a második, aki meg mert szólítani a tömegközlekedésben végzett szorgalmijaim közben. Statisztikusan ezúttal is szerencsém volt, épp tudtam ajánlani egy kiállításom behatóbb megismerésre.

         És hála az égnek senki nem kérte, hogy nézhesse meg magát lerajzolva. (Holott mindenkinek a szebbik énjét keresem! Ám sokszor kénytelen voltam több emberi részletből egyet szerkeszteni, mint Dr. Frankenstein, mert a hűtlen tudatlanok le-leszálltak, s a torzót másokkal voltam kénytelen kiegészíteni.) De nem kényszerültem arra, hogy egy hajdani nagy művészt idézzek, aki – amikor azt mondták neki, hogy „de nem is hasonlít a kép a modellre!” – azt felelte gőgösen: „Kit érdekel a modell?!”

                                                 

              

              

 

2015.10.15.

     Soha nem volt kutyám. Nem is lesz. Nem tudok fegyelmezni, magamat is nehezen. Ehhez képest újságíró és grafikus lettem. Mindkettőhöz kötélidegek és igen: fegyelem kell. Meg persze érzékenység. (Fájdalmak garantálva.) A kutyanyelv kifejezést tizennyolc évvel ezelőtt használtam. Egy folyóiratba sikerült néhány képregénycsíkot becsempésznem. Mind rólam szólt (bocsássuk meg nekem), miként viaskodom a világegyetem örök kérdéseivel. Vicces lett és szomorkás egyszerre. Honnan jövök, hová megyek, mi a bánatos tarka kutya dolgom van itt az életben több milliárdnyi halandó között..a második bögre reggeli kávé után...  A papírcsíkok, amikre elkövettem e rajzos kalandokat, eszembe juttatták azokat a slejfniket (kiveszőben lévő szó!), - ez volt a kutyanyelv! - amiket a New York Kávéházban a főpincér ingyen hozott ki az író uraknak, kéziratpapír gyanánt.  Mikor? Kosztolányi, Karinthy és társaik korában. Azt a gyönyörű, izgalmas, lélekmentő világot lekéstem. Csak a velem együtt elpusztítható visszavágyódás maradt. Nem is tudok másként élni. Miközben belehelyezkedem jelenünkbe, elfogadom a realitásokat,  vissza-visszaszököm suttyomban. Ennyi kényeztetés jár tőlem magamnak. Becsvágyó vagyok és hiú. Ezért úgy szeretnék írni, rajzolni (rádióműsoromat vezetni), hogy a közönség, az olvasó jaj, nehogy unja! (Hajlandó vagyok még szinkronizálni is a kutyanyelvet ezért: beűűűűű!)

Ezeket a cikkeket olvastad már?