France Gall szerelme

   „A zokniját maga mossa ki, fiatalember,” – mondta az alagsorban a mosodás néni. Elvörösödve nyomkodtam vissza a kis vászonzsákba a koszlott darabokat. Közben megrettenve néztem, hogy az alsógatyákat simán beszámolja a kimosandó szennyesek közé. Szégyenletes színeződések. Elhatároztam, hogy a zoknikon kívül a gatyákat is a mosdónál kis körömkefével, szappannal magam fogom kisikálni. Nem akarok szégyenkezni testi gyarlóságom miatt. Izzadós, büdös kamasz vagyok. Egy nap alatt megszárad, ha jól kifacsarom, mindegyikbe belevarrta anyu a húszas számomat, nem veszhetnek el, van egy vas paraván a zuhanyzónál, oda lehet teregetni.

          („Kedves Gabikám! Családunk 2 súlyos betege nagy megpróbáltatásoknak tesz ki bennünket, de hát ezt bírni kell, és arra kell törekedni, hogy saját erőnkre vigyázzunk! És főképpen rád szeretnénk vigyázni minden igyekezetemmel. Ne törődj túl sokat azzal, hogy mindenképpen „szép” eredményt érhess el, mert ez nem „életkérdés!” Ha olyan pechünk lenne, hogy az első osztályt ismételni kellene az se jelent semmi hátrányt. Te ráérsz egy évvel később keresethez jutni, ugyanis van rá nekem módom, hogy biztosítsam ilyen esetben is az eltartásodat. Meg vagyok győződve arról, hogy hogy nyugodt tanulással – ami a kollégiumban bizonyára megoldható – el is éred a megfelelő eredményt. Jó dolog nekem, hogy büszke legyek kisportolt izmaidra és továbbra is okos, rendes magatartásodra. Je vous salue, Monsieur! Votre pére, Emil –„) 

          Nem haboztam.

          Elöltöltős puskámat bőrszíjával keresztbe átvetve a hátamon szikláról sziklára kapaszkodtam felfele. Egy kacskaringós sötétzöld inda rátekeredett ezüstcsatos cipős lábamra, damaszkuszi acélból kovácsolt velencei tőrömmel vágtam át. A hegyormon vészt jóslóan magasodott a vár. Egyedül voltam. A jó francia gárda másfelé portyázott.  

           Volt még egy amerikai gyártmányú forgótáras Colt-om is, ezt a táskámba tettem. Ujjbegyemmel végigsimítottam a domború feliratot: „Range Riders” és arra gondoltam, hogyha legközelebb Pesten járok, vásárolok a Tausz bácsi trafikjában néhány doboz patront hozzá, bár azt is tudtam, hogy nem fogok itt lövöldözni.

          Egy kézitusa már volt.

          A nagy társalgóban egy vasárnap délután a Reményi Miki bedurvult. Elkezdte hátracsavarni a jobb kezem és éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Erős fiú volt, nem volt más választásom, vagy leteper, vagy elszaladok. Utóbbi lett volna hagyományosan a harcmodorom.

          De erős markával keményen fogott, csavart.

          Hirtelen ötlettől vezérelve kétszer egymás után gyorsan ököllel gyomron vágtam. Elengedte a jobb karom, megroggyant. (A balkezesség előnyei.)

          Döbbenten néztem, hogy csúszik le a padlóra és nyöszörög.

          A három pont az enyém volt. (Vagy mennyi.)

          Néztem ezt a Mikit és rettenetesen megsajnáltam.

          Arra gondoltam, hogy én nem akarom, hogy bárki is szenvedjen miattam. Jó, tiszta küzdelem volt, igazából magának kereste a bajt, nem is igazán tudtam mást tenni, de akkor is.

          Ekkor balról néhány lovas tűnt fel. Kéknadrágos poroszok voltak, egyikük lándzsát tartott felfele. A vár felől jól halhatóan a mozsárágyúk célra igazításával bajlódtak. A nyírfás dombhajlat felé néztem, onnan kellett volna már felbukkanni Francois Leclerc hegyivadászainak.

De egy felderítő előőrs sem mutatkozott. Hol vannak például a lelkes lengyel önkéntesek? Rátapadtam a szikla mélyedésére, mintha ezzel észrevehetetlenné tehettem volna magamat. Éles fejhangon kurjantotta el magát valaki: „Akárhogyis fáj, az Omega a sztár!”

          Minek is jöttem Sümegre.

          Sütő Csaba a délutáni stúdium szünetében a kollégium udvarán táskájában megmutatta a kincset. Egy fotót az Illés-zenekarról. Szűrrátétes mellényben a zenészek. De gyönyörű. Pesten van egy bolt a belvárosi Váci utcában, ott lehetne ilyet venni. De majdnem reménytelen. Erre nem tudok kisírni a szüleimtől pénzt. („Élelemre adunk bármikor, hülyeségekre nem!”) Erre gondoltam, meg arra, hogy lesz egy szombat délutáni táncos est a kollégium társalgójában.

          „Alig volt zöld fű a tére-en, csak egy padra feküdhette-em” – énekelgettem a borogyinói mezőn sétálva. Kutuzov mesterlövészei célba vettek, de nem lőttek. A nagy összecsapás előtti különös csöndben éles hangja volt annak is, ha egy út menti kútnál vizet pumpáltam a kulacsomba.         

          Gondterhelt voltam.  Pontosan tudtam, hogy túl sok lovat vesztettünk, és emiatt kevesebb és kisebb űrmértékű ágyút tudtunk az oroszokkal szemben felvonultatni. A császári testőrség tartalékban várakozott, Bonapartét kórság gyötörte, gyorsan dűlőre akarta vinni az összecsapást.

          Dittével véget ért a „szerelem”, mielőtt még elkezdődött volna.

          Az egyik pesti hazautazásomról elhoztam neki egy kis üveg Napóleon konyakot, egy centiliteres miniatűrt, de makett ágyútalpon. „Ez párfüm?” – kérdezte felcsillanó szemmel, de csalódnia kellett. Persze mi volt az ő csalódása az én veszteségemhez képest. Soha többet nem tudok ilyen gyönyörű kis ágyút (talppal!) szerezni! És még csak meg se simogattam a mellét. A szája megcsókolása is elmaradt. Ő egyszerűen egy másik férfival (19 éves vén barommal) kezdett járni. Úgy fantáziáltam önkínzóan, hogy a kis konyakot is együtt nyalintották be. (Az utcán összefutva barátságosan köszöntek rám (mintha mi sem történt volna), s én csak gyáván hebegve visszaköszöntem. „Szia. Sziasztok.”)

          Persze mi volt az én veszteségem a császáréhoz képest. Ebbe nem gondoltam bele, holott hithű bonapartista voltam.

          A remény lángocskája azonban a legsötétebb napokban sem aludt ki. (Például a szombati bulin ott lesz Pál Kata is. Másodikos, hosszú szőkésbarna haja van, olyan szép arca, mint France Gallnak, aki a Poupée de cire, poupée de son című dalával meghódította a szívemet.)

          Dragonyos vagyok, Bonaparte elszánt katonája, erre gondoltam, és – egyre biztosabban éreztem – percről percre szerelmesebb az ájulatosan (még annál is inkább) szép France Gallba. (Pál Katába.)  

https://www.youtube.com/watch?v=5FV3KyIYsgg

  

              

            

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/41813/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?