Orrcsepp és Calvados

       „Mutasd az orrod!” Gyuszi összehúzott szemmel nézett. A nap felé tartottam az arcom.

       Cirógató téli nap. „Ezt a pattanást kinyomom, jó?” És máris két hüvelykujja körmével nekiesett az orromnak.

        Fáj, de szép leszek. Kibírom ezt is. A kollégista életet is.

        De azért könnybe lábadt a szemem. Kis szünet matek és töri között. Mindegy, délután megnézegethetem az Illések és pofonok lemezborítóját. Hallgatni nem lehet. Nincs lemezjátszó. De egypár számot már tudok kívülről. Ne várj, lusta vagyok, de majd szólni fogok. Valahogy így. És közben Szyksznian Wanda színes képeit csodálni. Inhalálni egy kis szabadságot. (Olyan jólesően egyszerű, mégis rejtélyes és színes!)

        „Ne használj olyan sok orrcseppet, így csak rosszabb lesz, nem fogsz jobban kapni levegőt.” Gyuszi terve, hogy orvos lesz. És igaza volt. Jött a levegő csepegtetés nélkül is. Bezártam a csepegtetőt a vasszekrényembe. Lesz azért itt náthás hideg tél még.

        Kellett fotó a vasúti diákigazolványhoz. Meglepődtem milyen komoran nézek. Pedig emlékeztem, hogy a fotózás előtt fékevesztetten röhögtünk. Középiskolás fiúk a kis fényképész műteremben. Ránk is szóltak. („Kéretik, fiatalurak egy kicsit csendesebben lenni, ez itt munkahely!”) Ez olaj volt a tűzre, majd szétpukkantam a visszafojtott vihogástól.

       Ehhez képest a képen egy elfogott kommünár állt a Pére Lachaise temető falánál a kivégzők sortüzére várva. Emlékeztem erre a párizsi kalandomra. Akkoriban az épülő Madeleine templom környékén béreltem pár sou-ért nyomorúságos alvóhelyeket. Nem akartam összefutni Monsieur Vignon-nal, akit maga Bonaparte kért fel, hogy a forradalom idején elkezdett épületet győzelmi templommá alakítsa. (Contant d’Ivry és Guillaume Couture torzóban maradt munkáját.) Mit mondhattam volna neki? Segítsen kimagyarázkodni a császárnál? Hogy megérdemlem a Becsületrendet? A néptelen mellékutcában (Rue Chapon) csak legyintettem a semmibe.

       Akkori reménytelenségemben maradék tantiéme-jeimet a normandiai almabor párlatának fogyasztására fordítottam. Egyre szegényebben, kimerülten és kótyagosan kóvályogtam a Madeleine körül.

Megigézetten és egyszersmind elbutultan bámultam a húsz méter magas korinthoszi oszlopok sorát, mintha az ókori Görögországból vártam volna lelkem mélyén azt a csodát, amelynek minimális esélyt sem hagyott a józan és könyörtelenül hideg valóság.

     Ruházatom már alig emlékeztetett arra a dragonyosra, aki én voltam a dicsőséges jénai csatában. Háromszögletű fekete kalapom (keskeny piros szegéllyel), ezüstcsatos köpenyem jószerivel egy halvány és viseltes kísértetet fedett, ronggyá foszlott lábszárvédőimről nem is szólva.

     Miben reménykedtem? Nem voltam nagy stratéga. Holott volt kitől tanulnom. Bonaparte olykor látszólag szeszélyesen rögtönözve sakkozott a harcmezőkön, de váratlan és nagy kockázatú húzásai rendre fényes diadalhoz vezettek. Mindebből én gyakorta azt éltem át, hogy észtveszejtő feszültségben végsőkig feszítve magam (és lovam) vágtázom egy domb mögé, hogy csak odaérve tudjam meg (ha életben maradtam), merre is fordítsam szuronyom, lándzsám, kardom, miközben a hátam mögé célozva elsütöm pisztolyom, puskám.

     Volt mit kipihenni. Orromban – hiába a bevedelt Calvados – egyre a lőporfüstöt és a kiontott vér szagát éreztem. És ami még megviselt: az utolsó ágyúzásnál, a türingiai erdőnél, miközben épp megfutamítottuk Frigyes Lajos katonáit, beállt fülembe egy nem szűnő zúgás.(Tinnitus.)

     „Voulez-vous coucher avec moi, ce soir?” Már nem is válaszoltam, mint korábban („merci, non!”), hanem csak bánatosan, elkínzottan sóhajtva, számat penge vékonyra szorítva ingattam fejem. (Háromszögletű fekete kalapomban.)  A szegény kis csillogó szemű courtisane, olyan távol volt, mint egy kétszáz éve készült olajnyomat frissessége.

      Gyuszi összetette kezét, mintha imádkozni akarna, és azt kérte tegyem én is így össze a két tenyerem. Aztán húzzuk szét ujjaink és tegyük össze a mutató és középső ujjainknál kezeinket. Aztán felváltva nyitogassuk.

      „Na, mi ez? Na, mi?” Nem voltunk még tizenöt évesek se. „Nagy Árpi, Nagy Árpi, Nagy Árpi!” Tényleg. Mikor fog hozzám érni egy hús-vér igazi lány?

      A legutóbbi levélben, amit anyuék küldtek otthonról, szerintem véletlenül belekeveredett egy vers is, amit az apukám írt.

      „Marikámhoz! Szeretetemmel igyekszem gyógyítani Téged. Hogy lelki nyugalmadat így visszanyerd. Nem kell, hogy bűn szülte vágyaim szép lassan elaltassam. Ma már tisztán látom, miért is vitázunk: a gyermeknevelés jutott csődbe nálunk! Az izgalomra gyakran ez az ok: Egymást rontják a fiatalok! - Pincéből a szenet felhordani – „Túl széles, formátlan a zsák”… Én úgy látom, inkább lusta már a hát. Hiába ég az arcod tűzpiros lázban, kifogásnak bevált: „Sok a meló a gyárban.” Az izgalomra legtöbbször ez az ok: Egymást rontják a fiatalok. Ígérem Néked, Kedvesem: amíg bírom, cipelem én a fát és a szenet, mert ez a hát és ez a szív hibáiddal együtt is csak téged szeret.”

       A bátyám, Francois, ő volt hát. A „lusta hát.” Annyi volt a korkülönbség köztünk, hogy őt már Bonaparte nem vette be seregébe. Korábban, indián ügyekben sem képviseltünk közös álláspontot. Szerinte én lepukkant, kétes figurákba képzeltem regényes tiszta lelkületet. Természetes szövetségesem volt a pesti Józsefváros utcai csetepatéiban, de az már eszembe se jutott, hogy párizsi bujdosásomba magammal hívjam.

       Ezen az estén is a Madeleine környékén időztem. Jó, belátom, nem az ötvenkét impozáns oszlop tartott bűvkörében, hanem a közeli kocsma. A császár Elba szigetén volt, száműzetésben. De valami titkos belső hang azt súgta, ez nem végleges állapot.

       Kiguberáltam utolsó centime-jeimet, hogy igyak ezúttal egy mazagrant, egy fűszeres (kardamom) kávét. Kellett az energia, az élénkítő, mert nem voltam még kész a matek házival. Szemben velem, a tanulószobában Gyuszi (Jules) a fehérjék összetételével viaskodott, magában motyogva. („Az odáig rendben van, hogy az aminosavak mindegyikében egy központi szénatomhoz egy hidrogénatom, egy oldallánc, valamint egy amino- és egy… egy mi is még? … Te jó ég, megint elfelejtettem! Amino, igen, amino, és egy…. megnézem, nem kínlódok! Ez az!  Karboxilcsoport kapcsolódik. Oké, akkor tehát világos, hogy a fehérjék aminosavai ezen a módon csak az oldallánc szerkezetében különböznek egymástól.”)

       Semmit nem értettem ebből. Az oldalláncról a Keresztes Imre sebességváltós biciklije jutott eszembe. Amivel pár napja (hete) eltekertem Csabrendekre. Viszont ezt az élményt megírhatom az Őszi élményeim fogalmazás órára. A tervezett Hogyan vettem részt a jénai csatában helyett.

      Jules-re pillantottam, ő mit szólna hozzá, s aki még érintetlen Calvadosa mögött üldögélt, és elöltöltős muskétája bőrszíjának csatját igazgatta egykedvűen, azt mormogva: „Az oldallánc lehet apoláris, vagy poláris.”

      Nem gondoltam bele, de mélyen átéreztem, hogy teljesen egyedül maradtam minden kérdésemmel, és nem is várhatok semmilyen segítséget sehonnan. Ostobán pazarlom időm, ez jutott még eszembe. De képtelen voltam változtatni. Egy tolltartómban rejtőző ezüstpapírba csomagolt, félig megrágott csoki darabot észrevétlenül betoltam a számba, hogy a stúdium végéig valahogy kibírjam nyitott szemmel.

.     

 

       

         

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/44436/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?