Tomboló Bölény

         Nem ettem meg az ebédet. Nem tetszett a finomfőzelék. Jó, nem pusztulok éhen.

         De rosszul vagyok. Megyek a sör kioszkhoz. Gyorsan egy sóskiflit, nagyot. Kettőt.

         Perger Béla jön. Nézem, hogy mögötte kisárgult a park. „Na, mi van, Clemenceau üzent valamit?”

         Csak elhúzza a száját és már rá is gyújtott, igazi zsonglőr. (Harmadikos.) „Csak annyit, hogy a párizsi rendőrséggel nem lehet kukoricázni.”

         Két palack sör, ez a menü. Meg a kiflik, magamnak. Az órámra néztem: negyed kettő. Mintha háborúba mennék, úgy gondoltam a másnapi dolgozatírásokra. Kevés lesz az idő felkészülni. Rendesen.

         Mehettem volna a futball-játékvezetői tanfolyamra, feliratkoztam. De már délben éreztem, hogy nem megyek. Nem is mentem. Soha többet nem megyek. Határoztam el. Soha. Értelmetlen, nem érdekel. Jó, a jövő héten még kidumálhatom magam.

         Túl sok a nem az életemben. Valamire igent is kéne mondanom. És nem csak dumálni.

         Egy lovas szekér haladt el a lenti úton. Valami faanyagot vittek. A két ló csak cammogott, ámbár hová is sietnének? A bakon pörge kalapban egy nagybajszú bácsi üldögélt. Olyan volt a bajsza, mintha egy maréknyi szürke rőzséből mintázták volna. Úgy nézett maga elé, mintha soha máshová már nem akarna. Minden olyan viseltes, nyűtt volt rajta. És mintha ez a kabát, ez a nadrág soha nem is lett volna új, eleve ilyen elhordottnak készült.

         Nyilván csempészárut visz álcázva. Jó szemem van az ilyesmihez, és hát nagy piaca van a lőpornak, kovakőnek, gyutacsnak. Tanultuk történelemből. De ez is mindegy.

          A Feri nem szólt, csak fürkészve bámult. Megvolt a maga gondja.  („Jön a Máté tanár úr!”) Villámgyorsan eltüntette az égő cigit. Sápadtan nézte, hogy a tanár úr hidegen vizslatva sietett fölfele az úton. (A sörösüvegeket is bedobtuk a bokorba, kifolyt sörrel fizettünk a pánikért.)

          „Fölmegyünk a várba?” A gyertyánfa lombjára néztem, valami madár moccant. Csak fölösleges dolgokkal töltöm a drága időm. Visszaadtam a kioszkba az üres üveget. „Bélés rendben” – piszkálta a fogát Béla. Vállat vontam. Jobb is, ha nem jön. Meglódultam egyedül.

          Egy alacsony, kövérkés néni lépett ki sötétkék kendővel a fején, fonott kosárral a kezében az egyik házból. Egy biciklis férfi megállt a járdaszélén, láttam a hátsó kerék fölötti csomagtartóján egy madzaggal odakötözött kis csomagot. A hátsó kerék egy kicsit mintha lapos lett volna. És a küllők közé beakadt egy pár szál szalma, vagy mi. És a férfinek csak az egyik kezén volt kesztyű, igaz, az legalább sárga.

         Eszembe jutott, hogy leszoktam a rejtvényújság vásárlásról, amióta vidéken vagyok, pedig korábban mennyire vártam a folytatásos képregényeket minden héten. Conan Doyle, A piros kör, A sátán kutyája. („Stapleton egykedvűen bámult a kandallóba.”) Ez annyira hatott rám, hogy azt gondoltam ez lesz a fő foglalkozásom. Egykedvűen bámulok a kandallóba. Ez a legfontosabb. Megunhatatlan. Méltó. Mindig. (De azért még szükség lenne egy olyan felkötözhető fülvédős, kockás skót sapkára is, amilyet Mr. Holmes visel.)

           Mi másra akar még kényszeríteni az ostoba, mániákus, erőszakos világ? Számoljak be például a szilárd testek lineáris felületi és tétfogati hő tágulásáról? Netán Coulomb törvényéről? A gravitációs gyorsulás nagyságáról? (Hol az a kandalló?)

          A várhegy oldalában találtam egy eldobott cigarettásdobozt. Nem volt benne egy szál sem. Beleszagoltam. Két égett gyufaszál esett ki belőle.

          Egy sziklamélyedésbe húzódtam. Minek is faltam fel mohón mind a két sóskiflit, be kellett volna osztani. A zsebemben találtam egy kis darab krumplicukrot. Kőkemény volt és utáltam. Éhhalál esetén talán. De nem most.

          Mennyi az idő? Egy kollégistának rengeteget kell néznie az óráját. Ki kéne számolni, hogy hány rápillantás alatt térül meg az ára. Meg mennyit nézi az ember az életében az idő múlását. Aztán mikor meghal, egy statisztikai adatot le lehet írni. Mondjuk: élt ameddig élt (na, jó, annál kicsi többet!), de óranézegetésre elvesztegetett hatezerháromszáztizennégy órát és negyvennyolc percet. Nettó.

         Hülyeség. Megint fölösleges dolgokon jár az eszem. Ha erre jönne az az Olga, vagy hogy hívják, akivel első nap szóba elegyedtem, most talán ügyesebben beszélgetnék vele. Ha ügyes vagyok, talán még csókolózásig is eljuthatnék vele.

         De nem jött. Viszont legalább más se. (Még volt háromnegyed órám.)

         Egy sárgacsőrű kismadár szállt le a szikla mellett a száraz fűcsomóra. Lépdelt, bólogatott. Vajon szereti-e a krumplicukrot? A zsebembe nyúltam.

         Odadobtam – ügyelve, hogy ne találjam el – egy letört darabkát. (A hideg is kirázott, ahogy aprítottam ujjaimmal ezt a szerencsétlen undok kis csemegét.)

          Elrebbent, visszaóvatoskodott, nem kellett neki. Jó. Rokon lélek.

          Előhúztam a fizika munkafüzetem. A hátsó belső oldalán megnézegettem a legutóbbi óra alatt készült rajzot. Szilaj Szarvas, sziú főnök tomahawkjával küzd Tomboló Bölény irokéz harcos ellen.

          Amivel kezdtem – golyóstollal -, azzal folytattam a részletgazdag művet. Odatámasztottam a toll hegyét a szikla fölé. Valami azt súgta, egy sejtelem, hogy onnan várható az irokézek támadása. Ismertem Tomboló Bölényt, nemcsak merész volt és elszánt, de roppant leleményes. Mérföldeken át tudott úgy kúszni a préri aljnövényzetében, hogy bár véresre sebezték a tüskés bokrok, hangtalanul került az ellenség háta mögé.

         A Betancourt erőd francia hegyivadászai aznap délutánra már teljessé tették a csapdát. Amióta szövetségre léptek az irokézekkel teljesen átalakították hadrendjüket. Bámulatosan gyorsak és mesteri rejtőzködők lettek. Öltözékük is hasonult az indiánok viseletéhez. Csizmáikat puha mokaszinokra cserélték. Csákók helyett szőrmesapkát húztak a fejükre. És még a riadalmat keltő arcfestést is átvették a bennszülöttektől. Eleinte nevetgéltek egymást ugratva a franciák, aztán természetes lett, hogy elindiánosodnak.

       Montmorency kapitány pedig tartotta szavát, a korábban lenézett „rézbőrű vadak” ugyanazt az ellátást és muníciót kapták, amit a franciák. (Kanada felől áramlott a hadianyag, mégha egy-egy szállítmányt le is kapcsoltak a portyázó sziúk és delavárok.)

         „Sápadtarcú testvérem hihet nekem” – nézett a harci színekkel kifestett Tomboló Bölény a rojtos bőrkabátot viselő Montmorency fürkésző szemébe. (A kapitány tudta, hogy kölcsönös érdekek fűzik egymáshoz őket, de a lelke mélyén ott maradt a gyanakvás. Ki tudja, hogy Poughkeepsie sűrű rengetegében milyen titkos egyezkedések zajlanak a halálos ellenségek, a két ősi rivális törzs között?)

         Kémek itt is, kémek ott is. Véres kínzócölöpök tanúskodtak kegyetlen vallatásokról, fényes új puskák hitszegésről, aranykeresztek árulásról, tüzes vizes palackok rossz szellemek harci táncáról.

         A vörös kabátos angol előőrsnek gyakorlatilag esélye sem volt, hogy állomáshelyére, a Beaufort erődbe eljusson. Többségük a lesből támadó irokézek első nyílzáporára holtan, vagy sebesülten esett össze. A megzavarodott maradékot a francia mesterlövészek vették célba. És kitűnő céllövők voltak. A maradék néhány angol fejvesztetten vetette magát az erdő sűrűjébe. Nem is viszonozták a rájuk zúduló ellenség tüzét, igyekeztek eltűnni a fák között.

        A Beaufort erdőd parancsnoka, Sterling ezredes felmentőcsapata már csak a kifosztott holttestek elszállítására vállalkozhatott.

        Én nem tanúsítottam ellenállást.  Tomboló Bölény késével a bőr iszákom felé mutatott. Engedelmesen kiborítottam tartalmát a földre. Két egybeöntött forgótáras fém Colt pisztoly (felirat rajtuk: Range Riders), hozzávaló papírpatronos műanyag (kerek, halványpiros) tokocska (2 db). Egy fából faragott kés, politúrozott, fényes, a nyelénél egy kis lukba kötve piros zsineg bojtvégződéssel. Egy Madison márkájú tranzisztoros zsebrádió (Made in Japan), egy darabka fehér, kemény krumplicukor, egy Hardmuth, csehszlovák gyártmányú grafitceruza (HB-s keménységű), egy elefánt radír, ötvenezer amerikai dollár tízes, húszas, ötvenes, százas címletekben, egy maréknyi aranytallér, a párizsi Notre Dame templom bronz kapukulcsa. És persze az útinaplóm, benne földrajzi, fizikai, kémiai (mi a puskapor összetétele) jegyzetekkel.

       Tomboló Bölény érdeklődését felkeltette a térkép melléklet. Mutassam meg rajta, hol húzódnak a Beaufort erőd rejtett védővonalai. Nem kockáztattam az életem, a kínzást sem bírtam volna, megtörten megmutattam a püspöki palota bejárati kapuját, az első emeleten jobbra Lenner József kollégiumi igazgató szobájának ajtaját. Tudtam, hogyha elkapják, skalpja Tomboló Bölény övén fog fityegni diadalmasan, csöpögő vérrel.

      Hátrakötözték a kezemet és ledobtak a tábortűz mellé, miközben vijjogva harci táncot lejtettek. A sárgacsőrű kismadarat láttam mögöttük fenn az égen szállni. Hideg és kegyetlen éjszaka ígérkezett.

      A hajas fejbőröm – legalábbis egyelőre – a koponyámon maradt. De jól láttam, hogy kockás skót sapkám már a diadalittas Tomboló Bölény irokéz bőrövén fityegett. Higgadtságot mímeltem. És azt tettem, amire a legjobban kiképeztem magamat.

     Egykedvűen bámultam a lángokba.

    

     

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/46262/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?