Egy nap a tanyán

            Kimenni motorral a tanyára.

            Megint foga közé porzik a kunsági homok, pedig összeszorított szájjal feszíti magát a nyeregben, nem baj. Apa motorja, bőven zsírozva, tele tankkal. Ha nem is használja, mindig startra kész legyen. Ő a haszonélvezője idősebb Jászi Antal rendszeretetének.

            Szikrázó augusztusi délután, lehajt a főútról, a vékony kőrisfánál, amit két éve a platán helyére ültettek, mert olyan fontos, hogy legyen ott egy fa, mint egy kresz-tábla. Ez a Dékány Józsi bácsi telkének csücske. Itt kezdődik a tanyavilág.

            „Megjöttél, Tónikám? Hát az apu hogy van?” Ezt mondja Dékány néni nagyjából mindig, amikor meglátja. Pár éve még kamaszként úgy érezte, felrobban a dühtől. „Megjöttem, megjöttem, minek kérdezi, hisz látja!” – morogta, de csak leszegett fejjel a saját mellébe sziszegte halkan. És erőből visszahiggasztva magát azt hazudta, hogy: „kezitcsókolom Erzsi néni, köszönöm szépen jól”.

            Igen, az apu itt idősebb Tóni, neki még súlya van, nemcsak testileg, de valahogy az egész léte, lénye azt sugallja, ő a tanya birtokosa. (Még akkor is, ha kapatosan az árokba buckázik olykor, s pipere szintje a városban már aggályosnak hatna. De hát minek menne ő a zörömbölő forgalomba, csicsás kirakatok közé kóvályogni?)

            A kiskocsmában van tévé.

            Elég az.

            A saját borát is beoszthatná, meg az engedéllyel főzetett pálinkáját (ne vesszen kárba a lehullott alma, körte, szilva), de valahogy másféle kedvet készít, amit a többiekkel együtt iszik.

            Noha gyakran nem is beszélget másokkal. Csak üldögél, mint aki tovább nem léphet, míg át nem gondolta az életet.

            Azzal meg vagy egy perc alatt végez az ember, vagy soha.

            Nem is akaródzik neki motorra ülni – csak zsírozza, olajozza, törölgeti gondosan, - motorozzon a gyerek. A Tóni. Övé lesz úgyis minden, csak gyakoroljon.

            Buckás a földút, nem lehet, de nem is akar száguldani. Tetszik neki a terepezés, hogy uralja a hepehupát. Ez az átállás része. A városi üzemmódból a tanyaira.

            Innen nézve minden olyan letisztultnak látszik. A sok pesti bolondéria. Ahogy Zsuka nénje mondja: „az a megkergítettség!” Jó, azt is tudja, ő meg attól bolondulna meg, ha ide kéne beszorulnia a tanyára. Szép, meg kedves a bólogató gyümölcsfák karéja, - a sok szőlő ősszel! – de két nap után már megvesz a nyugtalanságtól, miről marad le Pesten!

            Már van technikája arra, hogy ne mérgelődjön Zsuka nénje szavain. Pedig tőle mindig jön intelem: „Te Tóni! Hát te úgy szaladsz, mint akinek futni kell mindig! Az a lyány, az a Zsuzsi, az megétetett téged!” Kínjában csak nevetett. A Ziegler Zsuzsi, majd éppen a gazdag lipótvárosi ügyvéd lánya, az kevert volna valamit a finom angol teájába!

            Lehívta egyszer bulizni a „sápadt, sovány, tápos” pestieket. Mindent úgy néztek, hogy ez „forgatási helyszín”, meg „motívum”. Csak az esti lerészegedés, csak az volt természetes. Apja két légpuskájával elindultak éjszakai vadászatra. Úgy fogták a szinte veszélytelen fegyvereket, mint a vadnyugati filmekben látott winchestereket. (Amúgy apja azért tartotta, mert állítása szerint ezekkel hessintette a seregélyeket a szőlőről. Az egyik egyáltalán nem is működött. A másik meg lőszer híján volt harcképtelen.)

         Jó lett volna csókolózni Ziegler Zsuzsival, de nem jött össze. Ha amaz nem is „étette meg”, ő legalább leitatta volna. De elnyuszizta. „Majd Pesten”, fogadkozott magában.

            Egy incidens volt. Kürti Balázs, ki gyártásvezetőnek készült, légpuskatussal agyonvert egy kígyót a sötétben. Megijedt, ilyesmi a pesti aszfalton nem tekergőzik, s hiába fogták volna vissza, „te gyilkos keresztes vipera!” felkiáltással széttrancsírozta. „Sikló volt az”, mondta egykedvű nyugalommal idősebb Jászi Antal, „nem bánt az senkit.” Mindenesetre az éjjel a vendégek közül senki sem mert a budira kimenni, inkább elosontak a fák közt, erősen felszerelkezve zseblámpával, bottal. De nem volt több találka, a siklók, meg a sündisznók között is elterjedt a hír, hogy veszélyes látogatók időznek a tanyán.

            Jobb így egyedül itt, gondolta a motorral krosszozva a buckák között. Bundás, a szomszéd kutyája nem ugatott, csak nézte, míg elberreg az úton. Micsoda idill, micsoda csönd, gondolta a motorját megállítva, körbenézve a tanya kapujánál.

            Meddig maradjon, ez itt a kérdés.

            Jön Ferke, a bolond. Ugrándozva jön, mint egy kölyökkutya, holott már negyven körüli. Az apja ad neki munkát a ház körül, szüretkor is be van fogva, cserébe meghúzhatja magát a tanyán. „Jaj, a Tóni bácsi! Az aztán a jó ember, áldja meg a Jóisten!” Gazsulál a fiatalúrnak. A haja mintha össze-vissza kihullott volna, de nem, csak magát nyírja egy nagy metszőollóval, attól ilyen zűrzavaros kívülről is. „Minek költsek fodrászra, nem igaz?”

            Nekitámasztja a motort a kerítésnek, s kérdi Ferkét: „mész egy kört vele?” Nem sokat kockáztat, tudja, hogy nem meri vezetni. „Jaj, Tónikám, nem ugrálok én ilyenekre!”, mondja s görnyedten el is himbálódzik a félelmetes járműtől, „hová is sietnék, nem igaz?”

            Egy pillanat alatt felméri, hogy Ferkén tavasz óta ugyanaz a kinyúlt szürke szvetter van, amit még a télen ő hozott neki kiselejtezett ruhatárából. Egészen elszalonnásodott rajta, fel is feslett több helyen, s a környező növényzetet is vissza lehet számolni a beléakadt bolyhokból. „Aztán tippmixőtél, Tónikám? Megnyerhetnéd már a főnyereményt!”, ugrándozott Ferke, míg a kútból szivattyúzta a vizet egy zománcozott kannába.

            Már elunta, nem felelt neki.

            Két nap múlva Pesten feladata van. Végre dolgozhat egy filmforgatásnál.

            Még húzhatja a tanyán az időt.

            Semmi sem fog történni. Csak a puszta létezés egykedvűsége. Nem tudta magának megmagyarázni, de meggyőződése volt, hogy ebből meríthet a legtöbbet. A legtöbbet ahhoz, hogy a pesti gomolygásban, szaggatott, feszülő impulzusok közepette legalább egy arasznyival megközelítse a megnevezhetetlent.

 

                                                                                                       

               

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/49614/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?