Milyen férfi?

               Ditte azt írta, hogy a kolesz alatti parkban találkozzunk a délután.

               Teljesen tanácstalan voltam.

               Ráérek.

               De mit is kell csinálni egy első randin?

               Még Pesten, vagy két évvel korábban, tehát 13 évesen, elmentem sétálni Szigeti Edittel a Gellérthegyre kettesben. Majd megtébolyodtam, annyira tetszett sápadt, komoly arca, sötét hajjal keretezve. „Milyen zenét szeretsz?” – kérdeztem elszántan, de nem bírtam figyelni, hogy mit felel. Mentünk az ösvényeken kitartóan, - a világ összes fölösleges, unalmas fordulatát sikerült rögtönöznöm - szerintem félt, és valóban, szerettem volna legalább a kezét megfogni. Később a Stoll Gábor a házunkból a negyedikről azt mondta, hogy simán le kellett volna smárolni. „Tuti, hogy hagyja.”

              Úgy köszöntem el tőle, hogy kísérletet se tettem, hogy hozzáérjek. Viszont jól beágyaztam magamnak egy alapos frusztrációt.

              A Dittével való randi napjának délelőttjén épp belegázolt önérzetembe egy felnőtt nő.

              Rédei Zsuzsanna, testnevelő tanár.

              Pestről hoztam magammal a tornaóra utálatát – hála Németh Gyuszi bácsi katonás, könyörtelen edzéseinek -, itt csak folytattam a „lógós tempót”. A messzi Józsefvárosban ez belefért az ottani egyszerre vagány és defetista miliőbe.

              A matematika és fizika óra gyötrelmei után egy testedzés elméletben nem lett volna rossz. De már a bemelegítő futásnál irritáló volt, ahogy vezényel Rédei tanárnő. Pattogott, minden szava úgy hatott, mint egy hátbavágás.

              Úgy láttam rajtam kívül mindenki igyekszik lendületes mozgással beilleszkedni a rendbe és fegyelembe. (Bozzai Balázs, mint az osztály bonvivánja tényleg szép tartással nyargalt, borítékolni lehetett volna sikereit a hódításban…)

               A legócskább trükkökkel hoztam magam végképp lefokozott helyzetbe. Állandóan a cipőfűzőmmel bajlódtam, a nagymacskaugrásnál egyszerűen nem vettem a nekifutásnál akkora lendületet, hogy egyáltalán elvégezzem a gyakorlatot. Tényleg volt bennem valami irritáló.

             A tornaóra szabotőreként hamar horogra akadtam.

             „Miért vagy ilyen nyamvadt?” – szikrázó szemmel rontott rám a tanárnő.  Mit felelhettem volna? Pesten a Honvédba jártam tőrvívni. Jó, ahhoz kellett a Napóleon mániám. A kalandfilmek világa. Apám ugyan a Bourbonok szolgálatában állt, de családunk férfitagjai már hagyományosan a Saint Cyr-i katonai iskolában képezték magukat. Mielőtt jómagam a Balaton felvidéki száműzetésbe kerültem részt vettem Bonaparte Elba szigetéről való visszatérésében, mint a császár egyik legfiatalabb (és leghűségesebb) kadétje. 1815 márciusában Laffrey falunál tanúja voltam, ahogy Napóleon az ellene küldött csapatok elé lépdelt, megparancsolva saját katonáinak, hogy fegyverüket lefelé tartsák. Ámultan néztem, ahogy ez az egyáltalán nem kis ember jellegzetes háromszögletű kalapjában, jobb kezét szívén tartva, merészen szembenézett a rámeredő szuronyos puskákkal.

        „Les soldats!” – kiáltott feléjük, - „vous venez me connaitre?” A kis falu tava mögötti hegyormon mintha a Grand Armée vadászainak, lövészeinek, gránátosainak lelkei elevenedtek volna meg. A fák lombjai mintha a túlvilágról közvetítették volna üzenetük.

       „Qui veut tirer votre Empereur?!” Könny szökött a szemembe. Micsoda hős! Micsoda mesteri játékos! (Micsoda pozőr! – gondoltam még tovább franciásan, holott száműzetésemben a gallok dicső nyelve helyett a boche-okét kényszerültem tanulmányaim közé venni…)

      Lovam (Voltaire névre hallgatott) bal mellső patájával nyugtalanul kapált. Erősen megmarkoltam 79 forint 50 fillérért a Dohány utcai sportbizományiban vásárolt belga vívótőrömet, s Bonapartéra koncentráltam.

     „Voilá, c’est moi!” – kiáltotta még teátrálisan az elfogására vezényelt csapatok felé.

     „Hát milyen férfi leszel te?!” – folytatta gúnyos mosollyal Rédei Zsuzsanna. „Gondolod, hogy a lányoknak kell egy satnya, gyenge fizikumú fiú, aki nem edzi a testét?” Pokolian éreztem magam, de tény, hogy nem piszkált bennem kedvet gyötrelmes és unalmas gyakorlataihoz. Egy pillanatra még eszembe jutott, hogy egy országos képeslap helyi riportjában, ami Sümegről szólt, megjelent egy fotó is a helyi strandról, ahol kétrészes fürdőruhában Rédei tanárnő pózolt mosolyogva. Kifejezetten dekoratív alakja volt, de be se villant, hogy a testéről fantáziáljak.

     Dittének nem beszéltem Bonapartéról. Minek ajtóstul rontani a házba, gondoltam, bár ennek így nem volt semmi értelme. Ráadásul éppen hogy „ajtóstul” akartam a „házba rontani.”

     Sajnos ő is azt kérdezte először (amit aztán sok-sok éven át szinte mindenki) mi a búbánatos csudának jöttem én a tündökletes fényű, varázslatosan mesés Budapestről erre az amúgy igen szerethető, ám meglehetősen puritán és korlátozott lehetőségekkel kecsegtető, távoli és kicsi településre.

      A nyakát néztem. Fehér kardigánját. Az arcát. (Közben elhadartam sanyarú lakásviszonyainkat, a négyes társbérletet, Feri bátyámat, akivel még azon is huzakodni kell, melyikünk olvassa el előbb a Füles rejtvényújságban a folytatásos képregényt, de azt nagy ravaszul kihagytam, hogy Feri a címlapon rendszeresen megjelenő bikinis csajok fotóját indigóval átrajzolja funérlapra, majd lomfűrésszel körülvágja, kiszínezi, majd a művet viszi magával mindenhová, talán még a vécébe is. De ott sincs nyugta senkinek, mert mindig jön valaki sorbaállni. Ennyit a Versailleshez hasonlított pesti nyolcadik kerületi életről.)

      „Mennem kell.”

     Van, amit nem lehet egyszerűbben mondani. Nem volt lovam és nem hoztam kardot sem. Talán, ha matekból javítanék, nem lennék ilyen védtelen.

      A puszit egy kicsit a szája környékére céloztam.  Olyan volt, mintha véletlenül összeütköztünk volna.

     Már öt perc késésben voltam a délutáni stúdiumról. Meg fognak büntetni. Mindenért fizetni kell, és aránytalanul sokat.

    Olyan elszántan futottam, ahogy tornaórán soha.     

       

            

      

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/40782/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?