Krumplit, hússal

          Egy aranyszegélyes sapkás londiner kinyitotta előttünk az ajtót. Egy mámorítóan finom illatú elegáns nő ment el mellettünk. „Mennyi az idő, Emilkém?”

          Hárman vagyunk, anyu, apu, én. Hajam rövidre nyírt, fülemnél hátrafésült, nyakkendőt is kötöttem. „Szervusztok, szervusztok, gyertek csak, a Rubint teremben vagyunk, ne adjátok le a ruhatárban a kabátot, hozzátok be!”

         A csillárt néztem, micsoda patakzóan lüktető fény, mélyvörös bársonytapéta a falakon, arany falikarok, blondel-keretes tükrök. Royal szálló. És itt ehetünk is valamit. Nahát. Ide amúgy soha be se mernék nézni.

       „Krumplit, hússal” – ezt bírtam mondani, mint egy született vidéki paraszt. De senki nem esett ki a toalettjéből. A pincér megértően bólintott. „Esetleg hozhatok egy mézes mustáros karajt, vagy egy magyaros csirkemájat, köretként pommfrível, esetleg sült almával?”

      Doktor Sebő Sándor testben itt volt, lélekben félúton 1938 Miskolca és 1957 New Yorkja között. Én épp kidugtam a fejem a Népszínház utca sóherságából. Egy vidékre bukdácsolt diák. Kétóceánnyi távolságból pillantottunk egymásra, százharminc év különbséggel.

      „Csókolom, Sándor bácsi!” Bámultam az idős doktor urat New Yorkból. Rám nézett, de valahogy szórakozott mosollyal a szülőfaluját látta átderengeni rajtam. Mögötte egy csillogó szürke – alpakka – kosztümös nő lépdelt egy barackszínű kiskutyát vezetve, egy feszes pincér kissé meghajolva nyitotta előtte az ajtót.

       Én vagyok a hajdani iskolatárs, a Jóska bácsi unokaöccse. Tényleg egy halványan derengő kísértet a lényem. Egy absztrakt pecsét a létezés evidenciáján.

     („Rettenetes miken ment keresztül a Laci, az öccse, amíg kint volt a fronton, a feleségét, két kisgyerekét, az édesanyját, a húgát mind deportálták, mind elpusztultak… Ó, hogyne. emlékszem a Fejérváry igazgató úrra, szigorú volt, de emberséges… Azokban az időkben a legkisebb emberség is hőstettnek számított… Elvei voltak, hogy a törvényeket be kell tartani… „)

    Elvesztettem a fonalat. Kaptam egy nyakkendőt. („Made in France, designed by Paul Leclerc, 100 % Rayon BSDP-99/c”) Bordó-drapp harántcsíkos, széles fazonú elegáns darab. Mihez fogom én ezt felvenni? Jobban fogok látszani egy csoportképen?

    Ültem a hosszú asztal végében, piszmogtam a tányéromon egy fonnyasztott paradicsomszelettel. Az jutott eszembe, hogy a Sándor bácsitól jött levelekben mindig volt egy tíz, vagy húszdolláros bankjegy. („In God We Trust.” Ez volt mindegyikre nyomtatva. Istenben bízunk.)

     Leejtettem az ajándéknyakkendő díszes papírborítékját, pontosabban félig szándékosan lesodortam a könyökömmel a damasztszalvéta mellől. Senki nem figyelt rám. („ Csoda, hogy nem tébolyodott meg, csoda, hogy nem lett öngyilkos, azt is megértettük volna.”) Lecsúsztam az asztal alá, hogy felvegyem a borítékot.

     Nem lepődtem meg, hogy néhány sarkantyús, lovaglócsizmás lábat láttam, a szőnyeghez támasztott kardhüvellyel. Névtelen senki voltam a harcmezőn, miért pont itt lennék más? Végigsimítottam a puha felületen. Annyira jólesett, hogy az arcomat is letámasztottam, s a hosszú asztal fedezékében kinyújtóztam. („Chopint játszott, mindig csak ezt az elképesztő lengyelt, csodálatos zseni, de olyan szívettépő…”)

     Egy aranyérme csillant a szőnyeg sűrűjében. Ki ejthette le. Kezembe vettem.

      És még egy! Elképedtem. Napóleon aranyak. (Vagy csak fénypászmák incselkednek velem?)

      Egyszer álmodtam pénzérmékről. Mámorosan fogdostam őket. Izgatott, boldog gazdag voltam.

      Az ébredés megviselt. Mohón, kétségbeesetten simogattam a lepedőt. Hátha nem is az egész.

      De valamennyi – legalább egy! – megmaradt. Ám az álom vámőrsége hermetikusan zárta a határt. Egy huncut krajcár át nem jut a valóság vámján.

      Tovább kutattam az asztal alatt a szőnyegen. Ügyeltem, hogy ne érjek hozzá egy lábhoz se. Huszárcsizma, tűsarkú báli cipő, és döbbenet: egy fakó színes rongyokból konstruált, szíjakkal kötözött bocskor is. (Egy nagyon elkésett munkaszolgálatos?)

       Egyenek, beszélgessenek a fejem fölött. Mintha itt se lennék. („Mi van a Salgó doktor ügyével? Könyörgöm, drága barátom, tegye túl magát mindenen, mert semmi, de semmi nem fontos, csak a drága élete! A gyerekek rendszeresen emlegetik, mint a jó meleg fürdőben, úgy lubickoltak a maga szeretetének varázslatában!”)

       A szőnyeg mintázata mintha megmozdult volna. Mi ez a réz retesz. Megőrültem.

       Nem normális ennyi ideig egy éttermi asztal alatt tartózkodni, ráadásul a Royalban. Vacsoraidő van. Mindenki a magasban a tányérja, pohara fölött. És hol az anyu lába?  („Képzelje, kedves Emilkém, a vizsgálatok meglepően jó eredménnyel zárultak!...  Margitkám, hadd mondjam el, milyen kellemes meglepetés ért a te szép ajándékoddal. Jó pár napig azt hittem, hogy valami alkatrész hiányzik belőle, a motor ment, de nem vitte a szőrzetet… végül is Gabika addig forgatta kezében ezt a kedves elektrotechnikai alkatrészt, hogy rájött arra, hogy az oldalt fekvő kést a középre kell helyezni a vályúba, és már lehet is használni!”)

      Egy pillanatig haboztam – mi történhet – meghúztam a reteszt. Odafenn, az asztallapon túli másik világban (néhány deciméterre az abrosz fölött) épp szervírozni kezdték a desszertet. Még nem evickélek elő, pedig a várva várt somlói galuskát most fogják hozni.

      Egy hangtalanul és rendkívül finoman, lassan billenő, kábé egyméteres kis lengőajtó nyílt meg lefelé. Hallottam, ahogy gyors ütemben lüktet a vér a fejemben. Ezt észre fogják venni és őrületes botrány lesz ebből, teljesen megőrültem és hülye vagyok?! Tényleg, mi a fészkes fenét művelek egy szállodai étterem különtermében egy amerikai magyar orvos elegáns vacsoráján, mint meghívott gyerek, egy tébolyodott.

    Az asztal alatt. Igaz, leesett egy csomagolóanyag és találtam egy aranypénzt. (De hova is lett. Nincs meg. Nem is volt. Most már én is letagadom.)

     „A külön termet tetszik keresni?” Ugyanaz a pincér volt az asztali alatti lejáróban, mint aki fönn szervírozott. (Vagy csak nagyon hasonlított rá.)

      Akkorát hőköltem rémületemben, hogy majd kiugrott a szívem. És miért „tetszikez” egy gyereket? Ahogy önkéntelenül lejjebb léptem megláttam tükröződni magamat a fényes burkolaton. Egy ráncos kopasz öregember voltam fogatlan szájjal, sárgán, beesett szemmel. Döbbenten vettem észre, hogy fehér ingem alatt csak egy fehér alsógatya van, pipaszár lábaimon fehér zokni. A pincér nem ért hozzám, de engedelmesen a fémajtó felé fordultam be, mint akinek nincs más választása.

    Kétségbeesetten füleltem fölfelé. Az anyu halálra rémül, ha nem talál meg a kávéig. Csapdába estem. Odafönn épp nevettek, de nem értettem, hogy min.

    A következő fordulónál megláttam a fém tepsiket. Szerettem volna hinni, hogy ez a szálloda étterméhez tartozó hűtőterem. De lelkem mélyén iszonyattal sejtettem, hogy ez valami más.

    Ennyi volt tehát az élet. Bárhogy óvatoskodtam. Jaj, a szüleim. Sírhatnékom támadt. Soha többet nem látom őket, el se búcsúzhattam tőlük. (Mintha egy búcsú segítene a pokoli rettegésen.)

     Hirtelen praktikus akartam lenni. Fájni fog? Mint amikor a hóhér kirángatta a fogamat. Csak most a beleim, a májam, a szemem, a szívem tépik ki. Elevenen elégetnek. Üvöltve száll ki belőlem a lélek. (Ami talán nincs is.)

     És mindez azért, mert engedély nélkül bemásztam az asztal alá. Feszegettem a hotel berendezési tárgyait. Milyen aránytalan. Ha egyáltalán kell konkrét vétek büntetésemhez.

    A megsemmisülés torkában még volt pofám vitatkozni. Miközben gyáván megadtam magam a végzetnek.

    Szerettem volna védekezésül felhozni, hogy gyerek vagyok, fejlődésben visszamaradott.

    De a tükröződésben jól láttam a hotel foglyát, a reménytelen és roskatag aggastyánt, aki voltam.

    

    

    

    

    

      

   

    

  

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/44150/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?