Szerelem, levelező tagozaton

           Vereckei lapozott az osztálykönyvben. Az osztály ablakán kinézve láttam, hogy a szél megmozgatta a gesztenyefa sárga lombját. Egy ló felnyerített a közelben. A pad alatt halkan, óvatosan csőre töltöttem. Egy négyrét hajtogatott Világ Ifjúságába belekukkantottam az apróhirdetés rovatba. „Margareta Magnusson, Upsalából különféle témákról levelezne angol nyelven.” És még vagy egy tucatnyian a messzi északról. Finnek, svédek, norvégok. Meg kelet-németek.

           Kicsöngettek. Ezt most megúsztam. Kiterítettem az újságot a pad tetejére. A Csemba Zsuzsi rögtön beindult, hogy meglátta a hátsó borítón az Omega együttes mallorcai turnéján készült fotóját. „Jaj, a Molnár Gyuri, de helyes!” A sztárok mind hosszú hajjal, Kóboron olyan Hipóval kifakított trikó, és ott vannak egy spanyol üdülőhelyen a saját mikrobuszukkal. Tudósítás a közönséges magyar földi halandók számára elérhetetlen mennyországból.

           Húztam az időt. Már mehetek ebédelni, de még egy kicsit csak úgy újságot olvasgatok a közben kiürült osztályteremben. „Krisztus Manchesterben lakást vett, Jó játék a villamosszék, Szex és ifjúság” – ezt ígérte a címlap. És egy papírcsíkokba öltöztetett, meztelen lábú lány fotója volt a hívogató cégér.

         Zsigmond Márta teleírta a lapot. Interjú a Kaukázusi köztársaság Érdemes művészével, a szovjet énekes Joszip Kobzonnal. („- Milyen kérdésre válaszolna a legszívesebben? – Arra, hogy mikor lépnék fel a magyar közönség előtt? – És mit válaszolna? – Azonnal!”)

        „Államalapító királyunk, I. (Szent) István születésének ezeréves évfordulóján” Veres Pétertől, a tekintélyes paraszt írótól idézet: „Mert nem az itt a kérdés, király-e valaki, vagy tsz-elnök, esetleg szocialista párttitkár, vagy miniszter, hanem az, hogy az országban lát-e és a népben-nemzetben érez- és gondolkodik-e, vagy nem?”

        Átellenben képes hír, hogy a „szebb, mint valaha” Romy Schneidernek Alain Delon elsőként gratulált „Az élet útján” film premierjén, pedig „öt év után a viharos eljegyzés felbomlott” közöttük.

        Elvesztegetett idő. Mit kezdjek azzal a riporttal, ami arról, szól, hogy Párizsban „erősen kétséges az is, hogy a diákság esetleges elhallgattatásával sikerüljön felszín alá szorítani az egész társadalmat feszítő és mind erősebben feltörő szociális igazságtalanságokat”? De tényleg. Mi a búbánatos tarka csudát gondolt a riporter, a szerkesztő, a párt Központi Bizottsága, amikor ilyen mondatot kinyomtatott? Mi van a francia fiatalokkal? Persze, elnyomja őket az eleve igazságtalan kizsákmányoló kapitalista, imperialista rendszer. Tizenöt éves vagyok. Értem én. Mégis, a fotókon valahogy olyan életképeket látni, amik inkább vonzóak. (Tanulnom kell még.)

        „Te még itt vagy?” Kukkantott be az osztályba vidáman Légrádi Pista bácsi, pörge kalappal fején, hosszú lódenkabátban a mezőgazdasági szakközépiskola gyakorlati tanára.

        Tényleg kár az időt elpazarolni. Elkérhetem kölcsön a Keresztes Imre biciklijét. És elhajthatok Csabrendekre a Kiss Béláékhoz. Pár kilométer. Testedzés. És másutt lenni. Ha nem is messze innen.

       Megnéztem a Kossuth Lajos utcai kis kirakatban a Ditte fedőnevű harmadikos lány fotóját. Kontyban felkötött barna haj, csipkés gallérú fehér blúz, ábrándos tekintet. Talán mégis ragaszkodni kellett volna hozzá. Elbénáztam. Így most csak a gyötrelmes magány maradt.

        Bemenjek a cukrászdába valami tortát (puncsot, diókrémest, vagy egy sima csokoládésat) megenni? Az ebéd lebbencsleves volt, meg grízes tészta. Meg egy alma. A levest próbáltam úgy kanalazni, hogy lehetőleg egy millimikronnyi lebbencs se érjen a számhoz. A grízes tészta száraz volt. Bepróbálkoztam a konyhás néninél. „Bocsánat, tetszene nekem kivételesen egy kis plusz lekvárt adni ehhez?” Kétségbeesetten nézhettem, megkönyörült rajtam. „Ebből azért rendszert nem csinálunk” – és egy evőkanállal a tányéromra tett. (Próbáltam úgy állni, hogy a többiek ne nagyon vegyék észre.)

      Olyan túlcukrozott volt a lekvár, hogy könnybe lábadtam és behorpadtam egyszerre. Mohón töltöttem a kancsóból a csapvizet és vedeltem.

      Hívott a Bozzai Balázs, hogy edzés lesz, foci, menjek a kimenő idő alatt.

      Nem volt kedvem. Inkább Csabrendek. Béláékhoz. Bringával. (Sebváltós, Keresztes kölcsön adja.)

      Pár órám van. Fogtam az oldaltáskám, beletettem a Skolnyik típusú szovjet fényképezőgépemet, egy noteszt, jegyzetelni, skiccelni, egy töltőceruzát, egy golyóstollat (tűzpiros, Schneider márkájú, a nagybátyámtól kaptam), meg az ebédből maradt piros almát.

     Kicsit haboztam, de végül magamhoz vettem a Sten Mark II mintájú oldaltáras géppisztolyom, 32 tölténnyel, három tojásgránátot. Hosszú erdei úton kellett áthaladnom, s bár a helyi maquisard-ok ellenőrizték a környéket, tartani kellett, hogy a fritzek esetleg mégis meglepnek.

     Tudtam kegyetlenségeikről, Oradour, Lidice elrettentő példája nem volt ismeretlen számomra. A nácik alacsonyan tüzeltek az összeterelt túszokra, elsősorban lábaikra célozva, így a holttestek elégetésre szánt tüzet még élő emberekre gyújtották rá. Nem számíthattak kegyelemre a nők, a gyerekek sem. Rájuk a templomba bezárva gyújtottak tüzet a németek. („Legyetek átkozottak aljas szadista gyilkosok, a Jóisten irgalmazzon nektek!”)

     Feldúltan tekertem a bicikli pedálját. „Bolond vagy” – mondta még Pesten egyszer Valki Tibi, osztálytársam, - „minek hergeled magad ilyen régi történetekkel?” Igen, szerettem volna békében élni. Kimerítő volt, hogy mennyi harctéren kellett megjelennem.

     A harc még csak hagyján. Egy-egy délután Csupival a Kis-salétrom utcában gyakorlatilag több hadosztálynyi csatát megvívtunk, összesen két darab forgótáras, papírpatronos pisztollyal. Ezek életre-halálra vívott komoly párharcok voltak, a környező épületek a Rákóczi tér táján komoly tűzerő nyomait viselték. Nem volt gond a szűk józsefvárosi utcákban grandiózus lovassági ütközeteket végrehajtani.

     Emlékeszem, Csupi alól egyszer kilőttem egy igazi Zündapp motort. Akkorát bucskázott a flaszteren, hogy a legjobb kaszkadőrök is megirigyelték volna (Piroch Gabit is beleértve), de ő csak futott tovább a Nagyfuvaros utca felé, végig azt óbégatva: „A horse! a horse! my kingdom for a horse!”

    Megálltam az erdő közepén. Malmaison-ba húzott a szívem. Ahová semmiképp nem mehetek. Utoljára Pesten adtam fel egy üzenetet, Mademoiselle Francoise Roux-nak, Lyonba. (A Pif újságban keresett levelezőtársat.)

     Semmit nem írtam neki Bonapartéról. Minek ijesszem el. Még azt hinné, hogy egy futóbolond vagyok. Egy kis igazolványképet beletettem a borítékba, annak egy másolatát, ami az utazási igazolványomba készült. Átfutott bennem, hogy rajzolok egy kis álbajuszt – á la Jean Rochefort – a fotómra, de aztán letettem erről a vakmerő tervről. (Ráadásul nem is pelyhedzett még egy kis szőr se a szám fölött.)

     Tényekre szorítkoztam. A fedő sztorimra. Vidéki kollégiumba sodródott pesti fiú. („Je suis un étudiant.”) Nem túl leleményes, de a nyers valóság. („J’ai une collection de porte-clés.”) Tébolyodottan elrugaszkodott fantáziámban már postai úton abszolvált kulcstartó cserét is elképzeltem. És mégis csak egy lány. Akivel szerethetnénk egymást. (De ezt már magamnak sem mertem bevallani.) Mindenesetre rajzoltam is a levélbe. Pif figurát. Meg a kis Pifout. S hogy ne legyen nyálas, egy western kalapos portrét (Teddy Tedre hasonlító), meg egy forgótáras Coltot. Mielőtt lezártam a borítékot, azért oldásnak – mégiscsak lány! – egy virágot is.

     Már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a levelem célba ér. Pláne, hogy egyszer – egy következő életben esetleg – én magam is megjelenjek a gallok földjén. Vagy ő idetévedjen a Balaton felvidékre.

     Szerelem levelező tagozaton. Vagy még azon is alig. De a fákon túl már Csabrendek fényei kápráztattak.

    

     

               

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/43993/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?