Veszett Róka kígyót öl

            „Aztán, Pestre?” A sofőr sajnos dohányzott. Ettől kicsit hányingerem volt.

            „Aha.” Csak bámultam a sötét országutat. Vajon, haza jutok-e ebben az életben?

             Nyitott szemmel aludtam. A sofőr felerősítette az autórádiót. „Az éjszakai országúton egymagadban meddig élhetnél.” Ez az Omega. Lenéztem a csizmáimra. Fekete, magassarkú, ezüstcsatos. Már alig bírtam a ritmusnak ellenállni.

             Egy jól irányzott rúgással a szegecselt, vastag bőrtalppal kirúgtam az ajtót és dupla szaltóval kivetettem magam. Blöró veszettül verte a dobokat, Elefánt kezében tébolyodottan sikoltozott a gitár. (Rickenbacker A-22-es.)

              Ahogy a fák közül kiléptem a színpadra, a közönség tombolása az egekig szikrázott. Benkő Lacira néztem, aki bólintott, Bach c-dúr prelúdium és fúgájába kezdett. A szemem sarkából még láttam, hogy az amerikai katonai dzsip, ami idáig hozott hatalmas lángkilövelléssel szilánkjaira robbant, a biztonságiak mindenesetre a vörösen izzó roncsba is beleeresztettek néhány tárat automata géppisztolyaikból. 

            „Addig élj, amíg élni tudsz!” Meckyvel együtt énekelte a refrént tízezer kipróbált jó harcos. Együtt álltunk egy mikrofonhoz hajolva, mindketten fekete köpenyben vonaglottunk. A színpad szélénél őrjöngő fiatal lányok próbáltak kezükkel felnyúlni combom felé, egyikük csupaszon kivillanó melle a csizmám orrához ért.

            „Mindjárt Ajkához érünk” – mondta a sofőr, - „ott lekanyarodom Tósokberend felé, úgyhogy ki kell szállnod.” Mit mondhattam volna? Motyogtam, hogy köszönöm, és lekászálódtam az ülésről.

            Hidegebb lett. Mindegy. Gyalogoltam tovább a megkezdett úton. Nagy hiba volt, hogy nem hátizsákom van. De ez is mindegy. Beljebb megyek a koromsötét fák közé az út mellől. Nem jön szinte senki, de pisilni mégsem illik csak elbújva.

           Senki sehol. Bevillant, hogy semmi önvédelmi fegyverem sincs. Susogtak a lombok. Figyeltem a sűrűbe. Legalább egy botot szedtem volna.

           Megrázkódtam. Colorado Springs. 75 miles. A tábla nem lehet tévedés. (Néhány plusz mérföld belefér.) Egy hippi kommuna tanyázott itt. Elővettem a gyűrött, szakadt újságkivágást, hogy ellenőrizzem. A Frankfurter Allgemeine Zeitung fekete-fehér fotóján félmeztelen, virágmintákkal hímzett farmeres nők és férfiak pózoltak. Egyikük lábán olyan bakancs volt, amiből köröket vágtak ki. Ezt megigézetten bámultam. Ha ilyen lábbelihez juthatnék, tűnődtem, sokkal több esélyem lenne az egész életemben.

            Gyanús csörgést hallottam. Oldalról a lábam felé kúszott. Gondolkodás nélkül előrántottam aktatáskámból a forgópisztolyomat és a sziszegő árnyékba lőttem háromszor egymásután. Ijedtemben vad lettem, mint Veszett Róka irokéz főnök. A szívem gyorsütemű dobogását hallottam.

             A döglött kígyó mellett ott hevertek iskolai füzeteim szétszóródva. Iszonyodva guggoltam le. Kitéptem a matekfüzet középső két lapját, s a szétgurult holmik között megpróbáltam megtalálni a doboz gyufát, amit reményeim szerint magammal hoztam.

            Ott volt a dobozka. Kicsit túl közel a tetemhez. Óvatosan felvettem, s megpróbáltam lángra lobbantani a füzetlapot. Eltörtem két gyufaszálat. De harmadszorra sikerült tüzet csiholni.

            Az erdő szélén - egy, vagy több alak – villámgyorsan iszkolt a sötét sűrűbe. Sejthettem, hogy nem vagyok egyedül ezen az úton.

            Mindent visszapakoltam, s továbbmeneteltem. A kígyó talán csak egy ártatlan sikló volt. Nem vagyok igazán természeti ember, a pesti nyolcadik kerületben éltem eddigi másfél évtizedemben, ott nincsenek csúszómászók.

             Vörösesbarna sivatagba értem. Valami hatalmas erőmű – ámultam. Eszembe jutott, hogy emberemlékezet óta nem ettem, nem ittam semmit.

              Egy kiterjesztett szárnyú öles madár szállt el az óriási kémények felé. Úgy döntöttem kis pihenőt engedélyezek magamnak. Leültem egy kilométerkőre, ha mégis jönne egy autó, mindenképp észrevegyen.

              Kényelmetlen volt a kövön ülni. Átkutattam megint a táskám. Már egy száraz krumplicukorral kiegyeztem volna, pedig amúgy utáltam.

              Csak egy levelet találtam. Gépiesen beleolvastam. Nem volt lámpa, de az erőmű mintha beragyogta volna a völgyet.

              „Mindenekelőtt külön megköszönöm azt a kedves figyelmét, hogy válaszadás előtt várt pár hetet – hátha javul valamit Gabikám tanulmányi eredménye… és ez úgy látom részben sikerült is: Igaza volt Önnek: nagyon elszomorított volna, ha a biológián kívül más problémája is lett volna fiamnak. Hálásan köszönöm a részletes kimutatást a tanulmányi eredményéről (Gabikám ezt szóban közölte is velem itthon létekor, és így igazolva látom őszinteségét). Jellemrajzához annyi a meglátásom, hogy Gábor fiamnak szerencséje van, hogy olyan osztályfőnökhöz került, aki nem csak kitűnő pedagógus, hanem ezen kívül pszichológus is: ezzel kapcsolatban Gabiról nekem is az a véleményem, hogy nagyobb szorgalmat kell tőle elvárnunk, hiszen értelmes és intelligens gyerek. És tökéletesen egyetértek Önnel abban, hogy a sport feltétlenül helyre billentené labilis idegrendszerét, nemkülönben a jellemkialakításra is kedvezően hatna.”

             Szégyelltem magam. Tehát így beszélnek rólam a felnőttek. Imádott apám hízeleg annak a hidegszívű tanárnőnek. Még hogy biológiai problémáim lennének!  De tényleg. Alapító tagja vagyok a Deep Purple együttesnek. Virtuóz dobolási technikámról méltató szakcikkeket közölt a New Musical Express, meg az Ifjúsági Magazin. Hadi érdemeimről most csak annyit, hogy részt vettem a borogyínói ütközetben, vakmerő lovassági ellentámadással akadályoztam meg az ellenség bekerítő hadműveletét, Bonaparte személyesen tüntetett ki a Becsületrend tiszti keresztjével. Háromszáz irokéz indián szövetségessel Poughkeepsie visszafoglalásában is oroszlánrészt vállaltam. Ezen kívül a Kisfaludy Sándor Gimnázium felolvasási vetélkedőjén szép magyar beszédemért iskolai második helyezést értem el.

               Csikorogva lefékezett mellettem egy kis teherautó. „Hey, boy! Where do you want to go?” Felkaptam egy öles fát, s mutattam Buda felé. Ki volt száradva a szám, csak motyogtam, eltévedt lovas vagyok, vak ügetésemmel a süket ködben lapultam. „Jól van, ne éld bele magad, a vasútállomásnál kiraklak, nekem már fájront van” – mondta vidáman a fiatal sofőr.

               Lélekben már föladtam. Honnan jött ez az elátkozott ötlet, hogy stoppal jutok haza. Kétezer ötszáz tengeri mérföldet, át a Bering szoroson, Alaszkánál jobbra fordulva a második rezgő nyárfánál, a csontkeménységűvé fagyott tundrák kietlen hómezőin át, mégha váltott kutyaszánnal is, és alkalmanként tűzharcba keveredve portyázó kaolin szabadcsapatokkal…

               A vasútállomásig már négykézláb kúsztam el. Rozsdás láncokkal és két öklömnyi vaslakattal lezárt várótermet találtam. Előhúztam bajonettem és pengéjével megpróbáltam kipattintani a zárat. Nem sikerült. Mintha évszázadok óta rohadt, rozsdásodott volna egybe a homályos üvegű ajtó a sötétbarna, olajos fakerettel. Gyufát gyújtottam, s beáldoztam újabb lapokat a matek füzetemből.  Hunyorogva próbáltam kibetűzni a szakadozott menetrend feliratait. San Francisco, Yerba Buena Island, 5,25 a.m. Nem, ez a kitérő nem fér bele, villant be félig már alvó agyamba az aggodalom.

               Hirtelen meghőköltem. Egy szakállas, kistermetű, köpcös férfit láttam meg a pókhálós üvegben tükröződni. Semmi kétség, kétsoros gombolású kék lovassági zubbonyán a Grand Armée felségjeleit ismertem fel, háromszögletű kalapján a francia huszárok egyértelmű toll díszítése lengett, ha kissé leszegényedve is.

                Semmi kétség, ez én voltam. Határozottan elfáradtam az úton, a próbatételek elmélyítették tizenöt éves arcom barázdáit.  „El pago abierto a las cinco en punto”- hallottam ekkor egy borízű hangot. (Duckhorn Migration, 1875-ös évjárat.) Az ősz bajszú testes vasutas hunyorogva vizslatta, ahogy zavartan bőrövem tokjába illesztettem bajonettem. Megráztam a fejem, hogy jelezzem, nem értem mit mond, de mielőtt megismételte volna, s jobb keze széttárt ujjaival mutatta volna a számot, s baljával a pénztár felé bökött, rájöttem a megfejtésre.

                Hajnalig be kell rendezkednem a gyötrelmes várakozásra. Semmi nem segít átvészelni, takaróm sincs, és egyre hidegebb volt. Mindenestre leültem a kemény fapadra és táskámat ölemben tartva óvatosan behunytam a szemem.

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/47884/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?