A konyhaablak zárva volt

       „Nos, Rónai barátunk kedvéért egy könnyű feladattal kezdjük az órát” – kezdte vészt jóslóan Barna tanár úr. Hórihorgas alakja komótosan haladt a padsorok között, puskázni lehetetlenség, mindig élénken csillogó szemei folyamatosan pásztázták az osztályt. Rónai hektikus teljesítménye már a tanév első heteiben sötét jövőt sejtetett. Mind a matematika, mind a fizika olyan kemény ellenfélnek bizonyult, amellyel szemben szinte esélytelennek látszott. A „szinte” ebben az esetben egy életmentő kis uszadékfa elvont eszmeiségét jelentette, amelybe belekapaszkodik, miközben sodródik egy elképesztő zuhatag halálosan morajló mélységébe. 

        „Mennyivel változik egy permutációban az inverziószám” – kezdte Barna, mint egy kivégzőosztag, aki csőre tölt – „ha két szomszédos elemet felcserélünk?” (Az „uszadékfa” ebben a pillanatban a reménytelenség szinonimájává változott, abból is a tragikusan áttetsző, érintésre szétporladó fajtájúvá.) 

        Milyen szép, egyszerű, boldog, derűs, könnyű élet lenne az, ha erre elegáns mértéktartással, bölcs nyugalommal hárítaná a halálosan nekiszegezett kérdést, és odaejtené leheletfinoman a választ, mint egy monte-carlói kaszinóban a tízezer fontot érő elefántcsont zsetont a biztosan nyerő számra – „eggyel!”

        „Szép volt a szemed” – vigasztalta Rózsa Ági a következő szünetben, – „jól áll neked a kétségbeesés.” Sajnos, a kamasz fiúknak mindig azok a lányok udvarolnak, akik nem tetszenek nekik. Akiknek meg ők udvarolnának… Szóval nincs igazság. „Barna különben is utál” – dühöngött csendesen, holott az utána jövőnek feladott kérdés is leterítette volna. („Definiálhatnánk-e a skalárszorzatot, mint a pozitív definit szimmetrikus bilineáris függvényét?” Naná, sőt, egyenesen kívánatos lenne! De tényleg.)

        Milyen lehet most Pesten? Öngyötrésben kiváló volt. A nyáron még nem sejtette, hogy ennyire megkínozza majd a honvágy. Augusztusban egy barátjával kipróbálták a „hórukk- fogjuk meg és vigyétek!” munkát. Micsoda gyötrelem volt. Két hétig egy raktárban a Paulay Ede utcában. Fojtott levegőjű, – csupa gumi és fém alkatrész – napot soha nem látó pincében rakodni. Teherautóra föl, onnan le. Öreg segédmunkások ugráltatták őket, a „nyálas kis gimnazistákat.” Vagont is kellett kirakni, gépiesen ismétlődő mozdulatok, vég nélkülinek tűnő pakolás, dobozhegyek, „ne simogassa azt a zsákot, nem kislyány az!”, folyt róla a víz, micsoda sivárság!

        És tessék, visszagondolva még ez is tetszett. A cigi szünetekben karikatúrákat skiccelt az öreg melósokról, melléjük írta kedvenc, ismétlődő mondásaikat. „Jó itt vagyok a reggelihez, tessék csak jönni-menni, amíg eszek!” Nem sértődtek meg. Néhány nap hajtás, hajszolás után valamennyire befogadták a szorgalmasan robotoló diákokat, még jóindulatú tanácsokat is adtak: „Fiúk, nem kakaót kell inni reggelire, hanem páleszt, hozzá meg szalonnát, csak akkor lesz erőtök.”

        Az első napokban olyan kimerült volt, hogy az ebédszünetekben majdnem elaludt ültében. Aztán kezdett ráérezni a ritmusra, hogyan kell spórolni az erővel, beosztani a tartalékot, megtalálni a mozdulatok ritmusát. Hogyan kell felegyenesedni a holtfáradtságból. Mégiscsak pénzt keres közben, edződik (ezt apja hangsúlyozta), tanul az élet iskolájában.

        „Stúdium előtt elmegyünk sörözni?” A kísértő Vermes Zoli volt, harmadikos. Csak azért hívott egy „kis hülye elsőst”, mert a kollégium íratlan hierarchiájában a pesti eredet mégiscsak egyfajta különleges státuszt jelentett. Ráadásul ő még rá is dobott néhány lapáttal, szűkre és rövidre szabatott „belvárosi” nadrágjával, színes, csiptetős hózentrágerjeivel, fölhajtott gallérú (mű) bőrdzsekijével igazi extravagáns volt a falusi fiúk fehér nejloninges palettáján. És persze a mindig dacoló szövegei. „De, nem!” (Egy osztálytársa úgy emlékezett később, hogy mindig így kezdte, ha rászóltak.)

        Az alkoholizálást persze tiltották a diákoknak. Kerülő utakon mentek egy távoli kocsmába. Addigra a hólé átáztatta az akkoriban divatos, bunkóorrú, magas talpú lakkcipőt, rámerészkedett egy erősebb lélekmelegítőre. Borzalmas, pocsék, életelleni merénylet. Erre csak akkor gondolt, amikor már késő volt. Három feles volt, vagy négy? A sörrel együtt mindenképp sok. Barack, vagy körte, vagy csak valami szintetikus vegyipari katyvasz, már mindegy. Egy darabig repült, az elején.

        Ó, hogyne. Ivott már a nyáron is, a raktárban kínálták. Ott okosabban gazdálkodtak vegyi háztartásukban. Itt, a vidéki kocsmában két nő is melléjük csapódott. (A Vermes már ismerte az egyiket. Talán bibliai értelemben is. „Nekem már megvolt” – hencegett – „kétszer is!” Ő akkor szánta magát a második felesre. A másik nő határozottan ráhajtott. „Hogy kerültél ide Pestről?” Ezt kérdezte másokhoz hasonlóan elképedve ő is. Csak legyintett. „A matek, meg a fizika” – csuklott – „itt majd jobban megy.” Bal keze mutató ujjával a kiömlött itallal rajzolni kezdett a kocsmai asztal lapjára, valami sosem létezett állat tudományosan megalapozott alakját. Behanyatlott a nő nyakába. „Haza kéne menni.” Már szédült. Mintha mindenki nevetett volna. Az először idegenkedő kocsmai közönség – „egy pesti nyikhaj, páváskodó majom”, üzente szemük – a végére szánakozva lenézte. Végtére is nem volt más, mint egy berúgott gyerek.

        Vermes javasolta, hogy most már ne szökjenek vissza a kötelező esti tanórákra, stúdiumokra, hanem majd vacsora után bemásznak a kolesz hátsó, konyhai ablakán és belopóznak a hálóterembe. „Ha lebukunk, irtó nagy balhé lesz.” Nem tudott felelni. A kocsma mögött a tiszta fehér hóval borított mezőt nézte elkínzottan. Fejét, mint vasabroncs szorította a fájdalom. Leült az iskolatáskájára. Vermes előrement, már visszagyávult kollégistává, utána kéne loholnia. A nő, aki több pohár ital után egyre érdekesebb lett, elillant. Mint a szeszek koholta mámor. Ócska vacak.

        Nem bírt talpra állni. A papír hőszigetel, gondolta, és kirángatott egy könyvet táskájából. „Ez átázott.” Minden erejét összeszedve fölegyenesedett. Olyan hideg volt a hó, hogy szinte égette kezét. Belefejelt a maga elé tartott havas kupacba. „Eej uhnyem!” Ordította bele a süket, sötét semmibe.

        Futni kezdett. Lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. „Hogy fogok bemászni a konyhaablakon?” Ki is csaphatják. Rajzból és énekből – legalábbis aznap – elég jó volt. Jó, azt nem tudta, hogy a háromhatványadik komplex egységgyökök multiplikatív csoportja vajon ciklikus-e, vagy – és ez az igazság! – ravaszdi és meglepő módon: nem.

         Nem ciklikus, a teremtésit neki.

        Már teljesen besötétedett. Eszébe jutottak Budapest éjszakai fényei, amiket a lányoknak igyekezett megmutatni. A messzeségben a bizonytalanság bíztató sejtelmei.

        Itt pedig a könyörtelen valóság. Sehol senki. És a kollégiumi konyhaablakok súlyosan bezárva.

                                                                   

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/43800/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?