Az ököl ujjhajlata

 Magányos farkas vagyok. Kimegyek a hegyre a hóba. Visszajövök és lezuhanyozok hideg vízzel.

            Valójában gyáva nyúl vagyok. De éppen ezért erőt veszek magamon. És persze egyedül megyek.

            „Akkor te homoszexuális vagy?” Ezt kérdezte Ilonka néném. Legutóbbi pesti látogatásomkor.

            Álltam előtte zavartan. Mert azt mondtam, hogy nincs barátnőm. És nem fűztem hozzá semmit.

            Hogy elepedek, sorvadozom, gyötrődöm a lányokért. Erről hallgattam. Tizenöt évesen.

             Tanultam a fegyelmet. A türelmet. (Csak a magányból nem álltam bukásra.)

            Jöttem a jussomért. Teázás, Hauerből való zserbó majszolása (jó, inkább mohó befalása – „Lassan egyél, úgy elegánsabb!” - ellenében), meghallgatni intelmeit. És átvenni valami bankjegyet, támogatást a vidéki kollégiumban tanulónak. „Olvasd el a Fekete kolostort, Kuncz Aladártól” – mondta kissé elkenődött rúzzsal száján, - „megérted, hogy a férfiakban is lappang női lélek, s a fogságban ez különös módon felfokozódhat.”

             Bólintva megígértem. Fürkészve nézett. Színésznő és báróné is egy személyben. Főalakban költőnő. („József Attila telefonon mondta el nekem a Tiszta szívvel versét!”)

             Dühödten tapostam a havat. Beázott cipővel. Csatakosra izzadva.

             Kinéztem a távoli dombot. Talán öt kilométerre. Addig mindenképp elmegyek.

             Nem vagyok nyamvadt, tápos, sápadt pesti. Hergeltem magam belül. Harcoltam az erdővel. A téllel. Egy egész ellenséges hadsereggel. (Mit tegyek, hősnek születtem. Mégha elbukónak is.)

             („Megtanítlak, hogyan kell ügyesen lerázni valakit, aki az utcán feltart, és csak beszél, beszél hozzád. A feje mellett mintha észrevennél valakit a távolban és hevesen integetni kezdesz, hogy jövök, máris jövök! Persze nincs ott senki, de mire megfordulna utánad, már le is léptél elegánsan!”)

            Megtanultam ezt is. Bár éppen nem volt kiért, miért. A sümegi kollégiumban és környékén meg pláne.

            Eszembe jutott, hogy Valois és Drancy, a két francia felderítő a domb mögötti rejtekhelyen vár készenlétben. Lóval percek alatt odaérhettem volna, még a porosz mesterlövészek elől is könnyebben elinalhatnék. De visszafordulni semmiképp sem akartam. A két tűz közé került lengyel önkéntesekben bíztam. Hogy mégha végül vissza is vonulnak, lassítani tudják az ulánusok várható végső rohamát. (Lőszerűk volt még bőven, a vakmerőségükben is bízhattunk.)

           Arra gondoltam, hogy az erőteljes menetelésem a teljesen átázott cipőben nem okoz bajt, mert nem lassítok, a folyamatos kimelegedés kitart, míg visszaérek, a koleszben meg mégiscsak fűtenek.

           Biztos, ami biztos, kardot rántottam. Hatalmas szökelléssel ugrottam el egy nekem célzott ágyúgolyó elől. Egy csapással tettem harcképtelenné két ellenséget. Néhány összetört száraz faág maradt csak utánuk. (A Nevers-i kardvágást alkalmaztam, ezt Lagardere lovagtól (Jean Marais alakításában) tanultam egy Csokonai moziban vetített oktatófilmből.)

           Szégyelltem magam utólag is. Ilonka néni sokat tapasztalt. Kassán volt szubrett a színpadon. A valóságban báróné, aki a cselédlányokkal is kóstolgatta az élet pikáns ízeit. Később Pestre jött, immár második férjével, aki fogorvos és iskolaigazgató volt.

           Elértem a kitűzött célt. Megérintettem a fa törzsét. Nagyon sötétedett.

          Tartva a tempót fordultam. És loholtam vissza. Nem számított a szuronyroham. Sem srapnel, sem gránát. Indián vagyok, mohawk indián, Bonaparte katonája.

          A falu határában, a zsuppfedeles kunyhókban a földművesek kavargatták az esti gulyáslevest kondérjaikban. Sutba dobva kapa, fokos, piszkavas. A falakon I. Ferenc német-római császár portréja merengett várakozón. A pattogó tűz mellett szőke copfos pásztorlányok fontak és daloltak. Vagy nézték a televízióban Szörényi Leventét, ahogy arról énekelt, hogy „még fáj minden csók.”

        Minden fejben dől el. A wagrami csata is. Ezen tűnődtem, miközben végsőkig feszítve magam ziháltam a püspöki palota (kollégium) felé.

        Bíztam abban is, hogy két bajtársam, Valois és Drancy egérutat nyert. (Távolról láttam egy sebesen vágtázó lovas csapatot – squadront – amint veszettül tüzelve pisztolyaikkal igyekeznek a főerőkhöz csatlakozni.)

        („És lehetne nálatok is ajtók helyett vörös bársony függöny a térelválasztó, mint Szomory Dezső Sütő utcai toronyszobájában!”) Áradozott Ilonka néni, jelezve ezzel, hogy anno bejutott a legendás író híresen zárt belső tereibe.

        Összevissza jutott képzeteimbe minden. Marton Szilvi, a pesti bérházunkból a proletárlány, aki bakfisként már cigizett a hátsó lépcsőházban, és beszámolt arról a ház kölykeinek, hogy amikor ráfekszik a Tibi, akkor nyomja a csípőjét, olyan vékony a Tibi. Szilvinek felajánlottam testemet én is. Behívtam az éppen néptelen előszobánkba és nem tudtam megszólalni, csak remegett a térdem. „Azt akarod?” – kérdezte és jobb mutatóujját beledugta az ökölbe szorított balkeze ujjhajlatába. Rám nézett és kicsit ki-behúzogatta az ujját. Kiszáradt torokkal, némán csak bólintottam. „Azt nem lehet” – mondta hűvösen, - „mi nem illünk össze.” Fájt. Irigyeltem Tibit, akivel a Kun utcai plébánián ismerkedett össze. Persze, én nem jártam ministrálni.

        Már csak két nyíllövésnyire voltam a püspöki palotától, ahol fogságomat töltöttem, mint középiskolás kollégista. Tapasztalataim szerint (v.ö.: Cartouche és A fekete tulipán, Belmondóval, illetve Alain Delonnal) ilyenkor szokott egy rakat ellenség rárontani a főhősre. (Az álnok bíboros, Richelieu, vagy éppen Custer tábornok kegyetlen kékkatonái.)

       Lángolt az arcom úgy felhevültem. A zuhanyozóknál lerúgtam vizesen klaffogó cipőm, ledobtam ruháim és izzadt testemmel beálltam a zuhany alá. Egy felsős fiú döbbenten nézte, hogy percekig veretem magam a jeges vízzel.

       Diadalittas voltam.

       Estére 39 fokos lázam lett.

        

       

            

             

             

           

             

 

           

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/42822/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?