Le ne karmoljon a halef

Le ne karmoljon a halef

2019.06.26. | Szerényi Gábor

- Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba.

Tovább
A főnöknő mélyen a szemembe nézett

A főnöknő mélyen a szemembe nézett

Tovább
Korányi tombol

Korányi tombol

Tovább
2016.05.14.

Beszéltem orvossal.

Rádióban. Na.

Betelefonáltam a minap.

Hogy kell-e.

Szednem bizonyosat.

Nem kell.

Ha csak.

Nincs panasz.

Akkor jó.

Szegény Ibolyka.

Őt már nem.

Kérdezhetem.

Volt doktorom.

Mennyei rendelőben.

Égi sztetoszkóppal.

Puttókat vizsgálva.

Bár hihetetlen.

Beteg angyalt.

Képzelni fent.

Itt lent.

Spórolok valamennyit.

Marad más.

Fontos adalék.

Q10, Omega 3.

Többi titok.

Ezek étrend-kiegészítők.

Megúsztam esőt.

Kettő közt.

Kicsit kerekeztem.

Tűnődtem teendőimen.

Színeztem néhányat.

Facebookon többiek.

Többnyire hervasztók.

De információ.

Amit ontanak.

Felajzott szülők.

Nagyszülők lelkendeznek.

Aranyos gyerekképek.

Néznek mutatványként.

Aztán szidalmak.

Ádáz vélemények.

Tárlatajánlók. Képek.

Itt vagyunk.

Meg távol.

Ájuldoztok, ugye.

Ő odajutott.

Amott pózol.

Mutatja magát.

Valami hírességgel.

Csodás tájban.

Igazán remek.

Dicséretek. Viták.

Miket olvastak.

Ki ne hagyjam.

Mikre figyelmeznek.

Most aztán.

Meg tényleg.

Nahát. Sőt.

Hűha. Csakugyan.

Igazság nálunk.

Többi szörnyeteg.

Legyek okos.

Álljak mellé.

Kedveljem véleményét.

Valljak színt.

Nem lehet.

Hogy nincs.

Véleményem. Bármiről.

Bosszant. Untat.

De nézegetem.

E kavargást.

Mi van.

Tessék.

Valaki meghalt.

Más született.

Hírre hír.

Itt borzalom.

Ott cukiság.

Felháborító.

Édes.

Legyen boldog.

Vidámodjon.

Szégyenébe omoljon.

Itt egy.

Másik érdekesség.

Pöttyints rá.

Rajongó jelet.

Vehetsz is.

Ezt-azt.

Utalással.

Plusz postaköltség.

Vagy nélküle.

Hízelgő ajánlat.

Kell ez.

Meg amaz.

Vagy mégsem.

Voltaképp semmisem.

Boldog névnapot.

Ez hiányzott.

Éppen.

Valaki valakinek.

Épp kívánja.

Virágcsokor.  Virtuálisan.

Ölelés. Szintúgy.

Áramló szeretet.

Vagy mi.

Hopp, halott.

Megint újra.

Se vége.

Se hossza.

Hol van.

Enver Hodzsa.

Meg Marx.

Történelmi tabló.

Tódul a tapló.

Színpompás pannó.

Zsenik cikáznak.

Néhány idézettel.

Ugye, bölcs.

Nyomulnak ezerrel.

Véleménygerjesztők.

Közben elkészült.

A tepertő.

Uzsonnát mutatnak.

Nini, egészséges.

Meg finom.

A szép képen.

Csak ülünk.

Gép előtt.

Adjuk, kapjuk.

Egymás fontosságát.

Mit vélünk.

Épp annak.

Hol vagy.

Ablak, alma.

Béla.

Elalélom, ma.

Vagy tegnap.

 

 

 

 

 

 

 

2016.05.12.

Összecsuktam. Eltettem.

Spájzba be.

Van dolgom.

Épp elég.

A világ.

Nem olyan.

Mint kéne.

Hozzám tartozik.

Ez is.

Kiszöktem kicsit.

Elefántcsonttornyomból.

Pár percre.

Az utcára.

Kellett kenyér.

Meg cirkusz.

Vizes zoknival.

Abszolváltam.

Jött szembe.

Két színész.

Az Andrássyn.

Szépek voltak.

Nő, férfi.

Két csillag.

Kicsit fájt.

Hogy nem lettem színész, de mit tegyek, nem vagyok alkalmas.

Az önfegyelem.

Hiányzik.

Egyebek mellett.

Meg memoriter.

Alulteljesítek.

De vonz.

Reménytelenül, nagyon.

A színpad.

Ma is megyek.

A démon gyermekeit.

Újra nézni meg.

Zokni csere.

Meg cipő.

A lélek.

Sóvárgó.

Mit tegyek.

Még ma.

Dolgom van.

Azok fontosak.

Nem én.

Mondom álságosan.

Küzdés magammal.

Szervusz, világ.

Mit tehetek.

Érted.

Írok valamit.

Valami szépet.

Ne búsulj.

Kedves emberiség.

Majd lesz.

Talán délutánra.

Kellemes meglepetés.

Egyenként szétosztom.

Jut mindenkinek.

Felelőtlen ígéret.

Csak derűt.

Ne késlekedjetek.

Tölteni fel.

Haraggal viszont.

Ráértek nagyon.

Bölcselkedem itt.

Második kávé előtt.

Két szóval.

Elintézem ezt is.

Vagy nem.

Úristen, kilenc.

Kilenc mindjárt.

Ne olvass.

Ne írj.

Tovább.

 

 

2016.05.08.

Mit láttam.

Na, mit.

Gör-sít.

Két sítalp.

Rajta görgők.

Persze botok.

Síelőnk kezében.

Így állt.

Zöldre várva.

Csak ámultam.

Ilyet még.

Nem láttam.

Lódult is.

Zöldre váltván.

Hó nélküli.

Vízszintes Alpok.

Pesti Ligetünknél.

A török.

Követségnél.

Eszembe jut.

A török.

Elnök.

Ne bántódjon.

Többiektől elválasztva.

Saját sorában.

Említem röviden.

Hirtelen haragú.

Lelövet repülőt.

Merészen, oroszt.

Feljelent újságírót.

Akár Németországban.

Karikatúrát rühell.

Erős ember.

És érzékeny.

Hasonlít hozzám.

Bár bajszom.

Már nincs.

Ennyi elég.

Ebből itt.

Nem szeretném.

Ha német.

Segítség.

(Hilfe.)

Kellene kiűzni.

A hódítót.

Édes hazámból.

Ilyenek jutottak.

Eszembe hirtelen.

Rimbaud írta.

Puszta léttől.

Meg tud.

Ittasulni.

Moi aussi.

Felelem franciául.

Félelmem magyarul.

Fogkövet csiszoltattam.

E héten.

Vigyázok magamra.

Az Operánál.

Kedves mosoly.

Ismerős köszönt.

Szoktalak olvasni.

Mindig átküldöd.

Majd kikérdezlek.

Mondom szigorúan.

Persze nevet.

Ezen is.

Megy karatézni.

Hétfőn este.

Ahelyett, hogy.

Engem nézne.

A TV2-n.

Nagy jelenetemben.

Mint professzor.

Jóban-rosszban.

Az egyik.

Kirakat aljában.

Ismerős törpe.

Itt időz.

Jó ideje.

Láttam már.

Fánkot enni.

Egyik délután.

Meglepődtem.

Holott bármit.

Bármit ehet.

Voltaképp mindenen.

Minden pillanatban.

Ámulni lehet.

Olyan érdekes.

Az egész.

Élet.

Hogy vagyok.

Meg a többiek is.

Május eleje.

Kis vizet.

Még.

Szomjazom, nagyon.

Mit mondjak.

Közben hazaértem.

 

 

2016.05.02.

Majomszerű fürgeséggel.

Töröltem jókívánságomat.

Épp beírtam.

Gépiesen, gyorsan.

Isten éltessen.

Már kitettem.

Akkor láttam.

Szegény meghalt.

Pár hónapja.

Vagy több.

Félálmomból felriadtam.

Halottnak mégse.

Kívánjuk mást.

Mint feltámadást.

De azt.

Nem írjuk.

Facebookra ki.

Huh, sikerült.

Nem látták.

Ebben bízom.

A múltkor.

Még kínosabb.

Esetem volt.

Vidám ünnepet.

Ezt üzentem.

Egy meggyilkoltnak.

Jézus, Mária.

Jehosua, Mirjam.

Valaki figyelmeztetett.

Szégyenülten lekaptam.

Hebehurgya igyekvésem.

Gépies jókívánság.

Tényleg, minek.

Bár jólesik.

Nekem is.

Ha ilyet.

Kapok, olykor.

De miért.

Gondoljunk bele.

Kell valakit.

Csak azért.

Ünnepelni, mert.

Hajlandó volt.

Egyszer megszületni.

Akkor anyukáját.

Inkább őt.

Hisz küzdött.

Idesegítette közénk.

Kicsiny gyermekét.

De feladom.

Erős népakarat.

Ragaszkodik ehhez.

És jó.

Kapni jókívánságot.

Na, ná.

A névnap.

Viszont tényleg.

Teljesen értelmetlen.

Mi érdem.

Épp neve.

Valakinek, bárkinek.

Ünnepelni jó.

Már akinek.

Fröccsözni, pezsgőzni.

Habzsi-dőzsi.

Zizi, bambi, körhinta.

Kicsi ellenérv.

Elég ahhoz.

Hogy visszavonjam.

Fentebb írtakat.

Boldog szülinapot.

Kedves barátaim.

Aláírás:

Kompromisszum-kész cimbora.

2016.04.28.

Jó.

Ne legyen csak kétszavas.

Sorról sorra.

Időnként több.

Nézzük a reggelt.

A szokásosat.

Mikor pattanok felfele.

Ki az édes ágyacskámból.

Te derékgyötrő, finom régi darab.

Valószínűleg a kevés, nagyon kevés megmaradt eredeti bútorból.

Például a mérete.

Nem jó bele a standard kétméteres matrac.

Csak 195.

Centiméter, éppen.

Kisebbek voltak az emberek.

Például Júlia néni, Dani bácsi.

Kiktől voltaképp örököltem.

(Vagyis visszavásároltam.)

Az államosító államtól.

Ezt az „ősi sasfészeknek” nevezett lakást.

Ami feleakkora, mint volt hajdan.

A második világháborút épp túlélt házaspár.

1948-ban azt kapta, hogy tulajdonuk felét leválasztotta az állam.

Nem volt gyerekük.

Minek nekik ekkora?

Minek nekik ekkora.

Mondták kétszer.

Vagy többször.

Ha egyszer.

Meggyőzően.

Akkor is.

A leválasztástól torz lett a beosztása a területnek.

Ettől kínlódnak az utódok.

Na, ja.

Tessék gazdagabbnak lenni.

Vagy örülni.

Ami van.

Volt ez itt Feld Strasse.

Láttam Bécsben.

Egy régi térképen.

Hol voltam én akkor.

Úszkáltam egy tóban a Holdon.

Így mesélte Erzsike néni.

Özv. Szabó Nándorné.

Idős rokon.

Ennyi merengés.

Reggelre elég.

Ezt is mind készülődés közben merengtem.

Este rádióztam.

Nagyon hidegben.

Jöttem le a hegyről.

Fogaskerekűvel.

Karthauzi 4.

A, vagy B.

Elment a hangom.

Gyömbért, hej.

Meg propoliszt.

Tálas Péterke.

Jó barátom ajánlása.

Hangom egyik munkaeszközöm.

Kéjes gondolatom, hogy.

Délután ledőlök.

Egy kicsit.

Ebéd előtt.

Vagy, után.

Valahogy mindenképp.

Majd ügyeskedem.

Ha államügyben hívnak.

Kidumálom magam.

Vagy nem.

Beismerő vallomást teszek.

Beteg vagyok.

Nem vehetek részt a foglalkozáson.

Gyömbért még.

A Neocitrant kimutatja a doppingteszt.

Kihagyom a versenyt.

Beadok egy plakáttervet.

Pályázatra.

És színezni még.

Tényleg.

Olvasom, hogy nyugati ceruzagyárak.

Új gépsorokat állítanak üzembe.

Új színeket kevernek.

Nagy kultusza lett.

A felnőtt színezős füzeteknek.

Van hozzá marketing.

Hogy a színezés pszichésen jót tesz.

Tanúsíthatom.

Bár én a rajzokat is magam készítem.

Ráadásul egy lapnak.

A Lugasnak.

Tényleg jót tesz.

Nekem is.

A szerkesztőknek.

Meg olvasónak.

Ennyi elég.

Most ide.

A kutyanyelvre.

Kutyául vagyok.

(Ami jó.)

 

 

 

 

 

 

2016.04.27.

                                            

 

          Kiülök a szállást adó házikó elé, s csak nézem a toszkán tájat.

          Atyaúristen.

          Ez gyönyörű.

          Belegondolok, hogy ez évszázadok óta ilyen… Csak pici korrekció képzeletben lekapni a néhány villanyvezeték-tartóoszlopot, az utak, Laiatico távoli házacskái akár – innen nézve – lehetnének 1328-ból is… (Csak rögtönöztem egy évszámot, jó távoli legyen, amiből így kapásból, segítség nélkül semmit nem tudok felidézni, pláne az itáliai történelemből.)

          - Bona sera, signore! – köszön egy helyi őszbajszos bácsi, olyan tiszta, mosolygós szemmel, ami otthon olyan fájó hiánycikk. Teátrálisan megemelem a Díner Tomitól kapott Panama-kalapomat, annyira szeretnék asszimilálódni Toszkánába.

          Mennyei béke árad a mozdulatlan, impozáns alkonyból.

          Hoztam magammal könyvet, hogy azzal is kényeztessem magam (Szomorytól az Emberi kis képeskönyvet, biztosra mentem), de megbabonáz a látvány, inkább azt olvasom.

          Csak heverek révülten, mint aki a bölcsesség közelébe ért, ahol már nincs szükség szavakra, szellemi munkára, minden pillanatot áthat a szándéktalan létezés önmagától való nemes büszkesége. (Ezt már nem is én mondom, a táj beszél belőlem.)

          Mitől olyan lenyűgöző?  Persze, nagyon jó a píárja ennek a vidéknek, barátaim már-már ellenhatást keltve túllelkendezték. Nyűgösen hallgattam Pesten, hogy így Siena, úgy Firenze, meg a borok, meg feltétlenül kell enni bruschettát hozzá, meg prosciuttót, pármai sonkát dinnyével… Jó, jó. Megfelel nekem a nemzetközi hamburger is, szemtelenkedtem, egy pofa serrel.

          Micsoda fenséges csönd van.

          Itt minden átértékelődik.

          Először megriadtam, amikor magyar rendszámú motorokat fedeztem fel a parkolóban. Nagyképű, zajos vagányokat képzeltem, akik elrontják itt nekem a költői hangulatot (ehhez ragaszkodni akartam, gyöngéd Chiantival rásegítve bölcs kortyokban), erre kiderült, hogy a kétkerekűs hazámfiai is jófejek, humoruk van, nem szállják meg a környéket durvasággal, hangoskodással, úgy látszik a hely kötelez.

          Megijedtem.

          Pedig csak az esti szellő rezzentette meg könyvem lapjait. (Igaz, épp az elmúlás bánata fészkelődött belém, de szelíden. Azt képzeltem, hogy ebbe a toszkán tájba nyugodt szívvel belevesznék, s várnám az örökkévalóság végtelenjét…)

          Három szöcske időz itt a ház falához tett széken. Igen zöldek. Még jó, hogy véletlen nem ültem rájuk.

          Vagy tücskök ezek?

          Lustálkodnak.

          Voltaképp szörnyetegek is lehetnek kisebb bogarak számára.

          Már reggel láttam őket ugyanitt, a szék tetszik nekik, nem mozdultak innen. „Pajtások” – szólítom őket tegezve, - „most már illik a helyet egy kicsit átadni.” S lepöckölve őket, feltettem lábaim pihenni helyükre.

          Nem izgatják magukat, itt hevernek kicsit lejjebb, igen béketűrőek.

          A háttérben elvonul egy cirmos cica, ő az, akinek még reggel adtam egy féltenyérnyi sajtot, talán túlzott adagot, de annyira nyávogott. Aztán megküzdött vele, nyalogatta, felállította ügyesen a mellső mancsával, s végül ügyesen elrágcsálta. Jó nézni az ilyet.

          Ezek itt tán nem is tücskök. Vagy fel vannak mentve ciripelésből. (Fülelem őket.) Vagy szabadnaposak.

          Elképesztően passzívak.

          Még délután azon tűnődtem, hogy vissza kell ide jönni. Az nem lehet, hogy ne kutassam ki mi a titka, varázsa ennek a tájnak. Egy alkalom úgy látszik kevés erre.

          Egészen mélykék lett az ég.

          A cica megint átvonult a színen, puha léptekkel a sötétedő völgy felé, talán vadászni az estében. „Halló, én adtam a sajtot neked”, mondom neki bizalmaskodva, holott épp én írtam meg, hogy semmiképp ne várjunk ostoba módon hálát a macskáktól (sem).

          Az egyik tücsök váratlanul aktivizálódik: mászik a falra!

          A másik eltűnt, de hamar megtalálom, a ház árnyékos széléhez vonult.

          Egyre több bogár kezd őrjáratba. Fényben ülök, hát egyre több szerencsétlen jön szédülten. Persze söpröm magamról őket. Egy molylepke-szerűséget véletlenül el is tapostam, ahogy helyezkedtem, pedig tényleg nem akartam.

          A maradványát egy zsebemben talált használt velencei buszjeggyel az egyik lusta tücsköm elé lapátoltam, de láthatóan nem érdekli. Talán majd az apró hangyák, akik tüntetően aktívak.

          Arra a felvetésre jutok, hogyha a tücskök még reggel is ugyanitt lesznek, akkor ezek lustálkodásból élnek.

          Én bezzeg nem bírok magammal, megint beavatkozom a természet rendjébe. A lepke tetemét átszállítom a hangyák sűrűjéhez. Ők végre nekiálltak feldolgozni. Egy kicsit föl is vitték a falra!

          Egy pók is megérkezett. Félelmetesen nagy. A tücsökkel azonban nem kezdett ő sem. De mással sem.

          Közben a hangyák már a negyedik tégla magasságába hurcolták föl a lepke részeit. (Egyben!)

          A pók meglódult, aztán megállt, de semmi konfrontáció, ahogy vártam. Egy kicsit ültömben odébb húztam a szandálom, erre megijedt és elszaladt a fűbe. A hangyák, plusz az ex-lepke már az ötödik tégla magasságában. (Közben a sarkon túl elrejtőzött harmadik tücsköt szem elől tévesztettem.)   

           Ezek a barna bogarak nagyon kulturáltan jönnek-mennek összevissza. Emelgetem a lábaim, hogy véletlenül se másszanak rám, miközben próbálok óvatos lenni, hogy ne tapossam el őket.

          A két maradék tücsköt gondolatban felterjesztem lustasági érdemrendre. Példásan passzívak.

          Na, erre az egyik jobb mellső lábacskájával kicsit kapálódzik – de tényleg csak kicsit -, mert hangyák kezdtek ott nyüzsögni. Ráadásul egy barna bogár átszaladt a potroha alatt.

          Ez már sok, vagy húsz centit odébb sietett, de ott már meg is állt és lustít tovább. (Piros pont!)

          Közben nem akartam, de gyilkoltam.

          Megelégeltem a korzózást a székem alatt a talpaimnál, egy ágacskával elhajtottam a barna kóválygókat. El is szaladtak. De egy kicsivel sajnos halálos csíkot húztam a járólapon, hiába hogy pont ezt akartam elkerülni. Bánom.

          Bemegyek aludni.

          Holnap estére az Alpokon is át kell kelni.

          A reggelre megmaradt egy zöld tücsök csúnya és tragikus véget ért. Ráesett valami barnás, folyós placcs – talán madárürülék? – és súlyos sérülést szenvedett. Ezt bemérték az addig közömbösnek mutatkozó hangyák és már támadtak. Ráadásul két darázs is nekiesett.

          Kapálózott, de csak vergődött.

          Látszott, hogy ez egy elhúzódó haláltusa.

          Erőt vettem magamon és rátapostam, hogy ne kínlódjon tovább, majd a fűbe pöcköltem a temet.

          Így ért véget a toszkán nyár nekem.

                                                                                 

2016.04.21.

Szervusz, Gellért.

Felugranék most.

Délelőtti séta.

Tengerszint felett.

235 méter.

Dolomit sziklatömb.

Ahogy szoktam.

Mostanában ritkábban.

Nyargalnék fel.

Húsz perc.

Meg-megállva.

Lélegezve mélyet.

Le-lenézve.

Start lentről.

Akár gyerekkoromban.

Jöttünk kirándulni.

Egy osztály.

Sorakoztunk rendben.

Volt bódé.

Csupa édességgel.

Töltött Melódia.

Sport szelet.

Inota kocka.

Ezeket szerettem.

Vattacukrot mások.

Málnaízű Bambi.

Csatos üvegben.

Mentünk felfelé.

Második bokornál.

Indiánná váltam.

Kezemben faágacska.

Tomahawkká vált.

Zsebemben katonák.

Fröccsöntött műanyag.

Kettő ötvenért.

Kis trafikból.

Vettem néhányat.

Spórolt uzsonnapénzből.

Fegyverkeztem tehát.

Kis ágyú.

Volt még.

Mint versben.

József Attilánál.

Minden odaveszett.

Éveim során.

Emléket cipelek.

Most is.

Akarva-akaratlan.

Sejtelmes rengeteg.

Így láttam.

Hajdani gyerekként.

Aztán kamaszként.

Egy lánnyal.

Jöttem itt.

Emlékszem, jaj.

Majdnem elaléltam.

Úgy izgultam.

Jött mellettem.

Sápadtan, szépen.

Komolyan, csendesen.

Talán izgult.

Ő is.

Kezét sem.

Mertem megfogni.

De képzeltem.

Hogy merem.

Gyűjtöttem bátorságot.

Butaságokat beszéltem.

Mentem mellette.

Elszánt érintetlen.

Meddig tartott.

Nem tudom.

Utólag évek.

Dörömbölt szívem.

Vagy mi.

Rá-rápillantottam.

Ő nem.

Nem nézett.

Csak előre.

Talán félt.

Talán várt.

Ki tudja.

Menj, emlék.

Szép vagy.

De minek.

Most már.

Néni, bácsi.

Ezek lennénk.

Ha talán.

Felismernénk egymást.

Kicsit lódítok.

Tudom nevét.

Sőt, életútját.

De nem.

Nem stimmel.

Régi képpel.

Egészen más.

Nem ő.

Ki volt.

A hegyen.

Éppen itt.

Éppen velem.

Fokozhatatlan semmiség.

Még kezeink.

Azok sem.

Nem érintkeztek.

Az izgalom.

Az volt.

Elementáris, szép.

Persze utólag.

Akkor kín.

Szégyen, önvád.

Saját gyávaságom.

Kínzott meg.

Most meg.

Csak felködlik.

S eltűnik.

A kép.

Marad zihálás.

Obsitos indián.

Egészségügyi sétán.

Közben felértem.

Míg merengtem.

Fújtatok emlékműnél.

Mi mást.

Tehetnék még.

Turisták között.

Helyi kakukktojás.

Nézem panorámánk.

A hazait.

Szalad itt.

Verőköltő bodobács.

Afrikai álarc.

Olyan bogár.

Fekete-piros.

Félkörömnyi kicsi.

Most megállok.

Csak nézek.

Egyre nézek.

A messzeségbe.

Kelenföld felé.

Meg fölé.

Az égbe.

 

 

 

2016.04.17.

Megint Műcsarnok.

A sarkon.

Futottam bele.

Két ismerősbe.

Nő, férfi.

Két mosolygós.

Úszni mentek.

A Dagályba.

Nem Szecskába.

Vagyis Széchenyibe.

Nahát, csodálkoztam.

Csodálkozni jó.

Minél egyszerűbben.

Csillaghegyről ismerősök.

Ott úsztunk.

Régen, együtt.

Ők gyorsan.

Nyomasztóan sportosan.

Én lassan.

Fontolva haladóan.

Mit szépítsünk.

Inkább lazsálva.

De legalább.

Kitartóan hajszolódtam.

Elkezdtem mesélni.

Egy viccet.

Amit nemrég.

Quitt mesélt.

Épp ugyanitt.

A Laci.

De váratlanul.

Átöleltek hátulról.

Ó, kedves.

Jelmezes Jutka.

Másodmagával szintén.

Ki megrótt.

Hogy minap.

Nem láttam.

Csak téptem.

Az Alkotmányon.

A Belvárosban.

Akkor is.

Én rolleremmel. 

Nem figyeltem.

Mert koncentrálok.

Minden útburkolatra.

Sanda repedésre.

Álnok kátyúkra.

De kimagyarázkodom.

Igen alaposan.

Győzzétek hallgatni.

Ezen nevetnek.

Ezen is.

Szinte mindenen.

Mennyi mosoly.

Szavainkba vágunk.

Keresztbe, kasul.

Csupa semmiség.

Hogy vagyunk.

Csupa vicces.

Egészségünk is.

Szóba jönnek.

Közös ismerősök.

Azzal történt.

Nahát, tényleg.

Meg máskor.

Mással másképpen.

Kótyagos csapongás.

Figyelünk is.

Nem is.

Mámoros tavasz.

Bár szeles.

Szabadtéri Facebook.

Kihelyezett tagozat.

Termés száll.

Szemembe, hunyorgok.

Majd gyere.

Mesélj még.

Mikor majd.

Kiállítás lesz.

Meg könyv.

És írás.

Rajz, persze.

De igazán.

Gyere tényleg.

Aztán, végül.

Bementek, ide.

Igen, kiállítás.

Én nem.

Nincs időm.

Megyek tovább.

Jó, menj.

Suhanj, nézünk.

Megunhatatlan Andrássyn.

Újabb pár.

Írók boltjánál.

Fotós Laci.

Párjával sétál.

Leállok csevegni.

Tényleg Facebook.

Holnap utaznak.

Velencébe, szerelmesek.

Hat évesek.

Élőben is.

Nemcsak képen.

Látszik rajongásuk.

Virtuális lájk.

Jár nekik.

Legalább gondolatban.

Legyen minél.

Több boldog.

Pár, világunkban.

Egészen meghatnak.

Megyek tovább.

Kicsit lesve.

Régi kapudíszeket.

Faragványt, kilincseket.

Ez mind.

Volt itt.

Csak valahogy.

Nem figyeltem.

Pedig főfoglalkozásom.

A merengés.

Tűnődés, ámulás.

Tartsay emléktábla.

Kávés kirakat.

Bakancs, hátizsák.

Mindig mérlegelem.

Kell-e.

Vagy nem.

Másik kávés.

Ügyes reklám.

Ám fölösleges.

Vedelek koffeint.

Épp eleget.

Operában premier.

Látom, odaát.

Csajkovszkijtól Csipkerózsikát.

Jegy kéne.

Lassítok kicsit.

Fülem zúg.

Tinnitus ez.

Tart jóideje.

Gyógyíthatatlan zaj.

Van Gogh.

És Beethoven.

Ugyanettől szenvedtek.

Goya, Darwin.

Hogy gonoszakat.

Ne említsek.

Szintén ettől.

Szenvedtek élethossziglan.

Nincs megoldás.

Bár reklámoznak.

Ezt-azt.

Opera kellene.

Vigasznak helyette.

Beleálmodni magamat.

Egy mesevilágba.

Ne legyek.

Igazságtalan azért.

Milyen derűs.

E nap.

Eddig még.

 

2016.04.14.

Más álmában.

Meghalni. Milyen.

Ott vagyok.

Meg mégse.

Gondoltam, többet.

Kellene mocorogni.

Hihető legyen.

Hogy tényleg.

Élek. 

Most kihagytam.

Két sorral.

Feljebb, egy.

Második szót.

Számolja valaki.

Nem tudom.

Én se.

Mindig folyton.

Hírem van.

Számlát vittem.

Ki Zuglóba.

A TV-2-be.

Mert dolgoztam.

Vagyis játszottam.

Mint vendégszínész.

Szöveges szereppel.

Jelmezben, maszkkal.

Kellékkel, díszletben.

De erről.

Majd később.

Ma számláztam.

Az remek.

Mert fizetnek.

Nem sokat.

Nem keveset.

Nem mondom.

Meg mennyit.

Két sorba.

Nem fér.

Partnereim voltak.

A játékban.

Fiatal nők.

Üdék, szépek.

Sőt, izgalmasak.

Fiúk is.

Szintén tehetségek.

Köröttünk statiszták.

Is jók.

Akár fények.

Akár árnyak.

A számla.

Zöld betűs.

Plusz szerződés.

Pecsétes, aláírásos.

Naná, hogy.

Rollerrel mentem.

Hideg szélben.

Messzi Lumumbába.

Ami Róna.

Utca újfent.

Az Uzsoki.

Kórháznál eszembe.

Jutott egy.

Szomorú emlék.

Hajdani feleségem.

Itt szült.

Itt halt.

Kertben álltam.

Sok éve.

Rágondoltam tűnődve.

Belső képpel.

Miközben kerülgettem.

Mosolytalan népet.

A megállónál.

Tovább zörögve.

Mert zörög.

Ez is.

Hiába jobb.

Mint volt.

Úgy látszik.

Végül mind.

Zörög, morog.

Mint Vidróczky.

Híres nyája.

Aki csörög.

Morog, Mátrában.

A kimaradt.

Nem számít.

Már túlmentem.

A portán.

De visszafordultam.

Betértem végül.

A recepcióhoz.

Hideg, mosolytalan.

Fiatal lány.

Fogadott ekképpen.

Arcképes igazolványt.

Kérek szépen.

A borítékhoz.

Amit ott.

Hagynék hátra.

Megbeszélt ügy.

A gyártásvezetővel.

Nézi kártyám.

Közben telefonál.

Jó, rendben.

Köszönöm, kezitcsókolom.

Mi bajom.

Minden rendben.

De mégis.

Megcsap hidegsége.

Semmi mosoly.

Imitált sem.

Tárgyszerű volt.

Tárgyalásunk. Eredményes.

Ez kész.

Mehetek vissza.

Az Amerikai.

Úton. Zötyögve.

Liget felé.

Alagúton át.

Finom kertek.

Orgonák. Lombok.

Mit intézzek.

Még délelőtt.

Bankot. Jogsit.

Egyet legalább.

Vagy kettőt.

Telefon Zsuzsikának.

Jöjjön, Gábor.

Megvan lelete.

Hozok én.

Is. Szemészetit.

Ligeten át.

Barátaim, platánok.

Szokott útvonalra.

Térek megint.

Mohó leszek.

Még mást.

Mit lehetne.

Ezen merengek.

Ebéd helyett.

Félliter ananászlé.

2016.04.12.

Most akkor.

Gyaloglás jön.

Kerekek nélkül.

Lassabb persze.

Előnyei vannak.

Derék kímélés.

Meg térdé.

Hiányzik viszont.

A kardióedzés. 

Kar, dió.

Máris szóvicc.

Nincs roller.

Máris komolytalanodom.

Kellett ez.

Kedd matinére.

Állok, ülök.

Jó képet.

Vágok hozzá.

Minek más.

Ez eltölt.

Saját törvényem.

Vagy betartom.

Vagy nem.

De jó.

Most csönd.

Bár beszélnek.

Köröttem páran.

Import zaj.

Bennem halk.

Pihegő lélek.

Nincs szövegem.

Nem írta.

Meg senki.

Nincs tanulandó.

Se rögtönzés.

Érzem most.

Különleges vagyok.

Percekre egészen.

Csodálatosan ernyedek.

Bámulatos tétlenség.

Minek más.

Írom újra.

Ez eltölt.

Meg hiúságból.

Önelégült lettem.

Önváddal tetézve.

Nem ismerem.

Ki magam.

Kedves lelkemen.

Rajzolok kacsát.

Sutát, vicceset.

Fejjel lefelé.

Így jött.

Füzetembe bele.

Régebbi kószálás.

Állatkerti séta.

Csönd. Fülzúgás.

Heverni jó.

Sőt, gyönyörű.

Szinte alszom.

Nap cirógat.

Írok most.

Egy háromszavasat.

Vagy mégsem.

Vagy igen.

Legyen itt.

E sorban.

VÉGRE HÁROM SZÓ.

De ennyi.

Több nincs.

Ilyen kilengés.

Mert fegyelem.

Van világomban.

Mit szeretnél.

Még elérni.

E napon.

Ébrenlétet imitálva.

Tegnap szereplettem.

Szereplettem, igen.

Így írom.

Kedves Google.

Épp nyelvújítok.

Egy szót.

Csak ennyit.

Na jó.

Ezeket a cikkeket olvastad már?