Korányi tombol

               - Lányka, ha ősz hajadban megáll az áram! – üvölt az előszobában Korányi Gábor és rángatja a kulccsal bezárt bejárati ajtót. Egy perce még a szobámban aludt, kivettem ujjai közül a cigit, ráterítettem egy plédet, azt hittem reggelig már csönd és nyugi lesz.

              - Nyugodj meg, Gáborka – mondja anyám előbotorkálva szobájából, hunyorogva. Nem haragszik, Korányinak még azok a balhéi is meg vannak bocsátva, amiket csak ezután fog elkövetni.

               Egy pillanatra csönd van. Csak el kéne fordítani a kulcsot a zárban és az ajtó máris nyílna. Anyám szemén látom ugyanazt az aggodalmat, amit én is érzek. A házunk több mint százéves, ez az ajtó mindjárt kitörik.

              Korányi két napja kölcsönkérte Kondor Béla Boldogságtöredék című kötetét, megesküdött, hogy semmi baja nem lesz, vigyáz rá, de nagyon kell, hogy olvassa, nézegesse Kondor rajzait. Olyan esdeklően nézett, hogy nem tudtam nemet mondani. Kondor most az evangélium. Fejből idézzük sorait: „mintha a bennem rejtőzködő angyal csak arra várna, hogy a szerelem színe előtt megalázkodhassék.” És egy kicsit utánozzuk is rajzait, geometrikus szerkezeteket, kusza szárnyas lényeket skiccelgetünk. Sokatmondóan bólogatva adjuk tovább lenyűgöző sztorijait: „hamarabb hazajött Párizsból, mert itthon akart dolgozni.”  Mintha folytonos éhezők arról beszélnének, hogy egy fő éhező ebéd közben otthagyta a disznótoros lakomát.

               Tegnap bűnbánóan jelentette, hogy éjjel elaludt a villamoson. „Mindenemet elvesztettem.” Bőrtáskáját rézkarclemezekkel, metszőkészletet, diópácot, tustollait. És benne volt a táskában a Boldogságtöredék is.

              Még káromkodni is elfelejtettem, annyira elképedtem.

              - Megszerzem a könyvet! – mondta olyan elszántan, hogy biztosra vehettem, hogy ígéretét betartja. Hacsak el nem felejti.

              Ha most kitöri keretéből az ajtónkat, akkor is tudjuk, hogy nincs benne ártó szándék. Egyszerűen megvadul a piától. Dosztojevszkiji hősnek képzeli magát, talán leginkább Raszkolnyikovnak. Bár eddig jobbára képzelt uzsorásokkal hadakozott, van benne valami veszélyes.

               Odalépek az ajtóhoz és kinyitom némán. Mint az orkán tép ki a folyosóra. Tétován megindulok utána a hajnali hidegben. Mégiscsak a barátom.

               A Rákóczi út fele megy, nagyokat szökellve, rikoltozva. Vállig érő fekete hajjal, szakállasan látványos jelenség. Viszont a valóságérzete aggályos, a Bástya söröző felé halad a Rókus kórház irányába, de az ilyenkor már zárva.

               Életösztöne megsúghatja neki, hogy nálunk a spájzban van egy üveg kubai rum, anyám vette, valami süteményhez, de végszükség esetén bármikor meghúzható a palack.

              És folyamatosan végszükség van. Az Uránia mozi előtt megfordul és visszaindul hozzánk.

             Korányit várja felesége, két kisgyereke otthon. Nem hiába várják. Olykor hazamegy. Alszik is otthon. Délutánként. Állandó éjszakai műszakra jelentkezett munkahelyén a Zrínyi Nyomdában. Minél kevesebb ébren lévő emberrel kelljen találkoznia. „Nem tehetek róla, mindenki untat, fáraszt” – tárja szét a karját. Ámulok és irigylem.

               Tegnap délután háromkor becsöngetett. Foglalkozzunk a Realitás kör ügyeivel. Ezt én találtam ki, művészeti csoport, vagyunk nagyjából heten, Erdély Gyuri, Csupi, Pikler Misi, Kiss Dezső, Korányi, Pachner Editke és én.

                Első akciónk, hogy beköltözünk a Fiatal Művészek Klubjának alsó kiállítótermébe. Lakcímbejelentőt is kitöltünk, odahurcolkodunk. Erdély Dani, a Gyuri öccse azt javasolja, hogy magunk helyett, akiknek mind van ugye lakóhelye, költöztessünk be egy nincstelen családot.

                 Az ötletet elvetem. Csupi szerint építsünk be egy fóliasátrat, amibe beköltözünk, hermetikusan lezárjuk, közben láthatnak minket, ahogy elfogy a levegő, szépen, lassan valamennyien megfulladunk és bebizonyítjuk ezzel, hogy a világ milyen közömbös a művészetek iránt.   

                Nem dohányzom, de Korányi Gábor egyik cigit szívja a másik után. A szobámban lassan rá lehet könyökölni a dohányfüstre.

 A csehszlovák lemezjátszón cserélgetem Bach műveit, Kocsis Zoltán zongorázza, és hallgatjuk a Deep Purple-től a Headmachine-t, a Syrius-tól Az ördög álarcosbálját. 

               - Át kéne menni a rézkarcműhelybe – mondja Korányi, de nem indulunk. Hozott nekem egy tenyérnyi rézlemezt, próbaképp rajzolok rá. Egyszercsak belép Editke. Aki szerint menjünk le a Bástyába, mert odajön Erdély Miklós. És este valami happening lesz. Az FMK-ban.

               Elfog az izgalom. Valami történik. A szürke, sivár, kilátástalan 1977-ben.

               De elég fél 6-kor elindulni. Vagy háromnegyed 6-kor.

               - Tedd fel még a Mahler lemezt – mondja Korányi.  Persze, az ötödik szimfóniából az Adagietto-t, amit Barbirolli vezényel. Ezt használta Visconti a Halál Velencében filmjéhez. Amibe voltaképp jó páran a Realitás körből beleszerettünk.  (Az Erdély hiába leplezte le, hogy az is csak egy oltári nagy giccs.)

              Rajzolunk, írunk, iszunk, s közben újra meg újra lejátszzuk az Adagietto-t, s magunkban látjuk a filmbéli jelenetet, ahogy a főhős, Aschenbach kétségbeesett, reménytelen szerelmesként bolyong a lagúnák közt, hogy végül egy kőkútnál, hisztérikusan nevetve lerogy a földre, s fején csurog a fekete hajfesték.

              Felmagasztalva a megalázódásban. A szépség eszelős rajongójaként.  Tényleg kulisszahasogató, tomboló giccs. De nem tudunk, nem akarunk lemondani róla.

              Voltaképp ugyanúgy sírva vigadunk, mint akik a cigányprímással az Akácos utat húzatják.

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/67560/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?