Könny, vér, palást

 

        Teljesen hülye vagyok. Már mindenki úton van. A környékbeli fiúk - Ukk, Lesencetomaj, Csabrendek, Gógánfa szülöttei – már élvezik az otthon melegét. Órákkal korábban elkezdődött a téli szünet. Egy gesztenyefa is majdnem elindult. Rázta a szél, de még vonakodott.

         Már elmehettem volna én is. De nem mentem ki a pályaudvarra.

         Rám kétszáz kilométer várt. Országúton. Gyalog.

         Ezt határoztam el hősiesen. Magam erejéből jutok haza. Valahogy. (Stoppal.)

         Jack Kerouac baszta fel az agyamat, még pár nappal korábban. Bejött éjjel a paplanom alá és zseblámpa fényénél közvetlenül beledumált a tizenöt éves agyamba. („Listen to me, kiscsávó, listen to me! Most tényleg mi a faszt erőlködsz te itt, he? Azt hiszed, hogy be tudsz illeszkedni ebbe az ostoba, merev, erőszakos rendszerbe, állott vizű vidéki pocsolyába? Kapd össze magad, mutasd meg, mire vagy képes!”) És nézett ki a gyönyörű fejéből villogó szemmel. Delejesen nézett, csak kussolni tudtam a paplan alatt.

          Minden erőm elhagyott, kidugtam a fejem a mélyből, hogy levegőt vegyek. Bámultam a barokk freskókra, a plafonra. Krisztust korbácsolták rómaiak. Barokk pompával évszázadok óta. Szenvedés, pokoli kínok, de minden ünnepélyes. Szépen – emelkedetten – megfestve. Könny, vér, palást.

          A szenvedésről eszembe jutott Balázs János, aki még Pesten mesélte, hogy egy hadifogolytáborban egy rabnak egy őr nő felizgatta a nemi szervét, majd az ejakuláció előtt szikével kiherélte. Azt állította, hogy fényképsorozaton látta ezt. (Nem hittem el.) „Őr nő” – úgy képzeltem, már ez a szóösszetétel a Balázs titkos vágyairól árulkodott, mint valódi rémtettről.  

          Milyen szegényes, szánalmas az én gyötrődésem. Hiszen nem is bánt senki. Csak a puszta létezés. A sivárság. (Holott püspöki palotába szállásolva, intarziás ajtók, kovácsoltvas díszek, aranyozott blondel keretek, freskók között.)

          A hang, aki szólt hozzám inkább Ginsbergé volt. De Kerouac szövege. (Egy kicsit a Perge Ferire is hasonlított, aki egy este részegen szökött vissza a kollégiumba, de kibírta, hogy csak a zuhanyzóban rókázta ki magát, igaz, akkor alaposan. Viszont villámgyorsan lezuhanyozott, jéghideg vízzel, igazi hős, le se bukott, ami a csoda kategória volt a koleszben.)

          Összecsomagoltam és belegondoltam. Tartalék pulóver, még egy pár zokni (piros, frottír), egy fehér nejlon ing, egy alsónadrág, kicsi körömkefe, fogkefe, fogkrém (több fogamat nem engedem kihúzatni), egy könyv (Vernétől a makacs Keraban), notesz, golyóstoll (piros, Schneider felirattal).

           Egy pillantás Bulova karórámra: 17 óra múlt 17 perccel. Ez rettenetesen késő. Az esti csönd néma tonnákkal ereszkedett alá. Egy gyermekláncfű akart sóhajtani, de a felénél száraz pitypanggá válva zuhant a semmibe, rögtön a vár alatti vizesárok közepébe. (Vagy mellé, nem tudom.)

            „Te még itt vagy?” – rikkantott Karcagi Pisti, és már viharzott is el az utolsó buszjáratot elcsípni, lógott nyakából a barna sálja, mint egy laposra klopfolt, penészfoltos kolbász. Mit mondhattam volna? A waterlooi síkságon várom az utolsó rohamot.

           Óvatosan kidugtam a fejem. Sivítva csapódtak be mellém a lövedékek. Mögöttem egy ulánus némán összerogyott. A szűnni nem akaró kartácstűz ropogásában is tisztán hallottam, ahogy a nyakából lehulló aranylánc finoman megcsörrent egy öklömnyi szikladarabon. Pont a nyakát találták el, rögtön meghalt.

           Önkéntelenül az elröppenő színes zománc medál után kaptam, amin Szűz Mária volt, karjában tartva a kisded Jézust. A fedezék rejtekében elővettem az egyik papíromat, amin a puskám volt (még napokkal korábban másoltam). Magamban motyogtam: „az elektródon levált anyag tömege egyenesen arányos az áramerősséggel és az elektrolízis időtartamával.”

            Leclerc és emberei visszavonultak a domb mögé. Ha bekerítenek, és onnan próbálnak hátba támadni, – okoskodtam – akkor előbb őket kell harcképtelenné tenni a támadóknak. Ám egyelőre csak süket csönd volt ezen az oldalon.

             Faraday törvénye (még csak az első), úgy döntöttem ráér a szünet utánra. Belakatoltam vasszekrényem, fogtam a táskám és „kilőttem magam földkörüli pályámra”. Gyorsan sötétedett. De bíztam abban, hogy hamar felvesz egy autó.

             Szervusz, tejivó, szervusz, posta, szervusz, buszpályaudvar! Szépen elköszöngettem mindentől, ahogy lépkedtem szaporán ki a lakott területről. És szervusz, Ditte, te hűtlen lány, aki lelépett, mielőtt még elkezdődött volna… mi is? Közös történetünk? Ez olyan ostobán, mesterkélten hangzik.

             Senki nem volt az úton rajtam kívül. Lehet, hogy félnem kellene? Ha egy kóbor kutya kerül elő, harapós? Egy bot kellene, ami adott esetben önvédelmi husáng lehetne.

             Már a temető mellett lépdeltem. A holtak lélegzetvisszafojtva vártak. Időmilliomosok. A semmittevés örökös világbajnokai. Nem csinálnak semmit, de félelmetes birodalom polgárai.

             Mentemben odanéztem. „Örökké emlékezünk Rád.” Ezt olvastam el egy kőről. Nem vitatkoznék semmiképpen, gondoltam konfliktuskerülőként.

             Alig haladtam. Kétszáz kilométerből egyet lejártam?

             És egyáltalán. Ez az út visz Budára? Sötéten hallgattak a fák.

             Az erdő mélyén ellenséges katonák lapultak, ebben biztos voltam. Emlékeztem, amikor elkapták Cartouche-t, nem irgalmaztak. Két lovas vitte egymás között a kezeinél fogva nyeregkápákhoz kötözött hőst. Vallatáshoz tölcséren át itatták vízzel. Cartouche (Jean-Paul Belmondo) nem vallott. A Nap mozi egész közönsége döbbent csendben, pisszenés nélkül nézte, hogyan kerül ki e csávából. (Vagy elbukik, szívettépő drámában.) 

             Több autó elment mellettem. Lengettem karom, de hiába. Felnéztem az égboltra, hátha onnan mutatkozik jel. Mutatkozott is. Baljós borongás. Sötét gomolygás.

             Leszegtem fejem. Néztem a cipőimet. Egy, kettő. Egy, kettő. Csipkebokor vessző. Három, három, te leszel a párom. Hopp, egy döglött gyík. Összerázkódtam.

             Nem álltam meg, de elkezdtem zsebeimben keresgélni. Azért a bicskámat a kezem ügyében szeretném érezni. Eddig még alig jött autó, s közülük egy sem állt meg. A Vida Krisztián azt mondta, hogy előbb-utóbb mindig felvesz valaki.

             Egy teherautó is jó lenne. Még másfél kilométer és Gyepükaján. Aztán Káptalanfa. És a messzeségben Devecser. Óránként mennyivel trappolok az út szélén?

             Hirtelen ötlettől vezérelve a következő útelágazásnál befordultam balra, dél-nyugat irányába. Egy fehérlő domb látszott, mögötte furcsán dús növényzet. És valami meleg pára áradt. Becsuktam a szám és megpróbáltam mélyet szippantani az orrommal.

              Egy meghökkentően termetes, sárgacsőrű madár rebbent fel, azt hittem összeesek, úgy megijedtem. A szag – bevillant egy emlék – a budai Rudas fürdőé volt, a gyógyvíz egyszerre taszító és vonzó büdössége. Az apu vitt el oda, „jót tesz a gőz”. Mesélte, hogy egyszer egy férfi javasolta neki, törjenek sót. Ami abból áll, hogy háttal állnak egymásnak, először az egyik emeli a másikat, majd fordítva. Mindez fürdőnadrág nélkül, kis köténnyel takarva. Ő emelt is rendesen, ám a másik férfi megfordult, s úgy akarta hátulról molesztálni. „Levágtam a földre.”  

            El fogok tévedni, zakatolt a szívem. De képtelen voltam visszatérni a rendes útra. Sőt, egyre sebesebben loholtam be az ösvényen. Zakatolt az agyam, ha ez Pusztamiske felé egy kitérő, akkor még lehet, hogy le is rövidítem az utat. Viszont teljesen elment a maradék eszem, mert itt aztán egy autó se fog jönni.

           Vak azért nem vagyok. Láttam, hogy az ösvényt szegélyező sűrűben mozog valami. Állat, valami róka? Vagy ember? Kiszáradt a szám. A zsebemben csak ceruzacsonkot (golyóstollból maradt műanyag kupakkal a végén, hogy ne törjön ki a hegye), zsebkendőt, radírt, körömvágó csipeszt (Amerikából hozta egy rokon) és egy spirálfüzetet tapogattam ki. Bicska, de még zseblámpa se volt nálam.

          „You will die here” – hallottam a hátam mögött. Megfordultam, de senki nem volt ott. Nyugalom, nem megőrülni, higgasztottam magam.

           Csak mentem tovább. Már nem érdekelt, hogy bokáig ér a meleg gyógyvíz, akárhogy ügyeskedtem kőről kőre lépkedni, már a zoknimig átáztam. Nyilván a sárosfői halastavak felé keveredhettem, de akkor is furcsa, hogy egyre inkább trópusi lett az erdő.

         Vissza is fordulhattam volna, de már abban sem voltam biztos, hogy rátalálok eredeti utamra. Bevillant, hogy tényleg itt kell elpusztulnom és soha többet nem jutok vissza Budapestre.

          Bármilyen gyávának tartottam magam, most elfogott valami masszív egykedvűség. Értelmetlen volt eddigi tizenöt évem erőlködése, hogy valami célt találjak létezésemnek. Értelmetlen lesz végzetem is itt a dzsungelben.

          Fény villant mögöttem. Önkéntelenül oldalt léptem, egy kis teherautó gurult el mellettem, s lefékezett előttem vagy tíz méterre.

         Odafutottam, s benéztem az első ablakon. „Nahát, azt hittem egy öregember vánszorog itt az úton” – mondta a pörgekalapos, kövérkés sofőr, szája sarkában rövid cigarettával, - „na, szállj be!”

         Hogy le lehet ülni egy autóban, ez valami kéjmámor. És még visznek is. Az egész testem hálát érzett, hogy moccannom sem kell. „Ajkáig megyek” – mondta a sofőr. Delejezetten bámultam az utat. Halvány aggodalom volt bennem, hogy az még az utam fele sem. De még csak este tizenegy múlt pár perccel.     

             

 

 

         

             

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/47182/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?