Mumifikálódott morzsa

    „Ébresztő, kisfiam!” Hol vagyok? Ott a vitrin. Ott áll az ablak és az erkélyajtó között 1932 óta. Már kikutattam többször. Álomittasan bámultam. Tele homályos üvegpoharakkal, hiányos, barnult kanalakkal, csorba kávéscsészékkel.

     Az eredeti tulajdonosok, Dani bácsi, Júlia néni ettek, ittak ezekkel, ezekből. Ők már évtizedek óta kint fekszenek a temető földjében. De foguk közül egy morzsa itt ragadt egy villa ágai között. (Megnéztem egy tavaszi délelőtt a napfénybe tartva. Micsoda áradó meleg mennyei sugárzás! Micsoda bámulatos mumifikálódott morzsa!)

     Egy hajdani vacsora megkövesedett maradványa. A megszáradt nyál vajon tart-e DNS-t? Mindegy, szinte hallom, ahogy rágnak a túlvilágon. (Vagy őket rágja még – e világon - valami féreg, ennyi év után?)

   „El fogsz késni!” Kikóválygok pisilni. Kakaó jó lesz. De ne legyen világos, és ne legyen föles. A kollégiumban sem iszom meg, ha ilyen. Vajaskifli, igen. Nem válogatós vagyok, hanem igényes.

    „Forró lett, anyu!” Kétféle módszerrel dolgozik. Az egyik az öntözgetés egyik bögréből a másikba, közben hideg vízzel kiöblíteni. A másik a hűtőtál. Kislábosba hidegvíz, kakaós bögre beleállítva.

   Apám szomorúan ül. Mint egy száműzött király. A saját otthonában. Akárhányéves a világ, ő túl öreg hozzá. A hokedli hercege. Az emberiség megbukott nála. Becsapták, kifosztották. Szeretteit megölték. De nem beszél erről.

    Egyáltalán nem beszél. Meghalt.

    Csak kicsit még továbbél. Tejeskávé és terefere zsúrkeksz van előtte műanyagtálcán. (Ha leesik, nem törik.)

  „Mit veszel fel, kockás flanelinget, meg a szürke kardigánt, meg ne fázz, a cipőt nem nőtted ki?” Elbúcsúztam némán az ágyamtól, a mögé felszögezett mű-perzsa falvédőtől.  Két éjszakát töltöttem itthon, sajnos egyedül az ágyban. Ó, de fáj, ha belegondolok. (És belegondolok.)

    Elolvastam Gogoltól a Tarasz Bulbát. Szorgalmiból, szeszélyből. A színes csatakép tetszett meg a borítóján otthon a polcon. Apámnak lelkesen meséltem a kozák atamán hősiességét. Bólogatott. „De azért vigyázzunk a kozákokkal”, fűzte hozzá búsan.

    Egyedül álltam a Kelenföldi pályaudvar peronján. Sose szokom meg ezt. Fegyvertelenül, engedelmesen. Kezemben pakk.

    Egy vasúti munkás nagykalapáccsal elballagott a szerelvény mellett. Nemrég borotválkozhatott, a vonat olaj és kőszén szagát egy pillanatra áthúzta az olcsó borotvaszappan illata. Az ég tömény szürkeségén átrepült magasan valami madár, mint egy eltévedt küldönc, üzenet és címzett nélkül.

    Száz kipróbált jó cowboy szállt fel még a vonatra, ismétlőpuskákkal, bőséges munícióval. Nem akartam szóba elegyedni velük. Tiszteletben tartottam, hogy csupán kitaláltam őket. Minek zaklatni gyerekes ábrándjaimat?

   „Apa! Mégis kijöttél még?” Boldogan ragyogtam fel a meglepetés örömétől. („Jaj, de nagyon szeretlek apukám!”) Gondoltam magamban, nem mondtam, mert tudtam, hogy nem szereti az érzelmes, érzelgős jeleneteket.

   „Otthon felejtetted a rántott csirkecombot.” És átadott még egy csomagot. „Van benne egy kis üvegben kovászos uborka is, az üveget majd öblítsd ki, s legközelebb hozd haza, de nem lényeges. Sokkalta inkább a Rákóczi túrós, meg a mákos szelet. Ezeket még a vonaton edd meg, nehogy megromoljon. Persze, innivaló is van, málnaszörp a csatos üvegben.”

     Integettem a kupé ablakából, amíg látszódott. Sötétszürke kalapját megemelte, úgy köszönt el, ahogy távolodtam.

      Magamba roskadva ültem az ablak mellett. A sálamat bámultam. A szövését, ahogy a fonalak egymásba fonódnak. A 20-as számot, amit az anyukám a sál egyik sarkába hímezett. Azonosítószámom a kollégiumban. Ha elkeveredne, könnyebben meglegyen. Pokoli, hogy megint megyek vissza.

      Vasárnap este visszaérkezni. Stúdium, vagyis tanulás még este kilencig. „Felette nagy hiábavalóság és a léleknek gyötrelme.” Ezért a mondatig egy egész tanulmányi kirándulást kellett tenni Pannonhalmára. Egy kispap magyarázott türelmesen a vendég diákoknak, de mintha ott bujkált volna egy csepp gunyorosság a szája sarkában végig.

     „Egy közülük utolsód lesz.” Valami ilyesmi volt egy épület oldalán lévő napórához kiírva, persze latinul. Arra gondoltam, hogy bármilyen hosszú is az élet, egyszer ez mégiscsak beigazolódik mindenkinél.   

      Hétfőn dolgozatírások tömege. Keresztes Imre, harmadikos mintha kissé megbajszosodott volna a hétvége alatt. Vagy csak árnyék vetődik a szája fölé? Magas, vékony, keszeg fiú, homlokába hulló fekete szöghajával. Sosem láttam mosolyogni.  Rendszeresen kölcsönadja a biciklijét. Amikor az esti takarodó után mindenkinek kell egy viccet mondani elalvás előtt, ő nem tud egyet sem. Én sem. Kínos, mert napközben valahogy mintha folyton viccelnék.

      Valaki behozta a kollégiumba az Omega együttes Trombitás Frédi kislemezét. Meghallgatni nem tudtuk, de körbejárt, megtapogattuk, nézegettük.

      Meg fogok bukni. Ha így megy tovább. Az irodalom ötös nem számít be a kémia kettes mellé. Mindegy.

      A takaró alatt is vállat vontam.

     Csíkokra téptem a lepedőt. Persze nem a hálóteremben. Kivittem a zuhanyzóba. Késem nem volt, egy kis körömvágó csipesszel kezdtem belevágni az anyagba. Csönd volt. Meg-megálltam a tépéssel. Füleltem. Egy éber nevelőtanár bármikor felbukkanhat a semmiből.

     Egy fáklyát leakasztottam az udvari kandeláberről, s óvatosan körbekémleltem. A láncokkal lelakatolt kazamaták kapujánál az őr részegen hortyogott, hosszú flintája mellette hevert a földön, sisakja odébb gurult. A másik őrt felismertem, ez Giuseppe Mandolini, a nápolyi zsoldos volt. Őt leüthették, mert túlságosan bírta a bort, s meg is kötözték. Szeme és szája is bekötve, ezzel együtt békésen aludt. Néhány kártyalap és pókerkocka szóródott szét a dulakodásban, amúgy semmi nem mutatta, hogy mi történt percekkel korábban.

     Egy pisztolyt, megtöltve, és egy rövid tőrt magamhoz vettem. Nem akartam harcolni, megütközni senkivel. Abban bíztam, hogy az elrejtett fegyverek tudata elég lelkierőt kölcsönöz.

    Ezzel együtt nyugtalanul másztam be a félig felfeszített kazamata ajtó mögé, hogy felderítsem a püspöki palota sötéten őrzött titkát.

     A hálóterem egységesen, nyugodtan aludt. Senki nem ébredt föl. Akár ki is nyírhatnám őket egyesével, ráérősen. Ezen elvigyorodtam. De ezt nem írtam hozzá az eddigiekhez.

    Elakadtam. Lekapcsoltam a takaró alatt a zseblámpát. A golyóstollat is kikattintottam. De még nem aludtam. És a füzetem is kitárulva hevert a mellemen.

    Elképzeltem, hogy Maurice Valois, Bonaparte hadnagya, a Hickeldorf-i tömlöcbe vetett hadifogoly bámulatos ügyességgel megszökik. Két lengyel önkéntes társa lesz szorongatott helyzetében. Tadeusz Borsovszky, ulánus kapitány és német neve ellenére a krakkói felkelés nemzeti hőse, Robert Rickenbacker.

    A palota tervrajza valójában nem volt segítség. Az évszázadok során ostromoktól sérült, át-, meg átépített falak között könnyen el lehetett tévedni, ha csak az eredeti alaprajzokra hagyatkozott a menekülő.

   Megnéztem az órám. Jól sejtettem, hajnali fél három körül járt. Riadalommal gondoltam a másnapi fullasztó szürke unalmas iskolai robotra.

   Tudtam, megint nem bírok reggelig virrasztani. Pedig – állítólag – hajnalban jönnek a legtüneményesebb képzetek. Most rettenetes kiagyalt, modoros katyvasznak tűnt minden zűrzavaros csapongásom, amit úgy képzeltem, hogy egy kis önfegyelemmel, koncentrálással közérdeklődésre számot tartó történetté tudok fejleszteni.

   És közben észre se vettem, hogy mikor ájultam holtfáradtan céltalanná vált álmomba.  

  

    

  

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/45655/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?