Minden idegen

        („Szia, felkérhetlek táncolni?”) Ez hülyeség. Ilyen mondattal nem lehet megszólítani.

        Jaj, az ott oldalt az a lány az nagyon szép. Egyedül van? Vagy őt is, mint kivétel nélkül mindenkit, aki tetszett lekéstem?

         Átvonult az előtérben egy fiú, aki Szörényi Leventét utánozta. Olyan volt a hosszú haja, magassarkú csizmája, trapéz matróznadrágja, hímzett fehér inge, még a drótkeretes szemüvege is. Összességében mégis inkább egy szerencsétlenül sikerült karikatúrának hatott, de ez nem zavarta, büszkén, összeszorított és lefelé görbített szájjal vonult valahonnan valahova. (Meg kicsit később vissza.)

         Mintha mindenki önfeledten beszélgetett volna. Csak én álldogáltam zavartan és elveszetten magányomban. A lányok egyszerűen észre sem vettek.

       Ott a nézőtéri bejáratnál egy szőkésbarna, teltarcú lány mintha visszanézett volna. („Bocs, gyakran jársz ide?”) Értelmetlen kérdés. És hát ez a lány igazából nem is tetszik. De talán lehetne egy kicsit lötyögni vele, ha lesz tánc.

       De egyelőre szünet van. Majd lesz még műsor. És aztán végül a tánc.

       Az Asztalos János ifjúsági parkban más volt a buli. Kimentünk focizni. Fiúk. És lányok. Nyolcadik kerületi sulisok. Utcakölykök. Bebújás a bokros rejtekbe. („Mosdatóst, vagy orvosost akarsz játszani?”) Volt három cigánylány. Vagányok. („Jössz csumidázni?”) Ragyogó szemek. Veszélyesek. Ha eldurvult a helyzet tudtak küzdeni. („Ne szórakozzál, mert tökön rúglak, kiscsávó!”) Az egyik Margó megbabonázott. De féltem is tőle. Hiába hívott, nem mertem a bokrok sűrűjébe bújni vele. („Gyáva férfinek nincs szeretője” – mondta egy bátornak látszó felsős. De hát még csak 14 éves voltam.)

     Sümegen is eszembe jutott hiábavaló vágyakozásaim közepette. Itt az Illés klubban is mennyivel egyszerűbb lenne Margóval kikezdeni. Mint e sok tündöklő megközelíthetetlennel.

     „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.” Baksa-Soós tudta emelni a tétet. Sustorogták a közönségből: „öregem, én tőle tanultam meg a József Attila verset… Én is, én is! Irodalom órán nem mondtam, hanem énekeltem, ahogy ő!”

     Mindez kapóra jött. Szenvedélyesen sajnáltam magam. De valamit ki kell találnom.

     Kimentem a mosdóba, bezárkóztam az egyik fülkébe és nyakamba kötöttem a párizsi selyemsálat. Hátha így nem veszek el a tömegben.

     „Felmegyünk a Bálintékhoz, üres a kéró” – hallottam, ahogy pisilés közben beszélgettek fiúk. „A múlt szombaton is állati volt a buli, éjfélkor már meztelenül táncoltak a párok, a fiúk felálló farokkal, de reggel olyan kanszag volt, hogy a Bálint egy óráig szellőztetett, hogy a szülei ne jöjjenek rá, hogy gruppenszex volt náluk!”

      Megvártam a vécében kuksolva némán, hogy kimenjenek, szégyelltem volna kilépni, mintha hallgatóztam volna. Az ismeretlen Bálintról eszembe jutott egy régi osztálytársam. Ő mesélte egyszer, hogyha nagyon szenved a nőhiánytól, akkor kimegy a házuk hátsó lépcsőházába. („Húzogatom a fütyimet és közben a legizgalmasabb lányokra gondolok.”) Elárulta, hogy az én titkos és reménytelen szerelmemre, a T. Évára is gondol. De más fordulatokról is beszámolt. („A szomszéd lakásból, a Gelei Tibi azt mondta, hogy csináljuk együtt. Hogy mindenki persze magának, de nézzük egymásnak. De közben hallottam, hogy ez azért nem jó, mert akkor könnyen buzik leszünk.”)

        Döbbenten hallgattam. Talán visszamaradtam a fejlődésben, de ez egyáltalán nem keltett bennem vágyat. A meztelen táncolás egy lánnyal, az igen. De magamhoz nem akartam nyúlni.

        Véget ért a Kex. Cintula bejelentette, hogy rövidesen kezdődik a tánc. Nem voltam kész rá. Nyitómondatom sem volt.

        De feszült bennem a vágy, hogy legalább eredendő gyávaságom legyőzzem. Szólítsak meg valakit. Lesz, ami lesz.

        „Bocs, jössz táncolni?” Valaki beszélt belőlem. Hallottam. A szőke, szöghajú lány rám nézett. Valamit mondott – Bea? -, de nem értettem.

       Belépkedtünk a táncolók közé. Fölhúztam a könyökeim, a két kezemet úgy tartottam, mintha lovak kantárját fognám. Kicsit ringattam az alkarom, lábbal mintha csúszkálnék. (A sarkaimmal kicsit kifelé csúszkálva.) Próbáltam leutánozni a Hegedűs Pistit a Népszínház utcából.

        Fejemet feltartottam, kicsit ingattam. A lány (Bea?) mint egy csikó ütemesen ügetett egyhelyben. Tetszett, ahogy a homlokán a frufru rezzen. Az orra édesen pisze. Sötétkék miniszoknya volt rajta, a lábaira is lenéztem. Szép volt a lába is. Csatos cipővel rajta. Viszont feltűnt, hogy teljesen szenvtelen arccal elnéz a fejem mellett.

        Hónaljamban éreztem, hogy kövér izzadságcseppek gördülnek le. És az ormótlan barna cipőm mintha kinőttem volna néhány perc alatt. Rájöttem, hogy ugyanolyan szorosan zárom össze számat, és lefelé görbítve, mint a korábban látott Szörényi Levente imitátor.

       Az első számon túl voltunk. Úgy láttam, hogy totálisan közömbös vagyok táncpartneremnek. De akkor elkezdődött az Uriah Heeptől a July Morning. Ezt ismertem, ez hosszú szám, hihetetlen hangulattal. Hátha ez alatt belém szeret. (Én a magam részéről már elkezdtem.)   

      Olyan elszántan táncoltam, mintha Bonaparte dragonyosaként követném a császárt a távoli borogyínói csatamezőre. Gondolatban levetkőztettem ezt az ismeretlen lányt meztelenre. Már az sem érdekelt, hogy egyre csak ismétlem ugyanazokat a mozdulatokat gépiesen. Néztem a szoknyáját. A ruhája mögötti csupasz combhajlatát akartam érezni. A testszagát. Belenéztem az arcába. A tökéletes közönybe. A szép szemébe. Hogy csillan a száján a fény.

      Mennyire érzi a ritmust. („At the sound of the first bird singing, I was leaving for home!”) Nem értem, de érzem a dal magával ragadó erejét. És itt vonaglik a lány előttem. Hiszen táncolunk.

       Elkezdtem kívánni. Pár centire vannak testeink egymástól. Miért ne ébredhetne benne is vágy. Olyan szép ez a szám. Elepedek.

       Legszívesebben ráomlanék. Átölelném. Csókolnám.

       De nem. Hiszen közömbös. Hideg. Szép.

       Én meg ronda.

       Vége a számnak.

       Már el is fordult. Már el is tűnt. Már csak kimentem magam oldalra.

    Nem voltam többre képes. Kimentem a vécébe és vadul vakartam a viszkető hónaljam. A hajam hülyén állt.

     Még a büfénél tébláboltam, húztam az időt. Zsongás, csörömpölés. Minden idegen.

     Tizenegyig haza kellett volna érnem. Még forgattam a fejem kifelé menve, mintha egy váratlan (csodás) fordulattól egy csapásra minden megváltozna, és nem egy megvert sereg vagyok a magány Fehérvári útján.

(plakát: Szyksznian Wanda munkája.)

       

         

 

       

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/45532/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?