Le ne karmoljon a halef

    - Messze vagyunk még?

    - Nyugi.

    Sötét estében tépünk, az isten tudja hová, mindenesetre már fogalmam sincs, hol vagyunk. Nézem a fákat, talán búcsút kéne venni az élettől, ennyi volt, a kocsi kerekei alatt zörög a kavics, megyünk ki a semmibe.

   - Van valami terved, ha kinyírnak? – kérdezem álságosan, mert igazából persze miért is érdekelne, hogy mit tesz be a mi anyagunk helyett a Kriszta a lapba. Ha mondjuk, váratlan elhalálozás miatt nem készül el a képes riport.

   - Rendes művésztársaság – mondja csitítólag a Tomi, de nem vagyok nyugodt. A „rendes művésztársaság” rendesen nyomatja a tudatmódosítókat, drogokat, – készített föl korábban - lakatlan, lepusztult rejtekhelyen tanyáznak, ahol a madár se jár. Vagy éppen csak a madár. Meg a patkány.

  Oké, a riportanyagnak van vonzereje. Amúgy a szerkesztőségbe bejár a Tomi egyik védence, a Pillangó, tetovált az arca is, idomított patkánnyal bűvöli a csajokat, élete nagyobb részét sitten töltötte, tényleg egy szelíd ember. Mondta, ha a Tomit börtön fenyegetné, átvállalná a büntetését, mert ő tudja, hogy kell túlélni, a Tomi meg belerokkanna, vagy kinyírná magát.

  - Olyan szörnyű hely? – kérdezte a szerkesztőségi titkárnő, de Pillangó csak simogatta a patkányát, nem mondott erre semmit.

   Pedig a Tomi éjszakázott már börtönben. Persze nem mint elítélt. Hanem kitalálta, hogy úgy tud hiteles fotókat készíteni a benti világról, emberekről, ha bent lakik. Egy kicsit. Kibulizta az engedélyt, s bevonult. Néhány fotójáról írtam, de bár van bennem kalandvágy, eszembe se jutott, hogy ezért beköltözzek a rácsok mögé. Megvan a saját munkamódszerem. Például idegileg felőrlöm magam. Minden semmiséggel. Meg ott van doppingszernek a határidő. Na, attól totál betébolyodik a szerző. (Még van idő, még van idő… Már nincs idő, már nincs idő! Micsoda egy kretén állat vagyok, hogy hülyeségekkel elbasztam az időt! Most már csak összecsaphatom dilettáns idiótaként az egész értékes anyagot.)

   Hacsak a tőlem jogosan elvárható zsenialitás nem segít. (Ebben bízom úgy, hogy még magamnak sem vallom be.)

   Közben megérkezünk a tetthelyre. Üdvrivalgás, mert persze nem jöttünk üres kézzel. Ahogy mondani szoktam, mi még a becsületes vörösboros alkoholisták nemzedékéhez tartozunk, tehát semmi közünk a gyógyszeres, oldószeres bizbaszokhoz. De belépőnek megteszi a nagy palackos Kocsis Irma is.

   Itt láthatóan folyamatos bankett zajlik. Üvegbetétekkel nem nagyon bajlódhatnak, s a csomagolási szemét se terheli az óceánokat, a kukásautó ide nem jár. A festőinek nagy jóindulattal sem nevezhető kaotikus állapotokat átlengi a vegyszerek átható szaga. Ám ezekhez tényleg tartoznak nagyméretű, színes festmények is. Dilettáns elnagyoltság, közhelyes mértani motívumok – persze ugyanez lehetne merészen eredeti is. De ezek a képek inkább az egymást kényszeresen másoló graffitik frázisai.

    - Ugye, mondtam! – villan Tomi szeme, és mintegy mellesleg szerintem már egy rakat fotót elkészített. Jó, a lelkem mélyén bíztam a Tomi gyakorlatában, hírnevében. De az elborult agyú drogos kiszámíthatatlan. Mondta is egy New York-ban élő haverom, hogy hamar megtanulta, ha hozzád lép egy ilyen, akkor semmi szemkontaktus, semmi duma, csak villámgyorsan kifordulni a helyzetből és erőteljesen elhúzni a közeléből. Ha magyarázkodsz, akár mentegetőzöl, már vesztes pozíció, nem tudod bemérni, hogy mikor karmol le egy haleffel.

   A főszerkesztő Kriszta persze lelkesedett, menjetek, ütős anyagot várok, tudjátok, hogy élet-halál harc az eladott példányszámnövelés. Gondolom e célból még jól is jönne, ha a két kolléga tragikusan oda is veszne, ám ne gondoljuk, hogy ez felmentene a riport időben való megírásából, lapzártára való leadásából.

   Nem kedvelem ezt a Krisztát, de hát ő a főnök, és még ő hívott ide a laphoz. Nem szeretni jöttem persze, hanem felvenni a sztár gázsit.  Mondjuk ez nem annyira jött össze.

 - Na, milyenek a képek? – mosolyog a Tomi, miközben sorozatban exponál. Nem akarom elvenni a kedvét, szemrebbenés nélkül hazudom, hogy: „kitűnőek”.

   Míg robogunk – a visszafelé mindig rövidebb – ugyanazon az úton, fejben már kész is az anyag. A túlélés érzete mindig a fölény illúzióját adja. Még akkor is, ha voltaképp egy egészen szelíd kis kaland kerekedett ebből az estéből.  

     

  

     

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/75220/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?