Hazudtam, hogy megcsókoltam

              Elvettem a tálcáról még egy piros paprikával szórt zsíros kenyeret. Idegi alapon nagy harapásokkal megettem. Mohón ittam rá csapvízzel kevert málnaszörpöt, noha az üvegpohárnak disznózsír szaga volt.

               A lánykollégiumból a mi társalgónkba átjött lányok több kis csoportban csevegtek. Három pár táncolt. Az Óvári Sanyi negyedikes igazi nagymenőként forgatta partnerét. Én csak terveztem, hogy odamegyek egy lányhoz, de egyelőre nem mertem. Viszont ott voltam, és hallgattam a számokat.

              („Egy cserép kaktusz az a lány, Aki ma eljön énhozzám.”) Csak lestem Pál Kati felé. Hosszú szöghaja, fitos orra nagyon tetszett. Sötétkék kardigánja alatt fehér mini ruhát viselt, nyakában ezüstösen csillanó vékony láncon kis medalion lógott. Kicsit ingatta fejét a zene ritmusára. Még nem startolt rá más, de minden pillanat halogatás kockázatos volt. A társalgói zongora lecsukott fedelén rendületlenül szólt a kis lemezjátszó. („ Egy ilyen lányhoz nem lehet nyúlni, mert belém szúr.”)

              Fehér inget vettem fel. És azt a Pesten divatos világoskék nadrágot, amit Pósa bácsi a Népszínház utcai kis műhelyében nagyon szűkszárúra szabott. És boka fölött lengedező rövidségűre. (Hiába ciccegett az öreg szabó – „visítani fognak alatta a bolhák” -, a belvárosi divat szigorú volt.)

              Makacs voltam.

              Még délelőtt az iskola ablakán Győrfi Emese, osztályfőnöknő egyszerűen kidobta a Zabhegyező könyvemet az udvarra. Holott ő ajánlotta, hogy olvassam, szerinte a főhős, Holden Caulfield hasonló hozzám. De arról nem volt szó, hogy óra alatt, a tanárra figyelés helyett szemtelenül olvasok.

             „Kedves Gabikám! Itt vagyok a Széchenyi Fürdő szép előcsarnokában – és nyugodtan várok soromra: újból eszembe jutottak soraid: a szép beszéd iskolai harmadik helyezettsége! Olyan bronzérem színe van ennek, és most eszembe jut fiatalságom, és ezen belül egy önképzőköri nagy felolvasási sikerem (1917-ben történt, tehát 16 éves koromban!) Talán emlékszel is még ilyen vonatkozású élménybeszámolómra: Csollák tanár úr dicsérte szép magyar beszédemet, szép kiejtésű felolvasásomat. Az életben sokszor megismétlődnek a jelenségek – néha az utódokban. És ilyen még a szerencsésebb eset, amikor egy boldog apa megéri azt, hogy láthatja fiát érvényesülni… apja nyomdokain (és szellemében). Feri sokat javult, belátta eddigi tévedéseit… és pótol is valamit anyukával szemben.”

          Feri bátyám egyébként lemásolta igazi amerikai indián bőrövem nikkel csatját. Az én eredeti darabomat családunk barátja, Max Himmel hozta – az amszterdami kikötő érintésével – egyenesen New Yorkból. Pénz helyett két hajókoffernyi használt holmival fizette ki az általunk számára biztosított szállást. Jobb volt így! Mit kezdtem volna holmi dollárbankókkal? Sokkal mámorítóbb volt az elérhetetlen tengerentúlról hozott műanyag fésű, összecsukható színházi látcső, legombolhatú gallérú ing, sötétzöld lencséjű napszemüveg, dohányszagú pipa (alumínium szárral, fából faragott fejjel), indián totemoszlopot mintázó nyelű légycsapó.  Csillagos-sávos úti napernyő, viseltes bőrövek, néhány címer-sasos rézgomb, Fidelity Bank feliratú ceruza, a végén kicsi radírral, egy kék füzet, („Overland – Composition Book & Useful Information/ Multiplication Table”). Meg egy fél pár bőrkesztyű, címkéjén: „C.A.P. 9 Colorado, Nevada – 28319 U.S.A.”    

         Az ablakon kidobott könyvért nemcsak lemehettem, hanem le is küldtek érte. Többen azt tippelték, hogy lemegyek, de nem jövök vissza többet. Ez eszembe se jutott. Érdekes, de megalázottnak sem éreztem magam akkor. (Utólag gondoltam rá, hogy logikus lett volna megsértődnöm, de elfelejtettem. Utólag már hiába.) A tanárnő nem látszott haragosnak. Mosolyogva nézett. Valami érthetetlen módon, de azt hiszem szeretett. Nem volt más választásom. Csak hálátlan lehettem.

        Egyszer csak ott álltam Kata előtt. Elhúztam a fél számat. Balra. Ezt valami francia színészről utánoztam. Talán Jean Rochefort-ról. Talán a Cartouche-ból. Neki persze bajsza is volt. Úgy volt az hatásos. Meg az egész monumentalitásában is végtelenül könnyed franciaságával. Mint amikor az óceán egy szál aranyfonálon csüng le a naprendszer padlásáról. (Ez persze akkor nem jutott eszembe, hogy ilyen virtuózan mesterkélt hasonlattal kápráztassam el ezt a lányt.)

       Kata rám nézett. Valahogy még céltalanabbá vált az az oldalt tartott szájam. Egyik cipőmről a másikra billentettem súlypontom.  („Táncoljunk?” – könyörült meg vergődésemen egy teljesen normális félmosollyal.)

        Szerettem volna, ha tudja, ki vagyok én valójában. Nem egy bukni készülő elsős. Egy dragonyos kapitány a száműzetésben. Aki az iskolai Kazinczy – szép kiejtési versenyen második lett. (Jó, harmadik.)

       („Szemedben könnyek, haragszol rám.”)

       Erre mondtuk még Pesten, hogy milyen nyálas szám.

       („Hogy el kell menjek, nem az én hibám.”)

       Milyen finom illata van Katának.

       („Nevess, hisz így szeretlek,”)

       De gyönyörű lenne csókolózni.

       Mindjárt elájulok.

       („Vidámnak és kedvesnek”)

       Szerintem én álmodom.

       Mindjárt vége a számnak.

       („Kell, hogy várj, várj is meg!”)

       A Lenner igazgató úr mindjárt jön vissza.

       („Mert én újra visszajövök!”)

       Ez az utolsó dal.

       Annyira izgulok.

       („De addig írj, gyakran írj!”)

      Olyan szép lány, hogy fáj.

      Teljesen béna vagyok.

      („Így szerezz egy kis örömöt!”)

      Valószínűtlenül sokáig tartott ez a szám.

      („Utolsó csókunk, gondolj majd rám!”)

      A Bozzai Balázs a dal vége felé járó hanglemeztűt újra és újra villámgyorsan a lemez elejére tette.

      („Kell, hogy várj, várj is meg!”)

      A félig lekapcsolt lámpák meghitt fél-sötétjében végső elszántságomban belepusziltam Kata nyakába.

     (Ebből az egészből egy szó sem igaz, nem is mertem odamenni hozzá, csak utólag hazudozom.)

     Lenner igazgató úr véget vetett a sunnyogásnak. („Ilyen sokáig tartana ez a kis dalocska? Ejnye.”)

    És lekapcsolta a lemezjátszót.

    És máris elkezdődött, a hogyan legyünk gyorsan, szakképzetten boldogtalanok félórán belül tanfolyam esti tagozata. („Futólépés! Irány a mosdó!”)

    A takaró alatt Holden Caulfield megpróbáltatásait olvastam még egy kicsit rejtett zseblámpafénynél. Kémiából meg fogok bukni. Hacsak nem történik csoda. Helyből – nekifutás nélkül – magasugrás. A Mengyelejev táblázat bebiflázása. Vagy mi. De a fizika ingatag bástyája is beomlani látszik. A matekon szúrt, lőtt, vágott sebek. Biológia visszavonulóban. (Honnan? A sötét mélységből.) A földrajz, úgy ahogy tartja magát. Szorgalmi: szereplés az iskolai színjátszó kör forradalmi előadásán. De ettől a kémiabéli tragikus helyzetem nem javul. 

      Nem számítják be önkéntes gyakorlatom, amikor Pesten felhívtam a különleges tudakozót egy utcai telefonfülkéből a puskapor összetételéről érdeklődve. „Egy rész salétrom, egy rész kén, három rész faszén…”) Ezt nem ők mondták meg, egyéb informátorokból csaltam ki a titkos receptet.

     Lieutenant Tourbois-val ekkor már egy hete Wagram közelében állomásoztunk felderítőként. Az asperni fiaskó után a császárnak mindenképp támadni és győzni kellett. Az osztrákok megerősített állásokkal várták a Morva-mezőn a döntő ütközetet. Tourbois-val (a pesti illegalitásban: Koltai Gyuri, hetedikes veterán a tanulószobáról) kilovagoltunk a bécsi útra és haladéktalanul fegyverkezni kezdtünk.

      Nem kellett képzett hadtörténésznek lenni hozzá, hogy belássuk, a tüzérség minőségén múlik a csata kimenetele. (Tausz bácsi, a Népszínház utcai trafikos kénytelen volt nagyobb tétel papírpatron pótmegrendelést feladni a központi ellátó raktárnak.)

      Nem voltam nyugodt. Károly főherceg 183 ezer fős osztrák hadseregével kellett szembenézni. Tourbois hadnagy megkétszerezte a lőportermelést. Képes volt több doboz gyufa fejét vékony késpengével lefarigcsálni, ezt az anyagot két tizenkettes acélcsavarral egy anyacsavarba szorítva készített kézi rakétavetőt. (Ezt jól irányzott dobással az aszfaltra, vagy inkább a kockakő burkolathoz csapva látványos hangrobbanást tudtunk előidézni. Csak jöjjön az ellenség!)

      Elképzeltem a sümegi kollégiumi ágyam takarója alá bújva a közelgő csatát.

       Végre magamra ölthetem kék-fehér, aranygombos gránátosi lovaglókabátom, felhúzom fekete bőrcsizmám, ami ugyanolyan volt, mint Bonaparténak. Fejemen háromszögletű fekete kalap lesz, hogy messziről is látszódjék hová tartozom. (Egyelőre a távoli Pesten rejtegettem egy konyhai hokedlihez vart zöld-fehér csíkos terítőt, amiből tudtam hasonló csákót hajtogatni.)  

          Felcsatolom lovassági kardom, aminek nyelébe belevésve: „Vive la liberté! Vive la France! Vive l’Empereur!” (Ha nem fér ki, akkor elég annyi, hogy „Sz. G. I. oszt. gimn. tanuló”.)

   

    

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/42220/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?