Kard és ló nélkül

         Bejött az osztályba. Fürkésző szemű férfi. Valakit kiválaszt közülünk.

         Vagy mind kellünk. Fiúk, lányok vegyesen. Tízóraira bekap valamennyiünket.

         Fegyvere, egyenruhája nincs. Katonatisztnek mondta magát. Mért ne hinnénk.

         „Kedves gyerekek” – kezdte. „Bizonyára hallottatok róla.”  Így folytatta mondandóját.

        A matek elmarad. Ez bizonyosnak látszott. Tárgyalási alapnak elfogadható.

        Elővett egy újságot. Én máris elálmosodtam. (Képregény nincs benne.)

         „Nem közömbös számunkra, hogyan alakul a helyzet a szomszédos Csehszlovákiában. A magyar dolgozók, mint eddig tették, a jövőben is támogatják a csehszlovák munkásosztály helyes törekvéseit, amelyeket a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága az 1968. januári és májusi plenáris ülésén jelölt meg a múltban elkövetett hibák kijavítására, a szocialista rend továbbfejlesztésére.”

          Ez tiszta beszéd. Egybeesett hírszerzési információimmal. A bakonyi kalanddal.

          Amikor a tér-idő koordinátákat áttörve szovjet tankok jelentek meg a hunkpapa indiánok táboránál. (Kiss Béla, osztálytársam közlése. Ő az unokabátyjától hallotta, aki a saját szemével látta egy erdei ösvényen az eltévedt páncélosokat. A helybéli indiánok zsíros kenyérrel és citromos teával vendégelték meg a láthatóan kimerült és feszült szőke harcosokat.  A hunkpapa indiánok nemes lelkűek az idegenekkel is. Ők Bonaparte természetes szövetségesei voltak. Az én szememben.

          A mosolygósan fürkész szemű, civil ruhás katonatiszt igyekezett tiszta tudást önteni a tétova és tájékozatlan középiskolások kissé megzavarodott fejébe. Bár gondolataim – vagyis inkább képzeteim – el-elkalandoztak, próbáltam a lényeget megjegyezni.

          Tehát az oroszok vezetésével mi is részt vettünk a szomszédos ország katonai lerohanásában. Ám mindez kötelességünk volt, mégpedig internacionalista. Éspedig az agresszív nemzetközi hódító (neokolonialista) imperialista-kapitalista ellenforradalom lehetőségének már csírában való elfojtása céljából. (Azért ezt a nyomatékképpen az osztályban körbeadogatott Magyar Nemzet cikkéből másoltam ki, hogy pontosan rögzítsem a helyzetet.) És Ilonka néném – a költőnő, színésznő, báróné – őszinte bánatára a katonai-politikai akciónak egyáltalán nem volt célja, hogy szülővárosát, Kassát visszacsatolja az anyaországhoz.

         Közben kicsöngettek, és levonultunk az iskola elé, megszemlélni egy demonstratív céllal ideparkírozott harckocsit. Gondoltam felmászom a géppuskáját közelről megtanulmányozni. A katonai pályát amúgy teljesen fölöslegesnek képzeltem. Elméletem szerint az emberiség már rájött – és ez a jövőben, mégpedig a közeli jövőben csak fokozottabban így lesz -, hogy semmi értelme hadászattal, háborúkkal bajlódni, hiszen kölcsönös megértéssel mindenki meg tudja oldani békésen is az összes problémáját. (Akkor meg egetverő hülyeség katonásdit művelni, pláne hivatásos katonaként képeződni. Az más lapra tartozik, hogy mint Napóleon támogatója a tér és idő koordináták sajátos átjárhatóságában részt veszek bizonyos történelmileg szükségszerű csatákban.)

         De sitty-sutty, rohamléptekben jön a világbéke, mint jóindulatú járvány, és a sok drága anyagot, képességet, tudást, időt, mind békés fejlesztő tevékenységre lehet fordítani. (Szegény Jocó, gondoltam Pesten maradt régi barátomra, aki már az Ecseri bolhapiacon beszerzett egy magyar katonatiszti kiskabátot, hogy öltözékben is szuggerálja magának, hogy e pályára termett.)

          „Megyünk ebédelni” – mondta Kiss Béla. Nem volt más választás. Tarhonyás leves, krumplifőzelék fasírttal, piskótatekercs.

            Legjobban az édesség viselt meg. Még az én édesszájúságomnak is sok volt a cukrozás rajta. A levesből a levét próbáltam kiügyeskedni, a tarhonya valahogy nem tetszett sosem. Átfutott még ötletnek a fejemben, hogy a délutáni kimenőn veszek kiflit. Sósat. Hozzá málnaszörpöt.

             „Jössz focizni?” –kérdezte a gógánfai Tarr Gyula. Megígértem, hogy megyek. De aztán mégse volt kedvem. A térről elment közben a katonai jármű. A hozzá kapcsolódó délelőtti okítás is szertefoszlott – látszólag nyomtalanul.

            Néhány fölsős lány ment a Kossuth Lajos utcán, köztük egy szép mosolygós. Utánuk fordultam, pár lépést tettem is, de már le is beszéltem magam további fantáziálásokról. Az utca túloldalán a Darnay Laci integetett, a másik budapesti fiú az iskolában, de neki legalább rokonai voltak itt. (Meg családregénye, egy tudós nagypapával.) Visszaintettem, hogy most épp mennem kell. „Nem érek rá! De majd később!”

           Eszembe jutott, hogy bemegyek a postára, veszek egy képeslapot, megírom a szüleimnek és fel is adom. A postán néhány mosolytalan felnőtt tartózkodott. Egyikük Montmorency kapitányra hasonlított, aki utoljára a borogyínói csatamezőn láttam utoljára. Ezúttal nem a francia ulánusok uniformisát viselte. Hosszú fekete kabátban a fehérre meszelt falnak dőlt és egy pergament olvasott. Egy idősebb, piros kabátos asszonyság épp felnevetett és azt mondta a vele beszélgető nagybajszú, pocakos bácsinak: „Öreg lóra kell a cifra kantár!”

           Odamentem az ablaknál álló faasztalhoz és az ott talált mártogatós tollal, tintával elkezdtem egy sárga levelezőlapot megírni. Pontosabban, megcímeztem a lapot, de aztán nem jutott eszembe semmi. Álltam az ablaknál, kezemben a vashegyű kopott toll.

           A túloldalon lévő ház teteje felett a felhőket néztem. A feladó rovatba beírtam gondosan a kollégiumi címem. Montmorency (vagy csak hasonlított rá) közben eltűnt a helyiségből. Odaálltam a kisablakhoz, hogy feladjam a rövid üzenetet. („Ne haragudjatok, de nem igazán megy nekem itt a tanulás, valami mást kellene kigondolni, vissza szeretnék menni Pestre. Azt a küldeményt megkaptátok, amiben a fotónegatívokat és a Feri gyűjteményébe a különleges cigarettás dobozokat feladtam?”

           Nem csak a tanulás, de a harctéri teljesítményem rovására is ment szórakozottságom. Borogyinónál például teljesen megfeledkeztem a közeli majorságban állomásozó ellenséges lovas felderítőkről, akiket egyébként épp a mi tüzérségünk heves ágyúzása szorított vissza. Nem sokon múlott, hogy a csapdába, amit nekik állítottunk, majdnem az én egységem esett.

            Lőtt és vágott sebekkel vágtáztunk vissza a folyó melletti kis domb mögé, amit már a mi gránátosaink tartottak elszántan és tűzerő béli fölénnyel. Lacroix, a gránátosok ezredese annyira megdöbbent ezen az eszement vakmerőségen – amit egyébként a halálfélelem is táplált -, hogy elfelejtett lehordani a nyilvánvaló taktikai ostobaságomért.  

           „Magának, fiatalember, pénzküldeménye is érkezett” – rezzentett fel elkalandozó gondolataimból a postás kisasszony. (Igaziból egy idősebb, kellemetlen asszonyság.)

           „Igen?” – kérdeztem frappánsan.

           Morgott még, hogy a kollégiumban tudni kellett volna, biztosan szóltak, de „nyilván” én voltam figyelmetlen.

          Kiéreztem szavaiból, pontosabban hanghordozásából, hogy kifejezetten nem vagyok rokonszenves neki. Mindegy. A pénzt nem neki, hanem nekem küldték. Amíg a postai könyvét lapozgatta, eszembe jutott, hogy elfelejtettem szólni, hogy „szép” bélyeget szeretnék választani a lapomra. Elkéstem, már rányomta a nedves szivacson a ragasztós felével végighúzott legközönségesebb bélyeget. (Egy Ikarus busz látszott rajta, viszont mögötte a Nyugati pályaudvar épületének homlokzata, ami mégiscsak a fájón hiányzó szülővárosom része.)

      „Itt írja alá” – mondta még, és elém tolt egy átvételi lapot. Meglendítettem a tollat, amit letett mellé, nagyot kanyarítottam az S betűn, sercent is a papíron, aztán alul meghurkoltam a zét és továbblendítettem kissé elnagyoltan ábrázolva az ipszilonig tartó részt, viszont cserébe a záró i előtt alul jelentősen megkalligrafáltam a nevemet.

       „Ez nem olvasható” – közölte ellenségesen. Meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. „Maga gimnazista, ugye?” Csak hebegtem megszégyenülten. „Akkor tudnia kell, hogy rendesen írjuk le a nevünket.” Éreztem, hogy halálos ősi ellenség karmaiba kerültem. Szívem szerint kardot rántottam volna és szétvertem volna fékevesztett dühvel az egész nyomorult postahivatalt.

       Ehelyett engedelmesen a „művészi szignatúrám” alá odaírtam csupa nagybetűvel a nevemet ennek a csökött agyú kellemetlen idiótának, és átvettem az édes, drága, imádott szüleim küldte apanázsomat.

       Kard és ló nélkül indultam vissza szálláshelyemre, zsebemben egy zacskó tantiemmel, amit – tudtam – valójában a párizsi Invalidusok alapítvány küldött a távolban sanyargatott hűséges bonapartista hadifogolynak.

       Hirtelen felindulásból (zsebemben kellemes tapintású bankjegyek!) betértem a tejboltba, megjutalmazandó magamat. A tejnek a szagától is rosszul voltam, de volt franciasaláta. Az egész településen én fogyasztottam csak. (Bár a hírek szerint a franciák nem is tudtak arról, hogy nálunk róluk van elnevezve az amúgy általuk orosznak hívott étel.)

     Legföljebb a koleszben már nem fogok kiéhezetten, mohón falni, erre gondoltam. Holnap lesz matek dolgozat, kémia felmérő és még földrajz röpdolgozat is. (Illetve az csak a jövő héten.) Mindezek mellett gyerekjátéknak tűnt, hogy a hírek szerint Kutuzov egyáltalán nem fontolgatja a megadást, sőt, zseniális stratégaként döntő fordulatot hozhat az egész – lássuk be: istenverte – orosz hadjáratban…    

                         

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/43633/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?