Este a Hungáriában

    Már majdnem katona voltam. Egyszerre érzékeny és kemény fiú. 23 éves. A bevonulásom előtti napokban – 1975. december végén - a Balázs Béla Stúdióban néztem Erdély Miklós filmjét, a Partitát, Bujdosó Alpárral és Megyik Jánossal, az akkor még a szocialista hatalom által ellenségesen méregetett párizsi Magyar Műhely avangard művészeivel.

    - Elmész még berúgni, meg csajozni? – kérdezte egyikük. Mindkét program vonzott, de csak tékozoltam az utolsó szabad órákat. Lerészegedni már profi módon tudtam, ismertem a büdös kocsmák mosdóinak hideg csempéjét, ahogy homlokomat támasztottam két okádás között.

     - P betűvel kezdődik, a-val végződik és nagyon, hiányzik, mi az? – hallottam a korabeli viccet, amit Erdély beapplikált filmjébe.

     „Pravda.” Ez volt a megfejtés. Az igazság.

    Egy nappal korábban befizettem a Semmelweis utcai maszek fényképésznél néhány portréra. Hosszú haj, zsenge szakáll, John Lennont gondoltam kicsit utánozni, de inkább egy kicsit szégyenlős Bakunyin, anarchista-ipari tanuló arcképét rögzítette a fotós bácsi.

     Életemben először ültem Alfa-Rómeó autóba (ráadásul francia rendszámmal), amivel áthajtottunk a Hungáriába, hogy ott folytatódjon az este. „Pinot Noir. Azt kérek. Két decit.”A szomszéd asztalnál Balaskó Jenő olvasott fel valamit, nem hallottam, csak a pörge madzag nyakkendőjét láttam, úgy nézett ki, mint egy csapongó gondolatjel.

    - Attól még nem avangard egy mű, hogy poszt-dadaista módon feldúlja a konvencionális szerkezeteket! – jelentette ki valaki elég dühösen. („Baromira éhes vagyok, de itt nem fogok rendelni kaját, egy vagyonba kerül” – hallatszott egy bús hang.)

    Nem dohányoztam, de elfogadtam egy vékony szivarkát, amivel megkínált valaki, hallván, hogy másnap – vagy holnapután? – bevonulok. Átfutott bennem, hogy kimegyek telefonálni. Editke talán már otthon van. A szerelmem.

    Huszonhárom évesen nem komoly az ember. Erről elolvastam a szakirodalmat, Arthur Rimbaud-tól, bár ott a 17 évesekről szólt ez a tétel. Egy rövid hajú lány folyton rám nézett mosolygósan a szomszéd asztaltól. Mire véljem ezt?

   A haverjaimtól azt hallottam, hogy a Hungáriában könnyű csajozni. „Van, aki megengedi, hogy a női klotyóba besurranj mellé” – állította egy festőművésznek készülő korombéli fiatalember. „Csak jó legyen a dumád, nehogy Remarque-ról beszélj, vagy Salingerről, csakis az avangardról!”

   Hittem is, meg nem is. A lány mindenestre engem nézett. Már benyakaltam a borom háromnegyedét. „Lányka, ha ősz hajadban megáll az áram” – szavalta egy fekete bőrdzsekis költő, - „tudd, de ne irtózz, Vencel király volt az!” Erről a lenyűgözően züllött figurától az is kitellett, hogy egy művészeti vita hevében kigombolta sliccét és azzal a felkiáltással: „azelőtt csak mutogatták a farkukat az emberek, de nem vették elő!”, és tényleg kirakta az asztalra a fütyijét. Erdély egykedvűen megjegyezte: „komolytalan, játékos elem.”  A botrány egy pillanat alatt hatástalanítódott.

     Felálltam és kissé szédülten megindultam, hogy mégis telefonálok. A nadrágzsebemben már markoltam a készülékhez kellő pénzérméket. A lányra néztem, de most nem figyelt rám. Mögötte a hatalmas tükörben viszont megláttam magamat, sápadtan és riadtan. Ostobának láttam az arckifejezésem. Eszembe jutott, hogy pár órája rám förmedt Erdély, „mi az, hogy nem foglalkozol a koncept-arttal?!”   Persze ez ilyen műbalhé volt. Balaskónak is beszólt: „írhatnál normális verseket is!” De mindenki röhögött ezen, a megszólított is.

    Eszembe jutott, hogy mit írt Csupi, a gyerekkori barát, aki már hamarabb megkezdte katonai szolgálatát a Fertőszentmiklósi radaros alegység határvédelménél. „És ne feledje uraságod,, hogy a lövészeti gyakorlatra vattát vigyen magával!” Nem vicc volt, a füldugó helyettesítő anyag. Különben csengeni fog órákig az AK 47-es géppisztoly csattogásától.

    Elmentem a ruhatár melletti fali telefonok mellett és imbolyogva megcéloztam a mosdót. A nőinél egy pillanatra megálltam. Hátha épp jön az a lány a szomszéd asztalnál és nem kérdez semmit, csak odatartja a száját.

    Valami a lelkem mélyén azt súgta, hogy nehéz idők jönnek, és vattával ezeknek csak az elenyésző töredékét tudom kivédeni.

  

    

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/56987/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?