A főnöknő mélyen a szemembe nézett

        

       Az 5-ös buszról, aki leszállt velem együtt a Dózsa György szobornál, már gyanús volt, hogy ő is odajön. Elég idős ahhoz, hogy akár egy irodán dolgozhattunk negyvenöt évvel ezelőtt. De nem, az idős férfi továbbment a Krisztina körúton. („Ne is gyere, nem voltál szimpatikus!” – gondoltam magamban.)

       A lelkem mélyén éreztem, hogy valójában alaposan el akarok késni. A portán egyszerre udvariasan és kissé gúnyosan mondták: „kettőtől hatig tart az összejövetel.” Éppen fél hat volt.

      Egyáltalán nem rohantak meg az emlékek, ahogy felértem a hetedik emeletre. Ahogy sejtettem, jószerivel senkit sem ismertem. A Nyékhelyi Mari persze felsikoltott. „Már azt hittem nem jössz el!” Egy nagy asztalon kotorásztunk, hogy megtaláljuk a névkitűzőmet. Közben két kicsi öreg sündörgött oda, valahogy csak sikerült visszafókuszálnom emlékképüket, az egyik a Maulik Pál volt a Tartsay utcai irodából, még az is eszembe jutott, hogy egyszer „Mavlik Palu”-nak írták el a nevét, s lám ezt az idegesítően teljesen fölösleges emlékképet megőrizte memóriám. (Bezzeg a másodfokú egyenlet megoldó képletéből csak annyi dereng, hogy egy vonal alatt ott van, hogy 2a.)

      Aztán megláttam az ismeretlenek tengerében az építész Bánáti Bélát, akivel barátian beszélgettünk kicsit, megállapítva, hogy ő csak tíz évvel később dolgozott itt, miután én már rég nem voltam itt.

      A Gonda Ági, mint mindig, széles mosollyal integetett. Na, ő emlékezett rá, hogy a hetvenes években kalandos úton hozatott egy Jézus Krisztus Szupersztár nagylemezt Jugoszláviából. Mindenki felajzott volt akkor, hogy meghallgathatjuk az aranyárban vett lemezt. Most is kirobbanó nevetéssel idéztük fel a hajdani keserű csalódást. Ott kezdtük a belehallgatást, hogy a Jézusra mért korbácsütéseket számolják, ám nem azt hallottuk, ahogy már ismertük és vártuk, hanem a drámai jelenetben így számoltak: „ein und zwanzig, zwei und zwanzig, drei und zwanzig…” Sikerült egy német nyelvű felvételt megvenni az Áginak. Sajnos a katartikus élményt teljesen eltérítette a váratlan nyelvi módosítás. (Entschuldigung, meine lieben deutschen Freunde…)  

     Aztán egyszercsak kinőtt egy szék mögül a hajdani vidám cimbora, a Kiss Pisti. Hozott vagy kéttucat papírra nagyított archív fotót. Ezek mintha nem is évtizedekkel ez előttről, hanem néhány órája készültek volna. Regölés az egyik teremben, fehér népi ingekben, bőr tarisznyával, a Pistin még paraszt kucsma is. „Az a Laposa Józsi, sikeres borász lett!”

     A hajdani VÁTI világa. Kereső, kutató, ezerfelé figyelő ifjúságom egyik fontos színtere. Reménytelenül szerelmes voltam a Marossy Szilvibe, feljártam hozzájuk – négy lánygyerekes! -, kedves család. A papa olvasta egy újsághirdetésben, hogy műszaki rajzolót keresnek, helyi képzéssel a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetbe. Épp túl voltunk az érettségin, a felvételi épp csak félig sikerült a Képzőművészetire, egy évet el lehetne itt tölteni addig munkával, szakmai képzéssel. Kell a pénz is, meg hát mégiscsak rajzolói munka, ha nem is épp ez a fajta a távlati cél.

    Mentem Szilvivel, felvettek. (Ő talán nem is jött végül? Na, erre már nem emlékszem.)

   Már az első nap elképesztő volt. Olyan inspiráló, magával ragadó volt a hely szelleme, hogy bár már letelt a munkaidőm, egyszerűen nem volt kedvem eljönni. Egy nagybajszú, ősz építész sztorizott a Gellérthegy felé mutogatva, hogy az anyósa így, meg úgy. Úgy tűnt, hogy meghalt a hölgy, és ezért gesztikulál az égbolt felé. Aztán kiderült, hogy nem, jól van a hölgy, ő a Szabadság szobor modellje, ezért mutogat felé.

    Hamar kiderült, hogy itt dolgozik Makovecz Imre és Hernádi Gyula is. Az organikus építészet zsenije és a Jancsó filmek társszerzője. Mindkettővel meghatározó élmény volt minden alkalommal beszélni, ott lenni közelükben. („Édesapám, sose bízz a kommunistákban” – hallom ma is Makovecz hangját, amikor az 1973.-as március 15-ei lázadó fiatalok között engem is megtalált a hatalom, a VÁTI vezetősége hivatalosan elítélt, mint nacionalista rendbontót, megvonta továbbtanulásom támogatását. )

    Hernádi Gyula bácsival aztán karmatikus lett időről időre való találkozásunk. Lelkesült olvasójából színészi ambíciókkal a 25. Színház stúdiójába kerültem, ahol versmondás közben kosárlabdát dobáltunk egymásnak, miközben Jancsó riasztópisztollyal lövöldözött… De ez mára VÁTI után volt, ezt máskor írom meg.

   A szellemi muníció mellett elképesztő írószermennyiséget vételeztem fel Schnitta Judit raktárából, csőtollak, tollhegyek, F-es, 6H-s grafitceruzák 6B-ig, hogy minden keménység és puhaság rendelkezésemre álljon a térképrajzoláshoz. (Döbbenet, de még mindig találok kihegyezetlen ceruzát, ami onnan maradt meg.)

    Jó volt a kilátás. A Tabán. A budai Vár. Lent a Horváth kert. És ott volt mindenütt az ifjúságom.

    Tasi Ákos mesélte most itt a veterán találkozón, az egyik apró sztorimat, ami szinte jelentéktelen, ám mégis beszédes. „Jöttél át a mi irodánkra, és halkan köszöntél. Ám ott volt Garnyik, egy ilyen proletár családból kiemelt építész, aki nem hallotta, és később nekem morgott, hogy milyen neveletlen vagy, nem tudsz köszönni. „ Utólag is kissé riadtan kérdeztem, mi lett ebből. „Erre te pár nappal később jöttél a lépcsőházban és erősen artikulálva ezt mondtad bele a képébe: JÓ NAPOT KÍVÁNOK, GARNYIK ELVTÁRS!”

     Szentséges atyaúristen, ilyen krakéler voltam? Itt van most ez a Garnyik? Nem volt, meghalt pár éve.  

      Még eszembe jut egyik egykori fiatal főnöknőm, aki életre szóló példát mutatott, hogyan kell ellenállhatatlanul kérni egy feladat elvégzését. (Később, mikor én voltam főnök, alkalmaztam is módszerét.)

     Egy hatalmas erőmű telepítéséhez kellett kézi rajzolással térképet készíteni, persze határidőre. (Ma már percek alatt elkészíthető egy ilyen ábra a mai technikai lehetőségekkel.) A hetekig tartó munkára azzal kért fel, hogy nagyon jó lenne, ha ezt el tudnám végezni, de megérti, ha nincs kedvem. És ha nem csinálom meg, azt is megérti, semmi baj nincs belőle. Ám – nézett szépen a szemembe – neki ez nagyon nagy segítség lenne.

    Úgy rajzoltam, színeztem, mint egy kisangyal.

    De kár, hogy nem emlékszem a nevére.

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/68122/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?