Sárgaborsó

            „Lemész az iskolaorvoshoz?” A délelőtti nap teljesen feldúlt. Januárban májusi fények!

            Csak ráztam a fejem, hogy „nem”. Keresztes Imre már lépett is ki a betegszobából. Elgyengülten néztem ki az ablakon. Tétován megfogtam a bögrém, belenéztem. Tíz óra múlt hat perccel. Volt még vagy kétkortynyi kamillatea az alján.

            A szomszédos templomban megkondult a harang. Á, rosszul jár az órám! (A templom nem tévedhet.) Kicsit kilazítottam a két sállal betekert nyakamon a kötést.

           Mégsem ittam meg az alját. Elég volt a szaga az orromban.

           Ritka alkalom, nem mentem ma suliba. Nem kellett szimulálnom (ez soha sem fordult meg a fejemben), egyszerűen nem bírtam abbahagyni a prüszkölést. Levonultam a hálóból a többiekkel reggelizni, de az amúgy hidegszívű Máté tanár úr kihívott a folyosóra, majd rövid diagnosztizálás után („nézz a szemembe! add ide a csuklód, hadd ellenőrizzem a pulzusod!”) elküldött a betegszobába. Ő maga hozta utánam a forró kamillateát, meg egy szem Kalmopyrint, amit külön csapvízzel nyeltem le, olyan forró volt még a tea.

        Hirtelen könnyűség fogott el, hogy nem kell részt vennem a gyötrelmes iskolai órákon. És egyúttal valami piszok rossz érzés is, hogy dezertőr vagyok. Lemaradok, bár amúgy is csúszok egyre lejjebb. A rossz érzés mindenképp garantált. Kintről madárcsiripelés hallatszott, ők nem törődtek semmivel. Ha januárban van tavasz, nem ellenkeznek.

        Az ágyban – ugyanolyan vaságy volt, mint a hálóban, csak nem emeletes – magam mellé vettem füzeteim, könyveim. Matematika munkafüzet, földrajzi atlasz, A lángban álló szigettenger. A püspöki palotában berendezett hídfőállás jól védhetőnek látszott. Nyolc mesterlövész helyezkedett el a tetőn, egy Gribeauval ágyút a teraszra rakattam (inkább csak látványelemnek), jobban bíztam De Poclain lovas dragonyosainak gyorsaságában. Jean-Baptiste, le vengeur (a bosszúálló), és Captain Leclerc egyelőre tartalékerőként a háttérben maradt egy számomra is ismeretlen rejtekhelyen.

        Így bebiztosítva, haladéktalanul államügyekkel kezdtem foglalkozni.

        („Drága Marikám, a k. Gábor levelének megörültem, de a tartalma, hogy te a szanatóriumban vagy nagyon lehangolt. Marika, drágám, senki sem maradhat ezen a világon örökké! Mindnyájunknak el kell menni. Az igaz, hogy nagyon fáj, de mit tudunk tenni? Az a megnyugvás, tudom, hogy mindent megtettél. Lelkiismereted tiszta.”)

        Ezt a levelet Irénke néni küldte Pittsburgh-ből. Komoly fegyverszállító volt évekkel korábban, az „eredeti fegyverfelhalmozás” korszakából. Két forgótáras Colt pisztolyt hozott indián díszítésű bőrtokban, övvel. Készült is fénykép közös Hármashatárhegyi kirándulásunkon, ahová magammal vittem ezt a gyönyörű ajándékot. (Papírpatronos volt, nem lőtt ki semmit, de olyan káprázatosan nézett ki, hogy az egész iskolában híre ment. Természetesen nem hoztam magammal.)

        Irénke néni sorait anyu a saját levelével küldte ide. Aki meghalt, az az egyik húga volt, a Terike. Kedvenc nagynéném, aki a lakóházunkban lévő Kicsi eszpresszóban volt kávéfőző. Rendszeresen ott reggeliztem iskola előtt, tejszínhabos kakaót, mákos búrkiflivel. Ez volt a példa, hogy a legtömörebb szegénységen is akadhat hajszálrepedés, és szivároghat legalább nyomelemnyi kényeztetés.

       („Örülök, hogy vallásosként lett eltemetve, nyugodjék békében, és imádkozom, hogy béke legyen a világon! Sajnos ez egy nagy kérés! Csak arra kérlek, legyél mindig jó a d. Anyukádhoz, megérdemli.”) A levél tehát nekem is szólt. A felfoghatatlan távolságból, az Óperencián túlról.

       Jean-Baptiste lépett be a terembe. Fekete térdnadrágja sárosan lógott rajta, ezüstcsatos cipőin lótrágya, bő fehér ingén kardvágás nyoma, vérfolt, bőrövében forgótáras, hosszú csöves pisztoly, kezében vékonypengéjű tőr. „Oui, c’est moi, mon ami!” – emelte meg teátrálisan háromszögletű fekete kalapját, - „Jean-Baptiste, le vengeur!” Fűzte hozzá, mintha nem lenne biztos benne, hogy ripacskodás nélkül is elhiszem, valóban ő az, a wagrami csata egyik hőse. (Legalábbis így mesélte.)

      Erőtlenül hanyatlottam vissza. De hanyatlás közben ügyeltem rá, hogy a kispárnám alatt rejtegetett titkos bronzkart meghúzzam. Egy pillanat alatt alábucskázott az egész vaságy a betegszoba alatti üregbe. Jó volt az ösztönöm, Jean-Baptiste forgópisztolyának egész tárját belelőtte ágyamba, s csak szerencsémnek köszönhettem, hogy az ellenséghez átállt bosszúálló ördögi terve kudarcot vallott.

      Még átvillant agyamban, hogy aznap matekdolgozat is lett volna. Két halálos veszedelemből ugrottam ki. A palota alatti kazamaták felé rohantam. Fejem forró volt, de fürge pipaszár lábaim szinte röpítettek. Nyoma sem maradt a reggeli meghűléses tüsszögésnek. Tivadar bácsi, a szekerével a várhegy felé vánszorgott, két lassú lovával, Rob-bal és Roy-jal. (A legutóbbi nagy európai háborúban amerikai fogságba esett a helybéli öreg (foglalkozása szerint kocsis), s hálából a jó bánásmódért nevezte el így, angolosan a két hűséges teherhordó állatot.)

       Tigrisbukfencet vetettem, s a szekér alatt villámgyorsan átbújva próbáltam kereket oldani. Nem bíztam a kollégiumban. A szemem sarkából mintha Lenner igazgató urat láttam volna, hogy a szürke öltönyös, tömött bajszú, mokány férfi épp kilépett a püspöki palota kapuján. („Eszeveszett öreg” – sziszegtem megrészegülve pillanatnyi megmenekülésem mámorától, - „bottal ütheted a hűlt helyem nyomát!”) Láttam, hogy hogy zordan hátranéz, hidegen villan a szeme, de nem vett észre.

       Egy pillanatra megálltam, hogy ezt a fordulatot kockáslapú, spirálkötésű zsebnoteszembe belefirkantsam. (Később szégyenkezve kitéptem és miszlikbe szaggattam, hogy milyen modoros, mesterkélt, kiagyalt hülyeség. De előtte még golyóstollal olvashatatlanná satíroztam.)

       A településről egyelőre nem menekülhettem el. A szomszédos háztetőkön láttam a mesterlövészek puskáinak csövét megcsillanni. Tudtam pontosan, hogy sok jóra nem számíthatok. Kegyelemre például semmiképp.

       „Le d’argent… le d’argent, monsieur!” Toppant elém váratlanul egy fura kicsi alak. „Hát te meg ki fia borja vagy?” – kérdeztem vissza magamnak is váratlanul, csakhogy időt nyerjek. Közben egy pillanatra sem álltam meg. De a Kossuth Lajos utcai tejbolt kirakatában tükröződve tökéletesen láttam, hogy kivel hozott össze jó sorsom. 

        „Tu aime les films policiers, n’est pas?” A furcsán mosolygó alak nem volt más, mint maga Pif, le chien. A Vaillant című kedvenc képregényújságom emblematikus figurája. A kutya. Arra sem volt időm, hogy ámuljak, hogy került ide, mikor látnom kellett, hogy jómagam sem Lieutenant Gerard Dubois vagyok, aki a reggeli borotválkozó tükörben még az alsós gimnazisták jellegzetes fintorgó pofázmányával nézi önnön szőrtelen ábrázatát, s kiköp arra a kérdésre: „Quoi tu lis?”

        Nem, nyugalom, ez csak káprázat, abból is az egyszerűbb fajta. Nyilván elaludtam a betegszobán, lázas lehettem, épp a Pif újságot nézegettem, ennyi lehet a megfejtés. De azért betámolyogtam a tejboltba.

        „Úristen, mi történt veled?” – hallottam Rózsika, a tejboltos néni hangját. Felemeltem mutatóujjam, csepegett belőle a piros vér. Az ajtó, az ajtóval megkarcoltam, hebegtem zavartan.

       Kint az utcán ekkor fémes csörömpöléssel, sűrű patadobogással elnyargalt egy kis csapat lovas katona. Ha jól láttam lengyel ulánusok voltak, egy kis piros-fehér zászlós dzsidát is észrevettem. (Nem, tévedtem, inkább elzászi hegyivadászok voltak az egyenruhájuk alapján. A zászlójuk pedig átlósan piros, kis arany koronákkal, fehér bourbon liliomokka.)

      Otthagytam Rózsikát a tejboltban. Nem kell ma kakaó. Sem franciasaláta. Tovább olvastam a levelet.

     („Még mást is mondok, talán nincs jogom hozzá. Bocsáss meg. Vallási szempontból nem szabad az elhunyt ruhaféléit megtartani. Cipőt, papucsot kidobni. Ami még hordható, szegényeknek odaadni.”)

     Belegondoltam, hogy Austerlitznél, Borogyinónál, Wagramnál és a többi csatatéren rengeteg pompás uniformis hátra maradt. Nyilván a környékbeliek jó csomót összeszedtek, az se számított, ha véres, ha szakadt, lyukas.

     39, 8. Napközben. Ennek fele se tréfa. Csatakosra izzadtam magam. De nem. Ez még az esti lázmérés, elfelejtettem lerázni.

      Sárgaborsó leves. Borzalom. Kihányom a belem, úgy utálom már a szagát is.

      Mint egy kísértet, lelengedeztem az alagsori ebédlőbe. De Poclain és Leclerc az ablakmélyedésben kanalazták gépiesen levesüket. Fegyvert nem láttam kezük ügyében, a kapitány csak ledobta a gyalult fapadra fekete köpenyét, amin ott ragadt a felcsapódott sár. Kardja a csatlékkal a döngölt padlón hevert borjúbőr nyeregtáskája mellett. (Arra gondoltam, hogy fizettek-e, vagy szereztek menzajegyet?)

      A konyhából zene szólt. Majd egy férfi hangja hallatszott. „Szombathelyen irányította a csapatot, és immár öt éve szakosztályvezetőként dolgozik a klubnál.” Aztán trombita harsant. A fekete mosogatóban volt egy rádió.

      Egy fehér köpenyes (osztrák?) tisztet kísért át két szuronyos gárdista a mosókonyha felé. Néztem a foglyot, szája vékony, összeszorított és lefelé görbülő volt. Fehér tollas sisakját nem vették el, ettől még méltóságteljesebbnek tűnt. Nyilván kihallgatják, és aztán bezárják a pincébe.

      „Leírod most a matek leckét, vagy fölvigyem a betegszobára?” Branczik Laci ült le mellém. Kinyitottam a szám, hogy feleljek neki, de csak köszörültem a torkom. Ildi néni, a konyhás kinézett a kis ablakon.

       Mindenképpen hazautazom pénteken este. Erre gondoltam elszántan. Mégpedig autóstoppal.

       Egy nap alatt kell meggyógyulnom. Semmi más nem érdekelt. De az erőt adó borzalmas levesbe képtelen voltam beleenni.

     

     

        

    

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/46862/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?