Nyakon haj

          „Kedves Gabikám, örülök legutóbbi közlésednek, miszerint jól érzed magad és még nem döntötted el, hogy a következő hónapban hazautazol-e. Majdnem mindennek van előnye is és hátránya is. Ha hazajönnél, ennek előnye, hogy egy fontos találkozásban részes lehetsz, a hátrány az utazás költsége, de ezt ki lehet bírni. Továbbá a hazajöveteled előtt ott meg kellene – normálisan – nyiratkozni… (Ez sem jelentős tényező! De mégis!) Folytatom azzal, hogy a küldött húszast nem rejtjelesen igazoltad vissza, hanem nyílt szöveggel. Persze kimagyarázkodtam, hogy Ilonka néni küldte neked általam… Nem érdekes. De példaként írom, hogy egy olyan finomam rejtjelezett szöveget írhatsz ilyenkor, -„reális közlésként”- hogy a tanulmányi eredményed 20 %-kal javult. Ez nem nagy hiba. Csak említem tanításként a dugesz komplexum miatt.

          Száz szónak is egy a vége. Én jobban örülnék egy hazajövetelnek most és a következő hónapban is.

           De nyiratkozva! Dr. Sebő főorvos szelíd férfi, bizonyára jobban örülne egy pajesztalan variációnak: nyakon haj nélkül… kikapcsolva a nőies külsőt…”

            Ezt írta írógéppel a levelezőlapra, a főoldalra, a címzés melletti részre még ceruzával firkantotta: „Remélem, hogy nem nagyon fárasztó az utazás és így apai szívem nem vár hiába. De egy-egy lappal tudsz engem kárpótolni! Írjál! Csókol Apu”

            Belemarkoltam a fülem mögé fésült hajamba. Ezt kéne a Sebő bácsi miatt levágatni. Ez bizony gond.

            Ha olyan hosszú hajam nem is lehet, mint Szörényi Leventének, de hogy ne érjen rá a fülemre és ne lógjon egy kicsit a homlokomba? Abban a kopott, de mégis erdélyi népi mellényben, (amit otthon egy elfelejtett szekrény mélyén találtam) hát abban nem felnyírtan kéne megjelenni a Fehérvári úti Illés klubban. És nemcsak ott, ami tán félévente egy-két alkalom, amikor hazamehetek, de itt vidéken is.

           A másodfokú egyenlet megoldó képlete. Zúgott a Volga, a neonlámpa. Belelapoztam az auerstedti csata tervrajzaiba.

           Egy hosszú vonal, alatta a per kettő. Felette kivont karddal a császári gárda nyargal, fejük felett a Gribeauval ágyúk sortüzének füstfelhője száll. Lacroix őrnagy elszántan fürkészi a megrohamozott magaslatot, kantárt fogó kezében kovás huszárkarabélyt tart.

            Tudtam, hogy egyelőre ebben a beásott fedezékben kell kitartanom az elkövetkező időkben. Fütyülnek a porosz gránátok a fejem felett. Lengyel ulánusok dzsidáin csillan a késő őszi napfény.

             Kicsit szétszórt vagyok. Biológiából, fizikából és latinból is van még házi feladat. („Aliquando insanire iucundum est. Néha az is kedves, ha az ember esztelenül él.”)

             A nevelőtanár túl sokat megy át a színen. Szeretnék egy kicsit csak úgy nézni a semmibe. Most már nem érdekelt a csata sem.

             Boldoguljon Bonaparte nélkülem! Elfáradtam. Én csak egy gyerek vagyok a sümegi kollégiumban, tragikus osztályzatokkal.

                  Én voltam a napos, kimentem a tanulószoba vaskályhájához szénért a vasvödörrel. Még éreztem a meszelt falú folyosón az alagsori ebédlő felől a déli paradicsomos káposzta szagát. Ezt szerettem Pesten is, itt is.

                  Kimentem pisilni. Rácz Feri beszélt hozzám közben. Hogy az Omega akkor is jobb. Lapáttenyerével ütötte a hatalmas vaskazán fekete oldalát. („Petróleumlámpa, milyen szép a lángja, tádádá-dám-dám-dám, tádádá-dám-dám-dám!”)

                   Nem vitatkoztam. Megenyhült. Benyúlt a nadrágzsebébe és előhúzott egy kulcstartót.

                    Tudta, hogy szenvedélyes gyűjtő vagyok. „Papadopulosz.” Ez volt fehér betűkkel ráírva egy égszínkék fémlapocskán.

                    Megengedte, hogy a kezembe vegyem. Úrrá lett rajtam a szerzési vágy. („Megveszem!”)

                   Persze, nem adta. Hülye állat. („Az időszámítás előtt 2000-ből való Mezopotámiában talált leletek igazolják, hogy már ekkor is meg tudták oldani a másodfokú egyenletet is.”)

                  Ízlelgettem a szavakat. Gyöktényezős alak. Komplex számok elmélete.

                  A szénpor fekete csíkot húzott a körmeim alá. Gyomromban a paradicsomos káposzta morrant. Visszafojtottam az ásítást és könnybe lábadt a szemem.

                  Továbbolvastam a tankönyvet. Van harmadfokú egyenlet is, hála egy olasznak, neve Gerolamo Cardano.

                   Fejben már végeztem az auerstedti csatával. De ez az olasz, Cardano, ez mezopotámiai hátterével kinyír engem. („Katonák! E piramisok csúcsáról négy évezred tekint le rátok!”) Ezt mondta a tábornok Egyiptomban.

                   De mit mondok én. A katedráról Brusekné néz le rám. Őrzöm bejegyzéseit az ellenőrző füzetemben.

                   „Rendetlen magatartásáért megintem. Zavarja az órát! Tiszteletlen a tanárral. Rendkívüli fegyelmezetlensége miatt osztályfőnöki megrovásban részesítem. Óra alatt engedély nélkül a termet elhagyta. Tanárának nem engedelmeskedett. Minden figyelmeztetés dacára állandóan zavarta az órát.”

                   Mi van velem. Gyengülök. Már kevesebbet lázadtam, mint pár hónapja még otthon, Pesten, az általános iskolában.

                  Írtam egy levelet. A régi barátnak, a Gyurinak. Mi tagadás, siránkoztam.

                  („Cher captain George, je suis fatigue, parce que l’ecole est dur.”) Erősítést kértem. Zárkózzon fel a jobbszárnyon Vincent Montpellier gránátos hadosztálya, a frankendorfi domboknál vonja össze a tüzérséget, s próbáljon éket vágni a braunschweigi herceg vezette fősereg vonalán.

                 Nem olyan nagy dolog ez. Persze, a sorok között beszámoltam arról, hogy magányos vagyok, egy lány vetett szemet rám, ám mielőtt valami érdemleges elkezdődhetett volna véget is ért, mint egy magnéziumlobbanás. Fogolynak érzem magam nemcsak a kollégiumban, de az egész településen is, ahol jószerivel egy mozi van, de oda is csak nagyritkán jutok el.

          Tájleírással nem sokat vesződtem. Nem volt tervem, hogy a fogságom püspöki palotája fölötti kis hegyen magasodó várat elfoglaljam. Néhány vázlatot firkantottam ellenséges pofázmányokról, főleg a tanári karból.

           Hogy nem felejtem a „good old times-t”, mellékeltem néhány rajzot francia díszegyenruhámról, megismételtem Bonaparte címerének ábráját, egy nagy N betűt babérkoszorúval rajzoltam körbe, „jól van Gyuri, most elég lesz ennyi, írjál, mi újság Pesten, szoktál venni Pif újságot, mi az új Teddy Ted történet, ha félretennéd nekem, kifizetem, megveszem tőled.”

          Még erőt vettem magamon, s nyomorultságomat végletekig fokozandó, megkérdeztem, mi van Valival, ugye nem vár rám, már mással jár, mással csókolódzik.

          Az önkínzás lényegre törő eszközeivel zúztam le maradék önbecsülésem egy amúgyis hervasztó késő őszi délutánon. Jól belegurgattam magam a képzetekbe, hogy a távolból még vonzóbb, szebb, izgalmasabb Valit ahhoz hasonló bulikba fantáziáljam, mint amilyenben én magam voltam vele. Elszánt szájból szájba csókolózásba mámorosodva.

          Semmi ötletem nem volt. Hogy tegyem kicsit örömtelivé – kicsit! – kollégiumba száműzött életem. Vergődésem gyümölcse volt ez a levél. Ez a segélykiáltás.

          Párhuzamosan adtam fel a postán a szüleimnek szánt üzenettel. ("Igen, levágatom a hajam egy kicsit, úgy érkezem!")Gondosan megnéztem még egyszer, nehogy felcseréljem a két boríték tartalmát. Otthon tudtak a napóleoni háborúkhoz való kötődésemről, de nem akartam, hogy túlaggódják magukat értem.

          Amint elnyelte leveleimet a postaláda, rögtön rájöttem, hogy Vali miatt nem kellett volna nyafogni. Nem konkrétum, csak valami sejtelem intett.

          De már késő volt.

          

 

 

 

 

         

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/43936/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?