Vali szája

             „Osztály, vigyázz! Tanárnőnek tisztelettel jelentem, osztálylétszám huszonnyolc fő, hiányzik Bozzai, Csemba, Krassovits, Vinczellér.” Álltunk vigyázzállásban. Mint a gesztenyefák az udvaron. Tóth Kati a táblát nézte, amit vizes szivaccsal letörölt, de halványan látszott rajta a korábbi felirat, egy hosszú vízszintes vonal, alatta 2a, fölötte mintha bárányfelhők gomolyognának.  A jó kis sümegi bárányfelhők.   

             „Köszönöm, leülhettek.” Tóth Kati a csabrendeki kertjükre gondolt. Morzsi most szundizhat, majd 11 óra körül, ha jön Berkes Sanyi bácsi, a postás, aki hozza a leveleket, akkor megugatja, nem haragosan, csak úgy, játékból. „Nyissátok ki a földrajz munkafüzeteket, Gábor, ha mondanivalód van, akkor tessék, mondd el hangosan, ne sutyorogj!”

             „De nem, tanárnő, nem szeretnék beszélni”, mondtam úgy, hogy magam is elképedtem mit mondok. Páran felnevettek. Gépiesen felálltam. Most mi van.

           „Na, jó, nem vitatkozom veled, mi Marokkó, Indonézia, Laosz, Szenegál fővárosa?”

           „Rabat, Dzsakarta, Vientián, Dakar”, feleltem elsápadva, gépiesen.

           „És Honduras, Guatemala, Mexikó?” (Határozottan meg akart szorongatni, láttam a szemén. Hidegen csillant.)

            „Tegucigalpa, Guatelamaváros, Mexikóváros”, feleltem kissé feszülten. Togo, Bhután, Paraguay bukta lett volna. (Akárcsak Csád, Burundi és Ruanda.) De valami mázlim nekem is lehetett.

            Leülhettem. Tudtam persze, hogy hiába voltak jók a válaszaim, meg fogja torolni a tanárnő. A puszta létezésem irritálja.

           De egyelőre nem foglalkozott tovább velem. Gépiesen elkezdtem rajzolgatni a füzetem utolsó belső lapjára. Kacskaringókat, olyan sorminta díszítéseknek valót. Mégha azokat 6-7 éve kellett csak rajzolni, írástanulás közben. Persze, lemaradtam ebben is. Pocsék az írásom külalakja.

             A Tóth Kati tekintetét éreztem meg oldalról. Odalestem. Elkapta a szemét. Mintha Ceylon ipari fejlődése érdekelné.

             Nem figyelek. Unatkozom. Nem érdekel mit bányásznak az Urálban. És álmos is lettem szörnyen. Bauxit, mangán, kalkopirit.

             Óra végére nemhogy okosabb nem lettem. Inkább még súlyosabbnak éreztem az ürességet, ami bennem kondult némán. Lemehettünk az udvarra. (Le kellett menni.) Rendesen. Nem rohangálva. Nem ugrálva.

              Valahogy kisütött a nap. Néztem a növényeket, akiknek hivatali kötelességük még mindig zöldnek lenni. Koravén sejtelem sajdult belém: mivé leszek én itten? Megsajnáltam magam. Senki sem szeret. Ebben megállapodtam magammal.

              Hol van már Vali, aki Pesten. (Nem is kérdés.) Nyitott szájjal nyitott szájamra. Aki.

              „Eljössz szüretre?” Tóth Kati jött oda. Hozzám. „Szerinted van más választásom?” Ahogy kimondtam éreztem, hogy bántóan gúnyos vagyok. Undok. Hálátlan. (Végre valaki szól hozzám. És tessék.)

              Valami félálomban fényes délben bementem az üvegházba. Ez is volt itt, mezőgazdasági szakközépiskola. A Darnay Laci kis gereblyével egyengette a földet. „Ez itt zsálya lesz, itt meg karalábé.” (Barna papírzacskóban magok. Rajta ceruzával: „17,50”.)

             Milyen egyszerű. Az üvegház meleg volt, napfényes. Jólesett a csönd, a nyugalom. Miért is nem idejárok? „Öntözhetek egy kicsit?” Felkapaszkodtam az állványra, hogy a fenti sor palántát elérjem.

             Megfogtam a kopott, bádog kannát. Jólesett kezemnek a fém hűvöse. Csorgattam a vizet. A föld beszívta. Néztem a kis fekete göröngyöket. Senki nem szólt hozzám. Darnay Laci kapálgatott némán.

             Arra gondoltam földműves szeretnék lenni. Vagy legalább kertész. Kis gödröt ások, beleteszek magot, visszateszem rá a földet, megöntözöm. Várok.

            Nem akarok én kardozni se, pisztolyozni se. Boldoguljon Bonaparte nélkülem. Excusez moi, monsieur captain Duclos! Tombe la neige. Un petit poisson. Un petit oiseau. Nincs több szavam. En garde! Préts? Allez!

            A Honvédba mentem le. A Markóczy Zolit követtem. Ordibálás, csapkodás. A mester a fiúkra vágott tőrrel. „Quarte!” Lépés, ugrás, kitörés! „Sixte!” A Dózsa György úton, egy hajdani zsinagógában volt az edzés. A legszebb fiatal éveim legszebb óráiból áldoztam.

            Az öltözőben – gumicipők szaga – mesélt egy fiú. („Innen hajtották ki a zsiráfokat, ebben az öltözőben voltak a csajok. Levetkőztették őket meztelenre, sorba megdugták őket, közben jól el is verték a csupasz testüket.”) Szentisten. Borzalmas és izgató volt, ahogy beszélt. Fojtott hangon, vigyorogva mesélt ez a fiú. Milyen zsiráfok?! Mikor? A mutatóujját begörbítve mutatta, hogy milyen kampós orruk van, a „zsiráfoknak.” Ja, és ez a „háborúban” volt. A nagyapja mesélte. Aki – „pszt!” – nyilas volt.

           Álltam a havas decemberi estében a feslett törülközőbe csavart tőrömmel. A Szépművészeti Múzeum felől egy szakasz lovas trappolt a Liget felé. Nyilván mentek Franciaországba. A Grand Armée katonái. Kik mások. Nyomukban lócitrom a kövezeten.

           Engem hátrahagytak. Majd kivezényelnek a Balaton felvidékre. Van ott egy vár. Az alatt egy püspöki palota. Ott lesz szálláshelyem. Tőrt nem vihetek. Jószerivel. Fegyvertelen.

           Most játsszam el, hogy gimnáziumi tanuló vagyok, kollégiumi bentlakással? Az ellenség fogságába. Estem.

           Meggondoltam. Magam. Jó leszek, tanulok, képezem. Magam.

         „Kik vagytok, hé? A Szapolyai seregjei?” Mit mondhattam volna. Már túlöntöztem a kis palántákat.

          Három nap, három éjjel mentem egyre csak nyugatra. (Holott ki se tettem a lábam a városból.) Mindegy. Legyen ez az én gondom.

          Nincs is kivel szóba állnom. Majd a szüretre persze elmegyek. Nem is mernék nem menni. Sokkal gyávább vagyok, mint azt be merném vallani. (Magamnak.)

          Feleselek, szemtelenkedem, nem tisztelem pedagógusaim. Miközben úgy érzem. Folyton. Megfutamodom. Kussolok. (Csak közben jár a szám.)

             „Adok neked egy jó tanácsot „- szólt hozzám Laci kapirgálás közben. „Hívd el a Katit a présházunkba, ott lesz alkalmad megcsöcsörészni.” Elállt a lélegzetem. Derűs, széles mosollyal nézett rám, a szemüvegén megcsillant a fény. „Izé” – feleltem frappánsan, - „nem merem.” Kiszáradt a torkom. Felvillant bennem egy emlékkép.

              Még Pesten, a Népszínház utcai társbérletbe behívtam a szomszéd Szilvit, pár hónappal korábban. Érett kamaszlány lett. De kisgyerekként még ő javasolta, hogy játsszunk orvosost. Vagy, ha akarom, akkor mosdatósat.  A lényege kábé ugyanaz volt. Lehúzta a kisnadrágom. Kezével hosszasan simogatott. Valahogy csak altestileg akart gyógyítani. Persze egy asztal alá bújva, amiről hosszan lelógott a terítő. Némán tűrtem, s csak arra vágytam, hogy ne hagyja abba.

             Féltem a visszautasítástól, de azt nem várhattam, hogy a Tóth Kati kezdeményez. Hogy rám veti magát. Jeleket adott, nézett, beszélgetést kezdeményezett. Na, de félreérthetem. Hiába az óriási tapasztalatom.  (Igyekeztem a többi fiú közt úgy beszélni, hogy gyakorlott hódítónak lássanak.)

           Hülye vagyok. Mindegy. („I hate you all.”) Ezt szépen belerajzoltam térhatású betűkkel a füzetembe. A hátsó belső oldalára. Elrejtve, de mégis. Semmi nem fog történni. Ezt éreztem. Megcáfolhatatlanul. (És egy kicsit még – pirossal – színeztem tovább a betűket.)

           Van időm még. És nincs. Ezt éreztem - egyszerre.

        

         

 

 

 

 

                        

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/45979/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?