Köténycsere

Köténycsere

2020.02.01. | Szerényi Gábor

Lehet persze fürdőnadrágot is húzni, de ismerjük a mondást: „olyan szomorú a férfiláb, egésznap abban a sötét nadrágban kell lenni!”

Tovább
Happening, Pesten, régen

Happening, Pesten, régen

Tovább
Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

Tovább
2015.11.17.

    Próbálok higgadtan tájékozódni.

    Mi van?

    Felhívom Párizsban élő kolléganőmet, kedves barátomat, aki februárban második francia gyermekét szüli. És ott lakik az Eiffel torony mellett, napi útvonalai immár a veszélyzónában vezetnek. 

    Eddig úgy tudta, hogy ismeri a francia metropolis kerülendő részeit. Kis magyar éttermet nyitott, a konyhai anyagbeszerzéshez  - mutatta - külön kapucnis pulóvere volt. Mert amikor bizonyos utakon haladt autóját vezetve, egyedül, akkor a fejére húzott kapucnival, napszemüveggel rejtette arcát. 

    Hogy miért?

    Ne lássák az arab utcákban, hogy magányos nő autózik ott.

    Micsoda? Képedek el. Ez nem Jemen, Szudán, Szíria... hanem Európa szíve.

    Hallgatom feldúlt beszámolóját. Hogy micsoda milliós tömegei vannak azoknak a muszlimoknak, akik bár már Franciaországban születtek, abszolút kimaradtak valamiféle integrációból. Nincs munkájuk, nem tanulnak. Potenciális célpontjai, eszközei a kriminalizálódásnak. Drog, prostitúció... 

     És jönnek az iszlamista szervezők. Akik célt hoznak, tartalmat üres életükbe.

     Látjuk, hogy milyet.

     A baloldal lényegében megbukott Franciaországban. Szólamaik vannak. Hiteltelenül. Az eddigi bevándorlókat, de már ott született utódaikat sem tudják a társadalomba  integrálni. Marine Le Pen Nemzeti Frontja talán még nem nyerne egy időközi választáson, de Hollande és társulata erősen dolgozik  rajta. 

     A franciáknál egyébként külön igazolványt kell váltani a kismamának, ha például hivatali ügyintézésnél szeretné a nagy pocakkal megúszni a hosszas sorban állást. Barátnőm meséli, amíg ezt intézte, körötte gyakorlatilag csak bevándorlók várakoztak...

2015.11.15.

     Gyerekzsúr.

     Ezzel a címmel jelent meg a 2015. november 14-i Magyar Idők szombati számában, a Lugas mellékletben egy interjú velem.                 http://magyaridok.hu/interju/gyerekzsur-75157/

      Apropója, hogy harminc évnyi (!) Magyar Nemzet béli publikálás után átszegődtem ehhez az új laphoz. Nem tagadom, fáj a szívem a régi lapért, de ezen a pályán hamar megtanultam - számtalan fájdalmas tapasztalat révén - ,hogy nem gyászolok megszűnt lehetőségeket, s leginkább nem sajnáltatom magam. 

     A sajtóban való munkálkodás életem alapja. Voltaképp már az óvodában filmes recenziókat készítettem. És döntő impulzust kaptam egy francia képregényújság, a Vaillant le journal de Pif lelkes olvasójaként... 

     Útkeresésem csapongó fordulatai közepette - így utólag már egyértelmű - ,hogy minden kitérő szükségszerűen a sajtóhoz vezetett. 

     A rendszerváltás előtti időkben egy gyógyszergyári lapnál (EGIS Hírlap) lappangtam, ahol egyébként 56 után pár évig Örkény István is dolgozott újságíróként. (Talán eredendő gyógyszerészi képzettsége motiválta, hogy oda száműzték az irodalmi fősodorból.) Sajnos mire én odakerültem,  már nem volt ott (illetve azt helyeslem, hogy az ő zsenialitása amnesztiát nyert). De szorgalmasan elolvastam munkaköri kötelességből írt korábbi cikkeit a bekötött évfolyamokban, gondolván abból is tanulok, nemcsak briliáns "szorgalmi" feladataiból.

     Érdekes, hogy a rendszerváltásig senkinek nem rótták fel, hogy gyakorlatilag bármelyik sajtóterméknél dolgozott valaki, a fejlécen mindenütt szerepelt, hogy "Világ proletárjai, egyesüljetek!" Így voltaképp bárkit illethetett, egy keresztrejtvény készítőt is, a proletár diktatúrával való kollaboráció minősítése.

    A patinás, decens, polgári Magyar Nemzet megítélése időről időre változott. Elegáns ellenzékisége egyes köröknek forradalmi fórum, másoknak renegát mamelukok szócsöve lett. (És ne feledjük azt a tömeget, akinek még az idegen szavak szótárát sem sikerült beszerezni, hogy valamiféle definícióval bajlódjon...)

   Próbáltam valamiféle politikai intaktságot megőrizni. 

   Na, ez az, amit nem lehet.

   Így is, úgy is belekevernek olyan levesekbe, amikbe egy porcikám sem kívánkozik.

   Ám hajlamaim, hogy írni és rajzolni akarok, és ebbéli munkáimat közzé tegyem, megpecsételték sorsom.

   Az Élet és Irodalom volt a bölcsőm. Nagy László, a költő volt a szerkesztő, aki bátorított. (Tőle tanultam: "rajz és írás nem kiegészíti - feltételezi egymást.") 

   Mámorosan nyargaltam a Magyar Nemzetbe, hónom alatt mappával. 

   Úgy éltem meg, otthon vagyok az Élet és Irodalomban és hazajárok a Magyar Nemzetbe.

   O, sancta simplicitas!

   Érdekes módon az ÉS-nél kezdtek ki. (Akkor Nagy László már rég nem volt ott, és utódja, Bán András sem.) Választásra kényszerítettek, vagy ők, vagy a Nemzet. 

   Nem vagyok egy konfliktus kereső, sőt. 

   De adódnak olyan teátrális helyzetek, hogy nem bírok magammal és előrántom a sértett dac pózát.

   Arra azért nem számítottam, hogy később - amikor belsős képszerkesztője voltam a Magyar Nemzetnek  - azzal vádoljanak, hogy "csak a jobboldali szimpatizáns barátaimnak" adok lehetőséget publikálni. 

   Erre elámultam. 

   Soha senkinek a párt preferenciái, politikai viszonyulásai nem érdekeltek, csak azt néztem, hogy milyen rajzot hozott. És miután tapasztalatból tudtam, milyen érzés házalni a lelkünknek oly drága grafikákkal, igyekeztem minden érkezőtől valamit kiválasztani, esetleg egy kis használható részletet, tudván, hogy még a kis honorárium is segítség a kóborló művészeknek...

   Évtizedekig a Magyar Televíziónál dolgoztam szerkesztőként, riporterként (erről talán majd máskor bővebben beszámolok), s párhuzamosan jelentek meg rajzaim a Nemzetnél. 

   Nem kevés megjegyzést kaptam. "Jóindulatú figyelmeztetést." Hogy kik írnak ott és miket. 

   Pici elégtétel volt, amikor váratlan fordulatként Tamás Gáspár Miklós írt a Magyar Nemzetbe, s cikke mellé az én illusztrációm került.

   Ezt mondtam: ha csak olyan újságban jelennék meg, ahol mindig mindenkivel mindenben egyetértek, akkor soha sehol semmilyen lapban nem publikálhatnék.

   Egy grafikus kollégám azt javasolta, feleljem az engem korlátozni akaróknak: "nincs jogom megvonni Magyarország jobboldali érzelmű polgáraitól az én rajzolói művészetem."

   Nem tudom, hogy lehet-e krajcolni humorral barátságtalan szelekkel szemben, de én részemről nem nagyon tudok mást kitalálni. (Ha olykor kétségbeesek - megesik - akkor a régi bölcsességet idézem: "inkább legyek egy életen át bolond, mint egy óráig gonosz...")

   

   

   

     

      

      

2015.11.14.

   Azt terveztem, hogy ma reggel egy derűs, kedves írással örvendeztetem meg olvasóimat. Lelket kényeztető rajzokkal. 

   Nem megy.

   Órák óta böngészem a híreket. 

   "Allah akbar!" Ezt kiáltozva ölték válogatás nélkül az embereket a terroristák. (Nem mintha válogatva más elbírálás alá esnének.)

   Természetesen máris megjelentek olyan elemzések is, hogy mindezek ellenére "az iszlám a világ legbékésebb vallása."

    Igen?

    Azonkívül meg kellene érteni, hogy ez egy háború része, ami a nyugati  és a muszlim világ között zajlik. "Gondoljunk az amerikaiak által lebombázott kórházban elpusztult ártatlan áldozatokra."

   Gondolok.

   Nem vonom meg együttérzésem egyetlen ártatlan áldozattól sem. 

   De nem tudom türtőztetni undorom, megvetésem a szadista gyilkosoktól.

   "Allah akbar!"

   A muszlim világban cukrot osztogatnak, ünnepelvén, hogy "mártír hőseik hitetleneket pusztítottak."

   Valószínűleg nem az összes muszlim. Valószínűleg van köztük békeszerető is. 

   Valószínűleg.

   De nem nagyon látom ezt a békevágyat. 

   Bizalmatlan vagyok.

   Olvasom tovább az elemzéseket. 

   "Mérsékelt iszlám? Az olyan, mint a mérsékelt fasizmus." Mondta egy osztrák politikus. 

   Meghőkölök. 

   Ez talán túlzás.

   De be kell vallanom, nem nagyon van bizalmam ebben a felekezetben. 

   Egyik nap egy pesti játszótéren megjelent egy muszlim öltözetű nő a gyerekeivel. Néztem, hogy hajlandó-e békésen együtt lenni a homokozónál a más vallásúakkal, hitetlenekkel, vagy esetleg kést ránt, felrobbantja magát. (Restellem, hogy ezek jutottak eszembe. De honnan tudhatom, hogy mi jár a fejében?)

   "Allah akbar!"

   Nem szeretnék egy iszlám országot sem meglátogatni. Elég lesz annyi, amennyit a netről tudhatok róluk.

    És a kölcsönösség jegyében azt szeretném, hogy amennyire csak lehet, redukálódjon Magyarországon, Európában ez a rizikófaktor. 

    Igen. Mondhatják rám, hogy szűkkeblű vagyok, önző.

    Fontosabb náluk az én családom, az én hazám.

2015.11.11.

           Súlyosan hibás döntéseim az életben!

           Konkrét példáim sorakoznak emlékezetemben. (Számon tartok legalább kilenc fájdalmas mulasztást. Csak címszavakban néhány ízelítőül, sejtelmesen: fekete köpeny ezüst csattal Velencében, patinás bádog sheriff-csillag az Oberwart-i bolhapiacon… Nem kínzom magam tovább a - másnak érthetően fölösleges, nevetséges - bagatellek felidézésével.)

          Nézzünk egy emblematikus esetet. Amiből kirajzolódik e vágyak sajátos természetrajza. Pszichometrikus hegy- és vízrajza, mögöttes mélységeivel, áthallásaival, szociografikus vetületeivel. 

          Ott van például a dollárjel-mintás zokni. (Mélylélektanilag nagy valószínűséggel kimutatható ennek a közismert szimbólumnak – egy S betű, függőlegesen kétszer átcsíkozva – a kötődése a kádári rendszerből való elvágyódás eszméjéhez.)

          Legalábbis ezt a marhaságot mondogattam kiskorú gyermekemnek (persze egyszerűsített, ifjúsági verzióban), akivel – sok évvel ezelőtt - burgenlandi portyán vadászgatva épp bevásároltunk egy közepes boltban.

          Mivel láttam rajta, hogy nem győztem meg az épp elbukott proletárdiktatúra szóbeli megvetésével (túlságosan kisgyerek volt még), érzelmi húrokat kezdtem pengetni, miközben a bevásárlókocsival araszoltunk a pénztár felé.

         „Tudod, ha ezt a dollárjel-mintás zoknit felhúzom, akkor egy fontos kellék már megvan, hogy Dagobert bácsisat játszhassunk.” Akkoriban ment végtelennek tűnő sorozatokban Walt Disney egyik rajzfilmje, amiben egy kapitalista, pénzimádó kacsa rendszeresen bankjegyek között lubickolt igen látványosan.

          „Vedd meg” – mondta a jó gyerek, látva apján a játékszenvedély tébolyát. (Aminek azért ő haszonélvezője volt, nem kevés játékot vásároltam neki, persze működött az ősi szülői fifika: megveszem neki, és én is játszhatok közben.)

          Ilyen könnyen azonban  sosem engedtem magamnak.

          Ezúttal sem.

          Magam hozakodtam elő az ellenérvekkel.

          „Nézd, ez szinte száz százalék nejlon” – tartottam a fény felé az árut. „Nem egészséges ilyet hordani” – érveltem tovább. „Viszont a Torma barátomnak lehetne bebebézni, hogy neki ilyen nincs” – tűnődtem tovább ellenérveket latolgatva. „De az meddig tartana? Maximum 38 másodpercig.” (Már egész közel jutottunk a kasszához. A döntő pillanat közelgett.)

          Mennyibe kerül?

          Na, ez az.

          Ennyit kidobni egy marhaságra?

          Visszatettem az egyik polcra.

          Túl egyszerű lett volna így megszabadulni.

          Már az autóban hazafelé belém hasított: mégis pocsékolni kellett volna!

          De már nem lehetett visszamenni.

          Évekkel később is – váratlanul és újra meg újra - eszembe jutott. Természetesen nem, mint zokni hiányzott. Hanem az a kihagyott könnyedség, játékosság. Mert lehet élni csak a szigorú elvek, a praktikum, az ésszerűség kívánalmainak megfelelően. S lebeszélni magunkat a játék szeszélyéről. De – lássa be, aki képes rá – nem éri meg.

          Amúgy természetesen a világ számos pontján próbáltam bepótolni az elvesztegetett lehetőséget, ám – könnyen kitalálható – soha többet sehol nem láttam ilyen terméket. Még más lábán se. Talán csak Elton John viselt egy koncertjén hasonlót, de az nem olyan volt!

 

                                                             

           

2015.11.09.

            - Hol voltál?

            - Moziban.

            Nem mondott igazat. Sétálni volt. A budai hegyekben. A Normafától gyalogolt a János hegy felé.

            Egyedül.

            - És mit láttál?

            - Most mit faggatsz?

            - Normális vagy? Csak kérdeztem, mit láttál!

            Mit látott, mit látott, fákat, bokrokat, füvet, lehullott száraz leveleket, ágakat. És leginkább földet, mert jobbára leszegett fejjel loholt.

            - A trapéz nyakék átkát.

            - De azt már láttad a múlt héten!

            Azért mondta ezt, mert erről tud mesélni.

            - És azt mondtad, hogy nem tetszett!

            - Igen, de a Vadász Laci meg akarta nézni, s beültem vele, mert egyébként is akartam még vele valamit megbeszélni utána.

            Szilvi dühösen hallgatott, érezhető volt rajta, hogy nem hisz neki. Nyilván valami titkos barátnővel találkozott, s most igyekszik elterelni a figyelmét.

            - A Vadászról azt állítottad, hogy nem vagy jóban vele.

            - De van egy közös meló, - kezdte magyarázni – egy közös munka, ami jól jöhetne, hogy végre ott hagyjam ezt a gyógyszergyári lapot.

            - Nem lehet, hogy egy nővel voltál mégis moziban?

            - Csak ezt tudod elképzelni?

            - Miért, nem adtál okot rá?

            Felnevetett.

            - Most nevetsz? Képes vagy nevetni?

            - Csak idegi alapon.

            Tényleg nem értette, hogy miért tört ki belőle leküzdhetetlenül a nevetés. Pedig micsoda nagy feszültségek feszítették, milyen sötét képzetek nyomasztották. Ezért is ment az erdei sétára. Felvitte a 22-es busz, körötte csupa rosszkedvű, lehangolt ember, nyűtt öreg férfiak, gyanakvó tekintetű, lefelé görbített szájú nők, mindenki rosszul öltözött, sütött belőlük a masszív sivárság. Hiába is várt volna másik buszt, azon bizonnyal hasonló figurák utaztak volna. Talán ha kétszáz évet vár. Akkor jönnek derűs, kedves, optimista, jó szándékú, lényükkel bizakodást sugalló emberek. (Vagy akkor sem.)

            Az útvonalat kipróbálta már. Nem sok, nem kevés. Háromnegyed óra. Ütemes, gyors léptekkel. Lehetőleg senki ne legyen a közelben. Csak fák.

            Többé-kevésbé csönd. (Morajlott a város.)

            Mi legyen, hogy legyen.

            Átgondolni az életet.

            „Aki a nehezet választja, annak nehéz is leend.” (Ezt hol hallotta, hol olvasta? Nem emlékezett.) Szilvi mit akar? És ő mit akar? (Trapp-trapp, csak menetelt. És sehol semmi felelet.) Mi az élete értelme, célja – ezt kérdezte Pálfalvi tanár úr, Szilvi egyik gimnáziumi tanárja tőle kissé fölényes hangsúllyal. (Érezte, hogy a lány által felmagasztalt pedagógus nem szíveli őt. Talán egy kicsit szerelmes is volt a lányba Pálfalvi, ezt képzelte, ha sohasem is vallotta be, és őt – úgy érezte - féltékenyen nézte a tanár úr. Amúgy csupa közhelyes választ adott saját szónoki kérdésére. A "küzdés maga", bla-bla-bla.)

            Félt gyerekkorában az erdőtől, ahová pedig szülei rendszeresen, szinte minden hétvégén kihozták, a „jó levegőre.” Pedig a fákat barátoknak tekintette. Ha például, üldözné az ellenség (mert az ellenségnek ez fő foglalkozása), akkor felmászna egy fára, míg alant az üldöző elvonul. Gyerekes butaság, gondolta évekkel később.

            Csapongva versrészletekkel szórakoztatta magát. „Pengettem, mint húrt, sebesült lábbelimnek zsinórját, szívemen nyugtatva térdem.” Nem törődött vele, hogy pontosan idézi-e Arthur Rimbaud-t, a lényeg stimmelt, de vajon hogyan is néz ki ez a testhelyzet valójában, ezen kezdett tűnődni. Szívemen nyugtatva térdem?  Akkor hanyatt kellene feküdni, s felhúzott lába így kerülhetne szíve fölé. Aha. S közben a cipő, vagy bakancs zsinórja, fűzője lehetne a pengethető húr – stimmelt. Csak éppen semmi hangja nincs: kipróbálta, szinte semmi, csak az illúzió

            A vers mégis szép. Jólesett neki a képzet, a hangulat. Egy pár jött szembe az ösvényen, a negyven körüli, magas, vékony, kemény arcú nő penge száján épp azt mondta a mellette haladó testes, tréningruhás férfinek, „és ezt nem tudta az az ostoba megérteni, pedig elmondtam neki normálisan”. Kirándulók, akik hurcolják magukkal az erdőbe is életük sivár gondjait, gondolta fölényesen. Mégis, legszívesebben követte volna őket, kihallgatva, hogy mit nem tudott az „ostoba” megérteni, s hogyan is szólhatott az a „normális” szöveg valójában.

            Nem volt kitartó, felrebbent egy madár – talán szarka -, az után nézett. Mint egy automata kapcsolt benne a népdal: „kicsi madár hogy tudsz élni, mikor nem is tudsz beszélni.” Körbenézett (sehol senki), hangosan folytatta: „lám én tudok beszélgetni, mégis alig tudok élni!”

            Aztán csak úgy nézett a messzeségbe, a János hegy mögé az égbe.

            Mindezt elmesélhette volna. (Egy faágat is leskiccelt noteszébe golyóstollal.) De inkább hallgatni akart. Mintha készülődne lelke mélyén valamire. És ha beszélne róla, csak gyengítené összpontosítását. Még akkor is, ha valójában – még – nem is tudja, hogy mi is pontosan az, amit ki kell érlelnie sejtelmeiből.

 

                                                                                                     

             

2015.11.07.

   Meddig lehet egy gyűrűt bámulni az éjszakai buszon?

   Mintha éveket merengtem volna. Az özvegy, ujján a varázslatos ékszerrel, úgy kapaszkodott a Duna fölött a hídon buszozva, mint egy papnő, aki rituálét improvizál. (Végülis Papp Oszkár felesége.) 

   Amikor másfél évtizede riporterként megkerestem Papp Oszkárt és a szakmai (festőművészi) portréját megrajzoltam, roppantul örültem, hogy elmesélte felvillanyozó kuriózumokként Füst Milán sztorijait. „Édesanyámmal följártunk hozzá, egyszer például az új lakásával büszkélkedett, s kiszólt feleségének, Erzsikém, szólj az inasnak, hogy hozzon jégbe hűtött pezsgőt, meg két jégbe hűtött lovat is! Inas se volt, nemhogy ló!”  Mulattam, ámultam, isteni, lucidus szellem. Csak éppen a kedves mamáról mulasztottam érdeklődni. Pedig akkor kiteljesedett volna a tabló.

       Érzékeny, kedves, finom és kibírhatatlan, élhetetlen, undok kamasz koromban mentette meg az életemet Kosztolányi Dezső. Füst Milán jó barátja. (Hogy megint csapongjak látszólag szerteszét, holott nagyon is egy körben bóklászva.) Meglepő módon a hatalmas szerelemnek megemésztő tüze bántott (hogy még egy költőt profanizáljak), s latolgattam esetleges gyors távozásom e földi siralomvölgyből, türelmetlenül, s erősen meg nem értve a ridegen közömbös és lélekgyilkosan semmibe vevő külvilágtól. Ám jött, látott, s győzött a poézis, leginkább Kosztolányi versei által. Szóval mégis lehet e szégyenteljesen érzékeny férfiúi lélekkel élni, de sőt remélni?

     Na, ja.

     Erre jó gyerekek, a költészet. Fáj a szív, majd megszakad, megy a haldoklás a gyönyörű szép lány csigázó szerelme miatt, de itt a gyógyír. Köszi, József Attila, Szép Ernő, Juhász Gyula és a többiek! (Külön kiemelve még a drága, szegény, jó Csokonai, kit múzsája oly cudarul magára hagyott, de a végső számadásnál, lám, beíratódott az irodalom magasztos, örök oldalaira.

 

   Kosztolányi évekig segítőm volt. Mindent olvastam tőle, s még többet akartam tudni. Milyen volt valójában, hogyan élt, a művei szerint, vagy azért az úgy túl szép lett volna? (Kortárs írókkal ismerkedvén rá kellett jönni, hogy gyakorta más az élet és az irodalom… Ez az önző, habzsoló, hisztérikusan türelmetlen, raplis ember írja azokat a nemes, lélekemelő, szép gondolatokat?!) Még elérhetetlenek voltak Kosztolányi feleségének írásai férjéről, életéről, de még élt fiuk, Kosztolányi Ádám, aki az Édes Annában még szőke kisfiú, aki a konyhában játszik, ott a Logodi utcában, de mire én megtaláltam, már egy kellemetlen öregúr volt, aki lepattintotta érdeklődésem. (Karinthy Marci megerősítette, nemcsak velem volt ilyen, egy nehéz örökségű, nehéz élet viselője maradt végig.)

      Nem voltam állandóan szerelmes és nem is olyan rengeteg nőbe, mint némelyek gondolják. De nagyon kapóra jött egyszer – amikor már házasember voltam -, hogy a tiszta szívű nagy érzelmi fellobbanás akkor is rátörhet az ártatlan, naiv, bántani senkit nem akaró férfiemberre, ha már megállapodott családfő, sőt, neves irodalmár, köztiszteletben álló művész. (Mégiscsak megmaradtak, s elérhetőek lettek a régi írások és sok-sok dokumentum.)

      Utólag rossz ómen, hogy a nagy betegség előszobájában futott össze Kosztolányi a visegrádi újságíró üdülőben a szintén házas nővel, Radákovich Máriával. Kétségbeesett, szép szerelem lobbant. Kosztolányi boldog volt. És vergődött. („Manyikám, nem tudok nélküled élni”!) Zokogott letérdelve felesége előtt. És titokban rohant találkozni Radákovich Máriával. A konspirációkban a jó barát, Füst Milán sokat segédkezett. Néhány fotó is fennmaradt, közös kép, amin a titkos szerető kisfia, becenevén Japi, azaz Papp Oszkár is ott látható, vékony kisfiú, dús szőke tincs homlokában, Désiré bácsi mutat neki egy könyvet… (Ma is fogom a fejem, hogy nem vettem észre Japi lakásában a fotót a falon, amin kisfiúként ül Kosztolányi ölében...)

        Szeptemberi áhítat. Röpima. Ha csak e két verset nézzük, mondhatjuk-e, hogy pazarló luxus múzsára szert tenni? Én mindenképp haszonélvezője voltam, mert azt képzeltem, hogy súlyos lelkiismereti válságomban majd könnyít a nagy költő példája. (Nem könnyített, de jólesett.)

        Papp Oszkárban illett volna még életében felismernem Japit. Ügyesen, finoman kikérdezni anyukájáról és Kosztolányiról.

        Hát ezt lekéstem.

Persze, mondhatjuk, lám, ott az éjszakai buszon a gyűrű, mégiscsak varázserejű volt. Egy másik múzsa ujján is.

    

          

          

       

                                                                                                                                                    

2015.11.05.

        Már semmi nem jutott eszembe.

       Hajnali 3 volt, a busz nyargalt a Hegyalja úton, még negyedóra és kéjesen álomba omlok régi jó ágyamba az Astoriánál, csak ennyit bírtam kitalálni. Álltam a középső ajtónál és nyitott szemmel már aludtam is. Az orrom előtt ott kapaszkodott Nádasi Judit, Papp Oszkár festőművész özvegye. A közös kiránduláson már mindent megbeszéltünk, amit lehetett. Hogy milyen jó nekem, hogy a férje még pár éve elmesélte azokat a fantasztikus sztorikat Füst Milánról, amiket senki más, csak én írtam meg. Kétszer is. Sajnos másodszor már a nekrológjában.

       Tényleg milyen kedves és szerencsés vagyok. Elégedett villant be még, hogy milyen fürgén és ravaszul hagytam le a Kongresszusi Központnál – ahol véget ért a túra - a szintén a kiránduló társaság tagjaként felbukkant neves szobrászt is. Aki cirka negyven éve, amikor sorkatonai szolgálatban sínylődtem, elszerette tőlem akkori menyasszonyomat. Most kópés mosollyal kérdezte, mi van Edittel. Kulturáltan, ahogy érett férfiemberhez illik, feleltem neki, hogy tíz éve meghalt. És hogy közös gyermekünk építészmérnök lett. Ingatta picit a fejét, a mosoly is rajta maradt, de csak olyan tanácstalanul. Elégedetten állapítottam meg magamban, hogy vagy kisebb lett a négy évtized alatt, vagy talán akkor is ennyivel alacsonyabb volt nálam, amikor a katonai kimenőmön kétségbeesésemben megkerestem, hogy – fogalmam se volt róla miképpen – de visszaszerezzem tőle menyasszonyomat. (Emlékszem, ott ültem a Széchenyi rakparti padlásműteremben, szorított a kinőtt civil ruha, és mereven az ő hímzett bőrmokaszinját bámultam, míg hallgattam: „semmi értelme, hogy erőlködj, de mi már egy pár vagyunk, igazán sajnálom.”)

      Nem haragudtam már rá emberemlékezet óta. És talán nem csak azért, mert mégis visszahódítottam akkor a lányt (ma sem tudom hogyan, hiszen olyan reménytelen helyzet volt), de nem akartam egy udvarias és fölösleges beszélgetést még az éjszakai járaton is kényszeresen folytatni.

     Már az Erzsébet hídra vágtatott a busz (két röpke megálló, és mint Heine, matracsíromba dőlök!), amikor csak azért, hogy mondjak még valamit, a Nádasi Judit kapaszkodó kezéhez, pontosabban egyik ujjához szóltam még egyet.

     „De szép ez a gyűrű.”

     Van úgy, hogy nemcsak szünetet tartunk a hallgatásban.

    „Hát igen, ez a Radákovich Mária gyűrűje.”

    A híd közepén egy pillanat alatt magnéziumfénybe lobbant az égbolt. Egy szempillantás alatt felébredtem, s tudtam, hogy mekkora egy marha vagyok. Szikrázó nappali fényben lüktetett a Gellért-hegy.

    Öö, izé.

    Nahát.

    Radákovich Mária. 

    Kosztolányi utolsó szerelme.

    A Röpima, a Szeptemberi áhítat múzsája.

    Jaj, Istenem.

    Csak bámultam az éjszakai buszon azt a gyűrűt.

    Az önvád elém lépett, s ahelyett hogy behúzott volna egyet, megpöckölte az orrom, s csúfondárosan rám bízta önnön büntetésemet. Csak hüledeztem. Foci szóhasználattal élve, az ötösről az üres kapu mellé gurítottam a labdát. Detektívesen szólva, Maigret felügyelő rájött, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt is feltalálhatta volna egy füst alatt… És mindezt évekkel ezelőtt. Na, jó. Apró baki. (Pontosabban: „Japi”! Mindjárt ki is fejtem hogyan.)

   (Folytatása következik...)

2015.11.02.

        Ott áll a nő az Andrássy úton, nem messze a Terror Házától. Karcsú, középmagas, szűk fekete farmerben, bőr kiskabátban, rövid, egyenes, fekete frizurával. Pasztell színekkel sminkelt arccal, (ám ajkai tűzpirosak!) felszegett állal mintha az eget kémlelné. De legalábbis a forgalom fölé emeli pisze orrocskáját. (El ne felejtsem: fülében apró, viszont annál elegánsabbnak ható ékszer csillan.)

        A személyleírás - vázlatosan, sablonosan - kész. (Negyven körüli lehet.)

        Mehetek tovább?

        Szólítsam le?

        Nem vett észre.

        Összehasonlítom kettőnk megjelenését: nem illünk egymáshoz. (Nincs rajtam az én bőrdzsekim.)

        Meg is lóghatnék.

        De nem.

        Nekünk közös múltunk is van. 

        Sok évvel korábbról.

        Egy újságnál (vagy újságra utaló tüneteket mutató képződménynél) mindketten írtunk. 

        "Szia!"

        "Á!"

        Csak elé toppantam, s már mosolyogva csacsogunk. (Hol írsz? Sehol? Akadozik a nagy mű? Az a nagyszerű ember kifizetett? Ne, mondd! És ingyen nem vagy hajlandó dolgozni neki? Hallatlan! Nem elég megtiszteltetés, hogy szerepelhetsz a lapjában?)

        Hogy felvidítsam, elmesélem neki a nagyvárosi szóbeszédekből két neves kiadó tulajdonos párbeszédét: - Te sem fizetsz hónapok óta az alkalmazottaidnak? - Nem. - És bejárnak dolgozni? - Be. - Ne szedjünk tőlük belépődíjat?

        Nevet. De látom a szemén a szomorúságot. Ő az a típus, aki küzd, nem adja fel. Csinos, izgalmas nő, aki tudja, hogy hat a férfiakra. (Évek távlatából is emlékszem olyan dekoltázsára, hogy erőt kellett vennem magamon, hogy ne bámuljam elhülyülten... mint a többi marha.)

        Elmegy mellettünk egy másik szép nő, és őt nézi meg. (Meg lehet érteni.)

        Már majdnem elbúcsúzom, amikor még akar mondani valamit.

        "Tudom, hogy tíz évem sincs már. Ha véget ér a női vonzerőm, nincs tovább. A férfiak leállnak, a természet könyörtelenül jelez."

        Zavartan hallgatok. Nincs udvarias hazugságom.  

        

        

        

2015.11.01.

                                             

            Kimenni motorral a tanyára.

            Megint foga közé porzik a kunsági homok, pedig összeszorított szájjal feszíti magát a nyeregben, nem baj. Apa motorja, bőven zsírozva, tele tankkal. Ha nem is használja, mindig startra kész legyen. Ő a haszonélvezője idősebb Jászi Antal rendszeretetének.

            Szikrázó augusztusi délután, lehajt a főútról, a vékony kőrisfánál, amit két éve a platán helyére ültettek, mert olyan fontos, hogy legyen ott egy fa, mint egy kresz-tábla. Ez a Dékány Józsi bácsi telkének csücske. Itt kezdődik a tanyavilág.

            „Megjöttél, Tónikám? Hát az apu hogy van?” Ezt mondja Dékány néni nagyjából mindig, amikor meglátja. Pár éve még kamaszként úgy érezte, felrobban a dühtől. „Megjöttem, megjöttem, minek kérdezi, hisz látja!” – morogta, de csak leszegett fejjel a saját mellébe sziszegte halkan. És erőből visszahiggasztva magát azt hazudta, hogy: „kezitcsókolom Erzsi néni, köszönöm szépen jól”.

            Igen, az apu itt idősebb Tóni, neki még súlya van, nemcsak testileg, de valahogy az egész léte, lénye azt sugallja, ő a tanya birtokosa. (Még akkor is, ha kapatosan az árokba buckázik olykor, s pipere szintje a városban már aggályosnak hatna. De hát minek menne ő a zörömbölő forgalomba, csicsás kirakatok közé kóvályogni?)

            A kiskocsmában van tévé.

            Elég az.

            A saját borát is beoszthatná, meg az engedéllyel főzetett pálinkáját (ne vesszen kárba a lehullott alma, körte, szilva), de valahogy másféle kedvet készít, amit a többiekkel együtt iszik.

            Noha gyakran nem is beszélget másokkal. Csak üldögél, mint aki tovább nem léphet, míg át nem gondolta az életet.

            Azzal meg vagy egy perc alatt végez az ember, vagy soha.

            Nem is akaródzik neki motorra ülni – csak zsírozza, olajozza, törölgeti gondosan, -motorozzon a gyerek. A Tóni. Övé lesz úgyis minden, csak gyakoroljon.

            Buckás a földút, nem lehet, de nem is akar száguldani. Tetszik neki a terepezés, hogy uralja a hepehupát. Ez az átállás része. A városi üzemmódból a tanyaira.

            Innen nézve minden olyan letisztultnak látszik. A sok pesti bolondéria. Ahogy Zsuka nénje mondja: „az a megkergítettség!” Jó, azt is tudja, ő meg attól bolondulna meg, ha ide kéne beszorulnia a tanyára. Szép, meg kedves a bólogató gyümölcsfák karéja, - a sok szőlő ősszel! – de két nap után már megvesz a nyugtalanságtól, miről marad le Pesten!

            Már van technikája arra, hogy ne mérgelődjön Zsuka nénje szavain. Pedig tőle mindig jön intelem: „Te Tóni! Hát te úgy szaladsz, mint akinek futni kell mindig! Az a lyány, az a Zsuzsi, az megétetett téged!” Kínjában csak nevetett. A Ziegler Zsuzsi, majd éppen a gazdag lipótvárosi ügyvéd lánya, az kevert volna valamit a finom angol teájába!

            Lehívta egyszer bulizni a „sápadt, sovány, tápos” pestieket. Mindent úgy néztek, hogy ez „forgatási helyszín”, meg „motívum”. Csak az esti lerészegedés, csak az volt természetes. Apja két légpuskájával elindultak éjszakai vadászatra. Úgy fogták a szinte veszélytelen fegyvereket, mint a vadnyugati filmekben látott winchestereket. (Amúgy apja azért tartotta, mert állítása szerint ezekkel hessintette a seregélyeket a szőlőről. Az egyik egyáltalán nem is működött. A másik meg lőszer híján volt harcképtelen.) Jó lett volna csókolózni Ziegler Zsuzsival, de nem jött össze. Ha amaz nem is „étette meg”, ő legalább leitatta volna. De elnyuszizta. „Majd Pesten”, fogadkozott magában.

            Egy incidens volt. K. Balázs, ki gyártásvezetőnek készült, légpuskatussal agyonvert egy kígyót a sötétben. Megijedt, ilyesmi a pesti aszfalton nem tekergőzik, s hiába fogták volna vissza, „te gyilkos keresztes vipera!” felkiáltással széttrancsírozta. „Sikló volt az”, mondta egykedvű nyugalommal idősebb Jászi Antal, „nem bánt az senkit.” Mindenesetre az éjjel a vendégek közül senki sem mert a budira kimenni, inkább elosontak a fák közt, erősen felszerelkezve zseblámpával, bottal. De nem volt több találka, a siklók, meg a sündisznók között is elterjedt a hír, hogy veszélyes látogatók időznek a tanyán.

            Jobb így egyedül itt, gondolta a motorral krosszozva a buckák között. Bundás, a szomszéd kutyája nem ugatott, csak nézte, míg elberreg az úton. Micsoda idill, micsoda csönd, gondolta a motorját megállítva, körbenézve a tanya kapujánál.

            Meddig maradjon, ez itt a kérdés.

            Jön Ferke, a bolond. Ugrándozva jön, mint egy kölyökkutya, holott már negyven körüli. Az apja ad neki munkát a ház körül, szüretkor is be van fogva, cserébe meghúzhatja magát a tanyán. „Jaj, a Tóni bácsi! Az aztán a jó ember, áldja meg a Jóisten!” Gazsulál a fiatalúrnak. A haja mintha össze-vissza kihullott volna, de nem, csak magát nyírja egy nagy metszőollóval, attól ilyen zűrzavaros kivülről is. „Minek költsek fodrászra, nem igaz?”

            Nekitámasztja a motort a kerítésnek, s kérdi Ferkét: „mész egy kört vele?” Nem sokat kockáztat, tudja, hogy nem meri vezetni. „Jaj, Tónikám, nem ugrálok én ilyenekre!”, mondja s görnyedten el is himbálódzik a félelmetes járműtől, „hová is sietnék, nem igaz?”

            Egy pillanat alatt felméri, hogy Ferkén tavasz óta ugyanaz a kinyúlt szürke szvetter van, amit még a télen ő hozott neki kiselejtezett ruhatárából. Egészen elszalonnásodott rajta, fel is feslett több helyen, s a környező növényzetet is vissza lehet számolni a beléakadt bolyhokból. „Aztán tippmixőtél, Tónikám? Megnyerhetnéd már a főnyereményt!”, ugrándozott Ferke, míg a kútból szivattyúzta a vizet egy zománcozott kannába.

            Már elunta, nem felelt neki.

            Két nap múlva Pesten feladata van. Végre dolgozhat egy filmforgatásnál.

            Még húzhatja a tanyán az időt.

            Semmi sem fog történni. Csak a puszta létezés egykedvűsége. Nem tudta magának megmagyarázni, de meggyőződése volt, hogy ebből meríthet a legtöbbet. A legtöbbet ahhoz, hogy a pesti gomolygásban, szaggatott, feszülő impulzusok közepette legalább egy arasznyival megközelítse a megnevezhetetlent.

 

                                                                                                       

               

            

2015.10.30.

Felriadtam az éjben.

Felkelni nincs erőm, visszaaludni nem tudok.

(És az álmok sem kényeztettek.)

Beleolvasok a net óceánba. 

Meg is találom a léleknyugtató olvasmányt. 

Hogyan nem ették meg idősebb Bush elnököt 1945-ben, a világháború vége felé a japánok. 

Gondoltam tréfás közlemény a hajdani harcmezőről. 

A katona mindig éhes. Háborúban pedig valahogy pláne nincs elég ennivaló. Így volt ez  a Távol-Keleti fronton is. 

Amikor ahhoz a részhez értem, hogy a húshiány pótlására a japánok kiásták a már eltemetett amerikai holttesteket, s azokból készítettek ételt, elfogott az undor.De volt már korábban tudomásom arról, hogy az Andokban lezuhant repülőgép túlélői társaik tetemét fogyasztva menekültek meg az éhhaláltól. 

Ám a borzalom fokozható. (Láttam az írás terjedelmét, és elfogott a balsejtelem, hogy kevéssé lesz könnyed, édes álomba ringató a folytatás. De már nem tudtam ellapozni.)

A kannibállá vált japán katonák kitalálták, hogy élő hadifoglyaik lesznek az élelmezési utánpótlás. Mivel hűtő felszerelésük nem volt, ezért életben hagyták áldozataikat. Le-leamputálták egy-egy testrészüket, s azt sütötték meg.

(A későbbi Bush elnök, akkor egy lelőtt repülőgép tisztje azért úszta meg, hogy megegyék, mert isteni szerencsével kimenekítették.)

Eszembe jut Nagy Lajos, kitűnő írónk, aki önéletrajzi könyvében visszaemlékezik, amikor gimnazistaként feldúltan sétált az iskolai szünetben. Kérdezték tőle, mi bántja ennyire. Mondta, hogy most értesült róla, hogy a rómaiak megígérték a lázadó rabszolgáknak, hogyha letéve a fegyvert megadják magukat, akkor nem esik bántódásuk. Ezután azonban - hitszegően - kegyetlenül megkínozták és megölték őket. "És ezért vagy ilyen felháborodott? De hiszen ez nagyon régen történt!" Nevették ki társai. "Igen, régen volt" - felelte indulatosan Nagy Lajos, - "de megtörtént!"

post scriptum: Éjjel felriadva máskor csak szépirodalmat olvasok. (Ezt most leírom százszor.)

 

Ezeket a cikkeket olvastad már?