Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2015.12.07.

          Egyedül maradtam, megtehettem.

          Azért kikukucskáltam a konyhába. Erzsike néni bárhonnan kinőhetett a

semmiből. (Ő nevelési célzattal néhányszor odafogta kezem a szekrényajtóhoz,

és párszor rácsukta. „Ne kutlákodj Lacika!” Százharmincnyolc éve alatt egyetlen

egyszer nem láttam mosolyogni, még néhány szál bajuszkája is zordan meredt a

Népszínház utcai négyes társbérlet ételszagú légterébe.)

          Iduka, a házunkbeli Kicsi presszó dundi takarítónője sem volt a

bérleményben. Bár lehet, hogy kicsinyke cselédszobájában feküdt gömbölyűn a

dunyha alatt. (Igaz, akkor rezegve szólna a néprádióján valami magyar nóta,

vagy a Szabó család folytatása. „Icu elhárította Kárpáti közeledését, Szabó néni

pedig bement a tanács panaszirodájára, hogy elégtételt vegyen, amiért csúnyán

megbántották.”)

          Apu szolgálatban.

         "Ke-szo-sze-va-csü-hé-pé”, vagyis kedd, szombat,

szerda, satöbbi beosztásban. („Vasárnap benn tudom nézni a meccset a főnök

irodájában! De ez titok!”)

         Anyu kávéfőző a Kicsi presszóban, Terka testvére elintézte,

hogy közel legyen munkája. (Tényleg csak egy fél emeletet kell leszaladnia,

viszont sokat van estére is beosztva. „Lacika, ott van a gázon a rizses hús, egyél

rendesen, savanyúság a kredencen, csak utána edd meg a Tátra csúcsot, mire

följövök, aludjál már, fogat mosni ne felejts, és a leckéd is legyen készen!”)

          Mire várjak még?

          Kinéztem az ablakon. Hullt a hó kitartóan.

          Fősped-Főtefu. Ez volt kiírva

szemben. Zörögve jött a villamos az EMKE felől, a 37-es éppen, zötyögött

tovább a Teleki tér felé. (Végállomás a keresztúri temetőnél, az Óperencián is

túl.)

          Fekete télikabátos ember ballagott aktatáskával a kezében, kalapján

fehérlett a hó, a járdaszélén már felkupacolva fagyott össze a csapadék.

          Szénszünet. Ezért nem kellett iskolába menni. És a karácsony is

közelebbinek tűnt így.

          „Viri a varázslat, Piri a parádé, Csilicsalamádé, hipp és

hopp, szervusz Balogh Gyuszi!” Rádiójátékot hallgattam. A lassan melegedő,

nagytestű, politúrozott, fényes, sötétbarna Orion készülék hangja magával

ragadó volt. Ültem a földön a szőnyegen, ölemben füzet, mellettem könyv.

Vernétől A lángban álló szigettenger, vékony, fűzött kiadás, de szép, eredeti

acélmetszetekkel. Ezeken jól meg lehetett tanulmányozni a gyönyörű,

sokárbocos hatalmas hajókat, rajtuk a szigorú tekintetű hős kapitányt, karddal

és messzelátóval a kezében…

           „Piri a parádé…” Hatott a rádiójáték. Balogh Gyuszi szorongatott

helyzetében rendre elmondta a varázsigét, szólongatta a varázslót, és Csilicsala

bácsi mindig jött is: „szervusz, Balogh Gyuszi!” Meghallgatta gondjait, s jó

tanácsokat adott.

           Mit kérjek én?

           A karácsonyi ajándékokat lehetett sejteni.

           Egész ősszel mondogattam már, hogy olyan fatusájú fémcsövű, parafadugót

kilövő játékpuskát annyira szeretnék.

          („Ugyanolyat, mint a Stoll Gabié, madzagon van a lövedéke,

higgyétek el, nem veszélyes!”) Ennek van esélye, meg valószínű egy új könyv,

talán a Makacs Keraban, szintén Vernétől, meg édességek.

          Erzsike nénitől a szokásos kockás flaneling, persze minden évben nagyobb,

mert növésben vagyok. Zordan fogja átadni, pedig senki nem kényszeríti, hogy részt

vegyen a karácsonyban. Ami - ez a hivatalos besorolása - a szeretet ünnepe. 

          Rokonunk ő, özvegy Szabó Nándorné. Eredetileg az egész lakás az övé volt.

Ám férje meghalt, gyereke nincs, az új rend úgy döntött ossza meg a három szobás

lakását (plusz cselédszoba) másokkal, ennyi nem jár neki.

          Ha már a hatalom, a dolgozókénak mondott diktatúra

kifosztja, legalább próbált nem vadidegeneket beengedni. Hát apám lett az

egyik albérlője. Abban reménykedett, hogy apa elveszi feleségül. Végülis távoli

rokon, beleférne.

          E helyett idehozott még egy nőt. Fiatalt, szépet. Aki ráadásul szült még

gyereket is a szűkös társbérletbe. 

        „Jézusmária!” Mondtam egyszer megriadva, amikor a sötét fürdőszobában

Erzsike néni kinőtt a kopott csempés falból és véletlenül nekiütköztem. „Mióta van

neked Jézusmáriád, Lacika?” Kérdezte szigorúan. Vállat rántottam

észrevétlenül. Az első áldozás is kimaradt az életemből. Helyette Lenin-jelvényt

adtak, kisdobos-nyakkendőt.

         Csak néztem mohón sóvárogva régi, díszesen faragott, fiókos komódját,

de jó lenne „kutlákodni” benne!

         Oldalt pillantottam, a Füles újság címlapján egy pirospöttyös fürdőruhás

színésznő mosolygott. Vonásait, alakja hajlatait szürke grafitceruzával erősen

átrajzolták. Feri bátyám volt a tettes, indigóval másolta a néni testét. (Az aktot

rákasírozta egy furnérlapra, azt gondosan körbevágta lombfűrésszel, gyártott

egy meztelen női testet, kétdimenziósat, egyarasznyit, de fantáziagerjesztőt.)

         Mit kockáztatok?

         A cserépkályhában már nem égett a tűz. Pár nappal korábban egy

kavicsot tettem a brikettek közé, azt hittem elégett, mert nyomát sem találtam.

Vagy az anyu dobta ki, vagy vannak varázslók.

        Összeszedtem bátorságom.

        Lesz, ami lesz.

        Nincs itthon senki, nem kell szégyellni.

        Eltátottam a szám.

       „Csilicsala bácsi!” – kiáltottam vékony hangon. Elhittem, hogy nemcsak a

rádióbeli Balogh Gyuszinak jelenik meg, hanem nekem is.

       Annyira szerettem volna.

       Azt néztem, hogy milyen tompán fehér az olajfestékkel fedett ajtónk.

       Mintha abból a fehérből kellett volna előjönni valakinek. (És nem a kicsike réz

falikútból, ami a szobában az albérlő (apukám) borotválkozó mosdócskája volt,

valószínűtlenül kicsi csapocska, amiből hideg vizet lehetett engedni.)

        Egy pillanatra azért szövetséges lett az egész szoba. Elhangzott egy

gyerekkívánság, és tényleg minden addig zörgő, moccanó hang, reccsenő padló,

kinti zúgás hirtelen csönddé vált. (Még a 37-es villamos is némán homorított.)

        Fél pillanat lehetett.

        Teljes csend.

        Ennyit megengedett a világ láthatatlan kormányzója.

        De nem jött senki.

        Füleltem, ki érhette tetten szégyenem?

        Erzsike néni szendereghetett két szobával és ötezer évvel arrébb.

        Jó, beláttam, hogy ez így nem működik.

        Más a rádió, és más a Népszínház utca.

        Kudarcot vallottam, de nem adtam fel.

        Még tizenegy nap volt karácsonyig.

2015.12.04.

        Egy rövid úton az ember mohó. Akár a Móricz-műben a szegény ember, ki beszabadulván egy lakomára, megfúl a gyorsan magába tömött étkektől. Amszterdamot nem lehet sebesen és hevesen bekebelezni. A róla élő sematizált képet - jellegzetes ház homlokzatok, csatornák, kis hajók, biciklik - pillanatonként áradó bőséggel hatványozza az élet.

          Minden szeglet sugallja a jólétet. Itt ez a tradíció. Erős a hagyomány, hogy zendüljön bármily borús hévvel a világ, az élet szeretnivaló, s hagyja is magát.

          Magával ragadó Hollandia, mint a legszebb, a reménytelen szerelem, jaj, csak valami közöm legyen ehhez az Amszterdamhoz, egy iciri-picirit szeressen vissza!

          Muszáj leülni kicsit a Rijksmuseum előtt. Királyi Múzeum! A pompás épület közelében, mintha egy kissé beesedezhetném magam a holland királyság védelmébe. Egy köztársaságban élőnek különös kegyelmi állapot egy királyság fennhatósága alá kerülni, ha ideiglenesen is.

          Persze az uralkodó nem ért rá velem foglalkozni, mondhatni - remélem, nem tiszteletlenség - kölcsönösen őriztük inkognitónkat.

           Ekkor megszólítottak.

           Én nem gondoltam volna, hogy néhány óra ott-tartózkodás után már meg is értem a németalföldi beszédet. De ezt érteni véltem. "Nem megyünk el a piros lámpás negyedbe?" - kérdezte egy másik hazámfia, egy író, persze magyarul.

            Két férfiú céltalan ődöngése a hetérák birodalmában, ez mitologikus bájjal bír. ("Motívumgyűjtés, tereptanulmány - ez az írónak szakmai kötelesség!" Így bíztatott.))

             A tekintetben nem voltak aggályaink, hogy oda kell menni. Abban sem, hogy csapatostul és magányosan masírozó férfitársainktól nem megkülönböztetve magunkat, alaposan szemügyre vegyük a fehérneműben magukat kellető hölgyeket a kirakatban.

             "Az ott szerinted feleségtípus?" - jelezte a kérdés a mindkettőnkben ott lappangó morálisan jobbik ént, amit úgy látszik, nem tudunk nyom nélkül eltüntetni.

             "Ötven euró" - adta tanújelét mesterségbeli felkészültségének az írótárs, s hozzáfűzte - "de szerintem, megéri."

             Bíztatott, hogy aki írással foglalkozik - "gondolj Dosztojevszkijre!" - az nem futamodhat meg az élet kihívásai elől. ("Na, de az irodalmi konferencia, ott  lenne feladatunk" - próbáltam haladékot nyerni.)

              Alkalmi társam javasolta, hogy legyünk alaposabbak. Nem lehet csak úgy, sebtében, elnagyoltan véleményt formálni. Itt van például a vörös lámpás negyed "metaforikus lingvisztikai problematikája!" (Beleértve a generatív grammatika eddig még kellőképpen ki nem fejtett felvetéseit is. Na.)

              Az irodalomért mindent.

              Szemeztünk is a kirakatban csípőjüket lengető ifjú hölgyekkel. ("Ötven eurónál olcsóbban csak nagyon leharcolt matrónák fogadnák hódolatunkat" - hallatszott az érvelés, mint egy Krúdy novellában. Társamból nem fogyott a rábeszélő kedv.

               Rembrandt rajzai jutottak eszembe, a virtuóz, buján hömpölygő vonalakkal megörökített arcok és alakok, kiken a fény és az árnyék úgy lüktet át, mint a megidézett teremtményeken a bűn és a megváltás.

 

2015.12.02.

Amszterdami anziksz

Öngyilkosnak lenni hajszárítóval fürdőkádban: ezt Amszterdamban nem lehet. Az Apollolaan utcai kicsiny szálloda fürdőszobájában folyamatosan benyomva kell tartani a kapcsolót, ráadásul a vezeték is rövid. Ez az aprócska mozzanat jelképesnek is felfogható. Mintha igen tapintatosan, de mégis mindenütt a gondoskodó, óvó figyelem ezernyi kis mozzanata határozná meg az ember körülményeit.

Már a repülőtéren elkapja az először érkezőt valami sajátos oldottság. A németre és az angolra is emlékeztető holland beszéd dinamikája, lejtése, ritmusa ismerős. Mintha mindent értenék, holott épp ellenkezőleg, az égvilágon semmit.

Pedig igazi turista ripacsként mindig minden országban legalább egy-két szót, kifejezést bemagolok a helyi nyelven, hogy ellenállhatatlan szimpátiát keltsek a meghódítandó bennszülöttekben.

Itt föladom. Marad a sokat sejtető, kifürkészhetetlen(nek szánt) mosoly, amit ha kirakatban tükröződve véletlenül meglátok, a hőkölő rémületet váltja ki belőlem. (Te jóisten, ennyire nem ülhet ki ábrázatomra a mindenhez jó képet vágni igyekezet kínos mesterkéltsége!)

Mindegy. Legyenek a hollandusok rokonszenvesek. Nekik ez jön genetikusan, süt belőlük a jóindulat, a barátságosság. (Ezt több szúrópróbaszerű ellenőrzéssel sikerült igazolni.)

Megbízható felderítőm - unokahúgom, Eszter - előőrsként jelentette, hogy milyen jegyekkel milyen zónákban lehet villamosozni Amszterdamban, Hágában. Ezt természetesen a helyszínen rögtön elfelejtettem, összevissza bélyegeztem a tikettet. Holott mint a Tanár úr, kérem rossz tanulója, tudtam, hogy az nem lehet jó, ahogy én teszem.

Pestről exportált bűntudatos izgalommal lestem, hogy mikor jön a rajtaütés. Kémem arról is informált, hogy a hazai letámadásos, bekerítős módszer helyett a holland ellenőrök feltűnő, piros kabátban szállnak föl, igen komótosan, időt hagyva az esetleges bliccelőknek a menekülésre. Bármennyire vágytam egy ilyen egzotikus kalandra, a találkozó a piros kabátosok hiányában elmaradt.

2015.11.29.

Múlt éjjel nagyon magam alatt voltam, ezért felhívtam a Lelki Segély vonalat. Egy közel-keleti call-centerhez kapcsolt, mondtam, hogy öngyilkos leszek. Erre nagyon izgatottak lettek, és megkérdezték, hogy tudok-e teherautót vezetni...

2015.11.27.

          "Valami jó erős kávét szeretnék" - mondta gyűrött félmosollyal a Heller úr, és berendezkedett a presszó kerek asztalkáján újságjával, noteszével. Táskáját maga mellé tette a földre, de azután felkapta, inkább a másik székre rakta. Majd idehúz még egyet, ha jön Bleyer úr, és mellé ül.

          "Ha jön." Mert ez egyáltalán nem biztos. Megígérte, persze, de hát ez sajnos nem garantál semmit. Az utóbbi hónapokban már többször megállapodtak - "nyugalom barátom, rövidesen rendezzük az ügyet, iszonyatos iszapbirkózásban vagyok, de most már látom az alagút végét" - így csitította Bleyer, akit amúgy nehéz volt elképzelni, amint egy alagútban iszapbirkózik, mégha képletesen is.

           Mindazonáltal nem kevés pénzről volt szó. Hellernek legalábbis három hónapra megoldaná alapvető anyagi gondjait, kifizethetné a rezsit, nem kellene az ebédeken sem spórolnia, micsoda szép idea! Azt is tudta, hogy Bleyernek ez korántsem olyan súlyos összeg, hogy egy kis jóindulattal ne tudná odaadni neki. "Jóindulattal?!" Hát ez az. Nem kegyről van szó, hanem elvégzett munkájának jogos ellenértékéről.

          "Tessék, hozhatok még valamit?" Kérdezte a felszolgálónő, holott nagy gyakorlattal már bemérte, hogy itt egy szorongó, pénztelen ürge vészeli át a várakozási időt egy szimpla fekete mellett.

          "Egy kis pohár vizet" - rebegte, és gyorsan hozzátette: - "csak sima csapvizet." Mert azért nem kérnek pénzt. Tudta és elgyötörten átérezte, hogy milyen megalázó ez a sóherség.

          Bleyer persze nem kicsinyeskedik, ügyel a megjelenésére, gavallér hírére. Persze, van neki miből. Például azt is szétszórja, amivel neki tartozik. De hát a világ már csak ilyen. Az egyik merészen kockáztat, látványosan pazarol, nagyvilági életet él, a másik pedig csak szerencsétlenkedik, görcsöl és hiába szorgalmizza át szorongva egész életét.

          "Gyerekek, pakoljátok le azt az asztalt!" - szólt át a pult mögül a zártarcú főnök a délelőtti félálomban derengő beosztottjaihoz.

          Egy vándorköszörűs jött be, - ilyen még van? - álmélkodott Heller, s látta, hogy egy nagyobb és néhány kisebb kést vett át, számlatömbje is volt, ismerhették itt. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában látott talán utoljára ilyen figurát, igaz, másféle megjelenésben, kifejezetten regényesen szegény öltözékű, villogó, fekete tekintetű vándorlókra emlékezett, s arra is, hogy a házban megbíztak bennük a lakók, marcona ábrázatuk ellenére.

           Ő pedig egyre kezdett kifogyni a bizalomból és a türelemből. Hányadszor teszi meg ezt vele Bleyer? Ötödik, hatodik alkalommal? Már ebben is bizonytalan volt. Eddig mindig kimagyarázkodott. Fölényesen leszerelte. "Öregem, tudod, hogy van ez" - még a hangját is bizalmas haveri tónusra halkította, - "a nő teljesen kifosztott, de ne aggódj!" Hát ez az, ami nem ment neki. A nem-aggódás. Mit is várhat még a jövőtől?

          "Irónia" - ezt mondta ekkor az egyik pincérnő. Felkapta a fejét. Így nem beszélnek ilyen helyen, berzenkedett stílusérzéke a valóság ellen. Aztán látta, hogy keresztrejtvényt fejt a másik, oda segített be a szóval.

          Lassan itta kávéját, mintha így tovább maradhatna ezzel az egyetlen rendeléssel ezen az egyébként drága helyen. Persze, Bleyer mondta, hogy itt találkozzanak. Neki ez szokványos helyszín.

          Felhívni nem lehet, üzenetet minek hagyjon, vár tehát, ameddig csak lehet. Fél egyig? Egyig? Te jó ég, derékba törik a napja, s még annyifelé kellene futnia, ügyet intéznie. De ha elmegy, és Bleyer közben megjön, akkor kárbavész az eddigi idő, s ki tudja, mikor tudja újból elcsípni.

          Vagy csak áltatta magát? Nem is jön? Egyre feszültebben viselte a semmittevést, hosszú, méla lesben.

          Arra gondolt, hogy nem fog díjat kapni azon a pályázaton, amire benevezett, hogy mégis ki kell cseréltetnie amalgám fogtöméseit, nem fog beválni az állásinterjún, kibukik a szakmai továbbképzésen, elfogynak a vésztartalékai, már nem lesz eladható könyve.

          Egyre indulatosabban ostorozta önmagát: "leépülök, lepusztulok, igénytelen, ingerült, türelmetlen, irigy, rosszindulatú, rosszarcú, kellemetlen, bizonytalan, buta, ellenszenves, önző, fáradékony, kedvetlen, szeretetre képtelen ostoba leszek."

          És az is eszébe jutott, hogy hiába olvas be magának, gyenge, gyáva, őszintétlen marad, fogyatékos jellemű.

          Persze, ha Bleyer jönne! És hozná a pénzt. Amiért olyan derekasan megdolgozott...

          Akkor szép lenne, okos, szellemes, kedves, szeretetre méltó. 

          Sziporkázó, elbűvölő, önzetlen, bátor. 

          Erős, figyelmes, jóindulatú, udvarias, bizakodó, nagyvonalú, könnyed. 

          Akkor díjakat kapna, remek állást, egészséges fogakat, ostromolnák, hogy vele dolgozhassanak, és önmagáért szeretnék. A nők.

          Meg mindenki. 

          De Bleyer nem jön.

                                                                                                                         

 

2015.11.25.

   Hajnali kettőkor megzörrent az ablakom.

   Ki az, mi az?

   Álomba dőlés előtt épp azon merengtem, hogy megbuktam én az emberiséggel való terveimben. Kisfiúként ugyan nagyon szerettem csataképeket nézegetni, kissé korán megnézve a Háború és béke filmváltozatát, teljesen a hatása alá kerültem a gyönyörű lovasrohamoknak. Jómagam is nyargaltam kicsiny kardommal a bérház gangján, huszárnak képzelve magam... De azt gondoltam, mire felnövök, semmilyen háború nem lesz többet.

   Üzenet jött. Annak volt ilyen üveges hangja. (Mindjárt megnézem.)

   Meggondolatlan butaságnak véltem, hogy gyerekkori barátom katonatiszti pályára akart menni. (Még egy zubbonyt is beszerzett valahonnan, fölpróbálta, abban járkált szabadidejében.) 

    Tűnődtem. Nem tudja, hogy idő- és energiapazarlás katonává képződni? Hiszen az emberiség egyre okosabb lesz, a világ minden táján rájönnek, hogy értelmetlen egymás ellen harcolni. Pusztítás, ellenségeskedés helyett azon kell dolgozni, hogy ezt a mi földünket egyre jobb hellyé tegyük... mindannyiunk örömére.

    Micsoda naivitás. (Későn érő gyerek voltam.)

    Majd megnézem reggel az üzenetet. 

    Szörnyen álmos vagyok.

    Még eszembe jutott a törökök által lelőtt orosz gép. A pilóták, ahogy katapultálnak. Ereszkednek le ejtőernyővel. Mire gondolhattak? Lázasan kapkodva igyekeztek felidézni a kiképzésben mit tanítottak ilyen esetre? 

    Imádkozni, hogy ne egy szadista gyilkos ellenség kezei közé kerüljenek. 

    "Kedves uram, ön nyilván nem tudja, hogy Y., akinek születésnapi jókívánságait küldte, öt éve gyilkosság áldozata lett." 

    Egy pillanat alatt kiröppent a félálom gomolygó köde szememből. 

    Ki írt? És kiről is van szó? 

    A közösségi oldal naponta felkínálja az ismerősök ünnepeit, erre föl írtam egy rövid üdvözletet. (És nem vettem észre, hogy tragikusan okafogyott ez a gesztus.)

    Vádlóan nézett vissza rám az elhunyt fényképe. (Vagy csak beleláttam rossz érzéssel.) 

    Még a google keresőjével átnéztem, mi is történt. (Y., többgyermekes édesanya egy külföldi úton vesztette életét, volt párja ölte meg. A gyilkost elmegyógyintézetbe zárták.)

   Leszedtem az üzenetem. (Még egy kedves kép is volt mellette, olyan cukiság faktoros aranyos kisfiú lóval pózol - ezt alig tudtam lefeszegetni a le-lefagyó Facebook oldalról...)

  Az orosz pilótákat még az ejtőernyőn ereszkedés közben lelőtték.

 Aljasság. De ha arra gondolok, hogy elevenen elégethették volna őket ketrecben az iszlamisták, mint tették egy elfogott jordán pilótával...

  Mit mondjak?

  Szeretnék reggelre valami jó hírt. 

  Kérlek, világ - csapj be egy kicsit...!

  

  

   

    

    

2015.11.22.

                              

 

            Leporelló volt a címe annak a vasárnap délelőtti magazin műsornak (a kilencvenes években), aminek adásai egy-egy téma mentén szerkesztődtek. Az első a Függöny volt. Persze, felmegy a színházi függöny, ez stimmel a nyitányhoz (ki is derítettük, hogy ezt a ma már szokványos díszletelemet Richard Wagner találta ki Bayreuth-ban), és az adáshoz mániákusan kerestük a legkülönbözőbb térelválasztókat, csipkés szegélyeket. Emlékszem milyen boldog voltam, hogy a Dorottya utca egyik akkor romos, de hajdan jobb napokat látott ablakán felfedeztem a dekorációként az üvegre maratott, tüllt mintázó díszítést. (Nahát, ez hány történelmi vihart túlélt, se németek, se oroszok, se a mieink nem törték be, már csak egy korszerűsítő felújításban bízhatunk…)

            Laár Andrást is sikerült belekeverni a dologba. Ő a „mayáról” beszélt, a földi világ, az anyagi lét káprázatáról, amely eltakarja előlünk a magasabb szellemi világok tiszta fényét, bölcsességét. („De négy perc húsz másodpercnél ne legyen hosszabb!” Intette az anyagelvűség platformjáról az anyag szerkesztőjét az adás rendezője.)

            Ami a délelőttöt áthatotta, az persze Mozart Don Giovanni-ja volt, benne az adás nevét adó Leporellóval, az operatörténelem legizgalmasabb csábítójának szolgálójával. (Áriájában beszámol, hogy „notte e giorno faticar”, vagyis: éjjel-nappal fáradok, s ezzel nem volt nehéz lelki rokonságot vállalni.)

            Özönlöttek az ötletek, remek játék volt – akkor még persze internetes villámkeresés nélkül – hajszolni a témához illő motívumokat, szellemesnél szellemesebb képzettársításokat. És utána megvizsgálni, hogy mi az, amiből néhány perces „bejátszást” lehet forgatni. („Gyerekek, archívumban megvan Kossuth Lajos temetése? Gyönyörűen hímzett szemfedőre emlékszem!” – mondta egy idősebb kolléga.)

            Kifejezetten leleményesen szerkesztett műsor került adásba. (Bármerre jártam-keltem, még napokig el-eltűnődve vizslattam a függönyöket, hátha még eszembe jut valami frappáns. De addigra már a következő heti témára kellett rárepülni. Sőt, sorozat lévén, legalább öt-hat műsorral előbbre terveztünk.

            Olyan is volt, hogy: Kacsa.

            Jegyzetet írtam róla. Persze beleéltem magam a keltető-üzemben tömegbe születő, levágásra nevelt szegény kis állatok reménytelen sorsába. Fekete-fehér, régi híradó felvételeken láthattuk a jószágokat, akik gyanútlanul szaladgálnak, s miközben elkerülhetetlen végzetükre várnak, közben egymást csépelik csőrükkel a tápért való küzdelemben.

            Egy másik – Balatonon forgatott – anyagban a gumikacsák életének kulturális hatásait derítettük fel, nyaralók és díszmű-árukiskereskedők nyilatkozataival dúsított tényfeltáró riportban.

            Etológiai kutatásaim közben megvilágosodtam: a kacsa az a Klauzál téri hattyú!

            Volt anyag a hírlapi kacsákról is, de be kellett látni, hogy a legnagyobb nézettséget a kacsa, mint az ebédlőasztal örök sztárja aratja. (Kacsa sütve, főzve, rántva, ilyen körettel, olyan salátával, mindegy, csak legyen kacsa! Combja, melle, mája!)

            A füst a problémásabb, de mégis a kihívóan izgalmas témák közé tartozott. Nem kellett túl sok fejtörés hozzá, hogy érdemes kiköltözni egy pályaudvarra, ahol még találunk széntüzelésű mozdonyt. A vonat amúgyis a filmtörténelem legtöbbet szerepeltetett járműve, s szorongathatja autó, repülő, hajó, mindig ott dereng körötte valami regényes, sejtelmes képzet.

            Jó, ott vesszük fel a kupéban a beszélgetéseket, lesz riport a hatalmas vaskerekek mellett, a sínek mentén, pöfögjön a mozdony, dőljön a füst, mint egy Agatha Christie krimiben, ami az Orient Expresszen játszódik.

            Lehetett díszletelem számos indiai füstölő (hozzávaló ismeretterjesztő jegyzettel), nyilvánvaló volt, hogy öncsonkítás lett volna kihagyni egy tiltott anyagot.

            A dohányfüstöt. 

            Én, mint aki soha nem dohányoztam (leszámítva bizonyos vörösborokkal fellazított ifjúkori estéket, amelyek nem mind az ifjúkorban és nem feltétlen este estek, mondanom sem kell, hogy nem is csak setétebb színű szomjoltókkal), kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy a rút és megvetendő füstölési szenvedélynek a magas művészetből nyerjek irodalmi menlevelet. (Legalább ennek az adásnak a sikere kedvéért, tegyünk engedményt Jean Nicot doktor találmányának!)

            A megoldáshoz megtaláltuk a legkiválóbb elmét.

            Hegedűs Gézát.

            A briliáns írót, történelmi regények, drámák szerzőjét, aki barátságban volt Kosztolányival, Kassákkal, de Hóman Bálinttal is, és mellette szólt, hogy elbűvölően tud beszélni, születetten szeretetre méltó, édes ember – hurrá! De jó, hogy eszünkbe jutott! (Na jó, Herendi Jánosnak.)

            A tündéri, termetre roppant kicsi ember, nyolcvanas évei elején járva már a telefonos egyeztetéskor tanújelét adta, hogy nemcsak az irodalomban, de az életben is nagy tudós. „Az nagyon jó, hogy taxi jön értem, itt lakom a Vígszínház mellett, Budapest legrövidebb utcájában, a Ditrói Mór utcában, de az a kérdésem, hogy vissza is hoztok?”

            (Én ezt a tudást több keserű tapasztalattal fizettem meg, míg rájöttem, nem elég hogy odavisznek egy felvételre, de onnan vissza is kell jutni, ami nem szokott fontos lenni, hiszen akkor már „leszerepeltem.”)

            „És a feleségem is velem jöhet?” A stáb női tagjai olvadoztak, amikor a pici embert technikus fiúk beemelték a bevilágított büfékocsiba. Én még átfutottam előre megírt kérdéseimet (hamar kiderült: teljesen fölöslegesen), miközben Géza bácsi kifújta magát, elhelyezkedett a bőrülésen, az előtte lévő kisasztalkán pedig gyakorlott kézzel helyezte üzembe pipafelszerelését.

            „Géza bácsi, ugye te is úgy voltál vele gyerekként, mint mindannyian, hogy titokban gyújtottunk rá először, és rögtön rosszul is lettünk tőle, csak sokan mégis erőltették magukat, mert így akartak nagyobbnak látszani?” Ezt az egyetlen kérdést tudtam csak föltenni, többet nem volt módom. De be kell vallanom, nem is bántam.

            „Szó sincs róla” – mondta egyáltalán nem bántó cáfolattal, - „tizenhárom éves voltam, édesapám megkínált finom egyiptomi cigarettával, és rögtön ízlett.” És mesélt, áradóan, ízesen, sztorizva, irodalmi anekdotákkal, lenyűgözve az egész stábot. Valahogy nem akaródzott szólni senkinek, hogy ennyi semmiképp nem fér bele az adásba. (Önzők voltunk, hogy legalább nekünk jusson a pompásan szórakoztató előadásból.)

            „Milyen kár, hogy a dohányzás árt az egészségnek” – súgta valaki a világosítók közül, - „a kisöreget hallgatva még kedvet is kaptam hozzá.”

            Na, ilyen mondatok sose kerülnek adásba.

 

                                                                                   

      

2015.11.19.

       Elmentem az Új Színházba.

       Mennyi emlék köt ide!

       Amikor anyukámmal (de régen!)  az első sorból néztük Thomas Mann a   Mario és a varázsló című kisregényéből készült egyfelvonásost, s Latinovitsot csodáltuk. (Verítéke lecsapódott ránk ott a színpadhoz közel, s elbűvölt démoni ereje. Otthon görnyedten utánoztam, csapkodtam egy szíjjal, úgy utánoztam gyerekként: "csókolj meg! táncolj!" Atyaúristen, micsoda mágikus hatása volt, tényleg hipnotizált. Gonoszt játszott és én mégis őt mímeltem...)

       Aztán sok-sok évvel később láttam egy próbán, hogy Alföldi Róbert hogyan rendezett. Kecskés Karinának minden mozdulatát korrigálta ijesztő aprólékossággal. "Ne úgy tartsd a kezedet! Nem! Még jobban fordítsd ki! És közben balra nézz! Balra! Nem jó! Tartsd egyenesebben magad!" (Nézni is ijesztő volt ennyi sűrű instrukciót.) A szünetben együttérzően beszélgettem a művésznővel, aki a sírással küszködött, de elhárította az empátiát, "ez a rendező dolga, nekem meg ez a munkám, hogy bírjam."

       Eszembe jut még egy Gorkij darabból, hogy egy szereplő azt mondja: "Nem szeretem, ha leleplezik a szélhámosokat. Csak finomodnak a módszereik."(De ez talán nem is itt volt, hanem a Katonában, a Barbárokban.)

        El akartam jönni már ide. Igen, éppen azért, amire sokan gondolnak. Amikor Dörner György elnyerte az Új Színház igazgatói posztját, nagy felháborodás támadt. Azzal az elképzeléssel, hogyha Dörner a MIÉP-pel exponálja magát, akkor az általa vezetett színház csak szélsőjobboldali fórum lehet, vállalhatatlan eszmeiséggel.

        Én nehezen viselem a durva, alpári eszméket, Goethével szólva hiszem, "jaj nekünk, ha a csőcselék okoskodni kezd!" Az én szellemi értékrendemet talán abban a definícióban lehet megragadni, ami az angol "gentlemanlike" alapvetése. E szerint egy úriember nem azért nem tesz valamit, mert nem lehet. Nem azért, mert nem szabad. Lehet is, szabad is megtenni. Ám van egy harmadik kategória: nem illik. (Mondhatjuk, ilyen széplélekkel vajon hová juthat a gyarló földi halandó...?)

        Kételyeim voltak azt illetően, hogy valamiféle bojkottal kellene viseltetni a színház iránt. Láttam, hallottam persze a megnyilvánulásokat, amik nem tették könnyebbé az elfogulatlansági próbát.

        Végül elmentem, és megnéztem az egyik legújabb darabot. A Mikszáth könyvéből készült A Noszty fiú esete Tóth Marival című színművet. Persze, apportként vittem magammal a filmes feldolgozások emlékét, de az első percekben kiderült, hogy nem versenytársak. (Nem jobbak, nem rosszabbak - másmilyenek.)

        A történetben nincs változás, a jóképű "bonzsivány" a lány meghódítása révén anyagi helyzetét tenné rendbe, ám a darabban győz az erkölcs, s a szélhámos hoppon marad.

        A színészi alakítások egyenlőtlensége sajnos erősen csökkenti a darab fogyasztásának élvezeti értékét. Mihályi Győző, Ifj. Jászai László orgánumban, jelenlétben is annyira erősek, hogy a többiek óhatatlanul halványabbak minden jelenetben. Almási Sándor persze kivétel, nem véletlenül ő most a sztár, nemcsak születetten jó adottságokkal rendelkező, de tehetségével jól dolgozó művész. (Az emblematikusan az előzetes reklámokban kiemelt "Ripityom" táncban túl a szenvedélyes, dinamikus előadásmódon, drámai tónusokat jelenít meg. Keserű mulatozó indulata történelmi mélységekbe nyit. Pikali Gerdát nagyon akartam, hogy hasson rám... Sajnos e vágyammal magamra maradtam. Szilvási Judit megbízhatóan hozta a kötelezőt Tóth Mariként. Nem tudom mivel lehetett volna karakteresebbé tenni, dehát ez végülis nem a néző feladata.

       A rendezés - Vass György jegyzi - olyan rendes, tisztességes, becsülhető munka. Ám lássuk be, ez kegyetlen pálya, ez nem elég. Istenkísértés kell. És kockáztatás. Valami téboly határán imbolygó merészség. 

      A szövegkönyvet (dramaturg: Bártfay Rita) én erősen ritkítottam volna, feszesebbre, rövidebb dikciókkal.

      Ifj. Jászai László olykor egymaga megemeli az egész színpadot, olyan erős kedéllyel beszél. (És nagy szó: elkerüli, hogy önmaga hatása alá kerülvén elripacsodjon.)

      Billegő előadást láttam, ami talán javul egy idő után.

      Nem tudom.

      Kifelé jövet eszembe jutott, hogy az anno Ady Endre által felkapott újsághír nyomán Mikszáth milyen okos,  minden társadalom kritikájával együtt szép, szerethető regényt írt.

      Az egy külön fejezet, hogy sok-sok éve belefutottam Kellér Andor kitűnő írásába, ami Szemző Gyula főispán személyét mutatja be dokumentum hitelességgel. Ebből kiderül, hogy Szemző egy delejesen gonosz, félelmetes, sátánian mesterkedő, szívtelen úr volt. Úgy jön ide az ő alakja, hogy Mikszáth őróla mintázta Noszty Feri figuráját. Lássuk be, igen megszépítve. A valóságban elvette az előzőleg megszöktetett lányt ( Ungár Piroskát).

      A történet utána tragikus, keserű. (Érdemes Kellér elképesztően izgalmas könyvét elolvasni.) 

       

       

2015.11.17.

    Próbálok higgadtan tájékozódni.

    Mi van?

    Felhívom Párizsban élő kolléganőmet, kedves barátomat, aki februárban második francia gyermekét szüli. És ott lakik az Eiffel torony mellett, napi útvonalai immár a veszélyzónában vezetnek. 

    Eddig úgy tudta, hogy ismeri a francia metropolis kerülendő részeit. Kis magyar éttermet nyitott, a konyhai anyagbeszerzéshez  - mutatta - külön kapucnis pulóvere volt. Mert amikor bizonyos utakon haladt autóját vezetve, egyedül, akkor a fejére húzott kapucnival, napszemüveggel rejtette arcát. 

    Hogy miért?

    Ne lássák az arab utcákban, hogy magányos nő autózik ott.

    Micsoda? Képedek el. Ez nem Jemen, Szudán, Szíria... hanem Európa szíve.

    Hallgatom feldúlt beszámolóját. Hogy micsoda milliós tömegei vannak azoknak a muszlimoknak, akik bár már Franciaországban születtek, abszolút kimaradtak valamiféle integrációból. Nincs munkájuk, nem tanulnak. Potenciális célpontjai, eszközei a kriminalizálódásnak. Drog, prostitúció... 

     És jönnek az iszlamista szervezők. Akik célt hoznak, tartalmat üres életükbe.

     Látjuk, hogy milyet.

     A baloldal lényegében megbukott Franciaországban. Szólamaik vannak. Hiteltelenül. Az eddigi bevándorlókat, de már ott született utódaikat sem tudják a társadalomba  integrálni. Marine Le Pen Nemzeti Frontja talán még nem nyerne egy időközi választáson, de Hollande és társulata erősen dolgozik  rajta. 

     A franciáknál egyébként külön igazolványt kell váltani a kismamának, ha például hivatali ügyintézésnél szeretné a nagy pocakkal megúszni a hosszas sorban állást. Barátnőm meséli, amíg ezt intézte, körötte gyakorlatilag csak bevándorlók várakoztak...

2015.11.15.

     Gyerekzsúr.

     Ezzel a címmel jelent meg a 2015. november 14-i Magyar Idők szombati számában, a Lugas mellékletben egy interjú velem.                 http://magyaridok.hu/interju/gyerekzsur-75157/

      Apropója, hogy harminc évnyi (!) Magyar Nemzet béli publikálás után átszegődtem ehhez az új laphoz. Nem tagadom, fáj a szívem a régi lapért, de ezen a pályán hamar megtanultam - számtalan fájdalmas tapasztalat révén - ,hogy nem gyászolok megszűnt lehetőségeket, s leginkább nem sajnáltatom magam. 

     A sajtóban való munkálkodás életem alapja. Voltaképp már az óvodában filmes recenziókat készítettem. És döntő impulzust kaptam egy francia képregényújság, a Vaillant le journal de Pif lelkes olvasójaként... 

     Útkeresésem csapongó fordulatai közepette - így utólag már egyértelmű - ,hogy minden kitérő szükségszerűen a sajtóhoz vezetett. 

     A rendszerváltás előtti időkben egy gyógyszergyári lapnál (EGIS Hírlap) lappangtam, ahol egyébként 56 után pár évig Örkény István is dolgozott újságíróként. (Talán eredendő gyógyszerészi képzettsége motiválta, hogy oda száműzték az irodalmi fősodorból.) Sajnos mire én odakerültem,  már nem volt ott (illetve azt helyeslem, hogy az ő zsenialitása amnesztiát nyert). De szorgalmasan elolvastam munkaköri kötelességből írt korábbi cikkeit a bekötött évfolyamokban, gondolván abból is tanulok, nemcsak briliáns "szorgalmi" feladataiból.

     Érdekes, hogy a rendszerváltásig senkinek nem rótták fel, hogy gyakorlatilag bármelyik sajtóterméknél dolgozott valaki, a fejlécen mindenütt szerepelt, hogy "Világ proletárjai, egyesüljetek!" Így voltaképp bárkit illethetett, egy keresztrejtvény készítőt is, a proletár diktatúrával való kollaboráció minősítése.

    A patinás, decens, polgári Magyar Nemzet megítélése időről időre változott. Elegáns ellenzékisége egyes köröknek forradalmi fórum, másoknak renegát mamelukok szócsöve lett. (És ne feledjük azt a tömeget, akinek még az idegen szavak szótárát sem sikerült beszerezni, hogy valamiféle definícióval bajlódjon...)

   Próbáltam valamiféle politikai intaktságot megőrizni. 

   Na, ez az, amit nem lehet.

   Így is, úgy is belekevernek olyan levesekbe, amikbe egy porcikám sem kívánkozik.

   Ám hajlamaim, hogy írni és rajzolni akarok, és ebbéli munkáimat közzé tegyem, megpecsételték sorsom.

   Az Élet és Irodalom volt a bölcsőm. Nagy László, a költő volt a szerkesztő, aki bátorított. (Tőle tanultam: "rajz és írás nem kiegészíti - feltételezi egymást.") 

   Mámorosan nyargaltam a Magyar Nemzetbe, hónom alatt mappával. 

   Úgy éltem meg, otthon vagyok az Élet és Irodalomban és hazajárok a Magyar Nemzetbe.

   O, sancta simplicitas!

   Érdekes módon az ÉS-nél kezdtek ki. (Akkor Nagy László már rég nem volt ott, és utódja, Bán András sem.) Választásra kényszerítettek, vagy ők, vagy a Nemzet. 

   Nem vagyok egy konfliktus kereső, sőt. 

   De adódnak olyan teátrális helyzetek, hogy nem bírok magammal és előrántom a sértett dac pózát.

   Arra azért nem számítottam, hogy később - amikor belsős képszerkesztője voltam a Magyar Nemzetnek  - azzal vádoljanak, hogy "csak a jobboldali szimpatizáns barátaimnak" adok lehetőséget publikálni. 

   Erre elámultam. 

   Soha senkinek a párt preferenciái, politikai viszonyulásai nem érdekeltek, csak azt néztem, hogy milyen rajzot hozott. És miután tapasztalatból tudtam, milyen érzés házalni a lelkünknek oly drága grafikákkal, igyekeztem minden érkezőtől valamit kiválasztani, esetleg egy kis használható részletet, tudván, hogy még a kis honorárium is segítség a kóborló művészeknek...

   Évtizedekig a Magyar Televíziónál dolgoztam szerkesztőként, riporterként (erről talán majd máskor bővebben beszámolok), s párhuzamosan jelentek meg rajzaim a Nemzetnél. 

   Nem kevés megjegyzést kaptam. "Jóindulatú figyelmeztetést." Hogy kik írnak ott és miket. 

   Pici elégtétel volt, amikor váratlan fordulatként Tamás Gáspár Miklós írt a Magyar Nemzetbe, s cikke mellé az én illusztrációm került.

   Ezt mondtam: ha csak olyan újságban jelennék meg, ahol mindig mindenkivel mindenben egyetértek, akkor soha sehol semmilyen lapban nem publikálhatnék.

   Egy grafikus kollégám azt javasolta, feleljem az engem korlátozni akaróknak: "nincs jogom megvonni Magyarország jobboldali érzelmű polgáraitól az én rajzolói művészetem."

   Nem tudom, hogy lehet-e krajcolni humorral barátságtalan szelekkel szemben, de én részemről nem nagyon tudok mást kitalálni. (Ha olykor kétségbeesek - megesik - akkor a régi bölcsességet idézem: "inkább legyek egy életen át bolond, mint egy óráig gonosz...")

   

   

   

     

      

      

Ezeket a cikkeket olvastad már?