Kardnélküli kardpárbaj

          „A Pistit elvitték Pestre növeszteni.”

          A tanárnő szemét néztem, úgy mosolygott mintha valami illetlenséget mondott volna. Önkéntelenül megtapogattam saját mellem, még fájt a kardvívó órán ért túl heves találat. Tehát legkisebb osztálytársam, Pisti hormonkezelést kap egy szakintézetben, talán hetekig is az én imádott és fájón hiányzó szülővárosomban marad.

          Annyira szerettem volna hazamenni, hogy kínzó honvágyamat csillapítandó képeslapokat tartottam tankönyveimben, füzeteimben. Csupa turistáknak szánt fotó. De rajtuk a Lánchíd, a Gellért-hegy, a budai Vár. Az én igazi hazám tündöklő helyszínei.

        Megbántottnak éreztem magam, és igazságtalan voltam. Életem új helyszínét mostohának tartottam. És nem volt egy barátom sem, aki korrigálta volna ezt a tévedést.

       „Megnéztem Sümeget” – számolt be néhány hónappal korábban apám, - „tiszta, békés, kedves, jó levegőjű hely, a volt püspöki palotában, kollégiumban fogsz lakni. Egy évet kibírsz távol tőlünk, addigra megoldódik a lakáshelyzetünk, és visszajössz Pestre.”

        Imádtam apámat, ha a világ túlsó felére küld, oda is mentem volna ellenkezés nélkül.

        A kelenföldi pályaudvaron szálltunk fel a vonatra, elkísért és verseket mondott útközben, még operarészleteket is énekelt. („O, Lola ch’ai di latti la cammisa/ Si bianca e russa comu la cirasa…”) Nagy sláger Mascagni Parasztbecsületéből. Szégyelltem magam. Apám nem volt túl hangos, de mégsem otthon voltunk. Egy nagyobb – mint kiderült harmadikos – fiú ragyogó arccal hallgatta az éneket.

       „A bácsi, ugye nem olasz?” Kezdtünk összebarátkozni Lacival. (Ő indokoltabban ment Budáról kétszáz kilométerre középiskolába, apai nagyapja neves tudósként Sümegen múzeumot alapított, s ha a proletárdiktatúra ki is fosztotta családját, a kötődés megmaradt.)

       Gépiesen megettem a félbevágott zsömlébe tett rántott húsos szendvicset, s megittam hozzá egy csatos üvegből a málnaízű szörpöt. A szerelvény sebesen csattogva zakatolt a síneken, már indulás előtt percek alatt minden fülledtté, koromszagúvá vált.  A vonatkupé falán egy festmény reprodukció tudósított a halálra ítélt Zrínyi és Frangepán siralomházban töltött utolsó estéjéről. Valahogy mindig közöm lett bukott szabadságharcokhoz. Valahogy mindig magamat láttam bukott szabadságharcosként.

        Pistit elvitték, én maradtam. Őt növesztik, én elveszek.

        Beugrottam egy szerepbe. Az iskolai önképzőkör, ha nem is teljes drámát, de darabrészleteket tervezett előadni a helyi művelődési ház pódiumán. Az iskolai vezetés határozott kívánsága volt, hogy forradalmi témájú előadás legyen, jelenetekkel, versekkel. Adjunk bele apait-anyait. (Szegény Laci, az ő családját kisemmizték e forradalom nevében, államosítás címén egyszerűen kifosztották őket, s lám utóbb még ünnepeltetni is akarják ezt az „igazságos újraelosztásnak” nevezett igazságtalanságot.)

           Levonultam a kollégium árnyékos, sejtelmes alagsorába. Sötét köpenyes alakok suhantak el a lakattal zárt mosókonyha felé. Nyugtalanul nyitottam vasszekrényem, hogy az aznap kapott levélcsomag tartalmát elrejtsem. Egy rövid rúd kicsi mákos bejgli, két kissé megnyomódott körte, meg egy igazi kincs, egy banán, sajnos teljesen szétázva. A levélben apám megírta, hogy „tűrni és szenvedni római erény”, s bár a kollégiumi igazgató úr „szomorú levelet írt” a tekintetben neki, hogy én tűrhetetlen módon kocsmai látogatásokat tettem felsősökkel, sőt, tiltott alkohol fogyasztáson kaptak, reméli, hogy becsületem meg tudom védeni.

          Ekkor kardpenge villant szemem előtt, s hegye a vasszekrény ajtajához cikkant szikrázva. (Úgy meglepődtem, hogy majdnem elejtettem a levelet.) „Víjj, kérlek, a mint Isten tudnod adta!” Szólalt meg – felismertem – egy harmadikos, ki ezek szerint nagyon beleélte magát az önképzőköri előadás próbáiba. „Imre, félek, bolondot űzsz velem csupán.” Jutott eszembe a folytatás, bár ezt eredetileg neki kellett volna mondani. Bevillant még, hogyha elvesztem a kardpárbajt (én tőrvívást tanultam még Pesten), mit hagyok hátra e szomorú árnyékvilágból? Túlkoros banánroncsot, s némi száradásnak indult édességet.

        E nálam nagyobb és erősebb fiú lám kipécézett, biztos sikerre számított, könyörtelen vigyorral álló társaival. Megriadtam. S úgy maradtam félve. („Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjába.”)

       Mit segít, ha mindenre eszembe jut egy frappáns idézet?

       „Harc volt, barátom, a szivembe, mely alunni sem hagyott, és helyzetem irtóztatóbb volt egy rablázadásnál.” Bevillant, amikor az imádott Pesten, a Mátyás téren körbevettek engem helyi utcagyerekek, gonoszul lökdöstek, sőt leköptek, hogy bénult pánikomból kezem emeljem rájuk, s ez lesz a jel, hogy gátlástalanul összeverjenek. Nem voltam képzett, képes, hogy ezt mondhattam volna, szintén Hamlettel: „Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid, mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj, veszélyes is van bennem valami.”

       Helyette sírva fakadtam. Kisfiú voltam.  (Belém rúgtak párat, elengedtek, megalázásnak beérték ennyivel.)

      A bérházunk gangján Rákóczi hadnagyaként keltem életre újra. Kis játék kardommal nyargaltam körbe, mert az nem lehet, hogy egy hős végleg elbukjon. (Diamant néni és a többi kis öreg fényes szeméből láttam, ők is így gondolják.)

      Apám volt első vívómesterem, s színpadi rendezőm. Megmutatta, hogy kell tisztelegni („A hüvelyből kihúzott kardot először jobboldalt állítjuk mellünk mellé, majd fel balra és átlósan suhintunk.”)

      Ezek a felsős fiúk a kollégium alagsorában nem tisztelegtek. Helyette egy kis cicóztatásban gondolkodtak. Nem fakadtam sírva. Sajnos dalra sem, pedig utólag milyen elegáns, frappáns riposzt lett volna. De az akciót – apám tanítása – jó ütemben kell vegyíteni dikcióval.

     „Egy meggondolatlan tett néha jól segít, midőn derék tervünk hanyatlik, s ez tanítson arra, hogy van egy istenség, aki céljaink formálja végre, bármiképp nagyoltuk.”    Ezt szavaltam hirtelen ötlettől vezérelve, az Arany János magyarította Hamlettel szólva. (S azzal már nem törődtem, hogy az eredeti fordításban – beugrott a helyes szöveg képe! – nincs benn a „hogy” szócska.)

     A fiúk meghökkentek. Kiestek az eddig őáltaluk diktált ritmusból. A vívásból tudtam, hogy egy pillanatnyi zavar az ellenfél támadójátékában megfordíthatja az asszó kimenetelét. Ez a másodpercnyi hezitálás elég volt, hogy fordítsak: „Na, mi van? Nem megy? Tudod, te vagy Horatio, és mit is kell itt mondanod?” Olyan elképesztően pimasz lettem – kard nélkül a kezemben! -, hogy pusztán szóval - pedig az csak: „szó, szó, szó” - átvettem a kezdeményezést.

       Pechjére nem jutott eszébe a folytatás, így megadtam a kegyelemdöfést: „Kétségkívül. Ennyit mond a jó Horatio.”

       Elveszett a villámtámadás veleje. Megfordultam hányavetiséget mímelve, és bekattintottam vasszekrényem lakatját.  

       Talán nem kisebbíti rögtönzésem értékét, hogy apám otthoni gyakorlásából jött az ötlet. Versekből, idézetekből rakott élőszóbeli pasziánszot. Játszott azzal, hogy egymásra feleltette a szövegrészeket, az olykor egymástól századokra élt poéták, írók sorait.

        A Hamlettől való résszel - ami a „meggondolatlan tett” olykori jótéteményeiről szól - ütköztette a fordító Arany János saját művéből (a Buda halálából) való idézetet: „Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját, hagyja előbb fékkel igazítni száját. De neki-bogárzik minden kicsiségre: viszi tűznek-víznek, lehajítja végre. Egyet tudok, ami, emberi dologban, hogy sükere légyen, teheti legjobban: Józan okos mérték. Ez folyamok partja, mely rohanó tettek árját visszatartja.”

       Apám szemérmesen nem vallotta be, hogy egy esetleges újbóli színpadra lépéshez trenírozza magát. Könnyedén annyit mondott, hogy halkan mormolva a rengeteg szöveget, könnyebben átvészeli a gőzfürdő izzasztó perceit.

      Bónusz lett, hogy segített egy kardnélküli kardpárbajt is megnyerni.

                                                                                                    

     

 

 

          

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/44849/pics/lead_800x600.gif
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?