Manolo megküzd a Moszkitó bandával

        Hajnali négy. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Még egyszer meg kellene nézni a menetrendet.

        Ott derengett a messzeségben. Elbotorkáltam a vécéig, ami zárva volt egy órával ezelőtt, amikor megérkeztem. De azért megfogtam a hideg kilincset és megrántottam.

        Valószínűleg korábban is nyitva volt, amikor ideértem, csak nem voltam elég határozott. Átsuhant rajtam, hogy egész eddigi életemben hiányzott a határozottság belőlem.

 Ez persze igaztalan önvád volt. Lám, teljesen gyakorlatlan stopposként is megtettem ötezer kilométert. Hatszázharmincnyolc év alatt. Át a Cerro Mono Pelado nehéz terepén. Legyőzve csüggedésem. A sárkánykígyók fenekedését. Dacolva tanáraim intelmeivel.

       Egy iskolatáskával, néhány Balaton szelettel. (Kettővel, egész pontosan.)

Még a bajszom se serkent ki tőle.

       Elfogott valami hányaveti könnyűség. Többre vagyok képes, mint kinéztem magamból.

       „Gyere vissza, bármelyik szombat este boldoggá teszlek!” Ez volt a fedél és ülőke nélküli vécécsésze fölé írva krétával, mellette egy anatómiailag aggályos ábra, hogy az ismeretlen levélíró milyen testtartásban képzeli el a boldoggá tételt. Az idegen rajzoló vágyainak mindene a saját nemi szerve lehetett, mindenesetre azt hangsúlyozta leginkább a suta, de szenvedélyben fogant rajzon.

      Keveredett a fertőtlenítő klór, és az erjedő vizelet szaga. Megrázkódtam. Inni kellett volna, de nem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán hozzáérjek a vízcsaphoz. Homorítva hátráltam.

     Meghőköltem, mert majdnem beleütköztem egy vastag bajszú, testes vasutasba, aki szinte kinőtt a semmiből. Fürkészően nézett rám, mintha azt latolgatná, van-e közöm a vécébeli felirathoz. Gyorsan eloldalogtam a kijárat felé.

    Kint az állomás utcai frontján vettem észre, hogy nagy igyekezetemben, hogy ne érjek hozzá semmihez, az egyik nadrágszáramat teljesen levizeltem. Iskolatáskámat önkéntelenül magam elé kaptam, mintha azzal elrejthetném szégyenem. Rémülten néztem körbe, de senki nem volt a közelben.

     „Ó, a régi csibészek, nem ismernek engem meg” – énekelgettem magamnak halkan, mintha én lennék az iskolarádió, ami amúgy nem volt a suliban. Negyed hatig kell kibírnom, bátorítottam magam, újra és újra megnézve karórámat. Nagyon lassan odalépkedtem egy padhoz, és óvatosan leültem.

     Megpróbáltam valamennyire kényelmesen elhelyezkedni a hideg, kemény lapon, de ilyen pozitúra nem létezett. Viszketett a lábam köze, kigomboltam a nedves nadrágom és megvakartam magam. Közben mintha reccsent volna valami mögöttem, van itt még más kísértet is rajtam kívül? Rémülten felugrottam s belenéztem a sötétbe.

     Még öt óra sem volt. Ha lenne itt egy kocsma, mint Pesten, most bemerészkednék, s vennék egy felest. Tizenöt éves elmúltam, gondoltam hetykén. Ittam én már whiskyt, olyan üvegből, amin egy fehér, meg egy fekete kutya képe volt.

     Pontosan emlékeztem rá, hogy Mexikóban átéltem ennél nehezebb helyzetet is. Lorena del Madeiros, aki másod-unokatestvérem volt, egy este kilovagolt öccsével, a kelekótya Manolóval az apjuk paradicsom-feldolgozó üzeme mögötti mezőre, és rájuk támadt a Moszkitó banda néhány arra portyázó banditája. Manolo nem teketóriázott, a mindig magánál tartott kicsi ezüst forgópisztollyal rálőtt az amúgy ravaszul nyájaskodva közelítő fickókra („Fiatalúr, szenyorita, merre van itt Don Pedro tanyája, tudnak segíteni?”), és már vágtáztak is. A lövés (vagy kettő) a semmibe szállt, és ők (ketten) veszettül hajtották Rómeót és Júliát (a két lovat).

    A Moszkitó banda nem a bátorságáról volt híres. Ha egy rablási kísérletnél ellenállásba ütköztek, általában nem bocsátkoztak tűzharcba, hanem sebesen elinaltak a helyszínről. A Rafa Benitez-i postavonat megtámadásakor annyira gyorsan menekültek, hogy még egy korábbi rablásból származó, arany pesókkal teli marhabőrtáskát is elvesztettek, tehát nemhogy nullszaldós, hanem veszteséges volt a kísérlet.

    Ám ezúttal, valahogy vérszemet kaptak, amiben közrejátszhatott az is, hogy Lorena könnyű zsákmánynak tűnt, kalapja leesett, hosszú szőke haja kibomlott, ahogy kétségbeesetten hajszolva lovát (Rómeót) menekülni próbált.

  Topolobampo felé nyargaltak, bízva, hogy elérik a paradicsom-feldolgozó raktárépületeit, ahol már az üzemet őrző fegyveresek megvédik őket. A filmekben az ilyen jelenetek általában pillanatok alatt zajlanak, gyors vágások és már írják is ki a neveket.

   A Moszkitó banda ezúttal elszánt volt és kitartó. Hajnali háromnegyed ötig tartott a hajsza. Guillermo Lozano, a jefe (főnök) most már nemcsak egyszerűen zsákmányt, de nőt akart. „Haz que la chica viva!” Ezt kiáltotta és Manolo belereszketett a képzetbe, hogy mindez (élve kapjuk el a lányt!), mivel jár. Az övében még volt hat töltény, de vajon lesz-e ideje újratölteni, miközben már remegett a félelemtől.

    Az elhagyatott Salina Cruz-i vasútállomásra végső kétségbeesésében hajszolta be végsőkig kimerült lovait a testvérpár. A vékonydongájú Manolo valami vadállati elszántsággal rúgta be az állomásfőnök ajtaját, le is sántult rögtön. Eszelősen rángatta magával Lorenát és tébolyodottan vizslatta hová rejtőzzenek, miközben tudta, hogy gyakorlatilag itt lehetetlen elrejtőzni.

     Kintről hallotta még az üldözők lovainak horkantását, „la mujer será mía”, kiáltotta Guillermo Lozano (a nő az enyém lesz), és belelőtt az állomás ablakába, ami csörömpölve darabjaira hullott. „Matamos al chico” – tette hozzá (a fiút megöljük), hogy a bent rejtőzködőknek kétségük se legyen kegyetlen sorsukról.

      A fenyegetőzést azonban egyelőre nem követte gyors támadás. Manolo az állomásfőnök asztalára nézett. Ott volt egy kinyitott olajos halkonzerv. Armorial, még egy bicska és egy villa is ott hevert, aki falatozni készült sietősen hordhatta el az irháját.

      Lorena furcsa módon nem esett pánikba, kirángatta az asztal fiókjait, s ösztöne jól súgott, az egyikben egy termetes LeMat forgópisztolyt talált, megtöltve, s mellette még három doboz 11 milliméteres Chamelot-Delvigne töltényt. Ahogy a pisztolyt kezébe vette, szemében különös fény villant. „Si tienes que morir” – súgta Manolo fülébe, - „entonces nuestras vidas no serán baratas.” Igen, ha meg kell halni, nem adjuk olcsón az életünket.

      Ekkor valaki már az elreteszelt ajtót feszegette kitartóan. Recsegett az öreg fatákolmány, a sötét vaskilincs zörgött. A nagy vasúti órán a fekete zománc ötös felé pittyent a nagymutató. Manolo és Lorena pisztolyaikat felhúzott kakassal maguk elé tartva feszülten vártak.

 

      Valaki a vállamat böködte. „Mondom, hogy nem lehet itt aludni, fiatalember!”  Csak bámultam ostobán. Engedelmesen feltápászkodtam. „Nem aludtam, csak kicsit elgondolkodtam” – motyogtam magam elé, de a fölöttem magasodó idegen férfi valószínűleg nem halhatta, mert nem reagált. Sötétkék egyenruha volt rajta, bal mellén, a zsebe fölött aranyló jelvény, a Querétaro-i lovas csendőrség sasos címere díszelgett. Sapkájának fekete plasztik sildje árnyékba vonta szemét, de éreztem, hogy ellenségesen méreget.

      Arra gondoltam, hogy alaposan kimagyarázkodom. Végülis nincs rejtegetnivaló titkom. A francia titkosszolgálat alkalmazásában vagyok, de erről csak egy magam készítette detektív igazolvány árulkodhat, ám ezt jó előre gondosan elrejtettem a Népszínház utcai négyes társbérletünk konyhájában a kisebbik hokedli fiókjába. (Ezen van az a Tercsike nagynéném kiselejtezett zöldkockás télikabátjából készített négyszögletes ülőtakaró, amiből egyébként háromszögletű Napóleon kalapot szoktam hajtogatni, de mindegy.)

      Az igazolványomon a felirat amúgy megtévesztő, mert ugyan saját nevemet írtam rá piros ceruzával: Jacques Flash, de a foglalkozás rovatba azt körmöltem: private detective, amit így a Deuxiéme Bureaux sosem ismerne el hivatalosan. 

     Minderről ezt a goromba, ismeretlen fajankót természetesen nem tájékoztattam. Közömbös arccal beadtam neki azt a dajkamesét, hogy sümegi gimnazista vagyok, aki kis kerülővel – érintve Guadalajara ananász ligeteit – épp várakozom a Trans America Express menetrendszerinti járatára, úti célom pedig a székesfőváros.  Kimondatlanul is szerettem volna érzékeltetni vele, hogy nagy hibát követett el felébresztésemmel. Jómagam, mint egyébként a pedagógia csődjének eklatáns példája, természetesen nem fűztem nagy reményeket a tökfilkó megleckéztetéséhez, mármint az abból következő tanulságok levonását illetően.  (Biztos voltam benne, hogy utóbbi mondataimat – ha egyáltalán eljut idáig az olvasásban - fel sem tudja fogni ez a renyhe agyműködésű ostoba. De ez már nem is érdekelt. Megelégedtem annyival, hogy elegánsan – gondolatban, némán – soron kívül kiosztottam cseppet sem hízelgő jelzőimet a számára.)

      „Na, jó. Ha jön a vonat, fölszáll és irány Ciudad Juarez! Nincs több flikk-flakk” – mondta önelégülten ez a hülye, és a nyomaték kedvéért jobb kezét színpadiasan rátette pisztolytokjára.  Nehezen viseltem, hogy parancsba kaptam azt, amit egyébként is tenni akartam. Fegyvertelen voltam, de ez ritkán akadályozott, hogy eszeveszett őrültségbe meneküljek.

       Rebellis szívem súgta volna, hogy dacoljak ezzel az amúgy ésszerű utasítással. Az állomás mögül kakaskukorékolás hallatszott, serpenyőkben sonka és tojás sercegett a tűzhelyeken. Meginogtam. Le is telepedhetnék itt Csabrendeken, vagy hol is vagyok, talán egy takaros menyecskével egy merőben új, egzotikus életformára válthatnék ahelyett, hogy a sümegi kollégium stúdiumain biflázom a latin nyelvleckéket. („Aliquando insanire iucundum est” – ahogy Monsieur Seneca, a Deuxiéme Bureaux vezető nyomozója mondta – néha az is kedves, ha az ember esztelenül él - két Calvados között Szajna parti továbbképzésemen.)

       Ám ebben a pillanatban az idők kezdete óta várt szerelvény egy pöfékelő gőzmozdonnyal az elején begördült az állomásra.

  

 

 

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/49995/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?