A halál vizitkártyája

Menjenek le a pincébe. Ez tűnt az egyedüli jó választásnak. „Marikám, menjetek le előre, majd én lehozom, ami kell!” Ideges kapkodás a konyhában. Ez a kenyér elég száraz, de nincs másik. Egy darab szalonna, ez aranytartalék, de kell hozzá bicska is. Abból meg baj lehet.

     „Emil, mit matat még, mindjárt jönnek!” A félemeletről, az utcai frontra néző lakásokból már mindenki lement. Márkusék két kiskamasz fia ki akart szökni, de az apjuk szó szerint visszapofozta őket. Az idős Diamant néni és húga bezárkóztak és megpróbáltak úgy tenni, mintha nem is léteznének.

     Lent a pincében berendezkedtek a lakásukhoz tartozó közös fáskamrába. Társbérlet, hat fő. Jó, ebből egy csak hároméves, kisebb helyet foglal. Alighogy mindenki bevackolta magát, máris pisiltetni kellett a gyereket. „Oda, a brikettek mögé ne!”- csattant fel Horváthné, -„hogy fűtünk majd nedves szénnel?” Nemcsak nem volt gyereke, de idegesítette is minden.

     Jöttek a hírek. „Megtalálták a pártház alatt a kínzókamrákat! A kommunisták ugyanazt csinálták, amit a nyilasok!” A többség úgy döntött jobb ehhez hozzá se szólni.

      Mi lesz itt? Mihály Áron, Erdélyből áttelepült szűcs beszámolt róla, hogy a Csokonai utcánál egy szovjet tank belelőtt egy lakóházba. „Ezek megvadultak” – mondta Király úr az első emeletről, de rögtön meg is bánta. Minek fölöslegesen pofázni? Körbepislantott a félhomályos pincében, de szerencsére senki nem figyelt rá.

     Emil végre lejött. A felesége és a gyereke rögtön belekapaszkodtak. „Elfelejtettem vizet hozni, visszamegyek.” Fent mintha az ég dördült volna. „Ezek tankok” – mondta Király úr, a tájékozottak szakszerűségével. „Ne menj föl!” Nézett rémülettől kikerekedett szemmel a felesége. A gyerek nyöszörgött. „De szomjas” – próbálkozott. 

     Jó. Kicsit talán várni kell. De mennyit? Csönd lent odafönt.

     Hány óra?

     Lehet, hogy már vége van. De a csend baljós. Király úr hozott zseblámpát. Tényleg profi. Most a télikabátja szárnyai között diszkréten a Békekölcsön papírjainak névértékét számolja. Az élet mindenképp menni fog tovább, gondolta. Észnél kell lenni. Ügyesen helyezkedni.

     Fent most csattant valami. Villámgyorsan visszagyűrte papírjait a briftasnijába.

     Mintha összebeszéltek volna, többen is elkezdtek köhögni.

    „Felmegyek vízért” – próbálkozott újra Emil. Hároméves kisgyereke már harmadszor pisilt a vödörbe Horváthné utálkozó tekintetétől kísérve.

     A Márkusék harmadik, legnagyobb fia jött most le. Beszámolt róla, hogy az oroszok, és a magyar árulók kegyetlen bosszút állnak.

Belőnek tankkal az ablakokon is, rengeteg lőszerük van, egyfolytában lőnek, nincs menekvés. Mihály Áron bólogatott, ő megmondta.

     Király úr arra gondolt, hogy ilyen a háború, lőnek, meg visszalőnek, de ezt a bölcsességét most megtartotta magának.

     Emil kitépte magát felesége öleléséből: „nem hagyhatom szomjazni a kisfiamat!” Megindult felfelé a pince lépcsőin, de ekkor feltépték az ajtót.

     Egy orosz katona, maga elé tartott dobtáras géppisztollyal, zseblámpával lépett be. Mögötte még vagy öten látszódtak.  A nők rémülten bámultak, a férfiak hallgattak. Itt mindenki látta a közeli Köztársaság téren a fejjel lefelé lógó tetemeket. „Így járnak az Ávósok!”

     Az összes férfit, nagyobb gyerekeket, köztük a legidősebb Mihály fiút kiterelték az udvarra. Hunyorogva álltak. Emil kétségbeesetten megpróbált engedélyt kérni, hogy vizet vihessen kisfiának. „Pázsálusztá… vodá… gyétyi!” A nyelvtan fogyatékos volt. A katonák nem kockáztattak. Miután a négyemeletes házból összegyűjtötték, az összes férfit kivezették az utcára. Emil felnézett az épület homlokzatára, a félemeleti lakásuk ablakaira. Teljesen szétlőtték. Ez így lakhatatlan, gondolta. Nemcsak az üvegek törtek ki, de az ablakkeretek és a fal is szétroncsolódott.

     Amíg a Köztársaság tér szélén meneteltek, az őrökre lesett. Szigorú, elszánt arcok, de ugyanakkor tisztaszemű fiatalemberek. Egy más helyzetben lehetnének kedves, udvarias fiúk. Hiszen osztogattak ők 45-ben csokoládét is kisgyerekeknek. Igaz, fosztogattak is. Meg nőket is erőszakoltak. Úristen, gondolta Emil, mi lesz a családdal.

    Király úr már beszélgetett az egyik kísérő őrrel. A nyelvtudás előnye. De a többiek egyelőre csak annyit tapasztaltak, hogy a Fiumei úti temető felé masíroznak. Sőt. Be is terelik őket. Baljós jel. Ha gödröt is ásatnak velük, az nagyon nagy baj lehet. A kivégzőosztagok a világ minden táján szeretik a leendő kivégzendőkkel elvégeztetni ezt a fáradságos munkát.

    A ravatalozónál meg kellett állni. A hűvös, friss őszi télben a krizantém illata. Élt 55 évet. Drága apánk, emléked örökre megőrizzük.

    Mielőtt be kell rogyni a sírgödörbe, jó lenne egy kicsit leülni. Az egyik orosz szürke alumínium kulacsából vizet ivott. A Mihály fiú halálsápadtan állt apja mellett. Gondolt rá az elmúlt napokban, hogy eleshet az utcai harcokban. De azt valahogy úgy képzelte, hogy hősiesen történik. Szalad, kezében puska, lő, ugrik, kiált, éljen a magyar szabadság, s közben eltalálja egy puskagolyó. És mint egy kalandfilmben, szépen leomlik, mint Petőfi Lotz Károly metszetén, egy angyal is mellette áll…

   Király úr már az orosz szakaszparancsnokkal beszélgetett. Igen, érti ő, hogy a Népszínház utca 31. számú házból kilőttek a rendfenntartó szovjet hadseregre, de higgye el, parancsnok elvtárs, ezek a lakók mind hűséges hívei a népi demokráciának, szenvedtek is a fasisztáktól, semmi más vágyuk, minthogy békében éljenek szabad hazájukban.

    Az orosz tiszt nem volt embertelen. Ha ellenséget talál, azt persze gondolkodás nélkül lelövi. A nagy honvédő háborúban rengeteg rokona, családtagja odaveszett. A nácik lángszóróval elevenen elégették – másokkal együtt - nagyszüleit a falujukban, ártatlanokon megbosszulva egy partizántámadást. 

    Nem bízott a magyarokban. Végigkutatták a házat. Alaposan. Pont Emilék négyes társbérletében, a vécé mögötti lichthóf ablakát kinyitva egy puskát találtak. Igaz, a padlásról lógatták le egy kötélen, tehát nem valószínű, hogy ők tették oda.

  Király úr elővette Magyar Dolgozók Pártja tagsági igazolványát. „Dokument jeszty”. Ha már megingott a kivégző kedv, talán átbillen a kegyelembe.

  Sötétedett amikor – „igyi damój!” – hazamehettek. Ahol napfényes májusban korzóztak, ott most minden lépésnél feszülten figyelni kellett, bárhonnan előbukkanhatott halálos veszedelem.

  „Ezt tegyük el”- mutatta kezében Emil felesége a dió nagyságú repeszdarabot, amit kisfiuk rácsos faágyában talált. Kővé dermedt, hideg fémes vizitkártyája a halálnak, akit ezúttal nem fogadtak.

   

     

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/63464/pics/lead_800x600.png
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?