Az élet meg van oldva

    Az élet meg van oldva.

    Megint megszámoltam a pénzem. Holnap hazautazom. És még aznap este elmegyek a Fehérvári úti Illés klubba. 

    Megszimatoltam a ruháim. Mosodaillatuk volt. Jó lesz a fehéring. Meg a drapp kordbársony zakó a fekete trapéznadrággal. Az olasz-francia játékfilmek szereplőinek öltözködését próbáltam utánozni.

   Volt egy sötét bordó selyemsálam is, apró mintákkal, Párizsból való, sejtelmes regényességet sugallt, valahogy túlélte a háborúkat. Ezt egyelőre csak a zakóm belső zsebébe dugtam. Minek hergeljem amúgyis idegenkedő környezetem. Persze, miért is ne. De most már türelmetlenül másutt akartam lenni. Pesten. A hazai harcmezőn.

     Feri bátyámtól kaptam névnapomra egy barna üveg arcvizet. Borotválkoznom nem kellett, nem pelyhedzett még a képem, de szerinte a lányokra jó hatással van, ha jó szaga van egy fiúnak. Lecsavartam a kupakját, de most sem tetszett az illata. Valami mást be kell szereznem.

    Bár gyűjtője voltam a jelvényeknek, kulcstartóknak, hordani nem akartam egyiket sem. De a zsebemben szerettem, ha megtapinthatok egy francia trikolort formázó zománcozott kitűzőt. Egy piros tintájú töltőtollat. (Pirossal rajzoltam titkos ábrákat, még magamnak sem vallottam be, hogy mi bennük a rejtély, és még az is tetszett, ha kicsit elmosódtak a vonalak.)

    Az az igazság, hogy néhány katonát is tartottam a zsebemben. Még Sümegre utazásom előtt épp nálunk lakott családunk amerikai barátja, a kisvárdai születésű Max Himmel. Ő honorálta egyik kofferje vegyes holmijával a nálunk kapott szállást. (Elefántcsontfésű, igazi műanyagból, zsebkés, golyóstoll Rocky Mountain felirattal, marokkói bivalybőr derékszíjak, ezüstözött nikkel öngyújtó, összecsukható színházi látcső, La Bruyére feliratú pipa, zsebrádió, nyakkendők, néhány ing, szvetter, és hát a párizsi selyemsál is onnan került hozzám igazából.)

    A katonákat leginkább a Népszínház utcai Tausz bácsi trafikjában vásároltam a történelem során. Indiánok, cowboyok alkották a szívemhez közel álló csapat magját. De zsoldosként velem harcolt néhány tengerészgyalogos, lovas és ló nélküli huszár. Annyira jóban voltam velük, hogy egymás között tegeződtünk.

   „Te játékkatonákkal játszol?!” Fájóan jól emlékeztem arra a délutánra a négyes társbérleti konyhában. Ahogy egy hokedlin épp egy lovasrohamot vezettem szorongatott delavár indián testvéreim felmentésére. A helyzet súlyosságát jól érzékeltette, hogy kénytelen voltam a kettétört gyufaszálakat kilövő kis műanyag ágyúmat is bevetni. A konyha kövét tankok lánctalpai őrölték, elszabadult vadlovak, igazi musztángok nyargaltak félőrülten, rúgkapálva, patájuk szikrákat szórt. Én magam két jó forgótáras Coltommal lőttem veszettül a megvadult irokéz harcosokat, még akkor is, amikor már teljesen kifogytam a papírpatronból.

     Max Himmel állt egyszercsak fölöttem, magasan, mint a New-yorki Empire State Building, és nevetett. „Az én fiam is tizennégy éves, de ő lányokkal zárkózik be a szobájába” – folytatta odaföntről. Nem értettem miért nevet ki, de a szégyen forrósága öntötte el arcomat.

     Persze a többiek. Akik kijárnak a Gellért-hegyre. Fiúk csapatban. És megy velük a T. Éva. Elbújnak a bokrok közt. Az Évát levetkőztetik meztelenre. És sorban mindenki ráfekszik. Kigombolt sliccel.

       Ezt mesélte a Kóbi Imre, meg a Fayer Guszti. Teljesen felzaklatott ez a történet. A Bedecs Paliról meg vigyorogva mondták, hogy miután a lánynak mindenki a szájába is tette a fütyijét, ő legvégül hosszasan megcsókolta. 

       Mintha tüzes követ raktak volna a mellemre, úgy fájt ezt hallgatni. Szerelmes voltam, halálosan és reménytelenül a T. Évába.

        Levonultam az indulás előtt jóval hamarabb a vasútállomásra. Magányos vagyok mindenképp, akkor fájjon még jobban. Miután megvettem a kedvezményes jegyemet, ránéztem a diákigazolványban keserűen néző arcképemre. Már középen választottam el a hajamat, és egy kicsit sikerült a fülemre növeszteni. A mellényem Jóska bácsié volt, a népművészeti bolt méregdrágán árulta a szűrrátétes mellényt, be kell érnem ezzel a műszálas, drapp, kicsit lógó darabbal.

         Az állomáson zárva volt a büfé. Málnaszörp tehát nincs. A rossz szagú vécében a csapról ittam. Nézegettem kicsit a menetrendet a falon.  Ukk, Lesencetomaj, Csabrendek, Gógánfa. Egy vasutas lépkedett el a sínek felé. Az ég fönn szürke volt, a fények lent tompák. Becipzáraztam a műbőr dzsekimet (ez is a Max Himmel amerikai bőröndjéből való kicsit kopott darab volt.)

         A matek füzetből elővettem a legutóbbi levelet.

         „Sümeg feltétlenül megszokandó! Ennek alátámasztására elég csak annyit kihangsúlyozni, hogy megszokod majd, hogy önállóan lásd el magad különböző dolgokban. Például a zoknik állandó kimosása saját részedre. Továbbá a zsebpénz célszerű beosztása saját ízlésed szerint, de megfontolt elgondolás alapján! Végül megszűnik a szülők állandó „gondoskodása”, illetve az ezzel járó sok esetben bántó túlzás is! „Szabad úszóvá” válik a gyermek, ha kikerül az otthoni környezetből. Idegentől könnyebb elviselni az „irányítást”! Mes salutations! Votre Pére”

            Belealudtam, nyitott szemmel a végtelen hosszúnak tűnő várakozásba. Mit csináljak. Névsorolvasás: delavár, mohikán, sziú, páni, omaha, konza, dakota, irokéz, kagyuvej, mohawk, onida, onondag, szeneka, csippeva, tuszkarora. Ezek indián törzsek. Ja, és persze még a nantikok. Önkéntelenül a margóra odarajzoltam egy tomahawkot. Két sastoll csüngött rajta díszül. Egy stilizált teknősbéka is a lapra kívánkozott. A páncélját kidíszítettem.

             El kell majd menni a hétvégi kimenőn Ilonka nénihez is. Szokott adni zsebpénzt. Kicsit faggat, hogy udvarolok-e már lányoknak. Meg elmondja megint, hogy József Attila telefonon mondta el neki a Tiszta szívvel versét. Meg elmondja valamelyik saját költeményét is. Húsz forint az most jól jönne.

              „Nem is volt még senki nála-a-am, akit én is úgy kívánta-a-am, ahogy senki mást nem lehet” – ezt az Illés számot énekelgettem újra meg újra. Már induláskor szomorú voltam, de ezt sikerült még fokozni. Azon tűnődtem, hogy voltaképpen teljesen egyedül vagyok. Jó, várnak a szüleim otthon. De az nem olyan. Nincs egy barátom sem. Se szerelmem.

             „Jó estét kívánok, jegyeket kérem ellenőrzésre!” – ez volt az emberi szó, amit kaptam. A kalauz valahogy abból nyitott, hogy bárki is lesz a kupéban, azt neki utálnia kell. Keserű ábrázatán jóindulatú mosolyt csak erősen túlzó fantáziával tudtam elképzelni. Nem okoztam csalódást, alkalmas voltam az ellenszenvére. De nem szólt többet. Lyukasztott és ment. 

           Gondolatban leelőztem a zakatoló szerelvényt és elvillamosoztam a Fehérvári útra, Budára. Még otthon lavórban megmostam alaposan a hónaljam, behintőporoztam. Fehér nejloninget vettem, hosszasan fésülgettem a hajam. Ha lesz tánc, gondoltam a koncert mellett arra is sor kerül, akkor megpróbálok felbátorodni, s valakit felkérek táncolni. A selyemsálat próbaképp a nyakamra tekertem, de a villamosról leszállva hirtelen elbizonytalanodtam és villámgyorsan leszedtem, s a zakózsebembe gyűrtem. (Körbepillantottam, hogy lehetőleg ezt ne lássa senki.

           Odanyújtottam a tagsági igazolványom és vettem egy belépőjegyet. Mintha rajtam kívül mindenki ismerős lett volna, a többiek lazán beszélgettek, lányok jöttek, puszilkodtak.

            Cintula, egy mosolygós, bajszos fiatalember volt a műsorvezető. „Amíg jönnek a fiúk – most még megérdemelt pihenőjüket töltik az öltözőben -, addig elmondok néhány hírt. Levi, Tini, Moha, Szomjas és Parizer együtt utaznak a Sárga tengeralattjárón, de addig is fogadjátok szeretettel Baksa-Soós Jánost és a Kex együttest!”

           A színpadra kilibbent egy bordó trapéznadrágos, fehér trikós, hosszú szőke hajú, vékony, magas srác és eszeveszettül dobálva magát valósággal repkedett a színpad felett rikoltozva. Döbbenten bámultam, miközben a zenekar többi tagja egyszerűen beállt hangszerével és elkezdett muzsikálni. „Elszállt egy hajó a szélben, házunktól nem messze megállt!”

         Arra gondoltam, hogy ez a fiú – Baksa-Soós -  itt megőrült a színpadon. Ültem zakómban a 17. sor szélén. Hát lehet, így fékevesztetten tombolni, amire a lelkem mélyén – be kellett látnom – úgy vágytam.

         „Zsonglőrmutatvány” következett. Legalábbis így konferálta föl következő számát Baksa. Kiskanalakat, nagy alumínium merőkanalakat dobált gyöngéden a zenésztársaira. „Csak lelki sérüléseket szenvedtek!” – kiáltotta kalimpáló karokkal, - „de azt példás férfiassággal némán tűrik!”

        A muzsikusok faarccal viseltek minden színpadi tébolyt. Felcsendült a korszak legendás szerelmes, „gyerekcsináló” zenéje a „Zsötem”. Baksa egyszemélyben volt a vonakodó lány és a mohón őt ostromló fiú. De még önmaga közönségét is eljátszotta, mint egy eszelősen fölpörgött lepke. (Később hallottam, hogy Budán, a Lepke utcában lakott.)

      Ámulva bámultam. Döbbenet. Itt valaki létezik. Úgy istenigazából.

      „Pauza!” Kiáltotta a szünet kezdetét a nézőtér felé.

      Körbevizslattam. Vajon van-e itt széplány, aki nevetett, mert akkor ő lenne az én választásom.

      (Ha meg merném egyáltalán szólítani.)

       Mindenesetre a büfében vettem magamnak egy nagypohár málnaszörpöt.

        

  

         

4
https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/45430/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

A bejegyzésre 4 db hozzászólás érkezett!
Szerényi Gábor
Szerényi Gábor válasza: CsipkeRózsa bejegyzésére 2017-12-06 10:34:15
Köszönöm, CsipkeRózsa. Addig nem megyek haza, amíg végemre nem járok...
Válaszolok
Szerényi Gábor
Szerényi Gábor válasza: Andras bejegyzésére 2017-12-06 10:33:05
Kedves, jó András, mindenfelé kódorgok, és mindeközben változatlanul ott kucorgok a zalai, veszprémi állomásokon. Az aktatáskában ott lapul Unkasz, az utolsó mohikán története. Nem olvasom, csak fogom a könyvet és várok.
Válaszolok
Andras 2017-12-06 09:07:21
"Nézegettem kicsit a menetrendet a falon. Ukk..." Kár, hogy a poros Sümeg helyett nem Ukk felé indultál, mert akkoriban én ott üldögéltem az ukki állomáson, a zalaegerszegi csatlakozásra várva. Hat órát kellett várni a vicinálisra, mire bepöfögött. Ha véletlenül visszapörög az idő kereke, ne felejtsd el, ott ülök a padon a kis vulkánfíber bőröndömmel, amiben a kedves könyveim lapulnak. Sildes sapkában.
Válaszolok
CsipkeRózsa
CsipkeRózsa 2017-12-04 19:51:41
Tisztelt Szerényi Gábor,

Mindig érdemes az itt megjelenő írásokat elolvasni, különösen érdekes ez a folytatásos életregény, lehet várni a következőt részt.
Azt is szeretem, ha ismert, vagy ismeretlen érdekes, értékes emberekről szól egy írás. A rajzok is nagyon tetszenek, azért még külön is érdemes idejárni.
Válaszolok

Ezeket a cikkeket olvastad már?