Zrínyi hősi halála

     Volt otthon egy fotó gyerekkoromban egy szoborról, amin egy szittya lovas nyilazott hátrafelé. Szerettem nézegetni. Sőt, magamra is úgy gondoltam, mint szittya lovasra. Holott csak a négyemeletes bérház gangján nyargaltam gyalog. Galopp.

     Az a típusú gyerek voltam, aki nehezen törődött bele a megváltoztathatatlan tényekbe. A szigetvári ostromba is beleéltem magam. Fantáziáltam nyolcévesen, hogy én mit tettem volna. A muszlim hódítókban nem lehetett megbízni. Szabad elvonulást igértek számos alkalommal, ha megadják magukat az ostromlottak, aztán egyszerűen legyilkolták a becsapott foglyokat.

      Akkor már inkább a hősi halál, fegyverrel a kézben. Ámultam Zrínyin, aki még aranyakat, ékszereket is tett zsebeibe, hogy aki megöli őt, busás jutalmat leljen egy nemesember legyőzésével.

      Persze töprengtem, hogy talán csak lett volna valami menekülő út, valami váratlan csel. A fizikai fájdalomtól tartottam, elég sokat sérültem a grundon. Ismertem már a baleseti sebészetet belülről.

       És miért nem segítettek az osztrákok? Micsoda igazságtalanság, háborogtam. 

        Békére vágytam, de a csatajeleneteket szívesen néztem festményeken, moziban egyaránt. És hát játékpuskám, kardom is volt. 

        Évfordulója van most a szigetvári ostromnak. Béke van. A törökökből néhány gyrost árul a körúton. 

        Akárhogyis, de nagy tisztelet Zsínyi Miklósnak, a szigetvári hős emlékének.

     

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/58143/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?