Korfu az alagsorban

     „Mindenki fogja a zsömléjét és futólépés a moziba!” Lenner igazgató úr kiadta a hadparancsot. Szombat délelőtt a fiúkollégium megmutatta milyen az a futás, aminek konkrét célja van.

     Többen felugorva a menza asztalától még mohón bekortyolták a langyos teát. Duplacsomót kötöttem a cipőmre, az élet megtanított arra, hogy a duplacsomó biztosabb a szimplánál.

     Valami Jancsó filmet nézünk meg. Amíg trappoltunk lefelé némán én a cipőm orrát néztem. Hegyesorrú fazonú, két számmal nagyobb, hogy legalább erre a tanévre kitartson. (És használtan kaptam, de amerikai csomagból, tehát varázslat lengte körül a bőr szagát.)

     Eléggé gyakorlott voltam, hogy futtomban egy szökelléssel Voltaire nyergébe ugrottam. Rövid lovassági kardom csatlékát lőportartó övemhez kötöttem, hogy ne zavarjon a vágtában. Pisztolyból egyet hoztam. De minek is kéne több a moziba?

     Érkezési sorrendben ülhettünk le, én a Branczik Laci mellé huppantam. A híradóból megtudtuk, hogy hazánk az újabb ötéves terv részeként jelentős ipari fejlődésbe torkollott, s közben megmutatták a komlói Zobák aknában az új csillesort, meg az ózdi kohókat, ahogy dübögnek. Eszembe jutott Vali, még Pestről, hogy szájon csókolózás közben megengedte megfogni a mellét. Oldalt lestem, ott volt S. Olga, helyi tanuló. („Ismered?”, kérdezte Branczik, mert egy kicsit odafelejtettem a szemem. „Nem”, egyszerűsítettem le a helyzetet. Minek kezdjek bele, hogy első nap sétáltam is vele a vár körül, és már másnap megüzenték helyi fiúk, hogy én itt idegen vagyok, szálljak le a lányról. Voltaképp nem volt miről, kiről leszállnom. Sajnos. És S. Olga el is tűnt a zűrzavaros iskolai évkezdéskor. Miközben nekem – levelező tagozaton – még Bonaparte hadnagyaként (Lieutenant) is helyt kellett állnom. Úgy, hogy ebből senki semmit ne vegyen észre. Nem is látott senki engem az iskolában, kollégiumban, főutcán háromszögletű kalapban!

      A vásznon népi kollégisták küzdöttek. Szóval ezért hajszolt le a moziba minket az igazgató úr. „Bábeli fogságban, száműzetésünkben, üldögéltünk és zokogtunk, ha Sionra gondoltunk” – énekelte az egyik fiú. Ezt át tudtam érezni. Nem jó nekem itt. Zokogni persze nem voltam képes. Csak sírdogálni váratlanul. Például a kollégium melletti templom hűvös magányában, Jézus szenvedéseit bámulva a komor falakon.

    Néztem, ahogy rohannak a filmbéli kollégisták. Így rohantam én is a csatamezőn. Porosz gránátosok álltak hármas sorban a domboldalon, tüzeltek, töltöttek olyan ütemben, hogy egy pillanatig sem volt szünet a felénk lőtt golyózáporban, csak az intenzitás hullámzott. Minden egyenruhát pontosan láttam, mindegyik tiszta volt, mintha mosodából vették volna ki frissen. Friss volt a vér is, ami pirosan kiömlött. Szép volt ez a piros.

    Szorongatott helyzetünkben, beszorulva egy erdőszéli fás dombhajlatba, azt vártuk, hogy lankad a ránk zúdított golyózápor. Vagy valahonnan felbukkan egy felmentő csapat, dzsidások, huszárok, vagy egy lengyel ulánus szakasz. Valaki.

    Még annyi lőszerünk volt, hogy a nekünk támadó, ki-kiugró gyalogosokat visszafuttattuk, néhányat harcképtelenné lőttünk. Az nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb felőrlik ellenállásunkat. Elfogy a muníciónk, teljesen bekerítenek, s akkor csak idő kérdése, hogy ott pusztulunk valamennyien, vagy fogságba esünk. A felfokozott izgalmak közepette azon kaptam magam, hogy puskával a kezemben, az ellenség mögötti szilfák lombjait fürkészve anyám leveleit olvasom az égre írva.

     („Távirati stílusban: nagymamát felvették az OTP központba, négyórás állásba, nyugdíj melletti kiegészítésként. Én megpróbálom az IBUSZ szobakiadást egyedül vezényelni, ahogy tudom. A Tercsike hosszas betegsége miatt nyugtalan vagyok, a Rédei főorvos úr szerint ez átmeneti rosszabbodás. Átmeneti, de hová? Reménykedünk. Különben a továbbiakra nézve már majdnem biztos, hogy itt fogod folytatni a gimnáziumot, mindegy milyen szakon. Sajnálom, hogy az utolsó utáni pillanatban derült ki, hogy az egész iskolában összesen egy tanuló akart franciául tanulni, éppen te, de meg kell érteni, hogy így alkalmazkodnod kellett a többséghez. Megértem, hogy az először választott latin helyett végül a német mellett döntöttél. A latin se lett volna rossz választás, sok nyelvnek alapja, a magyarban is rengeteget használunk. De a német közvetlenebbül lehet hasznos. Apu perfekt beszéli e nyelvet, ennek is köszönhető, hogy a Német Demokratikus Köztársaságból szívesen választják turisták a mi lakásunkat szállásul, hiszen anyanyelvükön tudnak beszélni velünk.”

    A franciák oldalán exponáltam magam mindig. Akár Bonaparte seregében, akár a második világháború kataklizmájában. A párizsi maquisardok hamar megtanulták nevemet: Jacques Flash. Foglalkozásomat tekintve „private detective”. A fritzek jó néhány fegyverszállítmányát a levegőbe röpítettem, vasúti síneket tettem használhatatlanná plasztikbombával. (E tetteimről bőségesen beszámolt a korabeli Vaillant újság is. A főváros visszafoglalásakor közvetlenül De Gaulle tábornok közelében haladtam szakaszommal, jellegzetes félrecsapott baszk sapkában (Á la Bernard Montgomery), kenyeres zsákomból kikandikált egy fél baguette (hadi korlátozások  voltak), s a beaujolais butykos sem hiányzott iszákomból.

    Wolfgang és Rosemarie mindazonáltal a barátaink voltak, ha mondhatok ilyet fizető vendégszolgálatunk törzsvendégeiről. A férfi igazi germán sztereotípia: szőke, kékszemű, kisportolt mozdonyvezető. A nő szintén szőke, vékony, berlini postás. Mindketten mosolygós, udvarias, kedves, sőt szeretetteli lények. Apám már korábban megtiltotta az általánosítást, nincs egységesen bűnös nép, őt speciel épp egy Wehrmacht katona mentette meg az éhhaláltól a fronton. (Öreg volt, elege volt az egész istenverte háborúból, „leben und leben lassen” ez volt az elve, bár ezt pestiesen úgy ferdítik, hogy lében und lében hagyni. Mindenesetre az öreg német odaadta az életmentő vekni kenyeret apámnak, utólag is legyen érte áldott.

    A vetítés után Lenner igazgató úr a kollégium társalgójában a film megbeszélésére rendelte az összes tanulót. Mit gondolunk, mit váltott ki belőlünk a mozi. „Láttátok, a forradalmi vezető nem véletlenül volt vörös ingben.” Eszembe jutott Áts Feri, a Pál utcai fiúkból. A vörösingesek vezére. Abban a filmben még térültem-fordultam is. Jack Stewart voltam. Legalábbis ezt a nevet firkantottam a környékbeli lányok autogramkérő fecnijére. S persze meg se mukkantam, nehogy kiderüljön, hogy nem is vagyok amerikai, mint a főszereplő fiúk.

   Az igazgató úr, mokány, kisbajszos férfi próbálta szóra bírni a fiúkat. Figyeltem is, meg nem is. Matekból kéne gyakorolni, biológiát, kémiát magolni, történelmi atlaszt nézegetni, dátumokat, neveket, eseményeket memorizálni. Rettentő teher.  

   Kezdtem éhes lenni. Mintha vécére mennék lelógtam az alagsori vasszekrényemhez, kilakatoltam, s befaltam néhány édességet titkos lerakatomból. (Korfu szelet, Melódia, Flipp, aminek szerettem töltelékét, ahogy szétárad a számban. Volt még egy kissé száraz kifli, azt is hozzárágtam, mintha összekeveredve valami süteményt sikerült volna rögtönözni. Málnaszörp sajnos nem volt, a mosdóban rátapadtam a vízcsapra és csukott szemmel nyeldekeltem a hideg vizet, hogy a sok édességtől ne horpadjak be.)

    Eldöntöttem, hogy mindez a mohóság nem fog a „rendes étkezés” rovására menni. Szüleim vissza-visszatérő intelme volt, hogy egyek, erősödjek.

     Visszaszivárogtam a társalgóba. Még tartott a filmes megbeszélés. Elhatároztam, hogy nem szólok hozzá. Leültem az ajtó mellé, s egy füzetembe kezdtem rajzolgatni.

      A térkép elég pontosan mutatta, hol akadhatott el a lovas ellentámadás, ami életbevágóan fontos lett volna mind a csata, mind az én csapatom megmenekülése érdekében. Zöld ceruzával óvatosan körberajzoltam a támadók mögötti kiserdő védővonalát. Az ellenség már megfontoltabban bánt az eleinte tébolyító intenzitással zúdított hadianyaggal. Láthatóan mérsékelni akarták saját veszteségeiket is, és inkább kivártak. Tehát nem számítottak időben érkező felmentő seregre.

    „Ha a filmről írsz gondolatokat, kérlek, oszd meg velünk is!” – hallottam hirtelen Lenner igazgató úr hangját. Megrémültem, de igyekeztem palástolni meglepetésemet. „De nem, igazgató úr” – kezdtem szokásos ellenkezésemmel, holott fogalmam se volt, hogy mivel is keveredek ki ebből. „Nem tudom még elmondani véleményemet, túlságosan a film hatása alá kerültem.” Mintha nevettek volna. Éreztem, hogy van valami szemtelenség a hangomban, ahogy reagálok, pedig szó szerint véve nem is mondtam semmi tiszteletlent. De valahogy ez volt a sorsom. A legártatlanabbnak vélt mondandóm is irritálta a többieket. Tanárt, diákot egyaránt.

     Valahogy sehogysem stimmeltem. Ráadásul gyengén teljesítettem több tantárgyból is. Ezt nem ellensúlyozta eléggé, hogy irodalomból sikerült többször jól szerepelni. Egy lány, Péceli Kati mondta egyik nagyszünetben: „Talán jobb lenne neked, ha visszamennél a nagyfaludba, Pestre.” Kedvesen nézett rám, sajnos nem tetszett az arca, és ez mindent eldöntött a tekintetben, hogy nem tudok beleszeretni, ilyen kegyetlenül egyszerűen működtem. Mindazonáltal igaza volt.

     Véget ért a filmes délelőtt közben. Lecsörtettünk, mint a kiéhezett vadak az ebédlőbe. (Én kevésbé kiéhezve, a fegyelmezetlen édesség habzsolás miatt.) Savanyúságot kívántam, nagyon, de az csak kiegészítő tétel volt a főétkezés (bácskai rizses hús) mellett. De legalább kovászos uborka. A kistányérból még számhoz emelve ki is szürcsöltem a levét, egy csepp se vesszen kárba. „Mi van, úgy szörcsögsz, mint egy malac” – vigyorgott a képembe Tóth Imre. Utáltam ezt a tolakodást, de nem szóltam vissza.

    A délutáni stúdium előtti kimenőn – úgy döntöttem – megpróbálom megmenteni azt a maroknyi franciát, akik egyre reménytelenebb helyzetben várták, hogy a fő csata e mellékütközete számukra valami elképesztő szerencsével mégis jóra forduljon.

    A vár alatti kopárabb déli hegyoldal alján, egy bokros résznél egyszerűen elsáncoltam magam maradék fegyvereimmel, tervrajzaimmal és messzelátómmal. (Összecsukható, japán gyártmányú színházi látcső, a használt amerikai holmik közül hoztam magammal Pestről.) Volt még egy kis japán tranzisztoros rádióm is. Ezt szintén az amerikai kapcsolat (Max Himmel) hozta. A drága kisméretű elem helyett a nagyobb laposelemet befőttes-gumiztam a hátlapjára. Magyaros lelemény. Pesten már lehetett kapni olyan kiegészítő műanyagtokot, ami direkte ilyen elemtartóként működött. (Sokan rájöttek erre a spóroló trükkre a kisrádiózók közül.)

    Tekergettem az állomáskereső gombját. A távoli otthonomban Feri bátyám sitty-sutty megtalálta mind a Rádió Luxembourg, mind a Szabad Európa Tinédzser Partijának frekvenciáját. Odáig merészkedett, hogy még levelet is írt az egyik műsorvezetőnek, hogy játssza le az Animals-től a House of Rising Sun-t. (Írógéppel, angolul pötyögte le vágyát, meg a boríték címzését is. Remélve hogy az éber postai ellenőrzés dacára célba ér a levél a rengeteg bélyeggel.)

    Tfúúú! Egy lövés dörrent közvetlenül a fülem mellett. A földre vetettem magam. A jellegzetes lövedékhangból rögtön felismertem, ez egy Gribeauval ágyú volt. Nem túlzás ezt rám pazarolni, tűnődtem egykedvűen az első ijedtség után. A bokor alján a sárgult avarban egy csiga vánszorgott ismeretlen célja felé. A matek munkafüzetem, s belőle néhány kitépett füzetlap szétszóródott. Megvakartam a sípcsontom.

   Bulova márkájú karórám négy óra tizenkét percet mutatott. Még egy kicsit maradhattam. A vár felöl semmi mozgás nem látszott. A rádióm recsegése utáni néhány pillanat süket csöndben egyszercsak Eric Burdon jólismert orgánuma kelt életre. A Felkelő nap házát énekelte azon az istenverte tökéletes hangján.    

   

 

 

 

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/45128/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?