Lábközt kötél

     „Szervusz, tanár úr, gyere be” – ennyit hallottam a folyosó fordulójában. Keszthelyi tanár úr bement az igazgató úrhoz. Hidegen vetett rám egy pillantást még. Mert persze észrevett. Mint mindig, amikor nem akartam. (És sohase akartam.) Gondterhelten mentem tovább a tanulószoba felé. Sütő Csaba elrohant mellettem, s direkte meglökött, de csak hülyéskedett. „Menjünk majd a fatelepre, kéne pénz!”

      Lenner igazgató úr bal keze mutató és hüvely ujját gyorsan ütögette egymáshoz. Keszthelyi leült az íróasztal előtti nehéz, sötétbarna székre. „Röviden: rúgjuk ki” – mondta pillanatnyi szünet után, miközben az asztallapon heverő, bronzból készült antik levélnehezékre pillantott, ami heverő agarat ábrázolt.

     Lenner hallgatott. Az ablak zárva volt, de behallatszott a kertből a galambok burukkolása. Megigazította maga előtt a Magyar Nemzetet, aminek címlapján A Biztonsági Tanács vitája a közel-keleti helyzetről volt a fő anyag. „A reális szemlélők egyöntetűen megállapíthatják, hogy sokkal több az agresszív motívum az izraeliek fellépésében” – olvasott bele a közepébe szórakozottan.

    „Tudod ki ez a gyerek?” Keszthelyi lényegre törően összefoglalta. „Tehetsége van, de pimasz. Nem tud koncentrálni. Órák alatt firkál. Ügyesen rajzol, de ennyi. Biológiából, kémiából drámaian rosszul áll. Matekból nyögvenyelős. És egyáltalán. Folyton felesel. Az egész hozzáállása egy kudarc. Hányaveti, hetyke, nemtörődöm. A legnagyobb postaforgalma neki van a kollégiumban, a szülei tehát figyelnek rá, de pesti, így gyakorlatilag csak levelek útján tudnak hatni rá.”

    Lenner tömött bajszát simogatta ujjbeggyel. „Nincs pártérdek se a gyerek mögött, apja könyvelő, anyja háztartásbeli. Túl sok a probléma vele, nem látom értelmét, hogy kínlódjunk vele, menjen vissza Pestre.”

     Keszthelyi kinézett az ablakon. Rózsa Piroskára gondolt, az érettségire készülő gyönyörű tanítványára. „A kocsma volt az utolsó csepp a pohárban” – mondta feszesen.

     Lenner morrant. „No, azért még nem kell kirúgni, megbüntetjük, de kapjon még esélyt.”

      Eközben én beültem a tanulószobába és rendezgettem könyveim, füzeteim. „Zertifikat Deutsch als Fremdsprache Prüfungssatz.” Továbblapoztam az otthoni levelek közé, a nekem készült másolatokkal legalább képzeletben benyithattam rokoni kapcsolataink világába. Ami többnyire arról szólt, hogy megpróbáltunk a gazdag rokonoktól valami támogatást kisírni.

      („Kedves Lajcsikám! Szilveszter napján hozta Jakutics Béla, válogatott focista kapusunk a Te gyönyörű újévi küldeményedet. Édes Marikám, a feleségem majd elájult örömében, így mesélte nekem a nagy meglepetés történetét. Én már csak akkor értesültem az eseményről, amikor hazajövet az asztalunkra mutatott kedves Marikám – persze csillogó szemekkel: 30 darab piros százas volt szétteregetve az asztalon, mint egy fölséges dekoráció. Csak ennyit motyogott elcsukló hangon: Mexikó… Mexikó… Mexikó…”) Otthonról egy indigóval másolt köszönő levél. Tudjak erről. Családunk reménye a mexikói unokatestvér. Aki egy kinti lottó főnyereményből paradicsom-feldolgozó üzemet vett.  („És egy ilyen szép pénzküldemény felbátorít arra, hogy áradozva fejezzem ki köszönetemet: az életszínvonalunkat felemeli, életünket meghosszabbítja.”)

      Keszthelyi, a kérlelhetetlen nevelőtanár közben továbbérvelt ellenem. „Elment egy harmadikossal, az Imrédy Bélával kocsmázni, az egy dolog. Súlyos fegyelmi vétség. De igazad van, igazgató úr, ezt még büntetéssel el lehet intézni. Három hónap kimenő megvonással például. De ami sokkal súlyosabb, az a hazugság. Megpróbálta letagadni!” Penge száját még jobban összezárta, állát feljebb szegte, szeme hidegen csillogott.

     Lenner megigazította maga előtt a bronz agár levélnehezéket. Ilyen kutyája volt a tanyáján. „Berúgott, rosszul lett, gyakorlatlan tehát, megijedt” – summázta az esetet. „Mindenképp írok az apjának. Kapjon még egy esélyt. Mégiscsak egy gyerek.” Jóindulatú volt az igazgató úr. „Persze egyelőre természetesen kimenőmegvonás határozatlan ideig. Nem tűrök hazudozós kamaszt az intézményben!”

     Lássa a Keszthelyi, hogy ő a főnök, a kemény kézzel fegyelmet, rendet tartó. Belelapozott az íróasztalán heverő Magyar Nemzetbe, hogy jelezze, erre az ügyre ennyit szánt, és már meg is oldotta.

A Pravda cikkét idézte egy tudósítás, melyből kiderült, hogy egy moszkvai magyar képzőművészeti kiállításon fiatal alkotók,- köztük Gyulai Líviusz - „utat keresve – mint az gyakorta előfordul – divatos irányzatok befolyása alá kerülnek. Nem könnyű az útra rátalálni, hiszen nemcsak a bizonytalansággal, hanem idegen tekintélyekkel is meg kell küzdeniük. A legfontosabb mégis az, hogy a helyes irányban tapogatózzanak.  Sajnos a kiállításon szürrealista szellemben fogant, túlzottan bonyolult érzeteket keltő művekkel is találkoztunk. A fiatalok egyike-másika még nem tört ki az „én” szűk világából s nem jutott el korszakunk tág világába.”

    Keszthelyi dinamikus léptekkel, de gumitalpú cipőjében hangtalanul, gyorsan a fiúk zuhanyzója felé vette az irányt, mint egy afrikai szavannán prédáért induló ragadozó. A mosdó fölé hajolt és tenyerébe csorgatva mohón nyeldekelte a hidegvizet. Jobb is így, hogy marad a pimasz pesti. Megfegyelmezi, rendre szoktatja, betöri a fegyelembe. Sötétnadrágja zsebéből fehér textilzsebkendőt húzott elé és megtörölte kezét, arcát. A tükörben megnézte magát. Harmincnégy éves, kissé sápadt (talán vérszegény?), nőtlen, földrajz-történelem szakos tanár. Bemérhető távlatokkal, kiszámítható életpályával. Édesanyja nyugdíjas matematika tanárnő, apja szintén pihenő életszakaszában lévő volt iskolaigazgató. Minden a papírforma szerint alakult. Még nem, de majd ő lehetne itt a kollégium vezetője. Csak kitartó, elszánt, hidegen kalkuláló, megingás nélküli célratörő legyen.

        És ne hibázzon. Farzsebéből vékony fekete plasztik fésűt húzott elő. Egy pillanatra körülnézett. Üres a mosdó. Megint kinyitotta a csapot és hideg vizes kézzel hátrasimította rövid, sűrű fekete haját.

        Eszébe jutott, hogy ugyanennek az épületnek a másik, lánykollégiumi felében van Rózsa Piroska. A kísértés. A „csinos pofikájú alamuszi cicalány”, ahogy gondosan őrzött, lakattal elzárt szekrényében tartott naplójában írta. Bemérte, hogy a lány szorgalmas, de gyakorlatilag csak magol, igaz, példásan, viszont eredeti gondolatnak még a kísérletét se sikerült felfedeznie nála. A bimbózó nőisége viszont észveszejtően hatott rá.

       Egyik nap valamilyen ürüggyel lement a tornaterembe is, hogy megnézze Piroskát. Miközben taktikai trükkel a testnevelő kolleginát, a filigrán, sportos Anna Rozit környékezte meg, hogy a nyugdíjba vonuló Kalmár Laci bácsi (latin tanár) búcsúztató meglepetés ajándékáról beszéljen vele, valójában ravaszul a lányt leste.

        Rózsa Piroska buta lehetett, de hülye nem volt. Fekete egyrészes tornadresszében épp kötélen mászott, amikor észrevette Keszthelyit a bordásfalnál. Tudta, hogy tetszik neki. Fölhúzódzkodott legfelülre. Azt képzelte, hogy a tanár felles oda. Kapaszkodott a vastag, durva kötélbe.

       Sokáig nem maradhat fent, ezt tudta. De pár pillanatot igen. „Na, jössz már?” Kérdezte Gál Ica, a barátnője. Kicsit lejjebb csúszott. A lába között dörzsölődött. Elöntötte a meleg. Hirtelen arra gondolt, hogy a szűk tornadressz alatt teljesen meztelen. Visszhangos volt a tornaterem, most tűnt fel, hogy szédül.

       Keszthelyi valóban fel-felpillantott. „Nahát, a lányok milyen jó erőben vannak” – mondta a tanárnőnek. „A fiúk egyike-másika a feléig se bír felmászni!”

        Rózsa Piroska rövid csusszanásokkal, lassan, fokozatosan jött lejjebb. Minden moccanás izgatta, ahogy a vastag, durva kötél dörzsölte a lába közét. Kapaszkodott erősen, mert úgy érezte hihetetlen izgalom lesz úrrá rajta, s majd elájul a kéj szégyenétől. Egy csepp nedvesség csöppent a combhajlati gombolásnál.

      „Na, jól van lányok, akkor most szépen nyolc kör levezető futás jön, de nem andalgunk, erőből mindenki, tessék, rajta!”  Talán kevésbé, mint a fiúk, de dübögtek a lányok is. Keszthelyi, mint aki épp feljegyez valamit, füzettel, tollal a kezében, homlokráncolva még állt a fal mellett. Karórájára is nézett, lépett egyet-kettőt, írogatott (vagy csak úgy tett).

       A tornacipők jellegzetes gumiszaga keveredett a kamaszlányok illatával, elkeveredve a tornaterem tömör szag-alapvetésével. Keszthelyi azon kapta magát, hogy a lányok mellét oldalról nézi, a karjuk melletti kivágás felől. Az a hajlat ott, a lány ciciknél. Az finom husi.

       Egyszerre erőt vett magán és kemény léptekkel kimasírozott az őrületből. (Illetve annak előszobájából.) Eszébe jutott, hogy mennie kell fiúkat fegyelmezni.

       Indokolatlanul nagy erővel, szinte feltépte a tanulószoba ajtaját. Bentről a fiúk riadtan pillantottak felé. A nevelőtanár érezte, hogy most nehéz lesz megállnia előtte bárkinek is. Vizslatva nézett körbe. Dühöt érzett, de nem adott számot önmagának arról, hogy miért éli meg ezt az indulatot olyan kéjes elégtétellel.

     

 

    

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/50093/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?