Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2015.11.14.

   Azt terveztem, hogy ma reggel egy derűs, kedves írással örvendeztetem meg olvasóimat. Lelket kényeztető rajzokkal. 

   Nem megy.

   Órák óta böngészem a híreket. 

   "Allah akbar!" Ezt kiáltozva ölték válogatás nélkül az embereket a terroristák. (Nem mintha válogatva más elbírálás alá esnének.)

   Természetesen máris megjelentek olyan elemzések is, hogy mindezek ellenére "az iszlám a világ legbékésebb vallása."

    Igen?

    Azonkívül meg kellene érteni, hogy ez egy háború része, ami a nyugati  és a muszlim világ között zajlik. "Gondoljunk az amerikaiak által lebombázott kórházban elpusztult ártatlan áldozatokra."

   Gondolok.

   Nem vonom meg együttérzésem egyetlen ártatlan áldozattól sem. 

   De nem tudom türtőztetni undorom, megvetésem a szadista gyilkosoktól.

   "Allah akbar!"

   A muszlim világban cukrot osztogatnak, ünnepelvén, hogy "mártír hőseik hitetleneket pusztítottak."

   Valószínűleg nem az összes muszlim. Valószínűleg van köztük békeszerető is. 

   Valószínűleg.

   De nem nagyon látom ezt a békevágyat. 

   Bizalmatlan vagyok.

   Olvasom tovább az elemzéseket. 

   "Mérsékelt iszlám? Az olyan, mint a mérsékelt fasizmus." Mondta egy osztrák politikus. 

   Meghőkölök. 

   Ez talán túlzás.

   De be kell vallanom, nem nagyon van bizalmam ebben a felekezetben. 

   Egyik nap egy pesti játszótéren megjelent egy muszlim öltözetű nő a gyerekeivel. Néztem, hogy hajlandó-e békésen együtt lenni a homokozónál a más vallásúakkal, hitetlenekkel, vagy esetleg kést ránt, felrobbantja magát. (Restellem, hogy ezek jutottak eszembe. De honnan tudhatom, hogy mi jár a fejében?)

   "Allah akbar!"

   Nem szeretnék egy iszlám országot sem meglátogatni. Elég lesz annyi, amennyit a netről tudhatok róluk.

    És a kölcsönösség jegyében azt szeretném, hogy amennyire csak lehet, redukálódjon Magyarországon, Európában ez a rizikófaktor. 

    Igen. Mondhatják rám, hogy szűkkeblű vagyok, önző.

    Fontosabb náluk az én családom, az én hazám.

2015.11.11.

           Súlyosan hibás döntéseim az életben!

           Konkrét példáim sorakoznak emlékezetemben. (Számon tartok legalább kilenc fájdalmas mulasztást. Csak címszavakban néhány ízelítőül, sejtelmesen: fekete köpeny ezüst csattal Velencében, patinás bádog sheriff-csillag az Oberwart-i bolhapiacon… Nem kínzom magam tovább a - másnak érthetően fölösleges, nevetséges - bagatellek felidézésével.)

          Nézzünk egy emblematikus esetet. Amiből kirajzolódik e vágyak sajátos természetrajza. Pszichometrikus hegy- és vízrajza, mögöttes mélységeivel, áthallásaival, szociografikus vetületeivel. 

          Ott van például a dollárjel-mintás zokni. (Mélylélektanilag nagy valószínűséggel kimutatható ennek a közismert szimbólumnak – egy S betű, függőlegesen kétszer átcsíkozva – a kötődése a kádári rendszerből való elvágyódás eszméjéhez.)

          Legalábbis ezt a marhaságot mondogattam kiskorú gyermekemnek (persze egyszerűsített, ifjúsági verzióban), akivel – sok évvel ezelőtt - burgenlandi portyán vadászgatva épp bevásároltunk egy közepes boltban.

          Mivel láttam rajta, hogy nem győztem meg az épp elbukott proletárdiktatúra szóbeli megvetésével (túlságosan kisgyerek volt még), érzelmi húrokat kezdtem pengetni, miközben a bevásárlókocsival araszoltunk a pénztár felé.

         „Tudod, ha ezt a dollárjel-mintás zoknit felhúzom, akkor egy fontos kellék már megvan, hogy Dagobert bácsisat játszhassunk.” Akkoriban ment végtelennek tűnő sorozatokban Walt Disney egyik rajzfilmje, amiben egy kapitalista, pénzimádó kacsa rendszeresen bankjegyek között lubickolt igen látványosan.

          „Vedd meg” – mondta a jó gyerek, látva apján a játékszenvedély tébolyát. (Aminek azért ő haszonélvezője volt, nem kevés játékot vásároltam neki, persze működött az ősi szülői fifika: megveszem neki, és én is játszhatok közben.)

          Ilyen könnyen azonban  sosem engedtem magamnak.

          Ezúttal sem.

          Magam hozakodtam elő az ellenérvekkel.

          „Nézd, ez szinte száz százalék nejlon” – tartottam a fény felé az árut. „Nem egészséges ilyet hordani” – érveltem tovább. „Viszont a Torma barátomnak lehetne bebebézni, hogy neki ilyen nincs” – tűnődtem tovább ellenérveket latolgatva. „De az meddig tartana? Maximum 38 másodpercig.” (Már egész közel jutottunk a kasszához. A döntő pillanat közelgett.)

          Mennyibe kerül?

          Na, ez az.

          Ennyit kidobni egy marhaságra?

          Visszatettem az egyik polcra.

          Túl egyszerű lett volna így megszabadulni.

          Már az autóban hazafelé belém hasított: mégis pocsékolni kellett volna!

          De már nem lehetett visszamenni.

          Évekkel később is – váratlanul és újra meg újra - eszembe jutott. Természetesen nem, mint zokni hiányzott. Hanem az a kihagyott könnyedség, játékosság. Mert lehet élni csak a szigorú elvek, a praktikum, az ésszerűség kívánalmainak megfelelően. S lebeszélni magunkat a játék szeszélyéről. De – lássa be, aki képes rá – nem éri meg.

          Amúgy természetesen a világ számos pontján próbáltam bepótolni az elvesztegetett lehetőséget, ám – könnyen kitalálható – soha többet sehol nem láttam ilyen terméket. Még más lábán se. Talán csak Elton John viselt egy koncertjén hasonlót, de az nem olyan volt!

 

                                                             

           

2015.11.09.

            - Hol voltál?

            - Moziban.

            Nem mondott igazat. Sétálni volt. A budai hegyekben. A Normafától gyalogolt a János hegy felé.

            Egyedül.

            - És mit láttál?

            - Most mit faggatsz?

            - Normális vagy? Csak kérdeztem, mit láttál!

            Mit látott, mit látott, fákat, bokrokat, füvet, lehullott száraz leveleket, ágakat. És leginkább földet, mert jobbára leszegett fejjel loholt.

            - A trapéz nyakék átkát.

            - De azt már láttad a múlt héten!

            Azért mondta ezt, mert erről tud mesélni.

            - És azt mondtad, hogy nem tetszett!

            - Igen, de a Vadász Laci meg akarta nézni, s beültem vele, mert egyébként is akartam még vele valamit megbeszélni utána.

            Szilvi dühösen hallgatott, érezhető volt rajta, hogy nem hisz neki. Nyilván valami titkos barátnővel találkozott, s most igyekszik elterelni a figyelmét.

            - A Vadászról azt állítottad, hogy nem vagy jóban vele.

            - De van egy közös meló, - kezdte magyarázni – egy közös munka, ami jól jöhetne, hogy végre ott hagyjam ezt a gyógyszergyári lapot.

            - Nem lehet, hogy egy nővel voltál mégis moziban?

            - Csak ezt tudod elképzelni?

            - Miért, nem adtál okot rá?

            Felnevetett.

            - Most nevetsz? Képes vagy nevetni?

            - Csak idegi alapon.

            Tényleg nem értette, hogy miért tört ki belőle leküzdhetetlenül a nevetés. Pedig micsoda nagy feszültségek feszítették, milyen sötét képzetek nyomasztották. Ezért is ment az erdei sétára. Felvitte a 22-es busz, körötte csupa rosszkedvű, lehangolt ember, nyűtt öreg férfiak, gyanakvó tekintetű, lefelé görbített szájú nők, mindenki rosszul öltözött, sütött belőlük a masszív sivárság. Hiába is várt volna másik buszt, azon bizonnyal hasonló figurák utaztak volna. Talán ha kétszáz évet vár. Akkor jönnek derűs, kedves, optimista, jó szándékú, lényükkel bizakodást sugalló emberek. (Vagy akkor sem.)

            Az útvonalat kipróbálta már. Nem sok, nem kevés. Háromnegyed óra. Ütemes, gyors léptekkel. Lehetőleg senki ne legyen a közelben. Csak fák.

            Többé-kevésbé csönd. (Morajlott a város.)

            Mi legyen, hogy legyen.

            Átgondolni az életet.

            „Aki a nehezet választja, annak nehéz is leend.” (Ezt hol hallotta, hol olvasta? Nem emlékezett.) Szilvi mit akar? És ő mit akar? (Trapp-trapp, csak menetelt. És sehol semmi felelet.) Mi az élete értelme, célja – ezt kérdezte Pálfalvi tanár úr, Szilvi egyik gimnáziumi tanárja tőle kissé fölényes hangsúllyal. (Érezte, hogy a lány által felmagasztalt pedagógus nem szíveli őt. Talán egy kicsit szerelmes is volt a lányba Pálfalvi, ezt képzelte, ha sohasem is vallotta be, és őt – úgy érezte - féltékenyen nézte a tanár úr. Amúgy csupa közhelyes választ adott saját szónoki kérdésére. A "küzdés maga", bla-bla-bla.)

            Félt gyerekkorában az erdőtől, ahová pedig szülei rendszeresen, szinte minden hétvégén kihozták, a „jó levegőre.” Pedig a fákat barátoknak tekintette. Ha például, üldözné az ellenség (mert az ellenségnek ez fő foglalkozása), akkor felmászna egy fára, míg alant az üldöző elvonul. Gyerekes butaság, gondolta évekkel később.

            Csapongva versrészletekkel szórakoztatta magát. „Pengettem, mint húrt, sebesült lábbelimnek zsinórját, szívemen nyugtatva térdem.” Nem törődött vele, hogy pontosan idézi-e Arthur Rimbaud-t, a lényeg stimmelt, de vajon hogyan is néz ki ez a testhelyzet valójában, ezen kezdett tűnődni. Szívemen nyugtatva térdem?  Akkor hanyatt kellene feküdni, s felhúzott lába így kerülhetne szíve fölé. Aha. S közben a cipő, vagy bakancs zsinórja, fűzője lehetne a pengethető húr – stimmelt. Csak éppen semmi hangja nincs: kipróbálta, szinte semmi, csak az illúzió

            A vers mégis szép. Jólesett neki a képzet, a hangulat. Egy pár jött szembe az ösvényen, a negyven körüli, magas, vékony, kemény arcú nő penge száján épp azt mondta a mellette haladó testes, tréningruhás férfinek, „és ezt nem tudta az az ostoba megérteni, pedig elmondtam neki normálisan”. Kirándulók, akik hurcolják magukkal az erdőbe is életük sivár gondjait, gondolta fölényesen. Mégis, legszívesebben követte volna őket, kihallgatva, hogy mit nem tudott az „ostoba” megérteni, s hogyan is szólhatott az a „normális” szöveg valójában.

            Nem volt kitartó, felrebbent egy madár – talán szarka -, az után nézett. Mint egy automata kapcsolt benne a népdal: „kicsi madár hogy tudsz élni, mikor nem is tudsz beszélni.” Körbenézett (sehol senki), hangosan folytatta: „lám én tudok beszélgetni, mégis alig tudok élni!”

            Aztán csak úgy nézett a messzeségbe, a János hegy mögé az égbe.

            Mindezt elmesélhette volna. (Egy faágat is leskiccelt noteszébe golyóstollal.) De inkább hallgatni akart. Mintha készülődne lelke mélyén valamire. És ha beszélne róla, csak gyengítené összpontosítását. Még akkor is, ha valójában – még – nem is tudja, hogy mi is pontosan az, amit ki kell érlelnie sejtelmeiből.

 

                                                                                                     

             

2015.11.07.

   Meddig lehet egy gyűrűt bámulni az éjszakai buszon?

   Mintha éveket merengtem volna. Az özvegy, ujján a varázslatos ékszerrel, úgy kapaszkodott a Duna fölött a hídon buszozva, mint egy papnő, aki rituálét improvizál. (Végülis Papp Oszkár felesége.) 

   Amikor másfél évtizede riporterként megkerestem Papp Oszkárt és a szakmai (festőművészi) portréját megrajzoltam, roppantul örültem, hogy elmesélte felvillanyozó kuriózumokként Füst Milán sztorijait. „Édesanyámmal följártunk hozzá, egyszer például az új lakásával büszkélkedett, s kiszólt feleségének, Erzsikém, szólj az inasnak, hogy hozzon jégbe hűtött pezsgőt, meg két jégbe hűtött lovat is! Inas se volt, nemhogy ló!”  Mulattam, ámultam, isteni, lucidus szellem. Csak éppen a kedves mamáról mulasztottam érdeklődni. Pedig akkor kiteljesedett volna a tabló.

       Érzékeny, kedves, finom és kibírhatatlan, élhetetlen, undok kamasz koromban mentette meg az életemet Kosztolányi Dezső. Füst Milán jó barátja. (Hogy megint csapongjak látszólag szerteszét, holott nagyon is egy körben bóklászva.) Meglepő módon a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bántott (hogy még egy költőt profanizáljak), s latolgattam esetleges gyors távozásom e földi siralomvölgyből, türelmetlenül, s erősen meg nem értve a ridegen közömbös és lélekgyilkosan semmibe vevő külvilágtól. Ám jött, látott, s győzött a poézis, leginkább Kosztolányi versei által. Szóval mégis lehet e szégyenteljesen érzékeny férfiúi lélekkel élni, de sőt remélni?

     Na, ja.

     Erre jó gyerekek, a költészet. Fáj a szív, majd megszakad, megy a haldoklás a gyönyörű szép lány csigázó szerelme miatt, de itt a gyógyír. Köszi, József Attila, Szép Ernő, Juhász Gyula és a többiek! (Külön kiemelve még a drága, szegény, jó Csokonai, kit múzsája oly cudarul magára hagyott, de a végső számadásnál, lám, beíratódott az irodalom magasztos, örök oldalaira.

 

   Kosztolányi évekig segítőm volt. Mindent olvastam tőle, s még többet akartam tudni. Milyen volt valójában, hogyan élt, a művei szerint, vagy azért az úgy túl szép lett volna? (Kortárs írókkal ismerkedvén rá kellett jönni, hogy gyakorta más az élet és az irodalom… Ez az önző, habzsoló, hisztérikusan türelmetlen, raplis ember írja azokat a nemes, lélekemelő, szép gondolatokat?!) Még elérhetetlenek voltak Kosztolányi feleségének írásai férjéről, életéről, de még élt fiuk, Kosztolányi Ádám, aki az Édes Annában még szőke kisfiú, aki a konyhában játszik, ott a Logodi utcában, de mire én megtaláltam, már egy kellemetlen öregúr volt, aki lepattintotta érdeklődésem. (Karinthy Marci megerősítette, nemcsak velem volt ilyen, egy nehéz örökségű, nehéz élet viselője maradt végig.)

      Nem voltam állandóan szerelmes és nem is olyan rengeteg nőbe, mint némelyek gondolják. De nagyon kapóra jött egyszer – amikor már házasember voltam -, hogy a tiszta szívű nagy érzelmi fellobbanás akkor is rátörhet az ártatlan, naiv, bántani senkit nem akaró férfiemberre, ha már megállapodott családfő, sőt, neves irodalmár, köztiszteletben álló művész. (Mégiscsak megmaradtak, s elérhetőek lettek a régi írások és sok-sok dokumentum.)

      Utólag rossz ómen, hogy a nagy betegség előszobájában futott össze Kosztolányi a visegrádi újságíró üdülőben a szintén házas nővel, Radákovich Máriával. Kétségbeesett, szép szerelem lobbant. Kosztolányi boldog volt. És vergődött. („Manyikám, nem tudok nélküled élni”!) Zokogott letérdelve felesége előtt. És titokban rohant találkozni Radákovich Máriával. A konspirációkban a jó barát, Füst Milán sokat segédkezett. Néhány fotó is fennmaradt, közös kép, amin a titkos szerető kisfia, becenevén Japi, azaz Papp Oszkár is ott látható, vékony kisfiú, dús szőke tincs homlokában, Désiré bácsi mutat neki egy könyvet… (Ma is fogom a fejem, hogy nem vettem észre Japi lakásában a fotót a falon, amin kisfiúként ül Kosztolányi ölében...)

        Szeptemberi áhítat. Röpima. Ha csak e két verset nézzük, mondhatjuk-e, hogy pazarló luxus múzsára szert tenni? Én mindenképp haszonélvezője voltam, mert azt képzeltem, hogy súlyos lelkiismereti válságomban majd könnyít a nagy költő példája. (Nem könnyített, de jólesett.)

        Papp Oszkárban illett volna még életében felismernem Japit. Ügyesen, finoman kikérdezni anyukájáról és Kosztolányiról.

        Hát ezt lekéstem.

Persze, mondhatjuk, lám, ott az éjszakai buszon a gyűrű, mégiscsak varázserejű volt. Egy másik múzsa ujján is.

    

          

          

       

                                                                                                                                                    

2015.11.05.

        Már semmi nem jutott eszembe.

       Hajnali 3 volt, a busz nyargalt a Hegyalja úton, még negyedóra és kéjesen álomba omlok régi jó ágyamba az Astoriánál, csak ennyit bírtam kitalálni. Álltam a középső ajtónál és nyitott szemmel már aludtam is. Az orrom előtt ott kapaszkodott Nádasi Judit, Papp Oszkár festőművész özvegye. A közös kiránduláson már mindent megbeszéltünk, amit lehetett. Hogy milyen jó nekem, hogy a férje még pár éve elmesélte azokat a fantasztikus sztorikat Füst Milánról, amiket senki más, csak én írtam meg. Kétszer is. Sajnos másodszor már a nekrológjában.

       Tényleg milyen kedves és szerencsés vagyok. Elégedett villant be még, hogy milyen fürgén és ravaszul hagytam le a Kongresszusi Központnál – ahol véget ért a túra - a szintén a kiránduló társaság tagjaként felbukkant neves szobrászt is. Aki cirka negyven éve, amikor sorkatonai szolgálatban sínylődtem, elszerette tőlem akkori menyasszonyomat. Most kópés mosollyal kérdezte, mi van Edittel. Kulturáltan, ahogy érett férfiemberhez illik, feleltem neki, hogy tíz éve meghalt. És hogy közös gyermekünk építészmérnök lett. Ingatta picit a fejét, a mosoly is rajta maradt, de csak olyan tanácstalanul. Elégedetten állapítottam meg magamban, hogy vagy kisebb lett a négy évtized alatt, vagy talán akkor is ennyivel alacsonyabb volt nálam, amikor a katonai kimenőmön kétségbeesésemben megkerestem, hogy – fogalmam se volt róla miképpen – de visszaszerezzem tőle menyasszonyomat. (Emlékszem, ott ültem a Széchenyi rakparti padlásműteremben, szorított a kinőtt civil ruha, és mereven az ő hímzett bőrmokaszinját bámultam, míg hallgattam: „semmi értelme, hogy erőlködj, de mi már egy pár vagyunk, igazán sajnálom.”)

      Nem haragudtam már rá emberemlékezet óta. És talán nem csak azért, mert mégis visszahódítottam akkor a lányt (ma sem tudom hogyan, hiszen olyan reménytelen helyzet volt), de nem akartam egy udvarias és fölösleges beszélgetést még az éjszakai járaton is kényszeresen folytatni.

     Már az Erzsébet hídra vágtatott a busz (két röpke megálló, és mint Heine, matracsíromba dőlök!), amikor csak azért, hogy mondjak még valamit, a Nádasi Judit kapaszkodó kezéhez, pontosabban egyik ujjához szóltam még egyet.

     „De szép ez a gyűrű.”

     Van úgy, hogy nemcsak szünetet tartunk a hallgatásban.

    „Hát igen, ez a Radákovich Mária gyűrűje.”

    A híd közepén egy pillanat alatt magnéziumfénybe lobbant az égbolt. Egy szempillantás alatt felébredtem, s tudtam, hogy mekkora egy marha vagyok. Szikrázó nappali fényben lüktetett a Gellért-hegy.

    Öö, izé.

    Nahát.

    Radákovich Mária. 

    Kosztolányi utolsó szerelme.

    A Röpima, a Szeptemberi áhítat múzsája.

    Jaj, Istenem.

    Csak bámultam az éjszakai buszon azt a gyűrűt.

    Az önvád elém lépett, s ahelyett hogy behúzott volna egyet, megpöckölte az orrom, s csúfondárosan rám bízta önnön büntetésemet. Csak hüledeztem. Foci szóhasználattal élve, az ötösről az üres kapu mellé gurítottam a labdát. Detektívesen szólva, Maigret felügyelő rájött, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt is feltalálhatta volna egy füst alatt… És mindezt évekkel ezelőtt. Na, jó. Apró baki. (Pontosabban: „Japi”! Mindjárt ki is fejtem hogyan.)

   (Folytatása következik...)

2015.11.02.

        Ott áll a nő az Andrássy úton, nem messze a Terror Házától. Karcsú, középmagas, szűk fekete farmerben, bőr kiskabátban, rövid, egyenes, fekete frizurával. Pasztell színekkel sminkelt arccal, (ám ajkai tűzpirosak!) felszegett állal mintha az eget kémlelné. De legalábbis a forgalom fölé emeli pisze orrocskáját. (El ne felejtsem: fülében apró, viszont annál elegánsabbnak ható ékszer csillan.)

        A személyleírás - vázlatosan, sablonosan - kész. (Negyven körüli lehet.)

        Mehetek tovább?

        Szólítsam le?

        Nem vett észre.

        Összehasonlítom kettőnk megjelenését: nem illünk egymáshoz. (Nincs rajtam az én bőrdzsekim.)

        Meg is lóghatnék.

        De nem.

        Nekünk közös múltunk is van. 

        Sok évvel korábbról.

        Egy újságnál (vagy újságra utaló tüneteket mutató képződménynél) mindketten írtunk. 

        "Szia!"

        "Á!"

        Csak elé toppantam, s már mosolyogva csacsogunk. (Hol írsz? Sehol? Akadozik a nagy mű? Az a nagyszerű ember kifizetett? Ne, mondd! És ingyen nem vagy hajlandó dolgozni neki? Hallatlan! Nem elég megtiszteltetés, hogy szerepelhetsz a lapjában?)

        Hogy felvidítsam, elmesélem neki a nagyvárosi szóbeszédekből két neves kiadó tulajdonos párbeszédét: - Te sem fizetsz hónapok óta az alkalmazottaidnak? - Nem. - És bejárnak dolgozni? - Be. - Ne szedjünk tőlük belépődíjat?

        Nevet. De látom a szemén a szomorúságot. Ő az a típus, aki küzd, nem adja fel. Csinos, izgalmas nő, aki tudja, hogy hat a férfiakra. (Évek távlatából is emlékszem olyan dekoltázsára, hogy erőt kellett vennem magamon, hogy ne bámuljam elhülyülten... mint a többi marha.)

        Elmegy mellettünk egy másik szép nő, és őt nézi meg. (Meg lehet érteni.)

        Már majdnem elbúcsúzom, amikor még akar mondani valamit.

        "Tudom, hogy tíz évem sincs már. Ha véget ér a női vonzerőm, nincs tovább. A férfiak leállnak, a természet könyörtelenül jelez."

        Zavartan hallgatok. Nincs udvarias hazugságom.  

        

        

        

2015.11.01.

                                             

            Kimenni motorral a tanyára.

            Megint foga közé porzik a kunsági homok, pedig összeszorított szájjal feszíti magát a nyeregben, nem baj. Apa motorja, bőven zsírozva, tele tankkal. Ha nem is használja, mindig startra kész legyen. Ő a haszonélvezője idősebb Jászi Antal rendszeretetének.

            Szikrázó augusztusi délután, lehajt a főútról, a vékony kőrisfánál, amit két éve a platán helyére ültettek, mert olyan fontos, hogy legyen ott egy fa, mint egy kresz-tábla. Ez a Dékány Józsi bácsi telkének csücske. Itt kezdődik a tanyavilág.

            „Megjöttél, Tónikám? Hát az apu hogy van?” Ezt mondja Dékány néni nagyjából mindig, amikor meglátja. Pár éve még kamaszként úgy érezte, felrobban a dühtől. „Megjöttem, megjöttem, minek kérdezi, hisz látja!” – morogta, de csak leszegett fejjel a saját mellébe sziszegte halkan. És erőből visszahiggasztva magát azt hazudta, hogy: „kezitcsókolom Erzsi néni, köszönöm szépen jól”.

            Igen, az apu itt idősebb Tóni, neki még súlya van, nemcsak testileg, de valahogy az egész léte, lénye azt sugallja, ő a tanya birtokosa. (Még akkor is, ha kapatosan az árokba buckázik olykor, s pipere szintje a városban már aggályosnak hatna. De hát minek menne ő a zörömbölő forgalomba, csicsás kirakatok közé kóvályogni?)

            A kiskocsmában van tévé.

            Elég az.

            A saját borát is beoszthatná, meg az engedéllyel főzetett pálinkáját (ne vesszen kárba a lehullott alma, körte, szilva), de valahogy másféle kedvet készít, amit a többiekkel együtt iszik.

            Noha gyakran nem is beszélget másokkal. Csak üldögél, mint aki tovább nem léphet, míg át nem gondolta az életet.

            Azzal meg vagy egy perc alatt végez az ember, vagy soha.

            Nem is akaródzik neki motorra ülni – csak zsírozza, olajozza, törölgeti gondosan, -motorozzon a gyerek. A Tóni. Övé lesz úgyis minden, csak gyakoroljon.

            Buckás a földút, nem lehet, de nem is akar száguldani. Tetszik neki a terepezés, hogy uralja a hepehupát. Ez az átállás része. A városi üzemmódból a tanyaira.

            Innen nézve minden olyan letisztultnak látszik. A sok pesti bolondéria. Ahogy Zsuka nénje mondja: „az a megkergítettség!” Jó, azt is tudja, ő meg attól bolondulna meg, ha ide kéne beszorulnia a tanyára. Szép, meg kedves a bólogató gyümölcsfák karéja, - a sok szőlő ősszel! – de két nap után már megvesz a nyugtalanságtól, miről marad le Pesten!

            Már van technikája arra, hogy ne mérgelődjön Zsuka nénje szavain. Pedig tőle mindig jön intelem: „Te Tóni! Hát te úgy szaladsz, mint akinek futni kell mindig! Az a lyány, az a Zsuzsi, az megétetett téged!” Kínjában csak nevetett. A Ziegler Zsuzsi, majd éppen a gazdag lipótvárosi ügyvéd lánya, az kevert volna valamit a finom angol teájába!

            Lehívta egyszer bulizni a „sápadt, sovány, tápos” pestieket. Mindent úgy néztek, hogy ez „forgatási helyszín”, meg „motívum”. Csak az esti lerészegedés, csak az volt természetes. Apja két légpuskájával elindultak éjszakai vadászatra. Úgy fogták a szinte veszélytelen fegyvereket, mint a vadnyugati filmekben látott winchestereket. (Amúgy apja azért tartotta, mert állítása szerint ezekkel hessintette a seregélyeket a szőlőről. Az egyik egyáltalán nem is működött. A másik meg lőszer híján volt harcképtelen.) Jó lett volna csókolózni Ziegler Zsuzsival, de nem jött össze. Ha amaz nem is „étette meg”, ő legalább leitatta volna. De elnyuszizta. „Majd Pesten”, fogadkozott magában.

            Egy incidens volt. K. Balázs, ki gyártásvezetőnek készült, légpuskatussal agyonvert egy kígyót a sötétben. Megijedt, ilyesmi a pesti aszfalton nem tekergőzik, s hiába fogták volna vissza, „te gyilkos keresztes vipera!” felkiáltással széttrancsírozta. „Sikló volt az”, mondta egykedvű nyugalommal idősebb Jászi Antal, „nem bánt az senkit.” Mindenesetre az éjjel a vendégek közül senki sem mert a budira kimenni, inkább elosontak a fák közt, erősen felszerelkezve zseblámpával, bottal. De nem volt több találka, a siklók, meg a sündisznók között is elterjedt a hír, hogy veszélyes látogatók időznek a tanyán.

            Jobb így egyedül itt, gondolta a motorral krosszozva a buckák között. Bundás, a szomszéd kutyája nem ugatott, csak nézte, míg elberreg az úton. Micsoda idill, micsoda csönd, gondolta a motorját megállítva, körbenézve a tanya kapujánál.

            Meddig maradjon, ez itt a kérdés.

            Jön Ferke, a bolond. Ugrándozva jön, mint egy kölyökkutya, holott már negyven körüli. Az apja ad neki munkát a ház körül, szüretkor is be van fogva, cserébe meghúzhatja magát a tanyán. „Jaj, a Tóni bácsi! Az aztán a jó ember, áldja meg a Jóisten!” Gazsulál a fiatalúrnak. A haja mintha össze-vissza kihullott volna, de nem, csak magát nyírja egy nagy metszőollóval, attól ilyen zűrzavaros kivülről is. „Minek költsek fodrászra, nem igaz?”

            Nekitámasztja a motort a kerítésnek, s kérdi Ferkét: „mész egy kört vele?” Nem sokat kockáztat, tudja, hogy nem meri vezetni. „Jaj, Tónikám, nem ugrálok én ilyenekre!”, mondja s görnyedten el is himbálódzik a félelmetes járműtől, „hová is sietnék, nem igaz?”

            Egy pillanat alatt felméri, hogy Ferkén tavasz óta ugyanaz a kinyúlt szürke szvetter van, amit még a télen ő hozott neki kiselejtezett ruhatárából. Egészen elszalonnásodott rajta, fel is feslett több helyen, s a környező növényzetet is vissza lehet számolni a beléakadt bolyhokból. „Aztán tippmixőtél, Tónikám? Megnyerhetnéd már a főnyereményt!”, ugrándozott Ferke, míg a kútból szivattyúzta a vizet egy zománcozott kannába.

            Már elunta, nem felelt neki.

            Két nap múlva Pesten feladata van. Végre dolgozhat egy filmforgatásnál.

            Még húzhatja a tanyán az időt.

            Semmi sem fog történni. Csak a puszta létezés egykedvűsége. Nem tudta magának megmagyarázni, de meggyőződése volt, hogy ebből meríthet a legtöbbet. A legtöbbet ahhoz, hogy a pesti gomolygásban, szaggatott, feszülő impulzusok közepette legalább egy arasznyival megközelítse a megnevezhetetlent.

 

                                                                                                       

               

            

2015.10.30.

Felriadtam az éjben.

Felkelni nincs erőm, visszaaludni nem tudok.

(És az álmok sem kényeztettek.)

Beleolvasok a net óceánba. 

Meg is találom a léleknyugtató olvasmányt. 

Hogyan nem ették meg idősebb Bush elnököt 1945-ben, a világháború vége felé a japánok. 

Gondoltam tréfás közlemény a hajdani harcmezőről. 

A katona mindig éhes. Háborúban pedig valahogy pláne nincs elég ennivaló. Így volt ez  a Távol-Keleti fronton is. 

Amikor ahhoz a részhez értem, hogy a húshiány pótlására a japánok kiásták a már eltemetett amerikai holttesteket, s azokból készítettek ételt, elfogott az undor.De volt már korábban tudomásom arról, hogy az Andokban lezuhant repülőgép túlélői társaik tetemét fogyasztva menekültek meg az éhhaláltól. 

Ám a borzalom fokozható. (Láttam az írás terjedelmét, és elfogott a balsejtelem, hogy kevéssé lesz könnyed, édes álomba ringató a folytatás. De már nem tudtam ellapozni.)

A kannibállá vált japán katonák kitalálták, hogy élő hadifoglyaik lesznek az élelmezési utánpótlás. Mivel hűtő felszerelésük nem volt, ezért életben hagyták áldozataikat. Le-leamputálták egy-egy testrészüket, s azt sütötték meg.

(A későbbi Bush elnök, akkor egy lelőtt repülőgép tisztje azért úszta meg, hogy megegyék, mert isteni szerencsével kimenekítették.)

Eszembe jut Nagy Lajos, kitűnő írónk, aki önéletrajzi könyvében visszaemlékezik, amikor gimnazistaként feldúltan sétált az iskolai szünetben. Kérdezték tőle, mi bántja ennyire. Mondta, hogy most értesült róla, hogy a rómaiak megígérték a lázadó rabszolgáknak, hogyha letéve a fegyvert megadják magukat, akkor nem esik bántódásuk. Ezután azonban - hitszegően - kegyetlenül megkínozták és megölték őket. "És ezért vagy ilyen felháborodott? De hiszen ez nagyon régen történt!" Nevették ki társai. "Igen, régen volt" - felelte indulatosan Nagy Lajos, - "de megtörtént!"

post scriptum: Éjjel felriadva máskor csak szépirodalmat olvasok. (Ezt most leírom százszor.)

 

2015.10.27.

             (Megemlékezés vasárnap délelőtt Jerosáról, az űrkutatás mártírjáról.)

             Úgy döntöttem, hogy animációs filmet készítek.

             Két nap alatt!

             Jó, csak kettő perc negyven másodperces. De nincs hozzá semmi szakmai eszköz. Csak egy kamera, lámpák, meg egy pici stúdió.

             Bátorított az őrületben, hogy belerángathatom két kis társamat, Tomit, Gyurit, akik esztelen vállalkozásban viszont óriásiak.

             Természetesen tudtam, hogy képtelenség elkészíteni a filmet.

             Csak ellenérvek vannak.

             Nincs  felszerelés. Idő meg pláne. Voltaképp csak egy jegyzet van. Ezt én írtam, a hangot fel is mondtam. ( Rádiós verzióban tehát gyakorlatilag kész az anyag.)

             Ám eszembe jutott, hogy van otthon egy felhúzható, fésülködő játékmajom. (Hatvanas évekbeli, szőrmés állatka, kissé lepusztult állapotban, például már nem fésülködik, elpattant benne egy rugó. De a karakter stimmel. Elszánt orosz önkéntes.)

              Erre talán lehet bazírozni az egész produkciót. Nekifutás nélkül, helyből magasugrás. Esélyes egy kínos pofára esés.

             Mi kell még? 

             Egy csomag facsipesz. Damil, minél vékonyabb. Rajzszögek. (Ez van otthon.) Néhány konzervdoboz. Sertésmájkrém. (Kienni belőlük a tartalmat, a két fiú beáldozza magát a művészet oltárán.) Alkoholos filctollak. Fontos: Egy 70x100-as kartonlap. Ez lesz a hideg, sötét, süket, félelmetes világegyetem.

Ebben (előtte) fog lebegni a szerencsétlen Jerosa, aki önszántán kívül tudományos pályára lépett, mint szükséges áldozat. 

Lajka kutya lelki társa.

            És most - hogy valami évfordulója van - a varietében is utóéletet él, a vasárnapi ebéd előtt.

            Kegyetlen világ ez a show biznisz. 

            Kölcsönkértem  néhány műanyag játékfigurát, és tényleg, még űrjárművet is sikerült építeni!

            Jerosa, a jegyzet szerint, ha rettegve is, de belátta, hogy az emberiségért meg kell hoznia ezt az áldozatot. Mi, hárman, ott az éjszakában kockánként exponálva a felvételt, megállapodtunk, hogy semmiképpen nem áldoznánk fel magunkat ezért az emberiségért. Legyen nekik elég ez az animációs filmjegyzet. (Ezzel is túl vannak jutalmazva.)

            Ma is látom, ahogy a hajnali pirkadatkor Gyuri négykézláb, a fogával egy rögzítő damilt rángat óvatosan. Miközben Tomi két zseblámpával is fénypászmákat küld gyöngéd körözéssel.  Sokat megélt játékmajmocskám egészen átlényegült a sok hercehurcában. Úgy reméltük, hogy valahogy sikerül  az űrmajom súlytalanságban lebegését imitálni.

            A korabeli hírekből tudtuk, hogy az űrmajom rosszalkodik, tépdesi a drótokat, piszkálja a műszereket. Ettől rögtön rokonléleknek éreztem. Egy tragikus hős, aki mindenképp elpusztul, de mielőtt a tudomány oltárán megdicsőül, azért megpróbál fellázadni. Nem lehet nem szeretni.

            A két fiú dróton keringtette Jerosát.

            Világították, mozgatták.

             Igaziból látszott, hogy elég nehéz lesz ebből drámai hatást kihozni. (Rémálmom szerint az óvodások is kinevetnek.)

            Egy picit átírtam a szöveget. Beleéltem magam Jerosa szerepébe.

            Cserébe őáltala egy kicsit olyan lett ez az űrmajom, mint én.

            Ami a tévében néhány perc, és már vége is van, annak elkészítése irgalmatlan hosszú órákig tart. Hat másodperces snitteken kínlódunk félájultan a kimerültségtől. („Húzd a drótot jobbra fölfelé, de ennél lassabban, a majom kicsit forduljon félprofilba, közben a súrolófényből vegyél vissza… úgy időzítsd, hogy mikor az űrhajó tetejéhez ér, addigra legyen az aláfestő zenében az eolhárfás rész… jó? Jó. Na, akkor vegyük föl mégegyszer. De ne recegjen a vége! ”)

            Hajnali fél ötkor – kivégzési idő! – már olybá tűnik, hogy ez az egész űrmajmos szellemidéző filmecske egy rettenetes nagy marhaság. Ennek a nyilvánvalóan igazságtalan önvádnak a mélyén azért finoman befészkeli magát az a rögeszme, hogy a „néző a pénzéért egy egészen nézhető kis mozit kap.”

            Reggel – a hasogató józanság hideg fényében – meglátom a mosdó tükrében a saját ábrázatomat.

            Egyszerűen nem értem, hogy miért nem egy majom néz vissza rám.

2015.10.26.

Az e hétvégi Magyar Idők Lugas mellékletében illusztrációm lesz. A téma a kétes eredetű gyógyszerekkel való orosz rulett. 

A hétvégén tébolyodottan hajszolva magam mintáztam egy forgótáras Coltot. Meg persze pirulákat. (Utóbbiból patikai készletem van. Azokból is kiszórtam a rajzasztalra egy maréknyit, holott fejből is tudom, hogy néznek ki.)

Szeretek modell után rajzolni. (Meg csak úgy is. Elszabadulva.)

Az ábra színes lesz a lapban. 

Egy műhelytitok: csak azért, mert nem volt türelmem a tollból kimosni a piros tust. Így aztán egy piros rajzot vittem be. (És tetszett. Nem tiltakoztam.) 

Ezeket a cikkeket olvastad már?