Tartalék eső

              „Rózsika, annyira izgulok, még mindig nem jött meg!” Anyám nyugtalanul tett-vett a folyosón. Lement kávézni, visszaszaladt a rejtegetett kis konyakosüvegért. Kasparekné kikémlelt a függönye mögül. A 49-es villamos eldöngetett a kapu előtt. Egy felhajtott kabátgallérú kalapos férfi sietve lépdelt az Astoria felé. Zsebében egy törött sarkú kockacukor, egy kihegyezetlen ceruza, meg egy papírszalvéta, amin egy kék tintával írt telefonszám volt: 389-013. Nagyon fontos lehetett, mert aláhúzták piros ceruzával, de név nem volt melléírva.

              A túloldalon egy nő is felbukkant egy pillanatra. Kék, apró fehér pöttyös kendő takarta haját, arca sápadt, szája vékony, összeszorított. Mozdult a szája, magában beszélt, de csak annyi hallatszott: „soha többet nem megyek hozzá”.

              A Filmmúzeumnál egy elevenen elégetett ismeretlen katona emelt magasba egy füstölgő fehér zászlót. Ez egy film plakátja volt. Tétován szemerkélt valami évszázadokkal korábban az égben felejtett tartalék eső.

                 Gazdátlan céltalanság szivárgott. Az eredeti méreténél egy kicsit keskenyebb, és a fogantyúja már félig leszakadt. De ezen az áron nem mutatkozott jobb ajánlat a környéken. Mindenestre ezt is áthatotta a pállott hónaljszag.

                 Bárki jöhetett bárhonnan. Csak én nem jöttem. Hol vesztem el?

                „Marikám, hoznál be egy kis zsúrkekszet?” Ebben a házban minden a nőktől függött. Apám a perzsamintás mokettel letakart fotelágyban üldögélt. Véletlenül egy kétforintos érme került a pizsamanadrágja alá, de nem vette észre.

               A kihűlt kétkortynyi tejeskávéhoz gondolt még egy kis majszolni valót, nem keményet, műfogsorkímélőt. „Meghalt a lány, de él hűsége, és él szerelme, mely örök.” Rezgett a Simándy hangjától – Kacsóh Pongrác János vitézéből énekelt - a sötétbarna Orion rádió hangfala elé tett képeslap. Ez volt rajta a hónapokkal korábban küldött üzenet: „Ma is vettek vért, de az eredményt a tegnapiról sem tudom. Vérnyomásom első nap 190 volt: MA REGGEL 155/95! Átcsoszogtam a postaelosztóba, de sajnos nem jött tőletek semmi hír.”

              A lap másik oldalán színes fotó a Soproni Állami Szanatóriumról. Békés, derűs park, zöldellő bokrok, piros pad. A piros pad kicsit kopott. És sehol egy ember. Így biztosabb. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának terméke, ára 1 forint 50 fillér. És mintha a mindenkori visszajáró apró is a fotón lett volna, láthatatlanul belehímezve a tájba.

            „Mindjárt! Várj egy kicsit!” Nem a kulcs zörrent a zárban? A konyhaasztalon ott maradt előző napról egy kifli, kiszáradt. (Rokona annak a padlórepedésbe mumifikálódott kalácsmorzsának, amit 1932. június 5-én délután öt óra harminckét perckor ejtett le észrevétlenül az akkori lakó, Schwarcz Dániel órás és ékszerész, miközben aznapi Pesti Hírlapot olvasgatott teázás közben, és amit a második világháborús partvisok és a későbbi államvédelmi porszívók is ott felejtettek.)

           De be lehet áztatni a száraz kiflit tejbe, lehet mákos gubát főzni. Van ledarált mák is a spájzban, csak nem avasodott meg.

            Mosogatni is kellene, gondolta kényszeresen. Rózsika várhat. A hokedlin ott az Esti Hírlap. Megnézni az apróhirdetéseket. Mit adnak el, mit vesznek, ki halt meg.

           „Átragyog az a bús koporsó, a sírgödörből is kiszáll: az ő emléke ez a rózsa!” Túl hangos ez a rádió! Egyre süketebb lesz, gondolta.  

            „Itt a zsúrkeksz! Agyonnyúzol. Ma át kell mennem Tercsikéhez is, egyre rosszabbul van, én már nem tudom, mit csináljak, a Tersztenyák doktor úr is csak ingatta a fejét, mi lesz így velem?”

           Kivett a köténye zsebéből egy bordókockás nagy férfizsebkendőt és belezokogott. „Emilkém, nekem ki ad majd egy pohár vizet, ha leesek a lábamról? Velem nem törődik senki!”

           Apám némán, magába roskadva még jobban lehajtotta fejét. „Drága Marikám” – kezdte, s megpróbált feljebb csúszni a fotelágyon, - „ne aggódj, mindent elrendeztem, az OTP-ben is, meg Halmos Imrééknél is, ami van letétben, minden felett te rendelkezel.” Hogy nekem is félretett egy titkos takarékbetétkönyvet, arról hallgatott.

          A nagyszoba falán Júlia néni nézett áthatóan hideg és számító tekintettel. Szólni már soha többé nem szólhatott, de nézni nagyon tudott, ahogy Fried Pál pasztellel megidézte szellemét. És ez az ábrázolás olyan szuggesztívre sikerült (évtizedekkel később japán tudósok megállapították), hogy kimutatható tényleges hatása a később e falak között éltek szerelmi életére.

         „A Rózsika is sír már, hogy nekem mit kell kiállnom!”

         A rádió pillanatnyi szünet után folytatta. „Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szívemnek adósa!” Mintha fény villant volna Júlia néni szemében. Zöld. Te jó isten, mintha tényleg élne. Vagy legalább olykor életre kapna. Egyik félelmetesebb verzió, mint a másik. Zöld szemfénnyel kel életre a megfestett halott.

         „Kitűnőek az orvosaink” – próbálkozott a fotelágy lakója. „Mindennap beadják a Strofantin injekciót. Tudod, megmondták, hogy ez a poláris szívglikozidok fő képviselője.”

          Anyám csak törölgette a szemét. Mit mondjon? Eljön az, amire nem lehet felkészülni. „Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa!”

         A nagy barna műbőr szandál papuccsá vált, ebbe igyekezett biztonságosan beilleszteni zoknis lábfejét apám. Kezében írógéppel írt papírt tartott. „Dr. Mellháné Főorvos Asszonynak küldöm szeretettel egy régi versemet ’annak viszonzásául’ hogy megboldogult Édesanyám kedvenc magyar nótájának, a „Lehullott a rezgő nyárfa levelé”-nek saját fordítású német szövegét nékem ideadta.”

        Mit kell még elintézni, ezen töprengett. Levél a sümegi iskola és kollégium igazgatónak. Megköszönni mindent, a fáradozást, a kitűnő pedagógiai munkát, de sajnos fiam „különböző okok miatt” nem folytatja ott tanulmányait.

        Majd még átírja. Ez csak a vázlat. Nagyon késő van. Illetve nagyon korán.

        Lekapcsolta a rádiót. Hirtelen megérezte, hogy egyedül van. Megint meghalt mindenki. Jól van, akkor semmi akadálya, hogy újra gyerek legyen. Épp annyi idős, mint egyetlen fia. (De te most már ne halj meg, ne halj meg. Olyan korán. Hatévesen. Édes jó istenem, ne engedd!)

         Meghőkölve vette észre, hogy a falon lévő nehéz aranykeretes képből eltűnt a modell. Így bízzon az ember a rokonaiban. Szökdösnek, semmi nem számít, átdobják magukat a rozsdamentes acéllemezekkel megerősített időkorlátokon.

          Kinyílt a bejárati ajtó. Rózsika állt ott. Kinőttek a fogai, hatásos ránctalanítót találhatott, haja is megbarnulva megsűrűsödött. És az Irányi utcai jelmezkölcsönzőből kivett egy harminc évvel ezelőtti női kosztümöt.  Ki akar kezdeni vele, ezt lehetett gondolni, de akinek felesége, gyerekei vannak, az legyen észnél, bármilyen szoknyabolond.

           „Menj vissza, Emilke, aludjál, mit kódorogsz itt a hidegben!” Ez a feleségem, ez él, gondolta kissé durván elnagyolva. Mindegy, lefekszem, tette hozzá magát nyugtatva.

            Tizennyolc féle gyógy pirulát kellett volna beszednie. De úgy döntött, ki kell hagyni olykor napokat. Jobb így a testnek.

             Majd reggel biztosan megjön a fia. Csak alszik valahol. Az ajkai pályaudvaron. Vagy ha ott nincs pályaudvar, akkor a másodállásában égeti a képeket Firenzében a Savonarola ktsz alkalmazottjaként. Alkalmi munka, de iskolaszünetben ne válogasson az ember. Az autodafé szövetkezet, a lejárt KRESZ-tankönyvek ledaráló üzeme jobban fizet, de oda nem volt kapcsolat. Meg csak feketén alkalmazták volna. Nincs nyugdíjjárulék fizetés,meg egészségbiztosítás sem. 

            „Marika!” Semmi válasz. „Marika!” Túl halkan szólt. De nincs is itt. Lement Rózsikához diskurálni. Kávézni.

            Vagy máshová. Mindegy. Öreg férj ne akarjon tudni mindent.

            „Hogy került ez a kétforintos a seggem alá?”

            Rendet kellene rakni. És ne lehessen csak úgy össze-vissza feltámadni. Nemcsak az adminisztráció kaotikus. De a normális emberi kapcsolatok rovására is megy.

            Ennyi elég lesz mára. Semmi más nem számít, csak a fia jöjjön meg valahára.

            Lefeküdt az ágyra. Betakarózott. Kicsit forgolódott. És nem tudta, hogy örökre elalszik, vagy csak egy pillanatra meghal.

               

      

         

 

          

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/49229/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?