Békevággyal templomtól templomig

            Osztály, vigyázz.

            Ezek a végnapjaim. A maradék eszem is elment. Ahelyett, hogy figyelnék, hogy hányféleképpen terjeszthető ki hányadostestek elrendezésévé egy elrendezett integritási tartomány, bávatagon a császár címerét rajzolgatom füzetem hátsó belső borítójára.

            Valois és Drancy, két cimborám eltűnt hajnalban, miközben visszahúzódtunk a Pratzen-fennsíkról. „Máris menekülünk?”, nézett nyugtalanul a lendületesen közeledő Löffler hadosztály tízezernyi szuronya felé egy piros pantallós huszár. Löfflerék úgy látszott megmámorosodtak, hogy még nem is ütköztünk, s már futunk le a stratégiailag fontos fennsíkról. Mi tagadás, idegesen kapkodtam felszerelésem, a gyutacsokat szétszórtam a sűrű aljnövényzetben, próbáltam mindet összekapkodni, de már láttam a félelmetesen közeledőket, akik közül néhányan puskájukkal felénk céloztak.

           Langlois, a gránátosok hadnagya magából kikelve sürgetett, „Dépeche-toi! Tu es fou?!” Megrántottam zsákom szíját, ami ebben a pillanatban kettészakadt, s borjúbőr tárcámból kihullottak leveleim, családi portréim. Langlois felüvöltött, vállon találta egy muskétás. „Baise le putain de toi!”

           Garamszeginé megállt mögöttem. Már nem nyúlhattam a puskámért. Még villámgyorsan becsuktam a corpus delicti füzetet, de lelki szemeim előtt ott maradt a császári korona és babérlevelekkel ékített N betű a hermelin palásttal.

            Nem akartam fogságba esni, arra gondoltam elfutok, vagy halottnak tettetem magam. Esetleg egyszerre mindkettőt megteszem. Garamszeginé nem sokat tétovázott, előhúzta elefántcsontnyelű, mexikói rózsákkal mintázott, egyedi gyártású hatlövetű forgótáras Coltját és gondolkodás nélkül belelőtte az egész tárat az osztálykönyvbe a nevem mellé. (Egy 1-est rajzolt ki a golyók sora, a perforálódott széleken megbarnult és kicsit füstölt a papír.)  

            Bonaparte ebéd utánra tervezte a meglepetést. Soult marsall húszezer gyalogosa visszafoglalta a Pratzen-fennsíkot, (a tartalékokból erősítést is tudott átcsoportosítani) nekem még maradt néhány órám a délutáni stúdiumokig.

            Ha százszor leírom, hogy csakis „egyféleképpen!”, akkor se tudtam volna jóvátenni mulasztásom a „hányadostestek elrendezését” illetően, noha egy „elrendezett integritási tartomány” esetében talán evidens lett volna a jó felelet.

            Nem voltam dühös. Inkább szomorú. Akikkel együtt voltam besorozva (csupa önkéntes) – Bozzay, Darnay, Valois, Drancy, Lefkovics, Keresztes és még sokan mások – mind a maga sorsával küzdött. Nem törődtek velem? Igaz, de én sem velük.

            Arra gondoltam jelentést írok az utókornak. „Je suis fatigué, parce que l’école est dur” - és hogy személyessé tegyem, a füzetbe mellérajzoltam néhány tanár portréját is. (Porosz egyenruhájukban, amikben mutatkoztak.)

           Hírét vettem közben, hogy a déli frontszakaszon jobbszárnyunkat el akarták vágni a szövetséges orosz-osztrák csapatok, de Davout marsall tízezer derék franciája makacsul és keményen ellenállt. Én közben a Kossuth Lajos utcáról befordultam a Ramassetter Vince utcára és délutáni sétámat folytattam az Urunk Mennybemenetele plébániatemplom felé. Gondoltam megnézem mi várható mostanában a vele szemben lévő moziban.

           Jól emlékeztem, amikor én Bonaparte armadájával az orosz főváros felé tartottam, Pierre Bezuhov (Fületlen Péter) Moszkvában mulatozott, tékozolta ifjú életét. (A Háború és béke amerikai változatában Henry Fonda játszotta, aki jó színész, de hát alkatilag nem igazán stimmelt a sudár férfi, a Tolsztoj megírta kövérkés köpcössel.)

Ez a jó Pierre, bizonytalanságában mindig nyargalt ide-oda az éjszakában nyughatatlanul, mert úgy képzelte, hogy az igazán fontos dolgok ott történnek, ahol ő éppen nincsen. Ezért folyton igyekezett oda, ahol éppen nem volt.

          Mit mondhattam volna neki? 

          Visszameneteltem a Sarlós Boldogasszony templomáig. Fegyverem, uniformisom már nem volt, fehér ingemmel, kolozsvári bekecsemmel inkább azt képzeltem, hogy az Illés együttes iránti rajongásom fejezem ki. Nem akartam harcolni. De azt is tudtam, hiába járkálok békevággyal szívemben templomtól templomig, a végzet a püspöki palotába rendelt, a fiúkollégium hadifogságába.  

         

          

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/42592/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?