Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2016.02.21.

         A hatvanas évek közepén még élt egyfajta falusias családiasság a Népszínház utca környékén.Ki hinné el, hogy a Blaha Lujza tértől egy villamos megállónyira, a járdán ott üldögélt sámliján, faládikája mellett Petrucz néni. Egyszemélyes vállalkozóként – vagy kisiparosnak hívták akkor? – javítgatta a cipőket, szandálokat ott helyben. Nem suszter volt, pontosítsunk, inkább küllemi korrekciókat végzett. A kopott festéseket mázolgatta át. Jobbára női szandálokat. Gyerekcipőket. (Férficipőre egyáltalán nem emlékszem.)

         Petrucz néni több volt, mint javító-szolgáltató. Kötényben, kissé görnyedten üldögélt helyén.

         Beszélgetett nemcsak kuncsaftjaival, de minden ismerőssel. (És ott akkoriban mindenki mindenkinek az ismerőse volt.)

         Volt neki munkaideje? Főnöke, aki ezt – és mást – betartat vele? Nem tudom. De mintha folyton ott ült volna. Esténként belakatolta ládikáját, ebben voltak munkaeszközei: kefék, ecsetek, paszták, festékek, oldószerek, rongyocskák. (Talán cipőpucolást is vállalt? Szegény környék volt, nem az urizálás kerülete.)

         Mindenesetre senki nem bántotta a faládikát. Még a grafitit sem találták fel.

         Mosolygós volt ez a Petrucz néni, olyan beszélgetős fajta. Emlékezvén rá, látom, elvégezte rajta a sors keserű szobrászmunkáját. Vonásait nem lágyította más, csak a szeméből sütő, kissé bocsánatkérő mosolygás.

         Mintha nem lett volna neki saját gyereke, de ettől nem lett gyerekgyűlölő, hanem helyette olyan elfogyhatatlanul kedves tudott lenni ezzel a sok kis szaladgálós Ratkó lurkóval.

         Voltak csínyek persze, például húszfillérest a villamossínre tenni, s megnézni miként laposodik ki, miután végiggördült rajta a 37-es, vagy 28-as villamos. Ó, ez nagyon izgalmas volt! Pláne, ha a titokzatos, szürke síncsiszoló bukkant fel a láthatáron. (S milyen bánatos csúnya volt az eltorzult kis alumíniumdarabka, ami így született…)

         Petrucz néninek állandóan járt a keze, miközben úgy emlékszem folyton beszélgetett. Akkoriban úgy tartották, nem szabad rest módjára üldögélni. Mindig valami hasznosat kell tenni. Suvickolt hát, talán akkor is fényesített valami leharcolt szandált, ha az már közben megszépült.

        A villamos járt rendületlenül, a megállóban fel- és leszálltak, de Petrucz néni nem volt útjában senkinek, pedig akkor is mindig sietni kellett. A kis faládikás támaszpont hozzátartozott a mindennapokhoz. (Miként került oda, talán ki lehetne nyomozni korabeli dokumentumokból, iparengedélyekből, hiszen annyi mindenhez kellett hivatalos papír, s a hivatal mindig szereti megörökíteni működését.)

       Hírforrásként is működött ez a Petrucz néni, rá lehetett bízni lakáskulcsot, üzenetet. Gyakorlatilag állandóan a posztján tartózkodott. Érdekes, hogy enni, inni nem láttam soha, pedig feltételezhető, hogy olykor-olykor ő is táplálkozott. De valahogy olyan diszkréten tette, mint aki úgy gondolja, hogy egy nyilvános munkahelyen ezt nem illik.

       Mögötte volt a Kicsi presszó, ott kávézhatott, s a mosdót is használhatta.

       Mi, gyerekek természetesen nem sokat törődtünk vele, köszöntünk: „csókolom!”s futottunk tovább, mert a gyerek gyakorlatilag mindig fut, még akkor is, ha nem szabad.

       Hol lakott, milyen körülmények között, kivel – nem tudom. Mint ahogy azt sem láttam, milyen magas volt, amikor esténként felállt a sámlijáról (addigra már rég otthon kellett lennem), s vajon merre indult, hová ment, mivel foglalkozott, miután lelakatolta ládikáját.

      Én is önző vagyok, elfoglalt mindig a saját életem gondja, bánata, nem figyeltem én ezt a szegény Petrucz nénit, szaladtam szédülten szívettépő reménytelen szerelmek után, tékozoltam másokra drága időmet.

      Legalább egyszer megálltam volna, kilesni őt, ahogy sóhajt, ahogy elindul az éjszakába, ahogy elbúcsúzik örökre cipőktől, szandáloktól, pasztáktól és rongyocskáktól, szívében végtelen bánattal, s lépked messze, egyre messzebb a Teleki téren, túl Gázgyáron, túl a Fiumei úton, képzetem szerint fel az égbe.

      Ott, a mennyei Népszínház utcában egyszeriben megint fiatal lány lesz, mosolygós, üde tündér, aki angyalok cipellőivel játszik, s belémerül egy derűs, álomszép képbe, ami olyan giccses, mintha a Nagyfuvaros utcában készült volna egy ócska, levegőtlen pince műhelyében.

      Mert a legmézesebb ábrándok mindig kopott, poros, szegényes műtermekben készülnek.

      Így képzelem el Petrucz nénit, valahogy a fantázia világában, legalább ott egy kicsit megdicsőült, holott tudjuk, hogy az élet sokkal szürkébb prózaisággal intéz el bárkit.

      Napjainkban semmi sem emlékeztet a Petrucz néni egykori ládikás műhelykéjére. Más kor ez, nem lehet már többet ilyen hangulatnak helye sem itt a Népszínház utcában, sem sehol másutt ezen a földön.

2016.02.18.

        Az első levélkét a Szabadság téren vettem észre. Jellegzetes formáját már jól ismertem. Ámulva néztem, hogy került ez oda? Gyerekes csodálkozás volt, a felelet, szép lombosan ott magasodott karcsún fölöttem. Nahát, egy igazi ginkgó fa! Egy távol-keleti páfrány. A jégkorszakot egyedüliként vészelte át Kínában, onnan terjedt el. Nagy kultusza van Japánban is, állítólag a  Hirosima-i atomtámadást ez az egyedüli növény élte túl. Gyártanak belőle gyógyító szereket. Leginkább a fülzúgásra, szédülésre, hallásjavításra, a vérellátás serkentésére használják, de javallt aranyérre, visszértágulatra, lábfekélyre is. Bár a tudományos kísérletek nyomán nem egységes megítélése, közkedvelt szerek készülnek belőle.(Még közepesen enyhe depresszió és impotencia kezelésére is gyártanak belőle, de a legnépszerűbb az időskori elbutulás(Alzheimer-kór) ellen, mégha ebben is megosztott a hivatalos értékelése.

      Van, aki szerint placebo hatása van csak. Nem tudom. (Csak hasson.)

     Akármekkora is hatékonysága, már körüllengi a mesés Távol-Kelet-i legenda.Szépsége mellett ellenálló-képessége is arra predesztinálja, hogy a nagyvárosi zöld-programokban kitüntetett szerepet kapjon. A Belvárosban egyre több helyen találkozhatunk a ginkgóval, tereken, kertekben. De előfordul, hogy nagy cserépben az utcán is áll egy-egy jellegzetes darab. A szakirodalom megjegyzi, hogy jól tűri a városi levegőt, bár igen fényigényes. Eleinte lassan nő, de aztán "belelendül." Nem mellékes, hogy kártevőknek, betegségeknek, szélnek, hónak jól ellenáll. 
      Mennyi életerő, és milyen kecses. 
      A lehullott levelekből szívesen teszek el könyvjelzőnek. Azt képzelem, hogy még úgyis jótékonyan hat. Kérem, hogy hagyjuk meg ezt az ártatlan illúziómat. (Míg e sorokat írtam, épp odalátok egy tavaszi megújulásra váró ginkgó ágbogaira...)
                                                                                                                        
2016.02.07.

Estére tudtam.

Nincs tovább.

Fejben föladtam.

Ismerem ezt.

Gyengeség, hidegrázás.

Mit tehetek?

Nem kérdés.

Patika, orvos.

Vagy fordítva.

Erőm fogy.

Istenem, irgalmazz.

Lázas vagyok.

Erőm elhagy.

Csak bújnék.

Kushadnék vackomon.

Megvert kutya.

Ez vagyok.

Minden érdektelen.

Pá, világ!

Halni készülök.

Vírus ez.

Mindjárt kiderül.

Éjszaka vergődöm.

Hánykolódom, lázálmok.

Mit akarok?

Kicsi enyhületet.

Tébolyodottan felülök.

Fél négy.

Pokoli idő.

Ilyenkor kivégeznek.

Fogadkozom erősen.

Jó leszek.

Csak túléljem.

Reggel elindulok.

Ezt tervezem.

Az orvoshoz.

A messzeségbe.

Gyaloglás, kisföldalatti.

Időt húzok.

Még kicsit.

Hadd feküdjek.

Öt percecskét.

Utána start.

Így tervezem.

Még ötször.

Elkéstem már?

Jaj, nekem.

Cipőt bekötni?

Nem kell.

Kabátostól visszadőlök.

Minek kapkodni?

Padlót bámulok.

Nem fogok.

Elindulni még.

Késő lesz?

Rendelő bezár?

Mire odaérek.

Nem tudom.

Gyors telefon.

Ezt tudom.

Zsuzsika, mehetek?

Jöjjön, Gábor!

Égiek segítsetek!

Földiek hallgatnak.

Ilyen keservesen.

Még soha.

Nem lépdeltem.

Az utcánkban.

Mindig futottam.

Egész életemben.

Ennek vége.

Kirakatban kísértet.

Én tükröződöm.

Tehát vagyok.

Fejem zúg.

Torkom fáj.

Vallani akarok.

Bármit, be.

Csak enyhületet.

Esedezem cserébe.

Korrekt ajánlat.

Gondolom nagyképűen.

Nincs kegyelem.

Egy konflis?

Vagyis bérjármű.

Kibírom földalattival.

Nyomorult lehetek.

Látványnak is.

Magamba roskadok.

(Még inkább.)

Mit akarok?

Már semmit.

Jövök föl.

Föld alól.

Tündöklő nap.

Nagyobb kontraszt.

Menni, menni.

Várni, várni.

Még várni.

Ez örök.

Várni kell.

Könyvem nincs.

Nem olvasok.

Füzetem se.

Nem rajzolok.

Bambulok leépülten.

Főpróba ez?

Ilyen megöregedni?

Igaziból, nagyon?

Kedves doktor.

Torkomba néz.

Kérdez. Felelek.

Vírus ez.

Bólintok. Sejtettem.

Kétfrontos harc.

Ez lesz.

Könnyű lovasság.

Enyhébb szerek.

Nehéz tüzérség.

Durvább ellencsapás.

Majd döntsek.

Holnap reggelre.

Már tudom.

Lovasság, tüzérség.

Mindkettő kell.

Receptjeim átveszem.

Kiváltom, beveszem.

Egyszerű eset.

Napokig kínlódás.

Lassú gyógyulás.

Nagyon lassú.

(Még lassúbb.)

Államügyeim félretéve.

Mer felhívni?

Bárki is?

Kushadok vackomon.

Trombitálok, horkolok.

Harc ez.

Szívfájdító napsütés.

Ablakomon túl.

Elfelejtett kísértet.

Ez vagyok.

Sajnálom magam.

Ragyogó tavasz.

Télben rekedtem.

Állítólag gyógyítható.

Biztos. Persze.

Leverten merengek.

Suttyomban javulok.

Tonnányi zsepi.

Alól látom.

Fény van.

A végén.

2016.01.30.

Már lefutott a botrány.

Elszabadult egy kis ócskaság.

Hogy egy politikus felesége.

Milyen jó nő.

És egy lapban megmutatta.

Hajdan.

Most egy másik lap ezen csámcsogott.

Aztán a felháborodásra visszakozott.

Bocsánatot kért, fogadkozott.

Oké.

Ebből ennyi bőven elég.

Sokkal érdekesebb, hogy a neves lapban - Playboy! - én többször is.

Szerepeltem. 

Meg is fizettek.

Legutóbb épp ebben a hónapban.

Na.

(Előtte - igaz - csak évekkel ezelőtt.)

Anno nekem is kellett szabadkozni. 

Hogy kerülök én oda?!

Persze olyan háborodott fel, akinek kezébe sosem.

Volt ilyen újság.

Csak a meztelen nők képeire tudott gondolni.

(Ez a mentalitás - bevallom - nem idegen tőlem.)

Fiatal koromban kifejezetten.

Nőbolond voltam.

Na de a lap!

Az egy igényes újság.

Jó interjúkkal.

(Ez nem a reklám helye.)

Én csak rajzolok.

Akár a nők közé.

Remek társaság.

(Tényleg.)

Szép testek.

Szerintem a többsége ideális feleségtípus.

Édesanyáknak is el tudom képzelni őket.

Humoruk van. 

Okosak.

(Én idealista vagyok.)

Abból is szubjektív.

De most nem erről. 

Akarok írni.

A rajzokról. 

(Ott a nők mentén.)

A legutóbbi például.

Egy íráshoz.

Ami a kurd válságövezetből egy erős atmoszférájú cikk.

Elsőre olvasva.

Tudtam mit akarok.

Elővettem modelljeim.

Egy (hatástalanított) revolvert.

Egy sivatagi mérges kígyót.

(Utóbbit csak kitömve.)

Nem, még úgy se.

Csak a Brehm állatkönyvből. 

És egy arab feliratot.

Na, ez volt a gond.

Összeapplikáltam őket.

A cikkhez illesztve.

Pisztoly, sivatag, halálos veszély.

Közel-kelet.

Tussal.

Színezve.

Beküldtem.

Oké, tetszik.

Aztán visszahívtak.

Mi a felirat jelentése?

Igazuk van.

Lehet az valami vállalhatatlan is.

Átok.

Gyilkosságra buzdító gyűlölet szöveg.

A netről szedtem.

Gondoltam hipp-hopp lefordítom.

Egy női háton volt a felirat.

Annak egy rövidke részét használtam.

Elakadtam.

Nem leltem megfejtést.

Kinyomoztam, hogy egy pesti tetkó-szalonból való.

A telefonban a válasz: "nem tudjuk".

Jesszus.

Hogy teológikusan fejezzem ki magam.

A modell megtalálhatatlan.

Legalábbis nekem.

Kitettem a Facebookra a kérést.

Ki tud arabusul?

Többen jelentkeztek.

Elküldtem a feliratot.

Az egész női hátat.

(Életemben ennyit nem küldözgettem női hátat.)

Még Amerikából is ajánlkoztak.

Hogy van arab ismerős.

De senki.

Senki.

Nem tudta.

A megfejtést.

Mi tegyek?

A lapzárta szorongatott.

Ha időre nincs meg...

Akkor kiszedik a feliratot.

Ez rémes verziónak tűnt.

Elbillen az egész kompozíció.

Az utolsó napon jött egy üzenet.

Ez nem arab felirat!

Tessék?!

Perzsa.

(Az itt következő reagálásom töröltem.)

Lélekben már-már föladtam.)

Ekkor üzent egy gyerekkori barát.

Barátom fia. 

Hogy megvan.

Micsoda??

A megfejtés.

Ne csigázz!

Mi az?

"BOGNÁR".

Hülyéskedsz?

A teljes sor: "Bognár Attila szeretlek".

Ezt tetováltatta föl - magyarul! - de perzsa írásjelekkel a lány.

Rajzoló szívéről mázsás kő gördült.

Ez a Rolling Stone.

Rajz megjelent. 

Íme, itt van.

 

(Utóirat.)

Annyi adminisztráció van a számlázással, hogy az több időmbe telik, mint maga az illusztráció elkészítése.

2016.01.24.

    Kell nekem ténferegni!

    Mindenféle eszembe jut.

    Nem az, ami kéne.

    Picit megálltam.

    A Reáltanoda Károlyi utcák sarkán.

    Milyen szép lett!

    Milyen leharcolt volt.

    A felújított palota.

    Most üres épp.

    De az emlékeim benne.

    Amikor az Eötvösben érettségiztem.

    És munkát kerestem.

    Itt volt a pesti mozik dekorációs műhelye.

    Gondoltam, megpróbálom.

    Olyan nagyméretű vásznakat festettek.

    Én piciket. Rajzoltam.

    Megszeppentem.

    Mekkorák!

    De jelentkeztem.

    Próbafeladatot kaptam.

    Az előkelő alvilág.

    Színes, szinkronizált olasz bűnügyi film.

    Vörös rekviem.

    Magyar film.

    Készítsek kis vázlatot.

    Kaptam néhány fotót.

    Otthon nekiálltam.

    Filctoll! 

    Színes!

    Tus!

    Fekete!

    Rajzlap!

    Kicsi!

    (Annak is a fele.)

    Nem tudom hol akadt el.

    A két vázlat megmaradt.

    Nem mentem vissza?

    Elgyávultam?

    Eluntam?

    Éreztem, hogy ez nem az én utam?

    Nekiálltam nagyban festeni?

    Nem emlékszem.

    Kudarc?

    Csak vállat vonok, pedig senki nem látja.

    Mindegy.

    Már sok éve nincsenek ilyen mozi homlokzati plakátok.

    Lehet viszont újságba rajzolnom.

    (Ez visszatérő motívumom.)

    Ahogy Hudra Klári írta munkáimról: 

    "Egy freskót sem a méretei tesznek naggyá."

    

    

2016.01.23.

      Ajándékjegyet kaptam a Zeneakadémiára.

      Nem szeretek üldögélni, de a Fesztiválzenekar műsorának nem tudtam ellenállni.

      Úgy jött ki a lépés, hogy maradt másfél órám előtte.

      Soha nem unatkozom.

      Több száz évre van tervem.

      De most úgy döntöttem: lődörgök.

      Csellengek.

      Egyik jobb, mint a másik.

      Lementem a Blaha Lujza téri aluljáróba.

      Az újságos stand ott, ahol ötven évvel ezelőtt.

      Gyerekként micsoda izgalom volt hetente.

      Lejönni, szorongatva az összegyűjtött érmeket.

      Hogy megvegyem a Pifet, a francia képregényújságot.

      Pif ma már nincs. (Sok év óta.)

      A színes képes újságok címlapján mosolygós, gazdag, boldog szép arcok.

      Ez az eladható.

      Félelmetes figurák számosan.

      Hiányos fogsorú, erősen kifestett, kövér nő, csillogó flitteres cicanadrágban beszélget két férfivel. Az egyik lófarokba fogott, hátrafésült sötét fényes hajjal, edző ruhában, nyakában vastag aranylánccal, a másik öltönyös, kalapos, mint egy szabadnapos gengszter. (Van a gengsztereknek szabadnapjuk?)

      Találgatok, hogy milyen konstellációban időznek itt.

      Elég korlátolt vagyok ebbéli feltételezéseimben.

      Jó lenne, ha az élet leleményesebb lenne, mint a fantáziám.

       

      Beágyazva a falak mellé masszív hajléktalanok.

      Dunyhák, plédek, zacskók, műanyagzsákok.

      Kifolyt ételmaradék. (Vagy más.)

      Bűz.

      Pékáru, viszonylag olcsó. (Sok szénhidrát, sok cukor, ételszínezék, állományjavítók - mind a hosszú élet garanciája. Ami hamar véget ér.)

      Üdítők, kávé is kapható.

      A metróbejáratnál két közterület-felügyelő.

      Idősebb arcok.

      Pillanatra egymásra nézünk.

      Önkéntelenül köszönök.

      "Jó estét!"

      Visszabiccentenek.

      Nincs balhé.

      Semmi rendkívüli.

      Csak a masszív nyomor.

      Nem merek rajzolni.

      Majd előveszek egy pár héttel korábbi skiccet. 

      Amit a kis körúton skicceltem.

      Megyek tovább.

      Többezredszer ezen a színtéren.

      Mit lehetne tenni?

      Szegény hazám.

      Gondolom patetikusan.

      Megyek a Zeneakadémiára.

      

      

2016.01.21.

    

 

        1971-ben Lala bácsi, a sümegi Kisfaludy Sándor Gimnázium énektanára meghallotta az „idők szavát”. Merész kitérőt tett a Kodály módszerre hangolt tantervből: egy Rolling Stones kislemezt játszott le egy amúgy szerencsétlen kis szerkezettel. Mosolygós bizakodással közölte, hogy ezt fogjuk elemezni.

        Meghökkenten figyeltünk. „I Can’t Get No Sa-tis-fac-tion!” Ennek is definiálható az üteme, ritmusa, hangneme? Szolmizálhatjuk éppen úgy, mint a Felszállott a pávát? Violinkulcs, négy-negyed, disz-fisz, g-moll, staccato, forte – a Stones is lejegyezhető, mint egy iskolai anyag? (Visszafojtott kamasz-vihogások közepette még kéztartásokkal is jeleltünk, ahogy azt a népdaloknál már begyakoroltuk.)

        Na, tessék. Hogyan lehet így lázadni? Nem azért imádtuk a rockot, hogy aztán abból is lexikális tudnivaló legyen. „Ki tud többet Mick Jaggerről?” (Speciel ez igenis érdekelt. Sokkal inkább, mint az, hogy mit bányásznak az Urál-hegységben, hogyan kérődzenek a páros ujjú patások, mik azok a szénhidrogének, továbbá mi a másodfokú egyenlet megoldó képlete…)

        Egy-egy kalandos úton érkezett, egzotikus (német, angol) újságból kivágott fotó, újságcikk olyan reveláló erővel hatott, mintha illegalitásban várakozó titkos ügynökök kaptak volna muníciót komplikált küldetésükhöz.

        A legapróbb motívum is delejes mély értelműséggel, minimum duplafedelű üzenetet sugallt. Vagy legalább beleláttuk, belehallottuk. A konformizmus elleni lázadás rock-kommandója a Stones, ám ugyanakkor csak szellemileg igénytelenek egyszerűsíthetik produkciójukat csupán szórakoztató show-nak. (Gondoltam így, egy kissé hányaveti hetyke fölényeskedéssel.)

        Mint egy megkésett, de még mindig életmentő Marshall-segély, úgy kellett minden időben a Rolling Stones zenéje. A nagyon tűhegyre vevő, kipécézésre hangolt kritikus persze kóstolgathatja életművüket, szövegben, dallamvilágban találhat kevésbé combos megoldásokat. De hát bármely művészeti ág kiváló alkotójánál lelhetünk zsengéket, nem igazán kiérlelt, vitatható polifóniákat, s nem is feltétlenül a kezdeti szakaszban.

        A Stones, mint jelenség azonban több mint a világ elsőszámú rock-bandája. Ki tehet erről? Mick Jagger, a mitikus főhős, az ő erotikus, provokatív, kultikus mozgásával, ahogy szinte animálja a ritmusokba kódolt mélylélektani rétegeket, s lüktető, színes rajzolatát vetíti tudatalattinkba? Övé az elsőség, ő az uralkodó bolygó, de nem lehetünk igazságtalanok, hiszen Keiths Richards nélkül „félkarú óriás” lenne a banda, hogy gróf Széchenyi bon-mot-ját ajánljuk fel áldozatként az istenkísértő szóhasználat miatt.

        Rá is illik a színész aforizma: „kellett egy kis idő, míg ezt az arcot összeittam magamnak.” Az alkohol, a tudattágító szerek provokatív használata - (lehet, hogy nem a használat, hanem a provokáció a hangsúlyos?) - inkább színpadi kelléknek tűnik, de óva intenék bármilyen eskütől, amely a szerektől való szűzi érintetlenséget bizonygatná.

        „Enfant terrible”, vagyis a „rettentő kölyök” örök címet mindenestre Richards és a többiek egyaránt kivívták maguknak, láthatóan korhatár nélkül. (Apró, de jellemző adalék: Keiths nemrég azt vallotta, hogy édesapja hamvait kokainba keverve elszívta –„nem tudtam ellenállni” -, majd utóbb visszakozott az általános megrökönyödésre reagálva. A sztori így is kamaszosan bájos, „lám van lelke a sokat próbált rockernek, mégse pöfékelte el a fater maradványait.”)

        Borzasztóak a fiúk? „Öreg huligánok?” Éppen hogy nem. A sok idegesítő, hazug, önmagát kellető, önmagától eltelt politikus, reklámarc között legalább egy nyomelemnyi üdítő tisztás: a Rolling Stones!

        Elfogult vagyok. Egyetlen egyszer felléptem a Rolling Stones-szal Moszkvában, 1981-ben, az egyetemi kollégiumban. Egy számot én énekeltem Mick Jagger-rel közösen. Nagyon jó volt az erősítés. Mick előzékenyen hagyta, hogy ezúttal én legyek a szóló sztár. Szenvedélyesen vonaglottam, a Some Girls című számot adtuk elő. Persze őt utánoztam. A közönség is ezt várta. Lányok nyúltak föl az asztal tetejére, ahol egy pillanatra én voltam Mick Jagger. Az érzés leírhatatlan. (Szóval ilyen ez? És nemcsak a kompromittált szemérem miatt. A szabadság mámora – ha csupán illúzióként is – ott perfektuálódott. A banda előzékenyen a háttérben maradt. Egészen Londonig kellett volna hátrálnom, hogy ténylegesen kooptálódhassam a Stones tagjai közé. De ez a pót-tagság is szívbalzsam volt! Some Girls! Szó szerint…)

        Egy alkalommal végletekig feszülő csatát vívott az angol futball

válogatott, s látható volt, hogy Mick Jagger a lelátón igencsak beleélte

magát a szurkolás izgalmába. Az angolok gigászi küzdelemben, de vesztettek. Roppant lelki csapás is volt. És micsoda tartás: Jagger felállt és megtapsolta a győztes ellenfelet.  A szenvedély hercege! A színpadon mindig robbanékony művész! A szegényebb társadalmi létből üstökösként felívelt fenegyerek! (Én azt is megbocsátottam volna neki, - magamból indulok ki - ha egy kicsit tör-zúz, tombol, nyilván még jól is állt volna neki. De ez még szebb, még jobb volt.

 Hogyan is beszél Kent Lear királlyal? „-Van egy dolog, mit gazdáménak szeretek tudni. – S mi volna az? – A méltóság.”)

        Aszúsodik a Rolling Stones. Az illékony szédület, lám velük maradt. Micsoda mágikus erő! Micsoda szuggesztió! Tréf. biz. népies hasonlattal az ifjú szívek (idősebb generációké is) megannyi „kukorica-jancsiként” sóvárognak a mindig a messzeségbe nyargaló banda-bandérium után.

        A Stones egész pályafutásán mintha mindig úton lenne. És egész útjukon azt sugallja lényük, hogy ők már ott vannak, ott a célban. Persze, sosem tudjuk pontosan, mi is ez a hőn áhított állomás. Nem a gazdagság, nem a luxus. (Az, mintegy mellesleg megvan.) Van, valami rejtélyes más fokozata az életnek. Bizonyos értelemben a beteljesülés is csak a kezdete a szerelemnek.

  És mintha ők sem csupán a fogalmakkal megragadható vágyakat teljesítenék be. A legeszeveszettebb buli is feszegeti a határokat. Életigenlés, érzéki örömök – naná, még szép! Vagányok vagyunk. (Vagy úgy teszünk.) A Stones-ba mindenestre van felvétel. Az arra fogékony lelkűek minden alkalommal megtalálják a módját, hogy milyen szólamban tudnak bekapcsolódni a „gördülésbe.”

Egy kicsit most én is próbálok: díszpárnán fakanállal segítek be Charlie Watts-nak a ritmus-szekcióba. „Lady Jane, Let’s Spend The Night Together.” Balladisztikus gyöngédség és magával ragadó szenvedélyesség. Nem kell szégyenkezni az emocionális IQ miatt. Mi, a Rolling Stones-ban ilyenek vagyunk.

                                                   

               

 

2016.01.17.

Közéleti szereplő nyilatkozik. 

Nő.

Szerinte nem történt erőszak Kölnben.

És annak idején neki is fogdosták a fenekét a buszon, mert ez volt a szokás.

"Azt te csak szeretted volna" - így egy hang a társaságban. (Férfi.)

Eszembe jut még egy barátom mondása:

"Néha úgy meséljük el a dolgokat, ahogy szerettük volna, hogy legyen, s nem úgy, ahogy valójában történt."

Nincs sok realitása, de a nyilatkozó találkozója az áldozatokkal igen érdekes lehetne.

(Milo Moire svájci performansz-művész tiltakozik Kölnben az erőszak ellen)

2016.01.15.

Leszedtem.

Ennyi.

Vége.

Hazavittem.

Minek búsulni?

Egyszer a tárlatok is befejeződnek.

De azért...

Most is bánkódtam.

Nem tudtam még kitalálni, hogy csináljam.

Mindig olyan keserves.

One man show.

"Hajléktalan"-típusú szatyrokkal imbolyogni.

Keretek kopnak, üvegek repednek.

A többórás rámolás, vonszolás után úgy érzem hat-hat centit kinyúlnak karjaim.

Vagy kilencet.

Persze, örüljek, hogy hónapokig lógtak egy nyilvános helyen.

Egy étteremben.

Már odaszoktam, hogy ezek a rajzok mindig ott lesznek.

Aztán egy barát a sarkamra lépett, ő szeretne itt kiállítani.

Jó.

Jöjjön a keserű levonulás.

A legnagyobb gond a szállítás keservessége mellett a tárolás.

Miért is nem lettem szimbolikus alanyi költő?

Elég lenne egy kockás notesz a zsebemben.

Meg egy ceruzacsonk. (Ady is olyannal írt.)

Fütyörészve, lazán ballagnék (meg ugrándozva) a felolvasó estre.

Helyette itt a trógerolás.

Jobb kiállítás helyett újságba rajzolni. 

2016.01.13.

      Néhány hónapja színesben jelenhetnek meg rajzaim. 

      Teljesen fel vagyok ajzva.

      Volt sok-sok éve egy autós magazin, náluk lehetett rendszeresen illusztrálni színesben, de ott kötött téma volt. Minden a gépjárművekről szólt. A rengeteg fotó mellett rajzot olyan cikkhez kértek, amit nem lehetett fényképpel erősíteni. (Biztosítási ügyek, jogi viták, import témák, satöbbi.)

    Szerettem azt az őrületet, hogy a "lehetetlenhez" rajzoljak. (Pl. a jogász válaszolt, valami kriminalizálódott autós vitához. Na, ahhoz mini csataképet készítettem. Picit aggódtam, hogy őrültnek vélnek. De közölték.)

      De annak már jó régen vége van.

      Örülhettem, hogy van fekete-fehér lehetőség.

      Az egyik napilapban.

      Ott persze úgy ment a dolog, hogy egy mappába bepakoltam vagy két tucat különböző formátumú, témájú rajzot, bevittem a szerkesztőségbe, aztán vártam, hogy egyik-másik "horogra akadjon." 

      Ünnep, meg nem unható ünnep, ha megjelenik egy rajz.

      Akkor nézegetem, gyönyörködöm benne.

      Milyen szépen szerkesztették be a szöveg közé, milyen jók a címsorok, ahogy kiemelik az összhatást.

      A színezés - őrület - teljesen véletlenül jött. 

      Ritka alkalom volt, konkrét témához kértek rajzot, persze fejvesztett gyorsasággal.

      De szeretem ezt.

      Mint régi napilapos időmben.

      Nincs is idő elkészíteni - ám mégis meglesz lapzártára.

      Ez a dopping.

      A határidő.

      Szóval nem találtam fekete tintát. Se tust.

      Ami szépen fogott, az egy piros tintás toll volt.

      Gondoltam, jó lesz ez, ha beszkennelik, semmi gond feketébe váltani.

      Bevittem a piros rajzot. (Hármat, holott csak egy kellett, de mohó a rajzoló, próbálkozik.)

       Meglepetés.

       Lehozták pirosban.

       ("Hát van itt színes nyomtatás.")

       Nahát.

       Azóta színezek.

       Mint egy kisangyal.

       Mint egy boldog napközis.

       Régen félretett pasztell készleteket bányásztam elő dobozaimból.

       Használok ceruzát, olyat is ami vizes ecsettel festhető.

       És persze ujjbeggyel is masszírozom a papírt.

       Éjszakákba nyúlóan, olykor ájulatos hajnalig színezek.

       Mint egy holdkóros, kótyagos, csendes, szelíd bolond.

       Mára virradóra is ezt tettem.

       (Úgyhogy most délelőtt, nyitott szemmel alszom, úgy írok.)

       Az újonnan készült rajzot beszkenneltem, elküldtem a szerkesztőségbe.

       Félóra múlva hívtak.

       Honnan tudtam, hogy épp ez a rajz kell egy bakteres íráshoz?

       Hagyjam magam kikérdezni?

       Nem tudom.

       Most, mindenesetre, ahogy kinézek ebbe a januári tavaszba, gyönyörűek a fények a pesti házak homlokzatán.

      (Kicsit félbehagyom az írást, és vázlatozok a füzetembe...) 

     

Ezeket a cikkeket olvastad már?