Mack kardja

               „Elkéstél!” Zavartan megálltam. Jakabfi, egy harmadikos épp besurrant még.

              Egész kimenő alatt időről időre megnéztem az órám. Még futottam is. Mert láttam, hogy két perc maradt.

              Keszthelyi tanár úr a folyosón várt. A tanulószoba ajtajában. A saját óráját nézte.

              Csak én akadtam fenn. Hát hiába rohantam. De most egy perc miatt cicózik?!

              Magas, vékony, sörtehajú, garbós, zakós, mosolytalan nevelőtanár.

              „A holnapi kimenőn félóránként jelentkezel nálam.” Nézett rám, mint egy kobra a satuba fogott egérre. „Megtanulod szépen, hogy mi a pontosság.”

             „Na, de tanár úr” – szakadt ki belőlem a lázadás szelleme. Hidegen fénylő szemmel nézett rám. Ádámcsutkája – kobránál szokatlanul – kimeredt.

            „Az én órám szerint épp időben értem vissza.” Mintha megrándult volna a szemhéja. Vagy a szája lett még vékonyabb.

            „Az én órám pontos” – mondta, s közben tovább magasodott alakja legalább egy fél fejjel. Csontos, vékony csuklóját elém tartotta. Megigézetten bámultam a számlapját.

            Önkéntelenül én is előretoltam karom a saját karórámmal. De ettől valahogy még kisebb lettem előtte. És az órám számlapja is csúfondárosan kicsinek látszott.

            „Te ne szórakozzál velem, kispajtás!” – sziszegte belém, miközben legalább további plusz másfél centit magasodott, kivörösödött arccal, orrán fújtatva egy nagyot.

            Ebben a pillanatban villámgyorsan mély álomba merültem és azt mondtam állva maradva és nyitott szemmel: „Tanár úr, ez szerintem nem jó módszer az én pontosságra nevelésemhez, mert akkor egész délután csak az órát fogom figyelni, semmi másra nem tudok gondolni, és a stúdiumok előtt kellene kilazulnom, hogy hatékonyan tudjak tanulni.”

             Nagyon nem érthette, mit mondok, mert csak ennyit mondott: „tessék?”

             „Szóval nem szeretnék félóránként a tanár úrhoz szaladgálni.” Átfutott bennem, hogy a szaladgálás szó nagyon pontosan kifejezi, mennyire hatástalannak tartom ezt a gyilkos módszert.

            „Na, figyelj ide” – tátotta ki hatalmas száját a kobra. Kétágú nyelve vészt jóslóan lógott előre hatalmas méregfogai között. A torka sötét mélyedésében megláttam több évszázadnyi elevenen felfalt középiskolai tanuló mumifikálódott és lebegő tetemét, mindegyik nyakában rozsdás vasláncon korhadt homokóra csüngött, s bennük ezüstös hömpölygéssel az idő omlott szüntelen. (Önmaga dugájába.) „Nem vitatkozom veled, végrehajtod, amit mondok. És meg ne próbálj a kitűzött idő előtt, vagy azután érkezni, akár egy fél perccel is!”

           Hiába járt a szám. A pofám. A sírás kerülgetett. De uralkodtam magamon. Leültem a tanulószobai helyemre. A földrajzi munkafüzetemből az aznapi levelezőlapra meredtem.

           „Kedves Gabikám! Anyuka közölte velem, hogy hiába titkoltam a gyászhírt szeretett Bátyámról, te észrevetted – Sajnos, bekövetkezett, amitől féltünk: egy vérrög megtámadta most már oly erősen az agyi ereket, hogy végzetessé vált… IX. 14-én csendesen elaludt örökre Jóska bátyánk. Nyugodjék békében. Mellette voltam 4 hétig délelőtt és délután is, fájdalmai nem voltak – de a szíve teljesen elhasználódott: megszűnt dobogni a mi Jótevőnk jóságos szíve. Bele kell törődni ebbe, az élők élete megy tovább: a lakást nekem kiutalták, ahol ketten leszünk Gabikám. Csókol Apu”

            Szórakozottan néztem a térképet. Drancy-nak és Valois-nak két napja nyoma veszett. Mindenképpen meg kell próbálni Neuburgnál átkelni a Dunán. (A hírszerzés szerint Elchingennél lenne érdemes a késlekedő Mack tábornok seregével megütközni.) Piros és kék postairónnal vázlatokat firkáltam a matematika munkafüzetem legutolsó lapjára. Felkészültem arra a fordulatra is, ha a tanári önkény elkobozza jegyzeteim. Dacosan és részletesen lerajzoltam Bonaparte címerét, hogy kétsége se legyen az ellenségnek, hogy a francia Grand Armée magasrangú tisztjét ejtették fogságba.  

             Gerendás Feri azt mondta, a hulláknak az orra tövén látszik meg először a felbomlás folyamatának első jele. („Sötétlilán elszíneződik.”)  Miket tudhat még ez a Feri? És honnan? Én csak a hősi halált láttam eddig. Vörös pantallós huszárok vágtáztak az ellenséges ágyúkat rohamozva a szikrázó napfényben, és látványosan zuhantak le nyergeikből, karddal a kézben. (Rendezte Szergej Bondarcsuk.)

Meggyőződésem volt, hogy itt nincs helye a fájdalomnak, és eszembe se jutott, hogy feloszló holttestek lennének belőlük.

           Jóska nagybátyámtól nem tudtam elbúcsúzni. Apám gyermekorvos fivére magázott, sőt urazott engem. („Kérem, monsieur Gavriel, hozzon nekem a sarki újságárudából egy Magyar Nemzetet, és visszafelé a kisboltból egy poharas kefirt. A plusz pénzből vásároljon magának valami csokoládét, amit szeret.”) Sosem fukarkodott a jutalmazással. De feladatok is voltak. Fahordás a pincéből, cipők suvikszolása, ételhordóban ebédszállítás az Egészségügyi Minisztérium konyhájáról. Egyszer egy élénkszemű szakácsnő azt mondta: „mondd meg a doktor úrnak, hogy nem kell neked fáradni a cipeléssel, én szívesen házhoz viszem neki az ebédet!” Gyanútlanul átadtam az üzenetet, mire a türelmetlen válasz ennyi volt: „hagyjuk a kurvák üzenetét, mi a menü?”

        Az orra tövére gondoltam. Amikor betegen feküdt, előfordult, hogy villanyborotvával én borotváltam az arcát. Most ez az arc valahol a sötét, hideg, üres semmiben bomlik.

        Az ujjbegyeimre néztem. Mintha ott lenne valami emléke annak az arcnak.

        Mért is nem figyeltem jobban.

        A franciák által bekerített Mack von Leiberich mindenesetre kapitulált. Okos döntés volt. (Így is sok ezren haltak meg mindkét oldalon.) Szinte magam előtt láttam az osztrák tábornokot, amint teátrálisan átnyújtja kardját Napóleonnak: „a szerencsétlen Mack tábornok áll ön előtt”, mire Bonaparte nemeslelkű győztesként így felelt: „Visszaadom a szerencsétlen tábornok kardját és a szabadságát, adja át üdvözletemet a császárának.”

        Csak rajongva tudtam Napóleonra gondolni. Az ő szelleméhez képest úgy éreztem nyomorult foglya vagyok a kollégiumnak. Kinyitottam egy kémia munkafüzetet.

        „A kén és a foszfor elégetésekor az anyag súlya nem kisebb, hanem éppen ellenkezőleg, nagyobb lesz. A súly megnövekedése a tetemes mennyiségű levegőből származik, mely az égés során a gőzökkel kötésbe kerül.” Lavoisier kísérletekkel alátámasztva megdöntötte Arisztotelész elméletét is, ami szerint a levegő és a víz elpusztíthatatlan elem.

        Az jutott eszembe, milyen csalódás volt az iskolai kémiaoktatás. Kisfiúként azt képzeltem, hogy látványos – szikrázó, füstölgő, lobbanó, fortyogó – kísérleteken át jutok majd titkos tanok okos magyarázatához, nem pedig dögunalmas biflázások révén.

       Aztán a másnapi fegyelmezésemre gondoltam, hogy majd óránként – nem előbb és nem később! - szaladgálok jelentkezni a nevelőtanárhoz. Mélán bámultam a hajdani francia tudós, Lavoisier arcképét. A francia forradalom után lefejezték, olvastam. Próbáltam bemagolni, hogy elsőként ismerte fel az állati és növényi légzés törvényszerűségeit, a szén-dioxidkeringést, közben pedig egykedvűen színeztem kékkel és vörössel a nyakán feltételezett vágás, és az orra tövén kezdődő hullafolt helyét.

             

              

     

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/43290/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?