Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2016.01.09.

                            

 

 

            Kedves Gyurikám! A sors akarata kiszámíthatatlan! Mai napunk úgy alakult véletlenül, hogy du. 5 órakor sem én, sem anyu nem tudott itthon lenni, pedig ez az az időpont, amikor kezdődik az IBUSZ vendégfogadási kötelezettségünk. (Pirike megbízása folytán Nagymama bevásárolni ment és vele ment anyu is. Egyidejűleg nekem is volt egy sürgős feladatom Ilonka nénéddel kapcsolatban.)

            Amikor nagy sietve hazaigyekeztem: látom, hogy a lakásajtónknál vár 3 kétes külsejű fiatalember, egyikük a kezében lobogtat egy IBUSZ szobautalványt, egy a 3 közül csúnyán hippis kinézetű a hozzátartozó függöny-frizurával (ilyen egyéneket látunk a Kék fény című tévéadásban).

            No: itt a történelmi pillanat! Azt hazudtam nekik, hogy sajnos nem tudták megoldani a fűtési problémát… ki sem nyitottam a lakás bejárati ajtót, azt mímelve, hogy nincs is nálam kulcs!! ELMENTEK és én úgy éreztem, hogy meg kell szüntetni ezt a kereseti tényezőt!

            Hála a sorsnak, a véletlennek, vagy hála Istennek nem voltunk itthon! Így könnyebben lehetett megtagadni a vendégfogadást! Ők nem kerültek birtokon belüli helyzetbe, és most remélem, hogy találnak másutt szobát. Képzeld el, hogyha anyu itthon lett volna, milyen kedvesen nyitott volna ajtót… Rémítő lett volna ezekkel egy fedél alatt lenni ezen az éjszakán! Ijesztő pasasoktól menekültünk meg! Ezt intő jelnek látom, és úgy érzem, hogy ezt abba kell hagyni!  A pénz nem minden – össze tudunk ennyit hozni megfelelőbb munkával is! Ezt nem szabad tovább csinálni, és nyugtalanságot vállalni napról napra. Téged tudunk segíteni e nélkül is!

                                                                      Ölel Apád”

            Bodó honvéd ültében még inkább magába roskadt.

            „Hippi kinézetű, függöny frizurával.”

            Röstelkedett.

            Ha otthon lenne, ha civil lenne…

            Minél hosszabbra növesztené haját, borostás lenne, szűkszárú bordó mikrokord farmert viselne fekete inggel.

            Ez nem tetszene apjának. Ő imádja apját, de nem szeretne olyan ruhákat viselni, amilyeneket ajánl neki. „Én onnantól fogva, hogy hivatalban dolgoztam, mindig sötét öltönyben jártam be.” Jó. Az angol-magyar bankba, 1936-ban. És a Bizet-től a Gyöngyhalász dalát énekli, meg a Hazám, hazám-ot Erkel Ferenc Bánk Bánjából.

            Azoktól ő megőrül.

            Smoke On The Water. Az igen. Deep Purple. Led Zeppelin. Moby Dick. Immigrant Song. Ilyenektől érzi, hogy van szabad és szenvedélyes élet itt a földön. Aminek persze mostanában még inkább a hiányától szenved.

            A bevonulás napja olyan volt, mint egy álom. Orrba vágta a fertőtlenítő szaga, a laktanya minden porcikájában sprőd és horzsoló idegensége. Voltaképp senki nem bántotta, mégis folyamatos sértésnek élte meg a puszta ottlétezés tényét.

            Miért kell újra meg újra olyanok társaságában lenni, akikhez semmi köze?

            Ez visszatérő érzése volt.

            Az első rémület után próbálta kiismerni az „ellenséges terepet.” 

            Kezdtek kirajzolódni arcok, erővonalak, a katonai hierarchia szerkezete, a honvédek túlélési taktikája. (Mindez békeidőben, hála az égnek.)

            Elhatározta, hogy belesimul, szürkül a rendszerbe.

            Nem feltűnni semmivel.

            Ha újra és újra felmosatják vele a folyosót, a vizes blokkokat, a hálótermet, zokszó nélkül megteszi. Egy arcizma nem rándul idegesen. Mozdulatai nem árulkodnak, hogy belül mit érez.

            Óvakodik a szemkontaktustól.

            Szűkszavú.

            (De ravasz! Színtelenül beszél, hogy némasága se legyen irritáló!)

            Közhelyesen.

            Ez terve.

            Egy kis verses könyvet – zubbonyzsebben elférő – visz magával. („Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”…) Masszírozza lelkét. („Eszmélet.”)

            „Ne szórakozzál, mert pofádat beverem!”

            Kakaskodnak ketten. (Nem az ő dolga. De azért figyel. Szinte fáj neki a többiek egymás közötti durvasága is.)

            Mi lehet otthon. (Ezen tűnődött.)

            Amikor hazament, apja szeme fényes volt a visszafojtott könnyektől.

            Ő érzéketlen, bement szobájába, lerogyott, magnójával játszatta a Jézus Krisztus Szupersztárt. „Hallod?” Épp korbácsolták a címszereplőt. Apja hallgatta, s azt mondta: „a szép dallamok majdnem mindig szomorúak.” (A laktanyába visszaérve jutott csak eszébe, hogy tapintatlan volt apjához, aki betegen  imádkozott csendesen a Teremtőhöz, amikor ő a magnót felhangosította.)

            Szeretett őrségben lenni.

            Nyitott szemmel álmodott.

            Jöttek a képek.

            Nixon, a volt amerikai elnök a Garay téri piacon.

            Kiszáll egy Lada taxiból, odamegy a kofákhoz, beszélget. (Tolmács van vele.)

            (A történetet egy londiner ismerőse mesélte. „A Gellértben lakott, még szenátorként járt itt, kíváncsi volt a hétköznapi életre, kivitette magát az élet sűrűjébe.”)

            Vagy igaz, vagy nem.

            De izgatta fantáziáját. „Látta” is a részleteket. Nixon sötét öltönyét. Olyasmi holmi lehetett, mint amit apja viselt annak idején. (Csak drágább szövetből.)

            Minél szürkébb, unalmasabb, sivárabb az élet, annál jobban szomjazott különlegességre, valószínűtlenre.

            Pár évvel korábban egy barátjával bekéredzkedtek az amerikai követség épületébe a Szabadság téren.

            „A könyvtárba jöttünk!”

            Két megszeppent, elszánt kamasz.

            A barátságtalan őr beengedte őket.

            Néztek a talpuk alá.

            „Ez a kőpadló, ez már amerikai felségterület!”

            Egyenruhás, kétméteres fekete bőrű katona – övén tokban forgótáras revolver! – mint egy filmsztár vonult át a színen.

            A könyvtárban épp Richard Nixon zongorázott. (A Fehér Házban, filmfelvételen.)

            Amikor egy percre egyedül voltak, barátja két színes magazint az inge alá rejtett.

            Nem kértek menedékjogot, csak csentek egy kis szabad sajtót.

            Vajon lefényképezték-e őket? (Ha igen, akkor kik? És ha nem, akkor is kik?)

            A következő hétvégén – már tudta – nem mehet haza.

            Ez rosszkedvűvé tette.

            Hiába szuggerálta magába, hogy milyen fitt lesz tőle, mint program csak alulmaradt a civil tervekkel szemben. (Hiába a hősies rohangálás géppisztollyal, kúszás-mászás, férfias helytállás. Ezt inkább hazai pályán, civil próbatételekkel vágyta.)

            Gondolatban dezertőr lett.

            Csak állt a hideg, sötét, vidéki, téli éjben.

            Nézett a semmibe.

            A reménytelen ürességbe.

            Valahol a látható világon túl rejtőzik egy jobb élet. (Sokkal vonzóbb uniformisban, mint itt. Igen, az amerikaiaknak a katonai egyenruhájuk is vonzó.)

            Ezen a tájon csak a szorongás, szobakiadás, nyomorúság jut osztályrészül – gondolta nekikeseredve.

            És egyre csak rejtegetve titkos elvágyódását.

            Egy nem is luxus világba, csupán egy méltányos sorsba.

            A sivár körletből elképzelve ez csak az elérhetetlen, mesés Nyugaton tűnt lehetségesnek, ahová – akkor úgy látszott – soha el nem juthat.

                                                                                                  

           

           

           

           

           

            

2016.01.05.

Időről időre a közbeszéd tárgya az orvosoknak adott paraszolvencia. Végigmorajlik egy-egy fölhördülés, aztán lecsendesül. És megy minden tovább. Ugyanúgy.

Adjunk? Ne adjunk? És mennyit ne adjunk? (Borítékban, persze.)

Eszembe jut, hogy életem első tizennégy évében úgy éltem orvosi ellátás tekintetében, mint a richmondi herceg. Nemhogy én, vagy szüleim honorálták volna családi orvosomat, hanem éppen ő jutalmazott pazar ajándékokkal engem.

Kisfiú voltam, de magázott, sőt urazott. (Az általános országos "elvtársazás" közepette.)

Nem csigázom tovább a hitetlenkedést, doktorom édesapám fivére volt, Jóska nagybátyám. 

Akkoriban természetesnek vettem, hogy szegény nyolcadik kerületi négyes társbérletünkből átvillamosoztunk az úri ötödik kerületbe, s egy tisztes polgári életformát sugalló, hanyag eleganciájú lakásban működő magánrendelőben vettem részt kivizsgáláson. (Noha akkoriban még nem tudtam így számot adni a körülményekről, átéltem, hogy a csodálatos dolgok gyakorta hétköznap történnek. Nem kell például születésnapra várni, hogy egy csodálatos lendkerekes kisautót magaménak tudhassak.)

Persze nem volt azért egyoldalú a jótett. Ha nem voltam beteg, kisebb-nagyobb feladatokat kaptam, "hozzon kérem egy poharas kefirt a kisboltból, egy Magyar Nemzetet az újságostól. A visszajáró pénzből vegyen magának egy Korfu szeletet."

Vizsgálat után latin szavakat tanított, mesélt az ókori rómaiak életéről, valamiért Marcus Auréliust nagyon kedvelte. "Ne feledje kérem, kölcsönös megértés, bölcs belátás, nemes szív, méltóság."

Agglegény volt, de a család tiszteletteljes megértéssel vette, hogy imádta a nőket, élete utolsó szakaszában nagy szerelemben élt egy nála harminc évvel fiatalabb elvált asszonnyal, akit azért nem költöztetett magához egy budai villából. 

Tudós ember is volt, igazi gyakorlati életben ügyetlen típus. 

A hatvanas évek elején Prágába ment egy orvos kongresszusra. Jótét lelkek, munkatársnői becsomagolták úti pakkját. Gondosan beletettek egy akkoriban kurrens árunak számító, nagy rúd Pick szalámit. Az volt a tervük, hogy a doktor úr majd a cseheknél jó pénzért eladja, s hoz cserébe ezt-azt. 

Jóska bátyám engedelmesen kiszállította kofferében a csempészárut.

És ugyanolyan állapotban, becsomagolva vissza is hozta. (Tökéletesen elfelejtette a tőle teljesen idegen haditervet.)

Egyszer nagy lelkesedéssel rontottam be a lakásba (apámnak kulcsa volt hozzá), s feltéptem a nagyszoba ajtaját. Egy riadtan a kisebbik szobába átlibbenő meztelen nőt láttam. Akkor tanultam meg, hogy előbb kopogni illik, mielőtt benyitunk valahová.

Fiatal orvosként Miskolcon élt, dolgozott. Voltak szegény betegei is. Kijárt putriban lakó cigányokhoz is. Azok nem tudták volna megfizetni, ezért azt kérte, a gyógyításért cserébe tanítsák őt a cigány nyelvre. (Egy szótárat el is kezdett amatőrként írni, de jött a világháború, s mindez töredékben maradt.)

Kedvenc szerzője Goethe volt. Németül olvasta eredetiben. 

Hátramaradt néhány tanulmánya, naplója. 

Ha belegondolok, nemcsak egy nagyszerű embert, kiváló orvost, imádni való családtagot vesztettem el vele, hanem egy olyan bölcs életszemléletű nemes karaktert, amilyen nincs többé, és attól tartok nem is lesz soha már.

2016.01.03.

                      Egy háztartásban Kleopátrával

 

            Teljes kimerültségemet jelezte, hogy a Madison Garden közelében már egy parkolóórát is hosszasan tanulmányoztam, mire rájöttem, hogy egész másutt jár az eszem. Ágival való szakításomon tűnődtem kényszeresen, hogy érdemes-e az után szaladni, aki elhagyott? Mint egy rissz-rossz sláger, belakott a hiánya. Több mint egy óceán választ el tőle, s mégis hurcolom mániákusan érzelmi zűrzavaromat.

            „What should I do with him?” – kérdezte az Al-Aksza Mártírjainak puskás embere a poros gázai téren a tömeget, miközben egy férfit lökött le a földre.

           Tényleg a tömeg válaszától tette függővé, hogy mit tesz?

           Ezen töprengtem a New York Times riportját fordítgatva késő délutáni kávészünetemben. (Erről az önkényeztetésről legdrákóibb spórolásaim közepette sem mondtam le.)

           „Kill him immidiately!”

           Mit is várhatunk a felhevült tömegtől? „Öld meg azonnal!” Védőbeszéd nem volt, statáriálisan elítélték az ötvenéves palesztin férfit, Izraellel való együttműködésének és saját kiskorú lányának szexuális zaklatásának vádjával.

            Legalábbis ezt mondták.

            A végzet hatalma. A fotón az ősz hajú férfi már le is rogyott, az ő szerepe befejeződött itt a földön. Elképzeltem az arab külvárosi jelenetet, a szenvedélyes ítélkezőket, a hamszint, a forró levegőt, az ordításokat, az elítélt néma iszonyatát. (Miért, hogy mindig az áldozat helyébe képzelem magam?)

            Küzdeni kellene Ágiért, de lélekben már föladtam. Ha majd visszatérek Európába, talán megpróbálom még visszahódítani, ha persze egyáltalán hazamegyek.

            Húzom az időt. Hivatalosan nyaralok, regenerálódom (beteg is vagyok), leszegényített költségvetéssel több hetet is kihúzhatok itt. Valójában megszöktem.

            Megrángattam a Modern Múzeum kapuját. Végül kijött az őr, ma szünnap van, mutogatott a feliratra. Semmiség, mégis szégyenkeztem. Eredeti tervem szerint Brooklynba mentem volna, Böröczékhez a Dobbin utcába, néhány átszállással sitty-sutty odaérek, de közben pontosan tudtam, hogy nem akarok odaérni. Kíváncsiságom vitt volna, de féltem, hogy csak magamba roskadtan szerencsétlenkedem.

            Egy barackszín ruhás lány sietett el mellettem, ahogy állva írtam noteszembe, picit meglökött véletlenül, „excuse me” mondta, s eszembe jutott, hogy napok óta senki nem szólt hozzám.

            Megint szembesültem a ténnyel, hogy mennyire nem esik nehezemre lemondani az emberi kapcsolatokról. (Sajátos ellentmondás, hiszen egész újságírói pályám éppen az ellenkezőjéről szól. Ebből is látszik, hogy milyen nehéz egy ilyen bonyolult alakkal, mint én.)

            „Hugs and Kisses.” Állatkert reklám. (Csókok és ölelések.) Krokodil, óriáskígyó, orángután. Szerencsebambusz tíz dollárért. Mit is akartam ma még? A bennem élő közönséges ember rezonál a világ hívságaira. Gyűjtögetem én is az élet hordalékait, szegény és gazdag motívumait.

            New York kezdeti kaotikus tömegéből kezd kirajzolódni a megragadható, átélhető karakterek sora.

           „Megkapható vagy!” Fenyegettem meg a Times Square-t a járda szélén imbolyogva. Hagyva, hogy elképesztő méreteivel, dinamizmusával, milliárdnyi lüktetésével elnyeljen engem, szegény szökevényt Pestről.

            Elvihető a lelke is, szuvenírbe kódolva. (Na jó, az illúziója.) De nem elfelejteni, hogy pénz nélkül lenni egyenlő a halállal. Vagy ami még rosszabb: a haldoklással.

            Ilyen drámai képzetek hangulatával sodródtam magányomban. Visszakúszott az újságban böngészett riport. „Halál, türtőztesd rémképeidet!” - feleseltem magamban Allen Ginsberg verssorával. Már egészen elvesztem a kis utcákban bolyongva, holott itt vonalzóval szabták ki a város térképét.

            Minden érdekes.

            Nincs más tervem, mint hogy hagyom magam sodorni a pillanatnyi impresszióknak alávetve magam.

            Egy kirakatban Marilyn Monroe fotókon rögzített arcát, mosolyát, elbűvölő tekintetét néztem. Mit mozdít be a lélek mélyén egy hajdan élt szép nő síron túli emanációja? Olyannyira, hogy nemzedékekkel később születettek is rezonálnak rá.

             Mi ez a szentképek hatékonyságával vetekedő ezoterikus ikon státusz, amit betölt? Hedonista, pogány termékenységi kultusz újkori reinkarnációja?  Egyszerűen jólesik nézni, révülten elmélyedve ezt az arcot, alakot.

            Mintha kileshető volna valami ősi titka a teremtésnek. Olyan rejtelme, ami szavakkal meg nem ragadható, de virtuálisan itt lüktet lényünk lényegében.

            Eltévedtem.

            Előttem egy parkban egy obeliszk. „Cleopatra’s Needle.” Krisztus előtt 1600-ban az egyiptomi Heliopoliszban állították föl („was erected”) először. A rómaiak Alexandriába vitték, onnan a XIX. században szállították New Yorkba, az egyiptomi khedive (ez valami uralkodói rang) ajándékaként, majd 1881. február 22-én W. H. Vanderbilt nagylelkűsége folytán került ide.

            Mindezt szorgalmasan lemásoltam a talapzatról, magam sem tudom minek. Aztán eszembe jutott pesti lakásunk, ami a Kleopátra emlékmű ideállításakor már 6 éves volt az Osztrák-Magyar Monarchiában.  Zűrzavaros visszavágyódás a múltba, ez az idők latolgatása?

            Honvágy?

            Nem keresek választ.

            Csak egy kicsit – gyöngéden – odadőltem az egyiptomi királynő emlékoszlopához. Olyan jólesett, mintha hazaérkeztem volna, valódi otthonomban lennék. Vagy legalább egy háztartásban Kleopátrával.

 

                                                                                                                                                                                                                                     

2015.12.30.

      A hír:

      A MÚOSZ Karikaturista Szakosztályának a 2015 decemberében tartott

titkos szavazása alapján az Év Legjobb Sajtókarikatúrája Díj (Kétfilléres-díj)

díjazottja: Szerényi Gábor.

      Mit mondhatnék?

      Kosztolányi írta meg, hogy ezek a legzavarbaejtőbb pillanatok. 

      Titokban erre vártunk egész életünkben. 

      Hogy elismerjék - díjazzák! - teljesítményünk. 

      Mit tehetünk tehát, miközben hallgatjuk megdicsőülésünk részletezését?

      Egyetérteni - ugye - nem illik. 

      Bólogatni, hogy tényleg milyen nagyszerűek  vagyunk - ez nem comme il faut.

      Tiltakozni, ellenkezni viszont hülyeség lenne.

      Marad a kótyagos zavar. 

      És persze titokban, a lélek mélyén ujjongani.

      Aztán mint Micimackó, azt mondani: most tegyünk úgy, mintha nem

hallottam volna jól, s mondd el mégegyszer...

      post scriptum: Egy kedves gratuláló megjegyezte, hogy elég kevés ez a

két fillér, még egy pohár pezsgőt se tudok venni belőle. 

      Ez igaz. 

      Viszont - Karinthy Frigyessel szólva - "nem akarok hivatásom szellemiségének éteri finomságú tisztaságába anyagias vonzatokat keverni." (Bár ezt egy krokiban az újságíró álmában egy idealizált taxis mondja, ekképpen hárítva a borravalót. Szóval ebben a kontextusban tessenek tűnődni...)

      Azonkívül ez egy szakmai díj.

      Titkos szavazással.

      Így azért még bizsergetőbb.

      A rajzról még kicsit.

      Az Élet és Irodalomban kezdtem sok-sok évvel - évtizeddel - ezelőtt.

      Aztán a Magyar Nemzetnél jelentem meg egészen ez év elejéig.

      Most a Magyar Idők szombati kulturális mellékletében, a Lugasban  publikálok.

      Új korszak, gyönyörűen látszanak a színes(!) rajzok...

      Ismét Kosztolányit idézve: kiszínezem velük az életem.

    

2015.12.30.

            „Olyan időket élünk, hogy minden túlságosan nehéz, és az Isten teremtette szegény ember már azt se tudja, mitévő legyen nagy szorongatottságában, ez a kor bűne.”

            Felütésnek ez jó, hiteles, hatásos, időtálló – noha több mint hatvan éve írta Thomas Mann a Doktor Faustus regényében -, de mi legyen hozzá a vágókép?

            Az örök gond.

            Ne legyen didaktikus, mert az bosszantó, unalmas. („Három alma a szövegben, s mutatunk épp három almát – jaj, de semmitmondóan fárasztó.”)

            De nagyon elvont se legyen.

            Jó.

            (A legkerülendőbb talán az, hogy a snitt ismétlődjön. Az bántóan szegényes. És persze mégis milyen sokszor rávisz a kényszer.)

            Ehhez a Sigmund Freud jegyzethez például meglehetősen kevés a kép. (Néhány portré, közismertek, ez a kezdőkészlet.)

            A téma viszont annál gazdagabb. (Vikár György kitűnő írása, mint alapvetés.)

            Indításnak rögtön egy tévhit eloszlatása.

            „Minden szándék és cselekedet mozgatója a szexualitás.”

            Freud ezt így soha nem mondta.

            Ellenben kétségbeejtően sivárnak és eredménytelennek találta azokat az eljárásokat, amelyekkel korában, a huszadik század elején kezelték az idegbetegeket. (Ide beilleszthető Edward Munch Sikolya, esetleg nyitás a festményen az arcból!)

            Orvosi gyakorlata közben rájött, hogy az elfeledett lelki sérüléseket hipnózissal fel lehet idézni. (Mert a tudatalattiba szorult, elfeledett emlék betegít, névtelenül, arctalanul nyomaszt.) Praxisának ebben a szakaszában Freud az ókori görög drámák katartikus megtisztulási élményét igyekezett betegeivel átéletni. (Ide William Blake színes metszeteiből lehet bőven – van! – vagy egy tucatot egymásba úsztatni! Bár tudjuk a mondást: „aki nem tud vágni, az úsztat.” Mindegy. A lényeg, hogy minél hatásosabb legyen.)

            És amikor ahhoz a mondathoz érünk, hogy „úgy gondolta, a bentrekedt rossz emlék tudatosításával, a hozzátartozó indulat kibeszélésével gyógyíthatóak a hisztériás tünetek”, akkor talán George Grosz húszas-harmincas évekbeli festményeiből kellene válogatni.

            Zenei aláfestésként azonban éppen az ellenpontozás miatt egy kevésbé zaklatott hang kellene, inkább valami meditatív. (Talán Philip Glasstól a Metamorphosis 1., de hallgassuk meg mit ajánl a zenei szerkesztő.)

            És már el is jutottunk oda – az anyag első harmada! -, hogy „Freud később kifejlesztette a szabad képzettársítások technikáját, hogy ne hipnotizáltan, hanem éber tudattal jusson el a beteg a kórt okozó élményhez. Az ellazult páciens külső és belső korlátozás nélkül kimondja gondolatait, és ezek végül elvezetnek a tudatból kiszorult, betegítő okokhoz, régi élményekhez. (Ide már betehető Kaján Tibor karikatúrája, amin Freud az általa elhíresült analitikus díványon fekszik, fölötte egy régi osztrák ötvenschillinges bankjegy, amin az ő portréja szerepel, s ezt mondja: „Erre még álmomban sem gondoltam!” De lehet, hogy ez inkább a végére kellene slusszpoénnak…)

            A gyógyító praxis során kiderült, hogy a képzettársítások nem állnak meg a kiváltó élménynél, hanem visszavezetnek a gyerekkorba. (Kép: Anna Margit: Akasztott bábu, Misztériumjáték, Magány, Madárdal!)

            Freud olyan összefüggésekre bukkant, amelyek megütközést, felháborodást keltettek. A szexuális fejlődés első kritikus szakaszát ismeri fel a kisgyerekkorban, ami lerombolni látszott a „gyermeki ártatlansága” vetett hitet.

            Hiába hangoztatta, hogy éppen azt állítja: az ember énje küzd az immorális törekvések ellen, ezért szorulnak a tudatalattiba, s ezért válhatnak neurotikus tünetek okozóivá. (Ide vágóképnek Salvador Dali szürreális látványaiból néhány. És rögtön egy kis muníció megvédeni az „értelmezhetetlen szimbolikát”: egy ilyen kritikára Dali úgy reagált anno: „ha értelmezhető lennék, az egyet jelentene a bukásommal.”)

            Kulcsmondat: „A tudattalan bűnérzés által az ember erkölcsösebb is, mint önmagáról hiszi.” Mindazonáltal a Freud elleni vádak akkor sem enyhültek, amikor az első világháború tapasztalatai alapján második alapösztönként feltételezte az agressziót, a „halálösztönt.” Így a szexuális ösztön energiájának, hatalmának le kellett mondania az „egyeduralomról” lelki alvilágunkban. (Ha lennének Szomory Dezső Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről című rendkívül érzékletes leírásával egyenértékű illusztrációk, azok ide nagyon jók lennének. Esetleg Mednyánszky László fronton készült rajzai.)

            Freud újabb ellenérzéseket váltott ki, amikor vizsgálódásait kiterjesztette a kultúra és a vallás eredetére. Egyik legmerészebb fejtegetése arról szól, hogy Mózes, aki vitathatatlanul a szellemtörténet egyik legnagyobb formátumú személyisége, voltaképpen nem a Biblia választott népének gyermeke, hanem – tudományos kutatásokból logikusan következtetve – egyiptomi volt.

            Minden felháborodás, tiltakozás ellenére, a felismert igazság tudatában hirdette nézeteit. Szókratészi stílusának lényege, hogy álláspontja kifejtése közben, állításról állításra úgy halad, hogy közben már ő maga szóba hozza a vele szembeni kételyeket, s úgy vitatkozik.

(Ide már csak a tartalékba készített René Magritte szürreális képei jöhetnek, a dupla-, sőt triplafedelű rejtelmeket sugalló talányos kompozíciók.)

            Mire elég egy circa háromperces összeállítás?

            Meg lehet-e haladni a szokványos ismeretterjesztő anyagok szűken mért információs hatáskörét?

            Nincsenek biztos válaszok. De még egy konvencionális apropó is ad esélyt, hogy legalább megvillantsunk egy kicsit, ízelítőnyit a világ gondolkodására, szemléletére felforgató erővel ható rendkívüli tudós életművéből. Jellemző, hogy nézetei, gondolatai még ellenfelei gondolkodásába is beszivárogtak.

            Ahogy Vikár György írta róla: „Mintha lelki nagyítót adott volna a kezünkbe, amelyen át élményvilágunk olyan jellegzetességei is feltűnnek, amelyek azelőtt észrevehetetlenek maradtak, és most nem tudjuk őket nem látni.” (Kifutó zene: Eric Satie: Gnossiennes No. 1. Zárókép: szobrok sötét alakjai, közöttük egy kisgyerek és egy nő sziluettje. Álomfejtés árnyakból.)

 

                                                                                                

             

             

             

   

           

           

2015.12.26.

                                    

 

            Megvette a flip book-ot. Minden gazdasági szigorítás ellenére. Öt dollár. (Na jó, csak 4, 95.)

            Mennyi hasznos dolgot lehetett volna venni ebből!

            Igen, ez apja hangja volt a túlvilágról. Lám, technikai eszközök nélkül, a rákoskeresztúri Kozma utcai temetőből, alig egy méternyire a föld alól, harmincnégy éves halotti állapotból prímán lehet hallani intelmét.

           Ott, Manhattan-ben.

            A zsákmányt mégis megszerezte. Egy kis pörgetős füzetet. Benne egy film képei. Egy Gaumont mozi rövid snittje, amit egy bizonyos Louis Feuillade forgatott 1908-ban, Párizsban.

           Apja abban az évben éppen hétévesként a távoli Edelényben élt. Mozit nyilván még nem látott, talán nem is hallott felőle. És valószínűleg nem is álmodott arról, hogy egy akkor készült kisfilmet a fia fog nézegetni Amerikában – 102 év múlva. Amikor ő már rég nem él.

            Eszébe jutott, amikor a hatvanas években, a Népszínház utcai hármas társbérletben összezsúfolódva laktak, milyen önjutalmazást hajtott végre. Egyszer titokban megvett egy tenyérnyi nagyságú motorkerékpár makettet. (Egy Déri Miksa utcai trafikban, 12 forint ötven fillérért.) Nem gondolta át a következményeket.

            A motor gyönyörű volt: színes és műanyag. Celofánba csomagolva. Amíg meg nem látta és bele nem szeretett, csak a kettőötvenes kis műanyag indiánokat és puskás cowboyokat vásárolgatta. Azok szinte rögtön otthonra leltek zsebeiben.

           Jó volt vinni őket magával, szerette a vadnyugati történeteket játszani velük az előszoba (csak ott volt hely) hokedlijén. Ösztönözte képzeletét Cooper öt indiánkönyve (Vadölő, Az utolsó mohikán, Bőrharisnya, Nyomkereső, A préri).

             És persze a Pif, a francia képregény újság (Vaillant le journal de Pif). (Utóbbi nyilván csak azért kerülhetett a kapitalista Nyugatról a népi demokratikus Magyarországra, mert ezt a gyerekújságot a baloldali L’Humanité adta ki.) 

            A motor nem illett a meglévő készletbe.

            Méretében legalább háromszorosa volt a műanyag indiánoknak, meg egyáltalán, sem korban, sem stílusban nem stimmelt.

            Voltaképp értelmetlen érzelmi felindulás  keltette fel szerzési vágyát. Nem is gondolt bele, hogy mi történik, ha mégis az övé lesz.

            A szerelem volt később ilyen. Követelődző, esztelen, bajkeverő.

            A pénzt kigazdálkodta hozzá. Sovány gyerek volt, kapott almás pitére, kakaóra zsebpénzt. Transzban volt, amikor nyirkos tenyeréből a szorongatott egy- és kétforintos érmékből leszámolta a trafikos elé a vételárat.

            A lépcsőházban bedugta inge alá a hasához a celofánba csomagolt kismotort. A kinyitott bejárati ajtóból futva menekült be a vécébe.

            Miben reménykedett?

            Egyből lebukott. (Az egyik társbérlő, az Iduka néni szólongatta, hogy jöjjön ki, mert be szeretne menni.)

            Apja komolyan beszélt vele. Mennyi élelmiszert lehet venni ennyi pénzből. Tejet, kenyeret, vajat. És Inota szeletet (olyan kicsi kocka csokit), töltött Korfu szeletet, Flippet, aminek belsejéből mámorítóan édes folyadék árad szét a szájban… Ez mind tápláló, hasznos, finom.

            Flip, mint fél évszázaddal később a pörgetős füzet.

            Megint bolondságra költött.

            Apja akkor visszavitte a trafikba a motort (még a celofán sem került le róla). Pénzt nem adott vissza a trafikos, de levásárolhatta az árát. Két tábla csokoládé lett belőle. („Tápláló, hasznos, finom.” Tényleg.) Nem lázadt, nem vitatkozott, nem próbálta újra megvenni.

            Belepörgetett a füzet-moziba.

            Két férfi ült egy kávéház teraszán, egyiken Girardi kalap, közöttük kerek asztalon két pohár ital, mögöttük egy biciklis férfi közeledett, aki visszafordult egy kalapos-ernyős dáma után, s így megzavarodva be is zuhant a két – közben felugró – férfi közé. Egy ősi burleszk jelenet, egy slapstick, amikor elég volt a mulattatáshoz a csetlés-botlás.

            Pörgette oda és vissza a kicsi füzetet. Igen, becsapja a szemet a megfelelő gyorsaságú lapozás, és a fotók a mozgás, a mozgófilm illúzióját adják.

            Oda-vissza csapongott a jelenben, a múltban.

             Manhattan, Edelény, Párizs, a Népszínház és a Kozma utca között.

            Úgy érezte olyanok az emlékek, mint a kis műanyag játékok, amelyekből az életet akarta modellezni egy hokedlin a zsúfolt előszobában.

            Az apja, mint kisgyerek, rövidnadrágban áll. Nézte, hogy a régi képen ki lehet-e olvasni valamit szeméből. Hiszen tudja a folytatást. Sőt, a véget is.

            Egy némafilm szereplői várnak jelenetükre.

            Elveszve az emlékezés árvaságában.

                                                                                      

2015.12.19.

       Több nap eltelt csendben.

       Már gyanakodtam.

       Tényleg Eszter hívott?

       Vagy Pingvin, a gyerekkori barát galád cselvetése volt? (Felbiztatott egy nőt,

hogy csaljon lépre?)

       Castingra hívtak még múlt hétfőn.

       Nagyjátékfilm!

       Francia!

       Szöveges szerep!

       Jézus-Mária!

       Ööö, izé, kissé megkopott francia nyelvtudásom az évtizedek során - hebegtem

a telefonba.

       Hogy jobb volna, ha jiddisül tanulnám meg a párizsi ezüstműves, órás szövegét?

       Még Jézusabb-Máriább!

       Nádasdy Kálmántól való a régi bölcsesség: a színészt két baj érheti: nem kapja

meg a szerepet, vagy megkapja a szerepet.

       Egész héten magamban beszéltem.

       Boltban, sorban állva, loholva gyalog, rolleren, béemvével (busz+metró

+villamos) közlekedve.

       Még a Lukácsba eljutva, a szaunában izzadva, s a hideg vízben tempózva is

alkudoztam. (Mert ez lesz! Alku. Egy ezüst ékszeren.)

       Próbáltam franciául, angolul, s persze leginkább magyarul modellezni a

helyzetet.

       Német tartalékaim is bevetettem, hiszen a jiddis nyolcvan százalékban német,

kicsit torzítva.

       Csütörtök reggelig nem jött újabb értesítés.

       Ha nem a Pingvin ádáz tréfája, akkor lehet, hogy csak egyszerűen lemondtak

rólam. 

       Eddig akárhányszor voltam, mindig dicsértek.

       Hogy milyen eredeti karakter vagyok.

       Humorral.

       Összenőtt szemöldökkel.

       Csetléssel, botlással. 

       De talán találtak mást. (Rögtön elkapott a féltékenység.)

       Délben csörrentem.

       Akkor pénteken, jó?

       Rátkay Márton klub.

       Első emelet.

       Persze!

       Letettem a telefont és kissé elájultam az izgalomtól.

       Cher Madam! Je vous en prie... Ich gebe für Sie acht hundert marks... 

       A szerep szerint egy nő hoz nekem egy cári időkből való antik ékszert.

       Ezen megy az alku.

       A nyolcszázas ajánlatomon megsértődik, "maga nem is ért ehhez! Viszem

inkább a szomszédba a henteshez!"

       Persze nem engedem.

       I'd like to see again... encore un fois... noch einmal... gnadige

frau, entschuldigung.

       Katyvaszoltam keverékül.

       Látom, (I can seee) ez egy szép régi darab (it's a nice old piece). 

       But  it's not perfect, it has some faults. 

       Ugyanez kéne a gallok nyelvén is.

       Meg jiddisül.

       Nem borotválkoztam.

       Viszont zakót vettem, nyakkendőt kötöttem.

       Az ing ne legyen fehér, azt nem szereti a kamera - intett Eszter.

       Egy hullámkartonpapírra felírtam a szövegem. (Mintha lehetne súgópéldány ott

a háttérben.)

       Állítólag Csortos Gyula is legendás szövegfelejtő volt.

       Persze nem ettől volt nagy színész.

       Suhantam a rolleren a szürke decemberben, a nedves aszfaltú pesti utcákon.

       El ne essek.

       Eszembe jutott, hogy a sikerhez kéz- és lábtörést szoktak kívánni,

ördögűzésként.

       Miközben a burkolat sanda repedéseit vizslattam, s szlalomoztam a járókelők

bávatag tömegében, mormogtam magamban.

       Okay, I can go up to one thousand marks!

       Egy zsebemben elférő palackocskába olyan három kortynyi whiskyt is

betankoltam.

       Gnadige frau...! 

       Udvariasan lassítgattam a tömegben, de el -elkapott a löttyös indulat, "mit

kóvályogtok ilyen  tehetségtelenül, mint gólyafos a Hortobágyon?!"

       Persze közben ehelyett ilyeneket mondtam, "elnézést, bocsánat, köszönöm!"

       (Ez a gólyás hasonlat gyerekkoromból való, noha pesti kölyök voltam, de a

szüleim persze vidékiek, mégha nem is a Hortobágyról.)

       Ahogy azt kell, elsuhantam a célállomás előtt.

       Utána a házban, az emeleten nem találtam a bejárati ajtót.

       Mire ráleltem, már a maradék hajam is megőszült, kivert a víz az izgalomtól. 

       (Persze a rollerre fogtam.)

       Bentről hallottam, hogy valaki éles hangon deklamál - angolul.

       Jó. 

       Könnyebb lesz, mint franciául.

       Pláne jiddisül.

       Bevillant még, hogy rokonságomban volt órás.

       Ez most nem segít.

       Eszter tündérien fogadott.

       Elhiteti velem már az antrémnál, hogy jó vagyok.

       Jó?

       Zseniális!

       Amíg nem indul a kamera, oldott vagyok, sziporkázva rögtönzök.

       Felvétel!

       "Tessék!"

       (Az első mondatom morzsolgatom magamban, s bevillan, hogy elfelejtettem

meghúzni a butykost.)

       Eszter a szereplőtárs. 

       Hozza a cári ékszert.

       Bevillan, hogy kivülről lássam magunkat.

       Ahogy a francia rendező, producer lát majd.

       Mon Dieux, why didn't I learn franch language in my childhood?!

       Mit veszíthetek?

       Összekomplikálom a lehetséges összes grammatikai hibát.

       És a döntő pillanatban a legegyszerűbb ismert szó sem jut eszembe.

       Próbáljunk meg egy magyar verziót.

       És nem komédia.

       Komoly.

       Ich verstehe. Je comprend. I understand.

       Olyan jól megy, hogy a végén sajnálom, hogy nem tarthatom meg a kellék

ékszert. (Pedig csúnyácska giccs.) 

       Az igazi forgatás jövő tavasszal lesz. 

       Addig kiderül benne leszek-e.

       Most olyan felszabadult, vagyok, hogy a dugi pia se kell, szállok, repdesek a

pesti aszfalt felett.

       

       

2015.12.15.

       Pszichológia.

       Idős, gazdag amerikai zsidó asszonyt kísért ismerősöm elegáns étterembe. Bent mértéktartó finomsággal muzsikált a cigányzenekar. Az a jobbféle hely ez, ahol nem rohanják le bazseválva a "vendíget". 

       Ez a külföldi vendég keleties vonásaival, egyszerre szenvedélyes és szomorú szemével karakteresen sugallta származását.

      Abban a pillanatban, amikor belépett az étterembe, a cigányok épp csak odapillantva egyből másik zenébe kezdtek.

       John Williams népszerű dallamát, a Schindler listája filmzenéjét játszották pontosan, szépen.

       Másodpercek töredéke alatt zajlott a virtuóz váltás.

       A zsidó nő szeméből patakzottak a könnyek.

      (A menűről nem kaptam híradást, de állítólag mesés a konyhájuk.) 

2015.12.14.

          „Berti! Viselkedj rendesen, mert különben kitoloncoltatlak az országunkból!”

          Gyuszi bácsi bekeményített. (Na jó, kicsit mindig viccel ezzel a fegyelmező modorával. Rámordul szeretett unokaöccsére is: „Törődni a családdal, mert különben összeakasztjuk a bajuszt!” Fenyeget is mutatóujjával. Aztán a zord külső mögött mindig a jószívűsége derül ki.)  

          Most a Berti „nem bír magával.” Az még elfogadható, hogy „extravagáns”, de mániákusan lohol a nők után.

          - Magdikám, nem zavarja, ha egy kicsit muzsikálok Gyurinak? (Gyuri, a papagáj. Magdi úgy becézgeti, mintha a fiókája lenne. Kell neki ötven fölött az anyai érzés, ha már a két nagyfiával nem jön össze – kujtorog mind a kettő.)

          Berti hegedül.

          Mint egy Assisi Szent Ferenc.

          A kis madár figyel, s hozzá-hozzá csivitel.

          „Kék tó, tiszta tó, melyből az élet vize árad.” (Ez a kedvence, Kacsóh Pongráctól a János vitéz.)

          Mellécsúszik a hang. („Hallod?” Kérdi Magdi a nagyobbik fiát, a másik Gyurit, a konyhában. „Hazajön és cincog!”)

          Ülnek a sötét konyhában és fülelnek a nagyszoba felé.

          „Gyuszi bácsi már rászólt.”

          De Bertit nem könnyű fegyelmezni. Ötvennyolc éve amerikai állampolgár. Elszokott már az itthoni szorongásoktól, szorongattatásoktól. Bár  amikor visszajött  az úgynevezett kommunisták épp lazítottak a gyeplőn. (Persze ő azért gyanakodott:  "ezekben sosem bízhatunk!")

          Már megjelenésével provokálóan kirítt a hazai szürkeségből.

          Színes, nagykockás zakó, világoskék hátizsák, amiben az úszófelszerelését hordja, walkman, amin a híreket hallgatja, angol gyapjúkalap, szalagjánál oldalt tolldíszítéssel – s mindehhez 83 éves. (Ráadásul hegedűje is van, elszánt amatőr, egyszerű dalocskák repertoárjával.)

          Wirtschafter Albert, Los Angeles-i lakos. Lakik: 1064 Wooster Street.(„Utazásának célja? – Hagyatéki ügyintézés.”)

          Csoszogva lohol a Dohány utcában.

          „Gyuri, gyere!” – kiált Magdi az erkélyről, - „jön a Berti, nézd!”

          Nézik.

          Kicsit remeg a feje. („Zenét hallgat, vagy híreket?”) Hosszú kabátjában, mint egy agg varázsló vonul. Mozog a szája is, motyog, vagy dúdol. Vagy mindkettőt egyszerre.

          Egy tizenéves lány is utána fordul.

          „Freak.” (Csodabogár, különc.)

          Betanítja szállásadónőjét, Magdit, hogyan kell „ráncos” tojást sütni. „Ezt szoktam otthon reggelizni, nem olyan bonyolult, megmutatom, rádobsz egy csipetnyi sót, borsot.”

          Narancslevet is kell minden reggel frissen facsarni neki.

          Van egy hosszú fanyeles keféje, azzal ledörzsöli magát: „a vérkeringést serkenteni”, s tornázik is.

          Pontosabban: próbál.

          Egyik reggel Magdi majdnem elájul, mikor benyit Bertihez, s az öreg a padlón fekszik hason, mozdulatlan. („Már azt hittem nem lélegzik, de kiderült, hogy csak fekvőtámaszt próbált. Leengedte magát, és nem tudott felemelkedni.”)

          Magdi kísérgeti. Sajátosan beszélgetnek: Berti az összetegeződés ellenére magázza – „Magdikám, legyen olyan drága és főzzön nekem egy jó erős pesti feketét” -. Magdi viszont tegezi, mint a gyerekeit. („Csak pihenj le Bertikém, a többit rám bízhatod!”)

          Beülnek a közeli önkiszolgáló étterembe.

          „Van káposztás cvekedli?” (Gyerekkorában imádta.)

          - Bertikém, ne cukrozd agyon, nem egészséges!

          - Csak ezt az egyet, Magdikám, annyira jólesik!

          (Máris megtalálták egymás mellett az örök szerepeket: a gondoskodó, korholó anya, és az engedetlen, édesszájú gyerek.)

          - Magdikám, nézze!

          - Mi az, Bertikém?

          - Az a lány, ott!

          - Milyen lány?

          - Ott, a másik asztalnál, az a fehér blúzos, csillogó szemű… Az ott, az rám mosolygott!

          - Berti! Nyughass!

          - De mosolyog rám!

          - A lányod, sőt, az unokád lehetne!

          Berti nehezen higgad le. („Életem utolsó, szép nagy szerelme lehetett volna!” Kesereg.)

          Magdi elunja, megadja a kegyetlen kegyelemdöfést: („Maradj veszteg, emlékezz csak az urológiára!”)

          Berti megszeppen, s hagyja magát, mint egy megvert kiskutya elvonszolni az önkiszolgáló étteremből. (Hogy egy kicsit vigasztalódjon, a maradék káposztás cvekedlit egy magával hozott nejlonzacskóba lapátolja nagykanállal, s a kis pakkot nagykockás zakója zsebébe gyömöszöli. Kicsit sóhajtozik még: „de széplány volt, jaj, de fáj érte a szívem, az utolsó lehetőség a boldogságra életemben…”)

          Magdi megbántottan hallgat. („Mondta a Gyuszi bácsi nekem, hogy lesz gond a Bertivel, mert nem bír magával, vénségére megkergült, hajkurászná a fiatal lányokat esztelenül. Ráadásul önveszélyes romantikus, aki nem pénzért kapható örömlányok után kajtat, hanem az „igaz, tiszta szerelmet” keresi, várja. Sejthető, hogy kik cuppannak rá, és miféle „tiszta érzelmekkel.”)

          Mennyi ideje van még?

          Felváltva túlmozgásos nyugtalan és magába roskadt, fáradt öreg.

          Egy hónapja meghalt nővére hagyatékából kipakolja maga köré eltűnt, elveszett közös múltjuk levél- és fénykép-hordalékait.

          „Édes jó Anyánk sírkövére: A Te elárvult gyermekeid ezen sírkő által tesznek örök tanúságot megboldogult életedről, mely a szeretet sodrásában kiapadhatatlan volt.

          Lelkünket örökké melengető szent péntek estéidnek fénye, meghitt ünnepnapjainknak Istenfélő őrző angyala voltál. A Mindenhatónak, kit úgy szerettél, jutalmazzon meg érte és árassza reád fényét.”

          Ezt hová tegye?

          „Édes, drága Édesanyám!”

          Áll a szoba közepén.

          Egy gyerek, egy árva öreg gyerek.

          Eszébe jut két lánya – Nancy és Maggie, a messzi Kaliforniában -, ők már nem tudnak, nem is akarnak mit kezdeni apjuk múltjával, távoli szülőföldjével.

           Érdemes még bajlódni a sárguló papírfecnik üzeneteivel, amik már a semmiből üzennek – fölöslegesen és hiábavalóan - egy más világgal leváltott, hidegen közömbös jövőbe?

          Hogyan is?

          „… mert aki küldte, nyugszik a csöndes temetőben/ szemét lezárta a halál.”

          Berti szeme könnybe lábadt. (A Bagó dala, a Fuszulyka szára, Iluska – jaj, Iluska! – halála – szívére szállt egész ifjúkora bánata.)

          „A hegedűm, hol van?”

          Gyuszi jön ebéd után – ő nem ebédel ma, - még mennek ügyintézni. Hitközség, ügyvéd, jegyző, hagyatéki hivatal, s tán még a követség is belefér, vagy az már nem, egészen biztosan nem, sőt a jogászoknál is mindig rengeteg idő elmegy. Hiába erélyes Gyuszi, a hivatalok lassúak, hát majd vele keménykedik, úgyis az a neve: Kemény Gyula.

          „Gyuri, gyere, játszom neked!”

          Ellágyul Berti.

          Hegedül a papagájnak.

          „Az ő porából nőtt a rózsa” – (Berti sír.) - „egy rózsaszál, ezt hoztam én, benne a hű szerelmed él”…

          Nem bírja folytatni. Csak ül, magába roskadtan.

          "Jószívű keresztények között akarok megöregedni!" Szakad föl belőle a kétségbeesés.

          Gyuri, a papagáj forgatja fejét, csiripel. Eddig együtt muzsikáltak, most a „cincogi” öreg hallgat, a madár szólózik önfeledten.

 

                                                                                

2015.12.10.

     Csodáltam - most is - a japánokat. De ezt az öngyilkos merénylősdit sosem tudtam elfogadni, megérteni sem.

     Egy vicc jut eszembe róla. Mi lenne, ha európaiakból próbálnának ilyen végzetes küldetésre szervezni.

     A kamikaze kiképző tiszt a felkészítés végén megkérdezi a jelölteket, hogy mindenki megértett-e mindent.

     "Igen"" Hangzik az egyöntetű válasz mindenkitől.

     "Tehát a teli üzemanyag-tankkal, robbanó töltettel egyenesen beleszállni az ellenséges hajótestbe, s felrobbanni mindenestül. Van még esetleg kérdése valakinek?" 

     Egy pilóta jelentkezik a hátsósorból. 

     Int neki, hogy kérdezzen.

     "Hülye vagy?"

Ezeket a cikkeket olvastad már?