Micimackó géppisztolya

Rengeteget tanultam a kollégiumban. Például, hogyan kell a délutáni stúdiumokon úgy aludni ülve, hogy az ember álmában se felejtsen el lapozni. Rettenetes jelenetet láttam egyszer. Amikor Stróheim Laci (nem így hívták) gyanútlanul csukott szemmel meredt a másodikos fizikakönyvére, s picit sem horkintott, ám Hajnau Zoltán (nem ez az igazi neve) nevelőtanár csöndben, óvatosan, hogy idő előtt fel ne rezzenjen, beült elé. Babits Mihályt utánzó pózban, tenyérbe támasztott arccal, s figyelte a békésen szuszogót, mint egy boa constrictor, aki felfalni készül kis áldozatát.

          A kollaboráns többi kollégista gyáván kussolt, s titokban örült, hogy épp nem ő a takarmányállatka, akit elkapnak.

          Idilli kép volt. Békés. Szelíd. Hajnau kedvesen, megértőn, mosolyosan nézett. És várt.

          Az ülve alvó valamit megérezhetett szendergése mélyén. Talán az őt körülvevő csönd állaga itatódott át valami furcsa mellékízzel, tán a bürök halálos veszélyt jelző zamatát ízlelte. (A másnap délutáni kimenő veszni látszott.)

          Visszafojtott vihogás is derengett a délutánban. Olyan jó meleget árasztottak a vaskályhák, ebben röhögni, vagy aludni kell, nem magolni.

          Meddig tartott ez a kis jelenet?

          Egy percig sem.

          Stróheim Laci óvatosan hunyorogva nyitotta szemét. Óvatosságra itt már semmi szükség nem volt. Hajnau nyitott szájjal mosolygott ádázul és biztatóan, kicsit bólogatva igenlően rázta is csontos fejét. „Na, na, na?” Mintha kérdezte volna a kérdezhetetlent.

          Évekkel később a Magyar Néphadsereg külső Váci úti laktanyájában, az egyik őrtoronyban a fegyelmezhetetlen Piros honvéd járt hasonlóképpen. Csak éppen nagyobbat kockáztatva.

          Ott már mindenki ismerte az úttörőélet egyik apokrif pontját, ami szerint az úttörő, ahol tud, pihen. Katonaként a kialvatlanság folyamatos állapot. Gyakorlatilag alvás után máris újból aludna az ember. („Pihenés után édes a pihenés” – így szólt tautologikusan a tan.)

          Őrségbe vezényelve mindez kissé komplikáltan abszolválható bölcsesség. Bár a veszély által – fogda, kimenőmegvonás –, a veszély ellenében még vonzóbb.

          Valaminek ellenében aludni, ez már szinte hősies.

          Vadásztak is az ilyen mártírokra. Az ügyeletes tisztek kiegészítő sportja az általános sanyargatás mellett az illegális alvók elkapása volt. (Ebben az evolúciós láncon a kollégiumi nevelőtanárral egy liánon csüngtek.)

          Nem voltam jelen Piros honvéd dicsőséges bukásán és felmagasztóládásán. Ám nyugodt lelkiismerettel hagyatkozom a szóbeszédre. Ha színeztek rajta az elbeszélők, csak a népdalok, mondák, regék sorsa teljesedett be rajta. („Vannak szép népdalok, és vannak még szebbek.”)

          Piros tehát elhelyezkedett az őrtoronyban. Eleinte nézi az ember a tájat. A Váci utat. Az eget. Nézegeti a nyakában csüngő AK47-es géppisztolyt. Jön-e az ellenség.

          Az ellenség persze gubbaszt a vackán. Valahol a gyönyörű Ausztriában. S álmában – mert alszik a nyavalyás, biztosan – álmában vigyorog kajánul. Azért se támad, esze ágában sincs strapálni magát.

          Lustaságból békeszerető. Ez az igazi megbízhatóság, mert ez a lélek legmélyebb vágyából fakad. Hiába hajszolják a kardcsörtető, militarista, imperialista, neokolonialista, revansista hatalmak, ő, az ellenség nem támad. Helyette alszik az alpesi hüttében, kortyolja grogot, lapozgatja a Spiegelt, jódlizik, ha nagyon kell, kokettál a frauleinekkel, s egyáltalán nem törődik szegény őrszemmel a külső Váci úton.

          Piros eleinte ugyanazt tette, amit én is. Aki katona, mindig fáradt és nagyon sajnálja magát. Önmaga ébrentartásához, meg csak úgy bújában énekel bele a sötét ég aljába.

          Hogy mit énekel?

          Mindent. Az Isten véled édes Piroskámtól kezdve Cseh Tamástól az ócska cipőt egy este oly vastagon lepte a sárig mindent.

          Aztán belefárad az ember. (Ne feledjük, már eleve is az volt.  De ez fokozódik.)

          Akkor berendezkedünk a rendelkezésre álló kicsiny terünkbe. Idedőlünk. Odadőlünk. Próbálgatjuk az ideális testtartást. Ami nem létezik. (Ott fenn.)

          És eljő az a perc, amikor még oly messze a váltás, de már emberileg, állatilag elértük teljesítőképességünk határát.

          Akkor következik be a csendes forradalom.

          Maradjon ébren a halál. Meg az ő összes rokona, barátja.

          Meg akinek két anyja volt.

          Itten pedig – adjuk ki magunknak az autonóm parancsot – itten pedig alvás lesz. A teremtésit neki.

          És így lőn.

          Így lett Piros honvéd esetében is.

          Olyan édesdeden aludt, mint egy Stróheim Laci a sümegi kollégiumban délutáni stúdiumon. (V.ö.: ezen írás korábbi szakaszával!)

          De az itteni Hajnau is éber volt. És zsákmányra éhes. Halkan felmászott az őrtoronyba, s látta, hogy itt bizony tetézett a függelemsértés: az őrszem fegyverét lerakta. Hogy minél tehermentesebb legyen, s úgy hozza ki a maximumot az alvás sajátos, őrtoronybéli pozitúrájából.

          „Höhö”, döcögött visszafogott elégedettséggel az ügyeletes tiszt, s felkapta a géppisztolyt, mint corpus delictit, és már rivallt is diadalmasan: „na, ki vagyok én?!”

          Piros honvéd kinyitotta szemét, s angyali kedvességgel így felelt: „Micimackó”.

          Minden elbeszélő krónikás megegyezett abban, hogy így érdemes élni, halni, hőssé és dezertőrré válni egy pillanat alatt. Bármi is legyen az ára.

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/46704/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?