Pokróc a fejre

            „Kedves Gabikám! Úgy hiszem, nyugodtan bevallhatom, hogy vasárnap délben fél 2-re tulajdonképpen miért is igyekeztem bemenni a munkahelyemre (amit persze anyunak nem lehetett őszintén megmondani!): Ekkor kezdődött a TV-ben a Fradi-Vasas meccs. Lehetőleg neki még utólag sem szabad bevallani… Különben túl korán érkeztem és volt egy kis időm lepihenni – fáradt voltam, ami lelki okokra vezethető vissza.”

            A társalgó nagyterem felől ekkor ordítás hallatszott. (Levél, zseblámpa párna alá!)

            A Gerendás Feri volt.

           Harmadikos a gimnáziumban, de a kollégiumban elsőéves. Úgy gondolta, hogy az alsósok beavatásában ő már, mint szenvedő fél nem szerepel. (Lásd: előző mondat.)

           Keresztesék nem így gondolták. („Itt elsős. Jár a simázás.”)

           Egy buzgó kiselsős kiderítette, hogy a simázás a bőrszakmában szokásos eljárás, vagyis a kikészítendő bőr vastagságának egyenlítése.

           Gerendás tudta, hogy ez a koleszben az alsósok fenekének elverését jelenti. Pár napja a délutáni kimenőn megbeszéltük a parkbéli sörös kioszknál.

            „Hasonlít a seggre pacsihoz. Csak nem kézzel.”

            Branczik Laci égett homloka előtt lenövesztett barna haja nyugtalanul megrezzent.

            „Papuccsal.”

           Gerendás Feri erősen fogadkozott, hogy ebbe ő nem megy bele.

            „Ez nem igazság” – szögezte le és beleivott sörébe.

           Mi, minden tekintetben elsősök riadtan hallgattunk.

           Keresztes – talán mert egzotikusan távolról, Pestről érkeztem – megengedte, hogy kipróbáljam többsebességes Csepel biciklijét, még azzal se rontottam el viszonyunk, hogy intelme ellenére az első hibás váltással le is ugrasztottam a láncot. Atyai türelemmel magyarázta, hogy tekerés közben kell váltani.

           Erőt vettem szorongásomon és napokkal a beígért beavatási éjszaka előtt rákérdeztem, hogy muszáj-e ezt eltűrni. „Nincs más választásotok” – mondta érzelmek nélkül, - „ez a szokás itt.” Hozzáfűzte még, hogy a nevelőtanárok, beleértve Lenner igazgató urat is, hallgatólagosan engedélyezik. Vigasztalásként hozzáfűzte, hogy az angol tengerészeknél, és a vadásztársaságoknál is ugyanez a beavatási tradíció.

          Ezen a szerda estén Gerendás Feri fellázadt.

          Nem láttam, csak hallottam, de szörnyű volt.

          Vonyított.

         Dulakodhatott, talán visszaütött, ezzel csak még jobban felpaprikázta a túlerőt.

         Az áldozatjelöltek riadtan vártak sorukra.

       Ellenállni nem tudtunk, megszökni sem mertünk.

       A fenyegetés már elhangzott, aki árulkodik, rosszabbul jár.

       Szerettem volna, ha félvállról tudom venni a rám váró megalázást.

       Számon tartottam gyerekkori szégyeneim.

       Az óvodában újra és újra bepisiltem a délutáni kisalváskor. Az óvónénik úgy akartak leszoktatni e „rossz szokásomról”, hogy egyik pisiben ébredés után levetkőzettek teljesen meztelenre s áthajszoltak a már uzsonnához ültetett többi gyerek előtt. Emlékeztem, hogy csupaszon ordítva, bömbölve kapaszkodtam két kézzel ajtófélfába. A pedagógiai hivatástudattól eltántoríthatatlan nők persze testi túlerejükkel játszi könnyedén lefejtették ujjaim, s én csak sírva futhattam kis társaim előtt. (Mindannyian okulhattunk e példán.)

     A Népszínház utcai bérház folyosóján kergetőztünk. Három nagylány blokád alá vette a lépcsőfordulót. Aki ott át akart törni, azt elkapták, hasra fektették és elfenekelték. Én többször fennakadtam náluk. (Na, jó ezt én is akartam.)

     „ Gyertek” – intett Keresztes. Branczik Laci halálsápadt volt, kicsit remegett. Ő is hallotta Gerendás kétségbeesett hangját.

    Két felsős kísérte a hálóteremből a kijelölteket.

    Úgy vonultunk, szelíden, némán.  

    Pizsamában.

    A teremben sötét volt.

    Ott volt az ágy.

    Köröttük az ítéletvégrehajtók.

    Engedelmesen felfeküdtem.

    Egy pokrócot dobtak a fejemre.

    Három, vagy négy meglepően lagymatag paskolás ért.

    Már tápászkodhattam volna fel, de elkapott valami kötözködő kajánság.

    „Mi van, csak ennyi?”

    Ezt mondtam dacolva saját félelmemmel.

    Erre négyet-ötöt rám vertek dühödten.

    Visszamentem a paplan alá, újra elolvasni az aznap kapott levelet, zseblámpa mellett, rejtve.

    ”Az élet ad néha „nehéz” helyzeteket, feladatokat és ez nem is volt egyszerű! De aki látta a 3 gólt, az meg tudja mondani, hogy kár lett volna nem látni még akkor is, ha a Fradinak sikerült 2:1-re! Egy kis szerencsével a Vasas is győzhetett volna, de kapott egy potya gólt: a kapus lábbal próbált védeni és mellé rúgott szegény Varga!  

     Egyébként a Fradi tényleg jobb is volt, szép játékot produkált. Igazán élményszerűen szép volt a mérkőzés: Albert, Szőke, Branikovics tündöklően játszott – el kell ismerni: megérdemelten győztek!”

    Az utolsó sort már félig alva olvastam a teljesen elsötétült éjben.

      

    

   

        

 

 

 

 

 

https://kutyanyelv.blogstar.hu/./pages/kutyanyelv/contents/blog/40684/pics/lead_800x600.jpg
 

Csiszár Jenő2017.02.05. 21:10

Egy ládikás élet emléke2016.02.21. 21:05

Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?