Megnyálazott szem

       Nem képzeltem, hogy boldog leszek tőle. De azért persze jelentkeztem. Az unalmas színház is színház.

      A kollégium hideg zuhanyzójában Tóth Imre, harmadikos épp szappannal mosott hajat. („Azt hiszed, a samponokban valami különleges anyag van? Ez is éppen úgy tisztít!”) Nem voltak ellenérveim. És csak búsan megfésülködtem. Az Imre meg közben danolászott. („Régi csibészek, nem ismernek engem meg!”)

      Bejött a Benczik Laci. Őneki az volt fontos, hogy a homlokára növeszthesse a haját, hogy eltakarja vele a kisgyerekkorában leforrázott sebhelyes foltot. Egy kicsit ütlegelte tenyérrel a feketére kopott nagy kazán vas oldalát a dal ütemére. A még reggel sebtében körömkefével vizesen kikefélt zoknim nem száradt meg. Ez legyen a legnagyobb bajom.

     Az autóbusz úgy tűnt, hogy évszázadokon át kanyarog a sötét veszprémi utakon, a rázkódás és az átható benzinszag megtette hatását, hányingerem lett és fájt a fejem. De kibírtam rókázás nélkül. Nem voltam már kisfiú, akivel le kellett szállni a rituális hétvégi kirándulásokon, a Szépvölgyi úton, fel a Hármashatárhegy felé.

    Meg se néztem mit nézünk meg. Ne legyek a koleszben. Ennyit megér a diákjegy.

     A buszon dalolt a többi hülye. „Fényes porcelán, és itt áll a zongorán egy fényes, régi-régi lámpa! Alján dőlt betűk!...” (Itt hangzavar támadt, mert többen azt állították, hogy „zöld betűk” a helyes szöveg. Ebbe én már nem szálltam be. Egy fogadást korábban elvesztettem. Mégpedig „hazai pályán”, egy Illés dal szövege miatt. („Szerintem a Levente úgy énekli, hogy „igazság, hej, hát nincs, ki hallaná a hangod!” Nem, úgy van, hogy „hangját!” Aztán persze úgy volt.)

    A színház falán Hunor és Magor űzi a Csodaszarvast. Megbámultam kicsit. Kisgyerekként olvastam a szittyákról, akik lovon nyilaztak. („Én is szittya vagyok!”) Ezt mondtam büszkén. Aztán kissé elbizonytalanodva: „ugye?”

   Egy jó család tudja mi a kötelessége. Megvették a csehszlovák gyártmányú felfújható gumikenut, tolldíszes indiánfej-dísszel az oldalára nyomtatva. És hogy kétségeim se legyenek vérvonalam tekintetében, felavattak, mint a 334-es Hermann Ottó vízi-úttörőcsapat tagját, a hozzávaló sötétkék-fehér matrózcsíkos mezben. (Mindez a Józsefvárosban, ahol jószerivel egy vékony patak, de még egy gyenge ér sem fakadt.)

   Elég hátulra és oldalra szólt a jegyem. A darab A malom a Séden volt. Néztem, néztem a színészeket, akik nagyon beszéltek. Egyikük fején gyöngyözött a veríték. Valami nagy gond uralta a színpadot. Erősen érveltek. Csak sajnos képtelen voltam figyelni. Hogy mit. Is akartak.

    Szünetben kimentem a mosdóba. Pisiltem, kezet mostam, jó gyerek. Néztem a fejem a tükörben.

    Bejött egy kopasz bácsi. „Jó estét kívánok” – mondtam, csak hogy mondjak valamit. Rám nézett érdeklődve. „Jó estét, fiatalember” – felelte, mint aki elkezd egy beszélgetést. De én már kifogytam a témáimból. „Tetszik az előadás?” – kérdezte kicsit félmosolyra húzott szájjal. „Hát, nem is tudom” – kezdtem tétován, - „talán egy kicsit sokat beszélnek.”

   Mintha megremegett volna a feje. (Csak a feje tetején volt kopasz, kétoldalt csüngtek ősz tincsei.)

   „Igen?” – kérdezte s vékony szája mintha tovább vékonyodott volna. Nem akartam azt mondani, hogy bár nagyon erőltetem az odafigyelést, de egész máshová kalandozik a képzeletem.

   Megigazította a szemüvegét, s kicsit megvakarta a középső ujjával a bal szemöldökét. Ekkor valaki lendületesen kitárta a mosdó ajtaját. Egy nagytestű férfi lépett be. „Gyulám, gyere vissza a páholyba, itt van az Élet és Irodalomtól egy kritikus, szeretne veled beszélni a darabodról.”

 Eszembe jutott, hogy az előadás írója Illyés Gyula, és mondták is, hogy itt lesz a ma esti előadáson. Elöntött az izgalom. Ezek szerint magával a szerzővel beszélgettem a vécénél, nem túl tehetségesen. A nagytestű férfi belekarolt Illyés Gyulába, aki még vetett felém egy szigorú, mosolytalan pillantást, majd eltűntek a folyosón. (Ezek szerint a pisilés is elmaradt az Élet és Irodalom miatt, villant be a leleményes meglátás.)

   Mardosott a bűntudat, miközben a büfé felé „kolbászoltam”, ahogy ezt a kifejezést a céltudatos vánszorgásról megtanultam vidéki tanulótársaim között. Beszélgethettem volna eredetien, merészen. Nem ilyen laposan, ostobán. Rögtönözhettem volna egy riportot a szerzővel az iskolai újságba! (Jó, iskolai újság nem volt, de hát zavart-e engem valaha is az élet fogyatékossága, ha elszántam magam valami eredeti és érdekes kalandra? Ha őszintén felelek, akkor persze bevallom, hogy minden zavart mindig. Leginkább a többi ember. Szűkebbre véve a kört: az emberiség összes tagja – rajtam kívül. Pontosítsunk: én magam is zavartam magamat.)

  „Hát kérlek szépen, az Erzsikének én már megmondtam egy hete” – mondta valaki a büfésorban tolongva, de a mondat végét már nem hallottam. Erzsike, ez ő volna, ez a rózsaszín ruhás néni, akitől nem látom a feliratot, hogy mennyibe kerül az Utasüdítő. Egy fehér díszegyenruhás tüzérszázados lépett elő az emeleti páholyok piros bársony borítású lépcsője felől. „Ez egy tűzoltó” – súgta oda Benczik Laci, aki szakértője volt az uniformisoknak.

    Leszegtem a fejem, s odébb ténferegtem. Kifényesített fekete férficipő, szandálszerű fehér női magassarkú, „bocsánat”, oldalt léptem. „Gyerekek, figyeljetek rendesen oda az előadásra”, mondta Piroska néni, a negyedik d-sek osztályfőnöke, „szeretném, ha írnátok következő irodalomórára egy értékelő beszámolót róla!” Egy női fenék súrlódott végig a tömegben átpréselődve a kezemen. Erős, finom parfümje volt a néninek.  

   Továbbsodródtam. „Pistiék az erkélyen vannak?”, kérdezte egy bajszos, sötétöltönyös magas bácsi, valakitől a hátam mögött, még a kezét is felemelve. Egy képen jelenetet láttam a Sok hűhó semmiért című darab egy régi előadásából. Valaki hosszú tőrt tartott maga elé, egy nő, mintha épp elájulni készülne.

    Átcsörtettem egy lambériával díszített falú benyílón. Már sokalltam, hogy folyamatosan elveszek a tömegben. Egy cilinderes férfi, kezében pisztollyal épp kinyitotta egy emeleti páholy piros bársony ajtaját. Egy eltévedt statiszta, erre gondoltam. Vagy John Wilkes Booth.(Abraham Lincoln gyilkosa.) Bentről valami fémes csörömpölés hallatszott, „fogd be a pofád, te mocskos hazudozó!”, kiáltotta valaki. Kiejtettem a kezemből a magammal hurcolt matematikai munkafüzetet. Tényleg semmi értelme nem volt magammal hozni. Egy nő szaladt el mellettem kezében egy félméteres ficánkoló, ezüstpikkelyes hallal, miközben ezt ismételgette,”jaj, csak ezt most megússzam, édes jóistenem, csak most az egyszer még!”

     Nem akartam belesodródni több kalandba. Megálltam egy kisebb csoport mellett (öltönyös férfiak, kosztümös nők, néhány tizenéves gyerek ünneplőben), s úgy csináltam mintha egy színlapot tanulmányoznék. „Vidd vissza Gelber néninek a kölcsönkért cukrot!” – hallottam anyám hangját a folyosó végéből. De be kellett látnom, hogy valamit félrehallottam, és anyu egyébként is több száz kilométerre van innen. A színlapról Weider Albert nevét olvastam le, de már nem tudtam megjegyezni, hogy melyik szerepében jegyezték fel.

    „Elfáradtál, Laci?”- ezt kérdezte tőlem Pirike néni hirtelen mellettem állva. Nem akartam kijavítani, hogy nem vagyok Laci, csak ráztam a fejem. Holott majd összeroskadtam a kimerültségtől.

    Visszaszenvedtem magam a helyemre. Átnéztem még Lóczi Kata felé. (Harmadikos. Szép. Elérhetetlen. Mást nem is éreztem érdemesnek megjegyezni róla.) A feje fölött, a díszpáholyban már ott ült Illyés Gyula. Arra gondoltam, jóváteszem udvariatlan viselkedésem. (Hiszen lelkesedhettem volna – kegyes hazugság -, hogy a darab izgalmas, nagyon várom a folytatást. Ilonka néném még Pesten tanította, hogy a színészeket csak dicsérni szabad és lehetőleg felsőfokon. Ebből semmilyen túlzás nem túlzás.)

    Elsötétült a nézőtér. Megnyálaztam a mutatóujjam, s azzal a szemem. Erősen eltökéltem, hogy nyitott szemmel vészelem át a következő felvonást.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/45740/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?