Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2016.04.10.

Nem tudok.

Lehajolni egészen.

Ahogy szoktam.

Cipőt fűzni.

De erőltetem.

Lesz ez.

Még rosszabb.

De most.

Jobb lett.

Na, ugye.

Kinn hűvös.

Sapka fejemen.

Sálat tekerek.

Kétszáz forintos.

Sárga szemüveget.

Teszek fel.

Vicces ez.

De szélvédő.

Tükröződve látom.

Mint egy.

Rejtő hős.

Egy elveszett.

Légióból előkeveredve.

Szokott pályára.

Indítom magamat.

Meg kell.

A csavarokat.

Húzni majd.

Kicsit lötyög.

Rémképemben látom.

Hogy iszonyút.

Zuhanok kegyetlenül.

De nem.

Hajtom magam.

Lassú biciklist.

Folyton beérek.

Inkább lassítgatok.

Hogy lemaradjak.

Legjobb egyedül.

Menni, lenni.

Az úton.

Nyeletlen gördeszka.

Lánctalan bicikli.

Pedál sincs.

Fék jelképes.

Sárhányóra lépve.

Surrogó kerék.

Elég ez.

Ismerős kátyúk.

Szlalomozok kicsit.

Zsebemben füge.

Kétszáz forintos.

Tankolásnál rámsózták.

Nincs cukor.

Tartósító benne.

Se színezék.

Se más.

Csak füge.

Egy darab.

Kerekre lapítva.

Szárítva kicsit.

Celofánba csomagolva.

Micsoda üzlet.

Benzint vevők.

Ezt megveszik.

Egyszeri pazarlás.

Fogba beragad.

Derűs élet.

A Podmaniczkyn.

Elképzelem jövőjét.

Az útnak.

Itt lehet.

Sok fa.

Vasút nélkül.

Egy liget.

Folytatás szépen.

Tetszene nekem.

Csak díszburkolat.

Ne legyen.

Mert ráz.

Zötyögtet kellemetlen.

Sima aszfalt.

Olcsóbb, jobb.

Szép az.

Sörös tekerős.

Jön oldalt.

Vidám turisták.

Kurjongatnak önfeledten.

Integetnek nekem.

Én nem.

Mert elesnék.

Óvatos virtuóz.

Mert azért.

Belehúzok keményen.

Aztán jólesik.

Kis lejtő.

Gurulni lazítva.

Pár pillanatot.

Megint emelkedik.

Ez Pest.

Rollerrel regényes.

Magányos főhős.

Csak szemlélget.

És megy.

Az jó.

Nem történik.

Szinte semmi.

Szürkés vasárnap.

Nemsokára kórház.

Visszasírom ezt.

A nyugit.

Majd még.

2016.04.03.

Hol tartottam.

Hősök terénél.

Jugó követségnél.

Napjainkra szerb.

De nekem.

Nagy Imre.

És társai.

Menedékhelye  maradt.

Makacs képzettársítás.

Pedig már.

A Műcsarnoknál.

Kerülgetek turistákat.

Itt elcsenték.

Egy műsoromat.

Pontosabban címét.

Véletlenül kitalálták.

Ami létezik.

2009 óta.

A Teremőr.

Rádió Q.

Most ők.

Is használják.

A múzeum.

Majd még.

Beszélünk róla.

Nem örülök.

Sőt, bosszant.

Ám most.

Megyek tovább.

Mint szokásosan.

Rendőrök néznek.

Nem szólnak.

Feleannyi kerekem.

Mint tilos.

Köszönök platánnak.

Őt ismerem.

Hűségesen posztol.

Olof Palme.

Utam iránya.

Régi nő.

Jut eszembe.

Megőrültem érte.

Szélhámos volt.

Vagy pszichopata.

Vagy mindkettő.

Utólag is.

Dermesztően rémes.

Bizonyítvány rólam.

Milyen hülye.

Tudtam lenni.

Rollerrel biztonságosabb.

Csak kartörés.

Már mindegy.

Nő lelépett.

Én kihevertem.

Balra le.

Liget széléig.

Meg vissza.

Ez penzumom.

Nem sok.

Nem kevés.

Akármennyi, annyi.

Olykor nyugalom.

Olykor rémképzetek.

Szállnak rám.

Rémesebbek mint.

Amiket leírok.

Kettesével itt.

Utólag otthon.

De még.

Újra Műcsarnok.

Szia, Gábor.

Szól hozzám.

Na, ki.

Quitt Laci.

Ő bringás.

Kicsit megállunk.

Ő haverjával.

Szintén képzőművész.

Sőt, színész.

Viccet mesél.

Régit, jót.

Kohn, Grün.

Újságot olvas.

Együtt, padon.

Nem értem.

Mondja Grün.

Majd megmagyarázom.

Mondja Kohn.

Magyarázni, azt.

Én is. 

Tudom, feleli.

A Grün.

Nevetve búcsúzunk.

Rajtam kívül.

Mindenki ismeri.

Már Andrássy.

Az irányom.

Török követség.

Zárt gazdagság.

Fakabát bódé.

Még van.

A rendőrnek.

Ki posztol.

Ilyen vicces.

Álldigáló helye.

Aztán villák.

Elegáns sora.

Még lepusztultan.

Se csúnyák.

Hopp Ferenc.

Szívdobogtató egzotikum.

Aztán MÚOSZ.

Volt székháza.

Újságírók céhének.

Bezárva, várva.

Jobb időkre.

Talán feltámadásra.

Emlékeim lappangnak.

Felvételim is.

A szövetségbe.

Mosolyogni való. 

Utólag merengve.

Pártnak megfelelve.

Piálás, röhögés.

Álruhás rejtőzködés.

Mit akartam.

Szemben művészklub.

Oda is.

Felvétettem magam.

Kettős ügynök.

Írás, rajzolás.

Még vagyok.

Már patikánál.

Itt törzsvásárló.

Páciens lettem.

Eljárok ide.

Kissé megöregedtem.

De rollerezek.

Andrássyn tovább.

Köröndnél körözök.

Magamban szavalok.

Szép Ernőtől.

Búsulva szórakozom.

Kedves tőlem.

Magamtól, magamnak.

Aztán fékezek.

Blokkolnak fiatalok.

Széltében ballagva.

Nem baj.

Tudok lassítani.

Nézem őket.

Fiatalok, üdék.

Én ellenkezőleg.

Aztán elengednek.

Ahogy észrevesznek.

Thenksz, mondom.

Mert külföldiek.

Az Oktogon.

Mindig szép.

Volt filatélia.

Nyoma sincs.

Pedig vettem.

Bélyeget itt.

Postatisztát, franciát.

Piftől rendeltem.

A gyerekújságtól.

Valami kiadványt.

A pártállamban.

Frankra engedélyt.

Nem adtak.

Hát kicseleztem.

A tiltást.

Bélyeggel fizettem.

Kapu alatt.

Üzértől vettem.

Tizennégy éves.

Alig voltam.

De sikerült.

Képregényt küldtek.

Kellett fejlődésemhez.

Úgy döntöttem.

Makacs voltam.

Maradtam is.

Írók boltja.

Még nincs.

A könyvem.

Nem jelent.

Még meg.

Széles út.

Sima, príma.

Párizsi áruház.

Vagy mi.

Kapszulás kávé.

Művész kávézó.

Szép kapuk.

Opera, balett.

Mindjárt finis.

Hazai pálya.

Lassítok, gyorsítok.

Utolsó méterig.

Óvatosan tépni.

Melyik oldalt.

Válasszam végül.

Ez jó. 

Ez is.

2016.04.02.

Egy óra.

Annyi lesz.

Annyi szokott.

Gyerünk hát.

Mondom magamnak.

Mozgás kell.

Jó rollerem.

Szokott útvonalam.

Itt Pesten.

Károly körút.

Innen start.

Micsoda tavasz.

Turisták hada.

Köztük szlalomozok.

Szokott koldus.

Kirakatban ül.

Boltból kilépnek.

Lassan megyek.

Ismerős kátyúk.

Estem itt.

Óvatos vagyok.

Erősen aggódó.

De lódulok.

Iramodok kicsit.

Zörgő kerekeim.

Hajtom magam.

Madách tér.

Hop on.

Hop off.

Jó üzlet.

Úgy képzelem.

Gyerek jön.

Szembe velem.

Rolleres szintén.

Lánctalan kerékpár.

Imbolyognak réveteg.

Látszik hátulról.

Ki hogy. 

Figyel, lépeget.

A fülhallgatósok.

Nem érzik.

A forgalom.

Ritmusát sem.

Én figyelek.

Jobban rájuk.

Ne üssek.

El, senkit.

Két szó.

Minden sorom.

Ezzel szórakozom.

Ha kell.

Ha nem.

Néha jó.

Néha nem.

Nem érdekel.

De érdekel.

Beszélek összevissza.

És megyek.

Két kerekemen.

Váltott lábbal.

Hajtom magam.

Egyoldalas ne.

Legyek valahogy.

Majdnem azt.

Írtam: semmikép.

De időben.

Visszakoztam hát.

Közben hajtom.

Magamat, serényen.

Már Bajcsy.

Zebrán át.

Figyelni autókat.

Ki gázolna.

De figyelek.

Bringások is.

Bonyolítják utam.

Posta előtt.

Torlódás keményen.

Bazilikánál rázós.

A burkolat.

Nem számít.

Vagyis igen.

Rugóm van.

Beépített csillapító.

Marabu mondta.

Ezt érdemes.

Erre érdemes.

Váltani gyorsan.

Az előző.

Nem volt.

Ilyen lengéscsillapítós.

Kikészült térdem.

Derekam is.

Most jobb.

Már Arany.

János utca.

Egész életem.

Eszembe jut.

Mi volt.

Mi lesz.

Toldi mozi.

Előtt járok.

Hipszter hangulat.

Bár nem.

Tudom mi.

Az pontosan.

Itt röpülök.

Szinte már.

Csak esni.

Azt ne.

Gondolom óvatosan.

De meglódulva.

Nagysándor József.

Eme utcában.

Hajdanában régen.

Nyári munkán.

Dolgoztam segédmunkásként.

Műszaki raktárban.

Eszembe jut.

Villan legalább.

Erre jártomban.

Pedig sokat.

Jövök erre.

Most is.

Suhanok döngetve.

Kicsit túlzás.

Szóval rollerrel.

Anno rakodtam.

A középkorban.

Olyan réginek.

Tűnik most.

Mindegy már.

Mit képzeltem.

Most megyek.

Kálmán Imre.

Utcánál fordulok.

Irány Podmaniczky.

Átmenve körúton.

A baloldal.

Itt jobb.

Kevesebb kereszteződés.

Lehet belehúzni.

Összpontosítva edzeni.

Vércukor lejjebb.

Kardió edzés.

Szívem, dolgozz.

Még feladatom.

Van itt.

A földön.

Húznom kell.

Az időt.

Édes Istenem.

Segíts, kérlek.

Fáradok jólesően.

Nem elesve.

Lábcsere kell.

Időről időre.

Lassítani olykor.

Ismerem repedéseit.

Az útnak.

Mindjárt Dózsa.

Odaérek, György.

Fordulok jobbra. 

Kórház előtt.

Felfelé nehezebb.

Izzadok, megyek.

Katonák néznek.

Előttük tép.

Ősz fejjel.

Egy ürge.

Viccesen erőlködik.

Lejtőn, felfelé.

Van, aki.

Félrehúzódik kicsit.

Megköszönöm szépen.

Tényleg hálát.

Érzek, kérem.

Az udvariasság.

Jól esik.

Már Lendvay.

Utcánál járok.

Járdán állók.

Közül van.

Aki csóválva.

Néz engem.

Ez jobb.

Mint rossz.

Arcból villanó.

Sunyi tekintet.

Hősök tere.

Itt magasztos.

Lenni is.

Pláne suhanni.

Nem ütközni.

Biciklivel itt.

Sem, sehol.

Máshová tartok.

Ligeti nyugalomba.

Első rész.

Épp vége.

Remélem folytatom.

2016.03.30.

Fekete kabát.

Inkább sötétkék.

Lyukas zsebekkel.

Foszlott béléssel.

Holnapra hajléktalané.

Valami megnyitóért.

Kaptam hajdan.

Kiszolgált rendesen.

Kabátok sorsa.

Utcára kerülni.

Nem téma.

Temetésre még.

Jó volt.

Tegnap délben.

Kibumlizni Óbudára.

Csicsergő díszburkolaton.

Vonulni réveteg.

Merengni elmúláson.

Nézni koporsót.

Hallgatni beszédet.

Ahogy idézték.

Aki nincs.

Holott ott.

De mégse.

Díszes tok.

Amit temetnek.

Benne test.

Örökre elnémulva.

Aki volt.

Immár képzet.

Szólítjuk, tehetetlen.

Nem felel.

Nem moccan.

De bennünk.

Ott van.

És felel.

És moccan.

Mit tehetünk.

Mesélünk róla.

Hogy nehéz.

Volt vele.

És mégis.

Különös alakja.

Kellett világunkba.

Most pedig.

Pőre élessége.

Vitáinak örvénye.

Hiányzik máris.

Mert tőle.

Tartani jó.

Érdemes volt.

Nemes ellenfél.

Önzetlen barát.

Párbaj hős.

Kinek villanó.

Elme pengéje.

Jó ügyet.

Szolgált híven.

Gyarló makacssága.

Kíméletlenül okos.

Türelmetlen indulata.

Tette igazán.

Archaikus rajzzá.

Ódon alakját.

Reneszánsz derengését.

Eltévesztett korában.

2016.03.27.

           Bogáti Péter ifjúsági regényében Az ágasvári csatában az egyik szereplő jóízűen falatozza a disznósajtot. Én nem tudom mitől, de olyan érzékletesre sikerült ez a leírás, hogy gyerekkoromban emiatt sokáig kedvenc ételeim közé tartozott ez az amúgy kétes vágóhídi termék. Ebből is sejtem, hogy gyakorta rejtélyes egy-egy vonzódás oka valamilyen ételhez. (Azóta szakítottam a disznósajttal, de a korszak emlékezetes maradt.)

          Legendás tanulószobai társam, Pingvin egy napon – más egyéb forradalmi ihletettségű kinyilatkoztatás mellett – közölte, hogy van olyan étel is, hogy: pizza. Ma már jogosan kételkedhetünk, ugyan mi volt ebben olyan érdekes, de a hatvanas években Pesten ez meglepő volt.

          Nemcsak blöffölt, de el is vezetett egy szökevény délutánon a Váci utcába, a mai Fontana üzletház helyén álló kis étterembe, ahol már az érdekesnek látszott, hogy a bejáratnál színes műanyag csíkok lógtak dekoráció gyanánt. A tizenévesek tettetett bátorságával, vihogva leültünk egy asztalhoz, s rendeltünk ebből az ételkülönlegességből.

          Mai szemmel nézve érdekesen értelmezték ezt a hagyományos olasz kaját, amiből napjainkban óriási a kínálat s a választék.

          A pincérnő kihozott egy-egy lapos fánkot, hozzá pedig egy kis paradicsomszószt. Ez volna a titokzatos pizza? Ámulva, gyanakodva piszkáltam meg a villával. Egy nagy pohár vizet készítetem mellé, hogy az első falatot már nyomban leöblítsem, ha nem ízlik.

          Semmi különlegeset nem találtam benne. Paradicsomos fánk, ez tehát a pizza, gondoltam a felfedezők fölényével. Nem sejtve, hogy a sors kínál azért ennél izgalmasabb minőséget is.

          Sümegen, a kollégiumban – még mindig ez a korszak – emlékszem, hogy megrökönyödtem, amikor Reményi Miki azt mondta, látta, hogy a vacsora szendvics lesz a menzán.

          Mit látott? Egy vizes zsömlét, benne egy szelet vizes párizsit. Miután elsős gimnazistaként folyton éhesek voltunk, habozás nélkül felfaltuk, de hogy ennek köze lenne Lord Sandwich találmányához, azt csupán a felségsértés kategóriájában tudom elképzelni. Őlordsága ugye nem akarván felkelni a kártyaasztal mellől, kitalálta, hogy egy mobilizált kenyérkére sűrítteti egy kiadós étkezés komponenseit. S a pompás ötlet, lám mivé korcsosult távol a főúri miliőtől…

          Sokáig gyanakodva és ellenszenvvel méregettem apám egyik kedvencét a franciasalátát. (Amit egyedül nálunk neveztek el a franciákról.) Nem tetszett az állaga, hogy nem látom pontosan mik is vannak benne, s az öntet az egyébként – sajnos – már utált tejfölre, natúr joghurtra, kefirre emlékeztetett. Ezeknek a tejtermékeknek apám rajongója volt, s próbált engem is azzá tenni.

          Hallgattam a történeteket a bolgár hegyipásztorokról, akik ilyeneken élnek, és hogy az egészséges életnek, erőnek ezek a tejes termékek micsoda nagyszerű alapjai.           Sajnos nem tudtam úrrá lenni eredendő ellenszenvemen, s akkoriban még nem léteztek a különféle gyümölcsös variációk, ízesítések, amelyek elfedték volna az eredendően utált tej szagát. (Sok-sok évvel később, Ranschburg Jenővel, a pszichológussal egy interjúra készülvén, a kávéba tett tej kapcsán beszélgettünk a tejundorról, s ő mondta, hogy mindez visszavezethető a csecsemőkori szoptatásról való leválasztás problémájához…)

          A franciasalátát viszont megszerettem. Csak helyzetbe kellett kerülni.

          Egy gyerekkori szilveszteri bulin történt. Meghívott egy osztálytársam, Kéry Tamás hozzájuk, ahol édesapja kollégái voltak a fő vendégek. A papa, Gyula bácsi a Madách Színház színművésze volt, s kollégái szintén színészek.

          Megszeppenve ültem be Márkus László mellé, mégiscsak ő volt Béni hangja a Frédi és Béni amerikai rajzfilmsorozatban. Nem nagyon tudtam tiltakozni, amikor egyik fogásként nekem is szedtek tányéromra a gyanús ételből.

          Elgyávultam, s azt gondoltam egy kicsit magamba erőltetek udvariasságból, gyorsan megiszom egy falatra egy egész pohár málnaszörpöt, s aztán már meg is úsztam a kalandot.

          Ez volt tervem. De másképp alakult. A számba óvatosan belapátolt villányi minta valami döbbenetes meglepetéssel kifejezetten ízlett.

          Új korszak kezdődött. Aminek az volt szlogene, hogy kedvenc ételem a franciasaláta. (Sümegen, pár évvel később gyakorlatilag rám épült a helyi büfé hidegtál forgalmazása, az én fogyasztásom tartotta fenn az akkor ott úri huncutságnak tűnő műfajt a kisvárosban.)

          Eljutottam még a hajdani Szovjetunióhoz tartozó Észtországba. Egy tallinni estén a helybéliek előbb vacsorázni hívtak. Ott egy fordítási tévedés miatt megnyugtattak, hogy a tányéromon lévő hús az nem patkány. Hanem mi? Nerc. (Nem nyugodtam meg.)

          Aztán az éjben még elvittek mulatni, s egy kocsmában kötöttünk ki. Meglepő volt, hogy kis falatkák sorakoztak a pulton, még gyümölcsök is gondosan terítve. Furcsának látszott ez egy kocsmában. Az egyik helyi ember mondta is szabadkozva, hogy ez náluk hagyomány, hogy enni is illik az iváshoz. És mennyivel jobb Budapesten – járt már ott – ahol simán be lehet rúgni, nem kell bajlódni az étkezéssel.

          Elegáns éttermekben nem tudok feloldódni, mégha olykor nem is nekem kell fizetnem. Feszélyez a fényűzés, a pompa. Nincs türelmem szertartásosan étkezni. Sokkal inkább a konyhában. A mosogató szegélyéről falatozni, állva.

          Bele sem merek gondolni, hogy vannak, akik az evési szokásokból a munkavégzés és a szerelmi élet minőségére is következtetnek.

 

2016.03.20.

            Volt olyan is a hatvanas években, hogy kisiskolásként gyárat, termelő szövetkezetet kellett csoportosan meglátogatni.

            Lássák a gyerekek, milyen a felnőttvilág, keményen kell dolgozni, helytállni a munka frontján, így épül, szépül hazánk, és nincs szegénység, nélkülözés, mert becsületes munkával mindenki boldogul, gyarapodik, családjával együtt.

           Ráadásul az igazság folyton győz, mint a moziban.

          Mire tizenkét éves lettem, láttam már silózást, mélyszántást az állami gazdaságban, beleszagoltam az állattenyésztés felejthetetlen illatú világába, s megtanultam, hogy óvatosan kell lépkedni a lucerna melletti csuszamlós földúton.

          E regényes agrárvilág minden kifinomult hatásával sem bizonyult elégnek, hogy bármelyikünket is a termelő munka megszállott hívévé tegye.

          Sőt. Amikor a következő túra célpontja egy fémfeldolgozó ipari csarnok lett volna, egyikünk kétségbeesésében mentőötlettel állt elő. Ha termelőüzembe kell mindenképp mennünk, akkor hadd válasszuk ki magunk, hogy melyikbe.

          Osztályfőnöknőnk gyanútlanul beleegyezett.

          Menjünk a Molnár Gyuri apukájának munkahelyére.

          Karcsi bácsi berendező volt. Annak ellenére szimpatikus, hogy Gyuri fia nyomasztó és behozhatatlan fölényben tudta a matematikát, és egyáltalán mindenben kiváló tanuló volt.

          Karcsi bácsi a filmgyárban végezte berendezői munkáját

          A gyár az gyár, az is termelő üzem, érveltünk, mert azért pici meghökkenés fogadta az ötletet, de végső érvként ott volt a korabeli ifjúsági mozibérlet, rajta a lenini mottó: „Az összes művészetek közül legfontosabb a film.”

          Óriási megkönnyebbüléssel készültünk a Lumumba utcai gyártó bázisra, amely regényesen izgalmas kalandnak ígérkezett. Valahogy úgy okoskodtunk, hogy a mozi csuda klasz szórakozás, hát akkor az, hogy miként készül, az meg az ő habos teteje.

          Ráadásul lehetett gúnyos fölénnyel pofákat vágni a többi szerencsétlen osztály felé. Nekik továbbra is a cséplőgép, a malachízlalás, a vasszerkezetek hideg megmunkálása jutott osztályrészül, miközben mi a mozi születésének csodáját indultunk felfedezni.

          Minden apró, hétköznapi mozzanat felfokozottan különlegesnek hatott. A bejárati kilincset vallásos áhítattal érintettük, hiszen a színészek ugyanitt léptek be, s a film varázslatos aurát árasztott köröttük.

          Mintha megrendezték volna, csodálatunk egyik akkori főszereplője, Latinovits Zoltán vonult át a színen. Komor volt, zárt arcú, szemlesütve lépdelt az egyik stúdió felé. Noha láthatóan ügyet sem vetett környezetére, pontosan észlelhette, hogy mindenki néma hódolattal kísérte minden mozdulatát. (Mi, gyerekek is külön intelem nélkül szótlanná váltunk a színészkirály láttán.)

          „A Hideg napok utómunkáira jött be” – súgta egy jólértesült a háttérből. (Később kiderült, hogy ez egy filmes alapvetés, hogy mindig van egy-egy „jólértesült figura”, akinek lételeme a „homályos háttérben” időzni, s onnan be-beszólni.)

          Mint muzulmán zarándokok a mekkai Kába-szentélynél, úgy keringtünk az udvaron, s vezetőnk sorra mutatta be a gyár részlegeit. Egy másfél fürdőkád szélességű mesterséges tó partján, mint frappáns tréfát adta elő a perspektíva törvényét: ahhoz, hogy valami – például az a lombos domb – távolinak tűnjön, nem kell messze lennie, elég, ha arányosan kisebbre festi a díszlettervező.

          Döbbenten néztem, hogy milyen elnagyoltan festették meg a gipszből formált műszikla itt-ott mohásnak imitált felületét. De a távolban derengő, zöldellő táj is bántóan sutának látszott. „Nem kell olyan közelről nézni” – intett vezetőnk, „a moziban ez tökéletes hatást kelt,” – fűzte hozzá még, hogy olcsóbb is a forgatás, nem kell kitelepedni a stábnak egy igazi tóparthoz.

          Ha rendesen viselkedünk, közölte, akkor lehetőséget kapunk egy igazi jelenet leforgatását meglesni. Olyan vékonyfalú szobákon osontunk át lélegzetvisszafojtva, ahol egyiknek se volt mennyezete. Az ajtók sehová sem vezettek, mögöttük sötét, raktárszerű hodályok meredtek, telezsúfolva vezetékekkel, falapokkal.

          A díszleten belül viszont aranyozott cirádás keretben tizenkilencedik századi negédes tájkép díszlett („ez is itt készült a műhelyben!”), ódon falióra állt a selyemhuzatú kanapé mögött („ezeket kölcsönöztük”).

          S mindezzel szemben a félelmetes kamera, feszült és koncentráló stábbal.

          Mindjárt felvétel lesz, súgta vezetőnk, ti ott hárman lebújhattok oda a nagyágy sarkához, de irgalmatlan nagy csendben!

          Ennél beljebb már nem is lehetett kerülni. (Igaz viszont, hogy a történet kezdetét meg innen nem lehetett megfigyelni, az osztály másik felének jutott az eleje.)

          Csak hallgattuk, ahogy Mensáros Lászlóval vitatkozik egy ismerősnek hallatszó női hang. Aztán feltépi az ajtót feldúltan és sírva a nagyágyra veti magát. (Felismertem: Béres Ilona volt.)

          Háromszor ismételték meg.

          Olyan fegyelmezett csöndben figyeltünk, amilyenre az iskolában soha nem volt példa. Én igyekeztem minden apró részletet megjegyezni. Például a művésznő zsebéből minden ágyra vetődéskor kiszóródott a felvételek szünetében rágcsált magokból. A kellékes, aki minden alkalommal felszedegette, szóvá is tette, de csak a háta mögött, „mi ez, egy spejz?”

          Tényleg minden semmiség olyan érdekesnek hatott.

          A film, az Aranysárkány később a tananyag része lett. Ám amikor megnéztem, mindig eszembe jutott, hogy ahová sírva kirohan Béres Ilona, az valójában a spejz, ahol soha nem látszom, de örökre ott kuporgok…

 

            

2016.03.13.

          Piri, aki nélkül bajosan találtam volna a londoni Maryon parkba. Kattogtatta fényképezőgépét, mint anno David Hemmings, én pedig a főszereplőt idézve nagy szökellésekkel nyargaltam a lépcsős ösvényen felfelé.

        „Ez lehetett az a rész, ugye?”

        Lihegtem a teniszpályához érve, ahol ezúttal is játszottak, sőt, egy labda már a pályán kívül hevert, amit visszadobhattam. (A filmben persze láthatatlan labdával mímelték ugyanezt.)

        Az interneten kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel a Nagyítás mániámmal. A fél évszázada készült Antonioni mű kultuszát nem kezdte ki sem az idő, sem a filmkészítés változásai. 

          A történet roppant egyszerű. Egy fiatal londoni fotós bukkan fel a film elején, koszos munkásruhával álcázva magát. Éppen befejezte melósok között rangrejtve végzett fotóriportját valami ipari telepen, majd visszatér saját közegébe, nyitott sportkocsijába ugorva, elegáns, sejtelmes ifjú. Készít divatfotókat, füvezős buliba téved, egy régiségboltban beszélget bölcsen, ironikusan.

          Csupa ámulnivaló semmiség. De van valami a lényében, amitől minden apró epizód azt sugallja, hogy az élet többrétegű, mint amit látunk, hallunk belőle.

          Hirtelen ötlettől vezérelve bemegy egy parkba. Bóklászik, fürkészik a fák között. Egy párt vesz észre. Idősebb férfi, fiatal nő. Rejtőzve elkezdi fényképezni őket. Semmi illetlen,  csak állnak, valami néma feszültség közöttük.

          Már menne is tovább a fotós, amikor a nő észreveszi, utána rohan, el akarja kérni tőle a filmet. Nem adja.

          De később a nő megjelenik műtermében. Adja oda a filmet, nem tágít.

          Valahogy lerázza. 

          A filmet mégis előhívja, s észreveszi, hogy valami baljós történt abban a parkban. De mi? Elkezdi nagyítani a képeket. Szemcsés, furcsa, amit lát (látunk), mintha a férfi feküdne a fűben, holtan.

          Visszamegy a helyszínre.

          És innentől minden bizonytalan.

          Mi történt?

          Mi nem történt?

          Eszembe jut Pilinszky: „Megtörtént, holott nem követtem el. S nem történt meg, holott elkövettem.”

          Minek higgyünk?

          A szemünknek? Az érzékeinknek? Sejtelmeinknek, vagy a valóságnak?

          De mi a valóság?

          Hátha a realitás is csak mímel olykor? (Mint a láthatatlan ütőkkel láthatatlan labdát szerválók.)

          A film számomra magával ragadó, minden megnézésekor lenyűgöző hatását próbáltam legalább részben megfejteni. Nyilván kellettek az első megtekintés körülményei. A hatvanas évek Londonja, ami innen, Magyarországról nézve a végletekig felizgató szabadság képzetét ösztökélte. Micsoda hangulatok, micsoda messzeség az itteni bezártság, sivárság reménytelenségéből sóvárogva!

          A Yardbirds együttes bulija, ahol a gitártörő akció zajlik! (A főhős hevesen dulakodik a törött hangszer darabjáért, amit aztán kinn az utcán eldob, és már nem kell senkinek az addig mitikus reliktum, mert már újra csak egy érdektelen roncs.) 

          Minden kockáját a filmnek vallásos áhítattal inhaláltam magamba. A modell lányok őzsuta esetlenségei felzaklató erotikájukkal hatottak. (Egyikük Jane Birkin!)

          És a különleges Veruschka! Egy másik fotózott modell a filmben. (Az ő személyes története további elképesztő példa arra, hogy az élet milyen hihetetlenül fordulatos dramaturg.) Teljes nevén Veruschka von Lehndorff, egy neves német grófi családba született 1939-ben, édesapja egyike volt azon katonatiszteknek, akik Hitler ellen merényletet kíséreltek meg, ám a kudarc után kivégezték. (Az apa antifasizmusát az váltotta ki, hogy tanúja volt zsidó gyerekek megölésének.) A család – négy lány és az anya - koncentrációs táborba került, a háború után vagyonukat, birtokukat a lengyel és a szovjet állam tulajdonította el. A kamaszként 185 centis magassága miatt sokat csúfolt Veruschka öntudatos, gondolkodó emberré fejlődött. Modellként dolgozott Salvador Dalival, sztár lett, de mondott le kecsegtető munkát csak azért, mert elveivel nem egyezett. 2010-ben, 71 évesen még vonult kifutón Londonban.

          David Hemmings 62 évesen halt meg egy bukaresti forgatáson 2003-ban. Már csak néhány mimikájával emlékeztetett utolsó képein a hajdani Nagyítás-béli elbűvölő fiatalember figurájára.  

          S most itt bóklásztam a film egyik fő helyszínén. Mintha fokozhatnám, hogy még több közöm legyen hozzá. (Piri fotóz, húzom az időt, mintha visszaszökhettem volna a hajdani moziba, a fák, a füvek díszletei közé.)

          Majd otthon folytatom a szellemidézést, nagyítom egyre valószínűtlenebbre, sejtelmesebbre a Maryon park képeit képzeletemben..

 

                                                           

2016.03.10.

Egy vicc, hogy én karikaturista vagyok. Holott a műfajnak – a közvélekedéssel szemben – nem specifikuma gyorslefolyású nevettetés. Én például többnyire drámai, komor elszánással kezdtem neki azoknak a rajzaimnak, amelyek aztán groteszk, inkább meghökkentően ironikus formákat öltve születtek meg lapjaimon.

              Gyerekkoromban a Füles képregényei, meg persze a Vaillant, le journal de Pif (a francia kommunista párt Magyarországra beengedett gyereklapjának) világa izgatott. Indiánok, cowboyok, kutyák, macskák, gegek. Voltaképp, ha logikus akartam volna lenni, akkor ma képregény író-rajzoló vagyok.

               De nem akartam az (sem) lenni. Egyáltalán nem éreztem affinitást semmilyen „rendes” foglalkozással. Ifjúkori, majdnem halálos szerelmemnek azt hencegtem, hogy mindent tudok, amit érdemes, semmi szükségem rá, hogy bármit tanuljak. Pláne nem rajzolni. (Aztán kiskutyaként kullogtam utána – amit hányaveti, hetyke, nemtörődöm lődörgésnek imitáltam – akadémikus stúdiumokat szorgalmizni a Désibe, meg a Vasutas körbe. S rettegtem Kirschmayer tanár úrtól, aki a meztelen modelleket rajzolók háta mögött járt szigorú korrektorként, le-lebarmolva, ha nem sikerült pontosan, plasztikusan ábrázolni a testeket.) Sokáig nem akartam valóságos alakokat, tárgyakat ábrázolni. Azt gondoltam az egy lejárt, idejétmúlt, bávatag öreg szemlélet. Meg az az apám világa, akit szerettem, de én mást akartam. (Nem tudtam mit, de mindenképp mást: felfoghatatlant, varázslatosat. Valamit, ami a látható, érzékelhető mögött lüktet sejtelmesen. (Rettenetes káoszokat próbáltam modellezni, gyakorta álom és ébrenlét mezsgyéjén, halálosan elveszett hajnalokba bukva, szétrobbantott asszociációs udvarok törmelékei közt zihálva. Ahogy azt kell, nagy részüket megsemmisítettem ezeknek a ma már vonzónak tűnő szégyeneimnek.)

 

               Már a Képzőművészeti Főiskolai felvételire készültem (ahonnan a startnál megfutamodtam), amikor egy haverom  mondta, hogy van egy újság. Nem sejtette, hogy az életemet döntően befolyásoló információt adott le nekem. Milyen újság? „Lehet beadni rajzokat, semmilyen ajánlás nem kell.” És ha megjelenik, még fizetnek is érte.

               Ez volt akkor a költő, Nagy László képszerkesztette Élet és Irodalom. Másfél évtizedig jelentek meg rajzaim (összesen 105), észre se vettem, közben felnőttem. (Vagy csak sikerült imitálnom – valamennyire.)

               Nagy utódja, Bán számtalanszor meglepett. A bevitt kínálatból a tuti befutónak hitt rajzokat átlapozta, s a rendetlen, kaotikus mappából kihalászott olyan munkákat – kétes vázlatokat, általam éretlennek gondolt töredékeket – amelyek publikációja után mélyen elmerengtem. Mi minden lappang bennem! S mennyivel több bátorság kell hozzám, mint legvadabb perceimben is képzeltem.

               És milyen más életre kelt a rajz kinyomtatva. Néztem, ahogy Pados úr a Szikra Nyomdában cinkográf lemezt készített (loptam is használat után belőle) a tusrajzból, majd a kefelevonatot méregettem, miközben a háttérben Landerer és Heckenast gépei (vagy hasonlók) csattogtak, s minden nyomdásznak fekete volt a keze, és az ólmot szinte belélegeztük. És mégis, a fatartalmú, gyorsan sárguló újságpapír hetente evangéliumnak bizonyult. Meg nem unható csoda. (Kosztolányi is szaladt le anno, hogy verseinek nyomdaszagát szimatolgassa…)

               Minden iskolámat, képzésemet titkoltam, sőt letagadtam, mert féktelen kivagyiságomban azt gondoltam sokkal eredetibb vagyok nyers őserőként. Egy – bár érzékeny – belvárosi naturbursch, aki a maga útját járja, s nem hagyja dezorientálni magát semmilyen intézményesített oktatási formával. (Közben ravaszul? gyáván? még egyetemi tanulmányokat is folytattam (fenyegetés hatására, hogy különben elveszítem újságírói státusomat), például közgazdaságtannal terhelve magam, amire akkoriban egy író barátom azt mondta, olyan ez nekem, mintha egy „orchideát arra kényszerítenének, hogy lottószelvényeket áruljon az aluljáróban.” Vele meg – még árulkodás magamról – steineriánus antropozófiai lakás-szemináriumon barátkoztam össze, csak hogy tudósítsak szélsőségesen csapongó szellemi evolúcióm egy másik lappangó ösvényéről… (Mindez de régen volt, a nyolcvanas évek elején...)

               A kényszeres iskolázás egyébként munkaköri kötelességem volt, mivel egy alkalmi szeretőm, akibe bele is szerettem rendesen, azt tanácsolta, hogy legyek újságíró. (Nem rettentem el Mikszáth vallomásától, akinek édesapja azt javasolta, váljék jogásszá, mivel azon a pályán egy kevés hazugsággal rengeteget lehet keresni. Ő az újságírást választotta, ahol – épp fordítva áll a dolog.)

               Első szerkesztőm próbálta csitítani irodalmi hevületű ámokfutásaimat („mint Krúdy Gyula, olyan túláradóan írod még az időjárás-jelentést is”), de respektált, mert közben váratlanul Kaján Tibor mutatta be első körzős rajzaimat az Új Tükörben, egész oldalt betöltve, méltató kísérőszöveggel. (A körző négyszögesítése, a körző körré válik, ökörző, csőrző, coeurző… szólelemények, állatias tárgy-hibridek, még egy olló is volt körző szárakkal, meggyőző habitussal, miközben tudományos sugallatával szemben sem ollónak, sem körzőnek, sem semmi másnak nem volt alkalmas…)

               Nem vittem túlzásba a házalást. De még így is volt a hetvenes-nyolcvanas években lehetőség rajzokkal partra szállni különböző lapoknál. Bepróbálkoztam a régi Mozgó Világnál (Szabados Árpád gondozta a képi anyagot), s megjelentem. A magyar Playboyba is rajzoltam, kicsit, színeset, groteszket. Kár hogy a dögös aktok mellett szinte észrevétlenek maradtak. A 2000-nél Török András kedves – töltőtollal írt, postán feladott – levélben hárított el. A rendszerváltáskor volt egy olyan lap, hogy Világ. Briliáns értelmiségiek cikkeivel. Egy riporter odahívott, próbaként Tamás Gáspár Miklós esszéjét kellett illusztrálnom. Beleőszültem, de meglett. A lap másfél éves fennállása alatt összerajzoltam egy autót magamnak a honoráriumokból. (Skodát, 105-öset, tizenöt éveset. Csakhogy a „meggazdagodás”története is karikaturisztikus legyen.)

               A kilencvenes évek elején a Magyar Nemzetbe is jártam gyakorló handléként, még a régi New York palotába. Egy nap, éppen leadva a szokásos néhány rajzot, kérdezték, tudok-e valakit, aki képszerkesztene. Fél lábam már kinn volt a folyosón. Visszahúztam. Igen. Magamat. A csoda kategória abszolválódott, még státuszba is vettek. Lézengő ritterből (bocs, Ritter Feri bácsi!) szerkesztő úr lettem (bár a titulus hagyományosan a legutolsó slapajnak is járt, igaz, az „ántivilágban”). Annyi volt a prekoncepcióm, hogy én leszek ott a „Bán András”. Nem egyszerűen vártam a korábbi énemhez hasonló éhenkórász rajzolókat, de kerestem őket. Üzentem. Egy napilapnál – akkor! – sok rajz kellett. Papír dossziékból eszkábáltam egyfajta manufakturális „google”-t. Abból kerestem folyamatos lapzártai üldözöttséggel a legalkalmasabb illusztrációkat. Ambícióm volt, hogy meglepjem az olvasót. Legelőször is magamat.  Naponta értekezletre jártam. (Pokoli volt, utána sosem több, tájékozottabb voltam, hanem kevesebb, korlátoltságtól lefárasztott, az álságos törleszkedőktől lehangolt.)

               Az újságbéli megjelenés annyira izgatott, hogy sokáig azt gondoltam kiállításokra én nem is adok be munkát, saját tárlat sem kell. Untatott az ájtatosság, a hülye, hazug kultikus díszelgés, mindenki imitálja – ráadásul hiteltelenül – hogy mennyire tetszik neki a falakra kilógatott képek sora. És adjak belőle (mindig és kizárólag csak ingyen), és lehetőleg haljak meg minél hamarabb – hehe – mert akkor sokat fog érni. (A saját elmúlására – érdekes – egy sem gondolt ilyenkor.) 

               Mennyivel jobb újságban utazni. Még az ágyba is bevihetik a munkám. Mindenestre a legközelebb lehet jutni a nézőhöz. A mai napig szeretek a tömegközlekedésben a közelébe kerülni olyan lapnak, amit más olvas, és az én rajzom meg ott van benne.

               Erről jut eszembe. Éveken – de sőt: évtizedeken – át rajzoltam a metrón, buszon, héven, villamoson. Skicceket az utasokról. Magamat totótippeket kitöltő mélázónak álcázva. Ha leszállt egy modell, eltakaródott másik utassal, vagy felfigyelt, akkor másik modellel folytattam a rajzot. Mint egy Frankenstein. Aki több testből kreál új alakot.

A körülmények – nem vitás – kényelmetlenek, könnyen kínosak. (A jármű zötyög, az utastársak nyomakodnak, süt belőlük a gyanakvás. Itt-ott fülhallgatókkal döngetnek önnön hallójárataikba ütemes zajt, és olvasnak is: áruházi katalógusokat, nehogy véletlenül eszükbe jusson valami, például az, hogy milyen nyomorult, lefokozott életet élnek.)  De épp ez a stimuláló szer. Ha otthon, nyugodt élethelyzetben újrarajzoltam, sose lett olyan epikusan hiteles, mint a megfeszítő körülmények között, kint a „fronton” született tudósítás.

               Ellenőrnek is véltek már, láttam a megvillanó ijedelmet szemekben. És stimmel. Csak én nem a jegyet kontrolálom, hanem az elszalonnásodott kabátok gyűrődésébe kódolt reménytelenséget, a ráncokba, fáradt arcvonásokba beépült tompa iszonyt az univerzum sötét, hideg ürességével szemben, miközben megint elő kell készíteni visszafojtott hisztériánkat, mert a kijáratnál rosszkedvű emberek álldigálnak. 

2016.03.07.

Hétfőn, kora délután hazajött.

          Olyan egyszerűen, simán, mintha alaposan kidolgoztuk volna a részleteket. Pedig csak rögtönöztünk.

          Azzal kezdődött, hogy jött a Darvas Feri a metrón. Kusza, szétálló fehér hajjal (vékonyszálúan, ahogy az angol tapintatosan a ritkuló frizurát nevezi), fehér ingben, a legolcsóbb fehér tornacipőben, csak a nadrágja volt fekete. Egy frissen vásárolt könnyű széket vitt haza éppen.

          Nem vett észre, ezért tréfásan mélyített hangon (utánozva egyik közös ismerősünk, rajongott barátunkat) szóltam rá: „Darvas, megparancsolom, hogy röhögj!” Bíztam benne, hogy emlékszik a mondatra, s nem ejti el ijedtében a széket. Sok-sok évvel ezelőtt – ahogy mondani szoktam: az ezerhatszázas években – jártunk egy bizonyos „titkos szemináriumra”, ami a kádári időkben talán nem is volt titkos, de mindenesetre a hivatalosan tűrt kategóriába tartozott. Magánlakásokban zajlottak az összejövetelek, ahol felolvastak, előadásokat tartottak briliáns elmék misztikus tanokról.

          Sajátos szellemi légkör volt, elmélyülten tűnődtünk, hogy mi lesz az ember szellemével a halál után, s reméltük, hogy még előtte bepillantunk olyan tudásba, megismerésbe, ami segít élni még, amíg itt vagyunk a földi világban. Hová s mivé lesz az asztráltest, az étertest, milyen gyakorlatokat kell végeznünk, hogy az érzékfeletti megismeréshez jussunk?

          Darvas meg én voltunk a két vihogó a szamárpadban. Izegtünk-mozogtunk, ficeregtünk, folyton dumáltunk, s próbáltuk visszafojtani fel-feltörő nevetésünk. Bár érdekelt az előadás, mániákusan jegyzeteltem is, de Darvas beszólásai hatottak, miszerint milyen ájtatosan ül mindenki Rudolf Steiner stencilezett szövegeivel a kezében, mint a templomban az álszentek. 

          V. T. az egyik zseniális előadó nem sértődött meg renitens viselkedésünkön, Sőt, mintha tetszett volna neki, hogy nem borulunk le áhítatosan a tan hirdetése előtt (a többiek, főleg az átszellemült lányok pedig rendszeresen megrovóan, méltatlankodóan pillantottak felénk). Egy ilyen visszatartani próbált, nyökkenő vihogás-torzó után hangzott el az ominózus felszabadító mondat: „Darvas, megparancsolom, hogy röhögj!” (Ha jól emlékszem a kiváltó ok az a csekélység volt, hogy éppen rájött kifinomult hallásával, hogy az egyik résztvevő hangja úgy szól, mint amikor a néprádió hangszórója elé tett képeslap berezeg a Szabó család adása közben.)

          Darvas akkoriban épp nem foglalkozott fő hivatásával, a zeneszerzéssel, hanem helyette végeláthatatlan matematikai elemzéseket végzett. (Később, a színházrajongók megelégedésére mégis visszatért a muzsikához, s bőségesen ellátta zenével a budapesti színpadokat, sőt még egyik gyermeke is teátrumi zenész lett.)

          Nem ijedt meg a metrón. Ugyanolyan révetegen nézett, mint legutóbb (több száz éve). Minek vesződjünk fölösleges dolgokkal?

          Csak egy pillanatig haboztam. Rákérdeztem, mi van a babával, tudod, a vöröshajúval, megvan egyáltalán? „Persze” – felelte, mintha másként nem is lehetne. Igaz, nincs könnyű sorsa, a gyerekek nem szeretik, haját kitépték, az egyik bot letört a kezéről (magamban felszisszentem), leesett a fogantyúja. Már a villanyórához is kitették, hadd ijedjen meg a leolvasó.

          Hm. Ez a bábu voltaképp tévedésből került hozzájuk. Hirtelen felindulásból én ajándékoztam a Ferinek, mert édesapja, Darvas Szilárd, a komikus annak idején rendszeresen fellépett egy bábuval, s azt hittem ez az a figura, hát gondoltam inkább őt illeti, mint engem. (A bábut egyébként a híres-neves Mazsolát megszólaltató bábművész, Havas Gertrúd ajándékozta az én anyukámnak barátságból, így örököltem én.) Tévedésem csak a továbbajándékozás után derült ki.

          „Egészen nyugodtan elviheted, ha akarod, gyere fel érte most.”

          Mennyei szavak. (Lám, két hajdani vihogó a szamárpadból, milyen komolyan is tud fontos ügyet intézni.)

          Arra is gondoltam, hogy milyen nagyszerű jármű a metró, a sok vadidegen között olykor régi kedves ismerőssel is találkozni lehet. Abban is bizonyos voltam, hogy azonnal és halogatás nélkül el kell mennem a bábuért, s hazavinnem.

          Annyi mindent elvesztettem már életemben. Egyszer már hadd kapjak is vissza.

 

2016.02.26.

Levittem.

Kettesével.

Nem kell.

Ezt mondogattam.

Magamban, magamnak.

Nem használtam.

Évek óta.

Semmit, ebből.

Tényleg.

Csak lomok.

Elég volt.

Leviszem őket.

Vigyék őket.

Sorba vettem.

Egy tévé.

Kicsi, orosz.

Fekete-fehér.

Junoszty márkájú.

Kordokumentum volt.

A spájzban.

Ördög tudja.

Minek volt.

Ilyen sokáig.

Polcra rakva.

Lekvárok közé.

Ott porosodott.

Többekkel együtt.

Porszívó kefékkel.

Nyeletlen fűrészlapokkal.

Törött zárakkal.

Üres kaspókkal.

Autórádióval, hangfallal.

Mi működik?

Nem tudom.

Nincs erőm.

Ellenőrizni őket.

A szifon?

Kettő is!

Ki velük!

Jó.

Kosarakat még!

Bennük alkatrészek.

Mennyi fölösleg!

Mind tüntet.

Önnön fontosságával.

Na, persze!

Menjetek csak!

Isten hírivel.

Jó lesz.

Másnál lennetek.

(Vagy nem.)

Már koszos.

Ruhám, kezem.

Fujtatok, lódulok.

Leverek valamit.

Törik, csörren.

Csurog, ragad.

Szitkozódom.

Irány lefelé.

Célom van.

Az utca.

Kinn hűvös.

Napfényes tavasz.

Kidobott cuccok.

Koszlott roncsok.

Piszkos holmik.

Nyomorult törmelékek.

Köztük kincsek!

Törött antik.

Homályos tükör.

Olajfestmény, tájkép!

Egy kancsó!

Fél fiók.

Szakadt függöny.

Penészes lámpa.

Fölpuffadt paplan.

Rozsdás lánc.

Hólyagos szőnyeg.

Fekete vasak.

Kutya szájából.

Tépett kofferek.

Árva szemetek.

Lelakott életek.

Hordalék hegyek.

Hömpölygő hulladék. 

Lomizók jönnek!

Mindenkit leelőznek.

Őriznek mindent.

Kupacok strázsái.

Nemzetségek tradíciói.

Stipi-stopi!

Mindent einstandolnak.

Nénikék ülnek.

Hálózatuk megelőzhetetlen.

Szegények. Szegények.

Viszek videót.

Lejátszót, szürkét.

Odaadom, tessék.

Még működik.

Ha nem:

Tessék kidobni!

"Köszönöm szépen!"

Estére szomorú.

Igazán.

A látvány.

Memento mori.

Minden múlik.

Memento vivere.

Meccs kéne.

Ma estére.

Béel legalább.

Angolok, németek.

Futball csatája.

Hogy feledjem.

Hazai búmat.

De nincs.

Legyen más.

Ami bevált.

Family Guy.

 

Ezeket a cikkeket olvastad már?